Part 7

Én pedig ellenben azt irom kegyelmednek, hogy ha mindjárt az én saját fejemet fenyegetnék is a pallossal, kegyelmed a haza ügyétől soha el ne térjen. Itt minden ember, kicsinye-nagyja, csak azt beszéli, hogy volna csak itten Ocskay László, majd nagyot fordulna egyszerre a hadak koczkája; kegyelmedet nézi, kegyelmedet várja minden népség és a katonaság; úgy éneklik szerteszét a mezőn: «Hol vagytok hazámnak csillagi? – Ocskay!» s egyik napról a másikra mind hiába várják! – Én ugyan jól értem s érezni is tudom, hogy vajmi nehéz elhagyni az embernek az ő boldogságát. De én abban éltem mindekkorig, hogy van még a boldogságnál valami nagyobb is e földön. A becsület. Mikor választani kell, az ember otthagyja a boldogságot, s a becsülethez fordul. Ha elbukik az ügyünk, kegyelmedet fogja vádolni mindenki. És én nem akarom azt megérni, hogy az én leányom neve egy olyan névhez legyen hozzákötve, a mihez csak egy makula is hozzáférhet. – Szedje össze magát kegyelmed és tegyen nemkülömben, mint a hogy tettenek őseink, és tesznek mai napság annyi ezeren, a kik elhagynak szerető feleséget, ápolgató édes anyát s sietnek vérüket felajánlani a legdrágább édes anyának. A gyönge asszonyok parancsolni tudnak a könyeiknek, hogy ne folyjanak ő utánuk. Ezt tegye kegyelmed és mi is ezt tesszük. Én nekem pedig irásbeli választ erre a levelemre ne irjon kegyelmed másunnan, mint Léva várából. – Maradok igaz, szerető édes anyja: Zsuzsánna.»

Ocskay László fogta az övébe dugott ónrudat s azt irta e levél alá:

«Engedelmeskedem. – Fia: László.»

Azt a levelet otthagyta az asztalon.

Azzal inte Csajághynak.

– Mehetünk.

– Nem szólsz a feleségeddel?

– Majd elmondja neki ez a levél.

S indulni akart.

Csakhogy a feleség már akkor eléje jött. Ott hallgatózott, leskelődött az ajtón. Lehetett-e azt rossz néven venni neki?

Nem sírt. Dehogy sírt. Ragyogott az arcza az örömtől.

– Eredj! eredj! ő biztatta legjobban a férjét. Én rég küldtelek volna, ha mertem volna tenni. Elég volt a boldogságból ennyi. Ha visszatérsz, folytatjuk ezt a boldogságot.

Egy könyet nem ejtett. Ő maga sietett férjének előkeresni a fegyvereit. Ő maga segíté neki fölvenni a finom aczélpánczél-inget, a mit akkor a dolmány alatt viseltek, s a míg azt feladta rá, megtalálta a keblén azt az amulettet, a mit Ocskay mindig magával hordott, a Boldogságos Szűz képe volt az. Ilonka megcsókolta azt a kis szent képet. Csajághy Márton fejet csóvált erre. De hát lehet-e rossz néven venni egy kálvinista asszonytól, ha megcsókolja azt a talismánt, a melyre rá van bízva, hogy egyetlenegy férjét, szerelmesét megóvja kard élétől, golyó sebzésétől? Bizony megtette azt.

– Hogy maradsz itt magadra, egyedül? suttogá a férj.

– Nincsenek-e velem a könyveid?

Igaz. A kinek a könyvek már jó barátjai, az nincsen egyedül.

Ocskay még abban az órában távozott hazulról.

Bizonyosan meg is siratták akkor, a mikor már nem láthatott vissza.

Olyan rövid volt ez a hat hét!

Rövid a csókolódásra; de a hosszú verekedésre.

Ocskay seregének a szétveretése Schlick és Bottyán által nagy zavart idézett elő a kurucz táborban. Bercsényinek Eger alól, Károlyinak Kecskemétről kellett felsietni, hogy az előrehaladó labanczoknak gátat vessenek valahogy.

A fejedelem haragudott is erősen Ocskayra, a mit a levélben is megirt.

Alig egy hét mulva Ocskay Lászlótól levelet kapott Tiszáné nagyasszony:

«Datum Levæ.»

«Itt vagyok. A várat visszavettem. Tormássy László uram feje leitta magáról a spiritust. Ajánlom kegyelmednek anyai gratiájába szegény magára hagyott feleségemet. – Engedelmes fia: László.»

PÁRBAJ A HARCZMEZŐN KÉT HŐS KÖZÖTT, A KIKNEK A TESTÉT NEM FOGJA SEM KARD, SEM GOLYÓBIS.

A milyen jókedvű, vidám czimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan magába zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, a mint újra elfoglalta helyét a táborban. A nevetségig szigorú fegyelmet tartott, még a muzsikálást is megtiltotta. Sokat tréfáltak e miatt a háta mögött, szemébe nem mertek, s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből, hogy az ő rovására megy a szólás-szapulás. Az új házast különben is mindenféle csufondároskodás szokta illetni (az irigység dolgozik bennük), hát még az olyat, a ki a felesége szép szemeiért szét hagyta verni a rábizott dandárt!

Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte a serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgy, hogy mire Zólyomnál táborba kellett szállni, már akkor ismét teljesen rendbehozott lovas-csapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.

Itt is azonban az egész napot a magányos sátorában tölté s nem vett részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt, hogy a nőstényétől megfosztott oroszlánt nem jó háborgatni.

Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy Csajághynak összezördülése volt, épen ő miatta, magával a fővezérrel. Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csufondáros modorában azzal fogadta Csajághyt, hogy «No hát megérkezett az az Andapál-katonája is?» S még nem elég, hogy Andapál-katonájának nevezte Ocskayt, a mi annyi, mint a német szimándli, asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz tréfát is: «Vajjon ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?» A mire aztán Csajághy keményen visszafelelt: «A vezéremet ne sértse meg kegyelmed, mert az olyan jó katona mint más; az asszonyát pedig épen ne vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom, akármilyen nagy ember kegyelmed, de keresztül esünk egymáson!»

Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét nemcsak éles kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi nyelve éles volt. A mennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi kárt tett a nyelvével otthon a maga híveiben.

Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából előidézni.

Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labanczokéval. A kurucz tábor épen azon a történelmi nevezetességű téren, a hol Nagy Lajos király országgyűlést tartott s Hedvig leányát Jagellonak eljegyezte, s a hol a néphagyomány szerint egyszer egy buzakalász szárára vékony aranyfonalakat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa négy öl magas széles kőfallal van bekerítve, a miken erős kapúkon át van bejárás, s a várossal egybekötve látszik a Hunyady Mátyás király építette hatalmas vár, pompás palotájával, mely többször volt királyok lakása, korona őrhelye.

Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kurucz és labancz. Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háboru, hogy nagy tömegekben kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő ellenséget véletlen támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett várakat megostromolt, meghódoltatott, ellenséges városokat elpusztított; de most már előttük állt a kemény feladat: egész felállított hadirendben két egyenlő erejű hadseregnek egymással megütközni s nyilt csatában, kibontott lobogókkal vezéri tudomány szerint megnyerni a diadalt.

Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kurucz és labancz egyaránt magyar és tót. A kurucz táborban még több volt az orosz. Rendes katonája mind a kettőnek kevés. A labanczoknál két ezred muskétás, a ki tudott egyenes arczvonalban harczolni, nehány harám rácz lövész, meg a dán dragonyosok. A kuruczok közt voltak a lengyel dragonyosok, nehány ezer gyalog hajduság, a ki már a török háborúban megszokta az ágyutüzet; a többi mind felkelő lovasság, a saját lován, öltözetében és fegyvereivel. Ágyuik is voltak, morva tüzérekkel, de azokban nem igen lehetett bizni, t. i. az ágyukban.

Igen szép idő volt, ütközetrevalóbbat kivánni sem lehetett; korán reggel még csipős hideg, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat bántotta a bögöly, a katonákat meg a szomjuság. Az ütközet még sem tudott megkezdődni. Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot a franczia tisztekkel, s a mint egy intézkedést megtett, rögtön utána küldötte a másikat, a mivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay duzzogott.

A labancz tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách, Bottyán és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban jártas vezér; a második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert csak fél szeme volt, a török háboru alatt vitéz tetteivel szerezte hírnevét és vezéri rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német csapatjaival valahol Beszterczén parádézott, épen Leopold napja lévén.

A három labancz tábornok is épen abban a helyzetben volt, a miben a kurucz vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni.

E közben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg kölcsönösen megunta egymással farkasszemet nézni, míg ellenben kölcsönösen nem mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták innen is, túl is, hogy magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket összekapaszkodtatni, hogy «ki a vitézebb?»

Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban divott szokás, hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból s odavágtatva a két sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelket öntött a győztes dalia seregébe s gyakran eldönté az ütközet sorsát.

Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a két vezértársával, felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a paripáját, kiugratott a hadsorból a harczmező közepére, s ott elkiáltá harsány hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:

– No kuruczhad, ha van lelked, szólítsd elő a csizmaszárból! Én vagyok itt, a Vak Bottyán! ha van valakinek mersze közületek megmérkőzni velem egy kis vitézi bajvívásban, szivesen látom – Pilátushoz vacsorára!

A mint elhangzott a hetyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a morgás. A labancz hetvenkedett, a kurucz ungorkodott: Vak Bottyánról az volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se golyó, az ördög menjen azzal viaskodni!

De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, a midőn kivágtat a kuruczok sorából egy fiatal dalia s oda tart a kihívó elé.

Vak Bottyán megismerte a félszemével is a közeledő alakot. Sokszor leirták azt előtte: a nyalka kurucz Ocskayt, elől befonott szőke hajával, piros skarlát dolmányával, fehérmedve kaczagányával. Mindent tudott felőle, a mi a háború alatt vele történt. Szörnyen le is nézte!

– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! kiálta eléje a vén harczedzette hős. Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs köztetek külömb ember, a kit velem szembeállítsatok?

De Ocskay sem maradt neki adós.

– Ha a félszemem behunyom is, vagyok olyan legény, mint kend!

– Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza, fiam! Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz?

– Majd a kinek a kanál a kezében marad! vágott vissza Ocskay.

– Kanál? De hegyes a legény! No hát kezdjük a levesen! Váltsunk elébb egy pár golyót.

Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt s rásütötte Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált.

Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb léptetett ellenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta a lovát, úgy nehéz volt őt czélbavenni.

Egyszer aztán, a mikor Ocskay húsz lépésnyire közeljutott hozzá, a vén dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a perczben Ocskay egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett előtte az egész világ. Az aczél sodronyingtől ugyan nem furódhatott a golyó a testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön elborította a száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az okos állat egyszerre megállt csendesen.

– Hahaha! kaczagott Vak Bottyán. Köpd ki, ha keserű!

S azzal elkezdte a lovát finczoltatni, a diadalmasan felemelt pisztolylyal mutatva a saját táborának, hogy ellenét legyőzte.

Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól, hogy Vak Bottyán is pánczélinget visel dolmánya alatt, még pedig karikákból fűzöttet, a miről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott, hogy a pánczélingnek van egy nyilása hátul, hogy fel lehessen venni. A mint Vak Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékoltatta előtte s e közben azt az Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen összeszedte magát, felemelte végső erejével a pisztolyt, odaczélzott és lőtt. A pisztoly három golyóra volt töltve; az egyik megtalálta a hasadékot a pánczélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a háta gerinczében állt meg.

E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a nyeregben, s csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.

Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem tudta többé, mi történik vele?

Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen pólálva mindenféle pokróczokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba hozzák. Még a feje is be volt kötve.

A sátorban orvos is volt már. A tudós doctor Wolffius. Az különösen lelkére vette s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha hat hétbe kerül is, lábra állítandja a tudományával.

Akkor is ott volt a doctor, a mikor a sérült lovag a szemeit felveté. Csak a nyelvét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást is megtiltott neki. Megfogta a tenyerét s rátette a temperamentum-mérőt. A vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott. «Ez veszedelmes indicium!» Írt neki rögtön reczeptet; volt abban annyi mindenféle életrehozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett volna támadni tőle. Hanem egy fatum történt a reczepttel. A famulus, a kire bízva volt a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás után, a gyógyszeres ládikó helyett a várbeli szakácsnak a fűszerszámos ládáját hozta el magával, mivelhogy olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a chirurgiai eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó eszközeinek etuisjével! Már most addig, a mig a gyorsfutár vissza nem cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású gyógyszert nem lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges érvágásokat nem lehet foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj, hogy a mindenféle írok és kenőcsök felkenésére szükséges vászonpólya, pelenka s más efféle szintén mind ott maradt, ki tudja hol?

Tehát addig is, a míg mind ez reggelig megérkeznék, csak igyék szorgalmasan a patiens veres czéklalevet, a mi a mellvérzést elállítja, mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a pokróczból ki ne dugja.

Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculáptól, s egyedűl maradhasson Csajághyval.

– Meg volt-e az ütközet? Ez volt az első kérdése.

– Meg bizony, felelt Csajághy. Még pedig teljes és tökéletes diadallal. Megvertük a labanczot hiresen; elvettük ágyuikat, beszalasztottuk a városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen, megostromoltuk a falakat s elfoglaltuk a várost; a labancz mind befutott a várba, ott reteszelte el magát.

– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem! sóhajtá fogcsikorgatva a patiens.

– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert az által, hogy te a hatalmas kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy a sérthetetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy fellelkesítéd a mi táborunkat, míg viszont a labanczokét oly rémületbe hoztad, hogy könnyű lett a győzelem. Az öreget lepedőbe vitték el a csatatérről s vele aztán fejét veszté az egész labancz tábor. Senki se parancsolt többet. Te nyerted meg ezt a diadalt. Énekli is felőled az egész kuruczság, hogy «Dávid verte meg a tíz ezerét».

– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan szoktak verekedni Andapál katonái.

– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küld hozzád, s kéret, hogy csak a meggyógyulásodra ügyelj s az orvosának a rendeleteit megtartsd.

– Mi fog történni most tovább?

– Az attól függ, hogy a labanczok mire határozzák el magukat? Ha az egész seregükkel bennmaradnak Zólyom várban, akkor nagyhamar kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem mehetünk, mert jól védve vannak. Ha azonban a nagyobb rész ki akar törni a várból, akkor azt üldözőbe veszszük, s a bennmaradtakat ostrommal nyomjuk meg. Épen most értesült a fővezér átszökő labanczok által, hogy odabenn az a szándék, miszerint a sebesült Vak Bottyánt ott hagyják egy dandárral a várban, Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel eleblábolnak valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi ezredünkre bízta, hogy a Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk szemmel, s ha arrafelé akar menekülni a labancz, hányjunk neki ellent, míg a többi seregek körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj addig és izzadj az orvos rendelete szerint.

A mint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már. Ocskay, a mint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott magával ágyat senki fia számára), hallotta jól az elvonuló lovasságának a dübörgését sokáig a csendességben; azután megint egy huzamosabb dübörgést, a miről kitalálta, hogy az a menekülő labanczok dobaja, kik a várból kifelé szöknek. Magában számítgatta, hogy mi fog történni? Kudarcz lesz belőle. Nem az ő ezrede fogja megszorítani a labanczokat, hanem azok nyomják el az ő kuruczait.

Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokróczokat, kifutott a sátorból, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a csipős hideg hullámba egy párszor, aztán visszasietett, a csatlósával felöltöztette magát, feladatta a pánczélinget, előhozatta a lovát, nyeregbe kapott s utána vágtatott az előrehaladt ezredének. Épen csak minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a kelepczéből, a mibe jutottak. Mivelhogy a kurucz tábor többi része szép csendesen aludt az Úrban, ezt az egy ezredet, meg a szorost őrző nehány száz főnyi hajduságot a meneklő labanczok mind káposztává aprították volna; így azonban, a mint Ocskay megjelent közöttük s felismerték az alakját, a kurucz új lelket kapott, a labancz meg azt hitte, hogy a halottak támadnak fel ellene, s futott, a merre tágasabbnak látta a világot, egyre üldöztetve, vágatva Ocskay ezredétől, a kinek volt annyi esze, hogy nagyon mélyen közéjük ne menjen. A labancz-dandár egészen eszét veszté, s erre-amarra elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.

Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli tusából, egy csapat fogolylyal.

A bámuló doktor Wolffiust ott találta épen az üres sátor előtt.

– No hát doctor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt, meg érvágást. Az izzadás meg volt nálam, az érvágást meg én tettem meg máson. Probavi et successit. Ezt is beirhatja a receptkönyvébe, hogy «kovácsnak orvosság, szabónak halál». Aztán most már pólya és pelenka is van elég, a mire a kenőcsöket fel lehet mázolni a daganatomra.

S azzal odaadta neki a labanczoktól elfoglalt zászlót, a mi épen fehér volt. Jó lesz sebkötőnek!

Bercsényi azt irta erről a fejedelemnek:

«Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol vette? Standár semmi».

Biz azt fölszabták kenőcspólyának.

HOGY VANNAK EZ ALATT OTTHON?

Hónapok multak el, hogy Ocskay László nem kapott hazulról semmi izenetet. Ennek pedig százféle oka lehetett. Az otthonlevők nem is tudhatták, hogy ő hol, merre kóborol? Meglehet, hogy küldtek neki levelet, de a küldött utközben labanczok, martalóczok kezébe került. Hátha baj van? s azt titkolják előtte. Hogy nem felejtették el, a felől bizonyos. A féltés nem bántotta még.

Maga nem akart onnan a táborból senkit Ocskóra küldeni, hogy hírt hozzon neki. Ez megint nekiindította volna az irigykedők mendemondáit. Meg akarta mutatni, hogy neki is spártai szive van. Ha felkötötte a kardot, nem gondolt az elhagyott örömeire.

S minden napnak megvolt a maga terhe és a maga veszekedése.

Mikor nem verekedünk az ellenséggel, akkor veszekedünk egymás között.

Ha diadal van, abból minden ember követeli az oroszlánrészt magának. Először a vezérek, azután a főtisztek, meg az altisztek, a lovasság, meg a gyalogság, mindenki külön magára nyerte meg az ütközetet, utoljára a trombitás is előáll: ha ő ott nem lett volna! Ha pedig kudarcz van, annak a hibáját minden ember keni másra, egyik vezér a másikra, azok meg az alvezérekre, utoljára a közkatona volt a hibás; sőt úgy kerül, hogy a trombitások vesztették el az ütközetet. (Mint például a romhányit.)

A közkatonák ezalatt czivakodnak a zsákmányon. A kinek valami értékes kincset juttatott a véletlen, az szökik vele haza.

A pápisták czivakodnak a kálvinistákkal. Valami titkos kéz hintegeti a konkolyt a táborban, hogy a kálvinisták ne bizzanak Rákóczyban, a ki maga is katholikus, Bercsényi is az; alvezérei, Ocskay, Andrássy, Károlyi mind buzgó pápisták.

Egyik csapat kap zsoldot, a másik nem kap, az egyiknek egyenruhát adnak, a másiknak nem. Ezen mindjárt összevesznek. Később aztán megint azon ortályoskodnak, hogy a melyik csapat nem kap zsoldot, annak a tarsolya duzzad az ezüst-tallértól, a melyik pedig zsoldot kap, annak a táskájában csak réz-libertas kong; aztán az egyenruhás sereg kopott, a nem-egyenruhás pedig fényes. Annak «adnak», ez meg «vesz». Kész a veszekedés.

Van a táborban magyar, német, tót, orosz, lengyel, svéd, franczia, tatár. Ez mind más nyelven dicséri az Istent, de egymást szidni mégis tudja. Mikor sok van a jóból, akkor azon vesznek össze; a magyar paprikával szereti az ürühúst, a német káposztával, a lengyel lencsével, a svéd borsóval, a tatár rizszsel, a franczia meg csicsókával: együtt nem ehetnek. Ha pedig semmi sincs, csak profunt, akkor valamennyi haragszik.

Mikor rostokolnak, előveszik a tarsolyból a kártyát és ütik naphosszant, manicheus módon diskurálva mellette: a tiszt urak sem tesznek egyebet, csakhogy azok ezüst-, meg arany-libertasban játszanak.

Aztán folyik az árulkodás, nyiltan és titokban. A fejedelem előtt gyanusítanak mindenkit, a fejedelmet meg gyanusítják mindenki előtt.

Közelről nézve, milyen próza ez! messziről milyen magasztos költészet! részleteiben milyen kicsinyes, az egészben milyen fönséges kép! Egy nemzet, mely a szabadság mellett fegyvert ragad!

Valóban, az egész nemzet ott van már a zászlók alatt. Be van hódítva az egész Tiszavidéke egész le odáig, a hol még a török szultán pasái parancsolnak, a kik alatt békesség van; feltámadt egész Erdély, a székelység fegyverbe öltözött, a Dunántúl meg van nyerve. Az idegen csak azt a darab földet bírja még, a mit fegyvereseivel megszállva tart: ott is csak a földet, a sziveket nem. Övé a kerített városok sáncza, a lakosok már nem. A Károlyiak, Andrássyak után következett Forgách, Eszterházy, a kik még a zólyomi ütközetben a császári sereget vezették. Maga Vak Bottyán is, a mint sebéből kiépült, feladta Zólyom várát s maga is meghódolt a fejedelemnek, egész várőrségével együtt.

Egy késő téli reggel, úgy február táján, azzal a hírrel lépett be a fővezér táborából érkező Csajághy Ocskayhoz, hogy a fejedelem az áttért Forgáchot és Bottyánt tábornokaivá tette.

– Megérdemlették, felelt rá Ocskay. Vak Bottyánt én lőttem tönkre s Forgáchnak én vertem szét a labanczait; hanem ez az ő érdemük, nekem pedig az én hibám. Ha mint megvert labanczvezér jönnék ide, én is lehetnék még generális.

Csajághy megfogta Ocskay kezét s a szemébe nézett élesen.

– Azt akarod mondani ezzel a tekintettel, ugy-e bár, szólt Ocskay: hogy ime «egy indulat, egy harag egyszerre más embert gyúr belőlem». Ne hidd azt. Nincs nagyravágyásom. Ha kivánja a fejedelem, mint közlegény szolgálok a seregében.

– De ő mást kiván tőled. Egy nagy kiterjedésű missiót akar rád bizni. Téged hatalmaz fel, hogy insurgáltasd az egész felső vidéket, a hol a tót nép lakik s alakíts belőlük saját parancsod alatt álló csapatot, azokkal a saját terved szerint, a fővezértől függetlenűl, viselj hadjáratot. Tetszik ez az ajánlat neked?

– Elfogadom.

– A csapatok gyülőhelye Ocskó mellett fog lenni: a Dodvág védelme alatt.