Part 5

– Mi lesz a neve a menyasszonyának??? ostromlák egyszerre a malaczfőt minden oldalról.

A malaczfő goromba lett.

– Eb kérdi!

– Hajadon lesz-e, vagy özvegyasszony? Ezt tudakolták tőle inkább.

A malaczfő rejtélyes lett.

– Hajadon is, meg özvegy is.

– Hogyan? Hát két felesége lesz?

– Csak egy.

Ki értse ezt?

Csak Ilonka halaványult el erre a szóra. Ő neki jutott eszébe, hogy ő az, a ki leányfővel maradt és mégis özvegy.

Ocskay véget vetett a tréfának ezzel a szóval: hagyjátok abba az allotriákat urak! Te meg láss hozzá a falatozáshoz, Bruder!

A kapitány azután kétfelé hasítá az elbűvölt malaczfejet, úgy hogy az nem beszélhetett ki többé semmit.

– Kedves druszám! sugá oda Tormássy László Ocskaynak, nem tetszik nekem ez az új szövetséges sehogy! A ki így tud a hasából beszélni és esküdni, a ki ilyen szemfényvesztő módra tud elchangeirozni kést-villát, zászlót és hűséget, félek én annak a barátságától.

– Ügyelni fogok rá, mondá Ocskay.

Félbeszakítá e tréfás jelenetet valami sajátszerű tempóra tartott dobverés künn a mezőn, a mire legelőször is a nagyasszony figyelmezteté Ocskayt, hogy mi az?

– Magam is azt hallgatom, szólt Ocskay, ez azt jelenti, hogy a haditörvényszék ül össze, rögtönitélni valami delinquens felett, a ki a tábori regula ellen vétett.

– Jaj, csak ne végződjék halállal.

– Ez bizony mindennapi dolog.

– Tán csak nem lesz valami nagy eset?

– Majd kisül mindjárt a turpisság.

Ki is sült rövid időn. Az ordináncz jött jelenteni, hogy a veres huszároktól van itt egy küldöttség, a sententiával.

– Előre tudtam, mondá Ocskay. Ezek csinálják a legtöbb kontrabantot, mintha ördögök szálltak volna beléjük.

Azzal átvette a haditörvényszék irott itéletét.

– Mondom! Egy nap sem mulik el a nélkül. Pedig milyen szigorú parancsot adtam ki, hogy senkitől egy tűt érőt el ne vegyenek. Egy közvitéz egy lévai asszonytól ellopott egy malaczot.

– S ezért megbüntetik? ez már nagyon helyes! Mondá rá Tiszáné nagyasszony. Biz a föld népét oltalmazni kell a katonaság ellen, mert nem mind ilyen gavallér az.

A kurucz tisztek erre a jelentésre mind felkeltek az asztaltól s felkötötték a kardjaikat. Azután a vezérrel együtt mind kimentek a tornáczra. Ott állt egy káplár, meg két közvitéz a veres huszárok ezredéből. Lenn az udvaron pedig látható volt a delinquens, a ki hajadon fővel, dolmányától megfosztva, hátrakötött kezekkel állt egy csapat muskétástól körülvéve. Fiatal, daczos képű legény volt. A napba nézett s nem pislogott tőle a szeme.

Ocskay előkérte a tintatartóját és tollát az iródiákjától s aláirta az itéletet, aztán oda adta a hadbirónak felolvasás végett. Parasztnép, asszonyok, cselédség, mind hallhatták.

A delinquens fejére halál volt mondva.

Tiszáné nagyasszony nem akarta elhinni, hogy ez nem tréfa.

– Uramöcsém! Ezredes úr! No ugy-e bár, hogy ez csak ijesztgetés? Csak nem ölnek agyon egy embert egy malacz miá! Egy magyar embert! Mikor úgy is kevesen vagyunk! Úgy is fogy a nemzetünk! Magunk is pusztítsuk? Kő üsse meg azt a malaczot gazdástól együtt! Adok neki egy emsét kilencz malaczával helyette. Csak nem teszik azt, hogy egy embert megpuskázzanak miatta?

– Ez bizony szomorú kötelesség, szólt Ocskay. A legény jó vitéz volt, gyámoltalan öreg anyja van otthon; de példát kell szolgáltatni, különben felcsufoltatik minden hadi regula. Itten csak egy mérték van: «ma neked, holnap nekem!»

– Hát hiszen, üsse part! verjenek rá huszonöt farmatringot, azt megérdemli; de csak ne oltsák ki az életét.

– Nem mi teszszük: a törvény teszi. A haditörvényben csak egy sanctio van: a halál.

– Rettenetes törvény! Bár soha fel ne találták volna.

A szabály szerinti dobütés hangzott, mire a három küldött közül a káplár előlépve, egyik kezét a csákójához emelte, a másikkal pedig egy akkor metszett topolyfa-vesszőt (mintegy singnyi hosszút) nyujta át a vezérnek, e szavakat mondva hozzá:

– Pardon, gratia a szegény delinquensnek, vitéz ezredes kapitány uram!

Háromszor kell ismételni ezt a kérést; ha a harmadiknál is azt feleli rá a vezér, hogy Istennél a kegyelem, s aztán azt a rövid vesszőt kettétöri s a földre dobja, akkor már «lőttek» a szegény elitéltnek.

De mielőtt kettőbe roppanthatta volna Ocskay azt a vesszőt, valaki megfogta gyöngén a kezét. – Ilonka volt az.

Hol vette ezt a nagy bátorságot, hogy egy olyan kegyetlen erős kezet haláltcsináló munkájában megakaszszon?

– Ajándékozza én nekem kegyelmed azt a topolyfa-vesszőt.

Jaj de szépen tudott kérni az édes szájával, hát még azzal a beszélő két szemével.

Ocskay ránézett, s rajta veszett a szeme, a lelke is.

– S mit akar kegyelmed, szép hugom, ezzel a topolyfa-vesszővel?

– Elültetem s addig öntözöm, míg kihajt, szép fa lesz belőle.

Ocskay elmosolyodott rá s odanyújtá a leánynak azt a topolyfa-vesszőt.

(Még e század elején is megvolt az Ocskay kastély kertjében az a nagy jegenyefa, a mi ebből a topolyvesszőből lett; úgy hitták, hogy a «kegyelem fája».)

– No te gézengúz! kiálta Ocskay a delinquensre; most az egyszer száraz lábbal gázoltál ki a hinárból. Fogd ezt az aranyat, fizesd ki vele, a kit megkárosítottál. Annak köszönd az életedet, hogy jó védszentet választottál, mikor megbérmáltak. Feljöhetsz a kézcsókolásra.

De biz azt a kézcsókot nem várták be. Ilonka vígan szökdécselve futott be a belső palotába, anyját felkeresni, a ki elfutott az executio elől s a párnák közé dugta el a fejét, hogy ne hallja a puskaropogást, mikor azt a szegény kuruczot agyonlövik.

– Nézd! Itt a kegyelem vesszője! Nekem adta egy kértemre! Ezt én elültetem és ki fog hajtani.

A nagyasszony sejtette már, hogy sok más egyéb is gyökeret fog ott verni, s levelet hajtani, nemcsak az a topoly-vessző.

MÉG EGY VÁROSTROM.

– No édes asszonynéném, mondá, másnap reggelre kelve Tiszáné nagyasszonynak Tormássy László nagybátyja, most hevenyében Ocskay László urammal még egy vár ostromához fogunk hozzá s ha Isten megsegít, be is veszszük.

– Hát már ilyen hamar odább akarnak menni kegyelmetek? No ezt az Ilonka majd nagyon megfájlalja.

– Ellenkezőleg! Nagyon soká is itt maradunk. Csak azt ne fájlalja aztán meg az Ilonka hugom. Az ő szive az a vár, a kit be akarunk venni. Időnk pedig van a megszállásra elég, mert a fővezér parancsa az, hogy itt őrízzük addig Lévát, meg a Bányavárosokat, a míg ő Eger városát behódítja, s a fejedelem Tokajt löveti.

A nagyasszony kegyesen mosolygott erre a szóra.

– Hát hiszen ha «suttogóba» küldték édes bátyám kegyelmedet hozzám (a «suttogó» volt az előjátéka a formális leánykérésnek), én sem bánom, beszélgessünk róla. Szóból ért az ember; aztán szegény megboldogult uram azt szokta mondani, hogy «clara pacta, boni amici», a mi magyarul annyit tesz, hogy «a ki lovat vesz, nézze meg a fogát». Én, a mióta szegény vőmet, Kovách Istvánt olyan szerencsétlenül lakodalma napján megölték, felfogadtam, hogy soha több vőlegényt a leányom számára nem választok, hanem ő rá bízom, hogy szemelje ki magának szive szerint, a kihez legjobban odatalál az indulatja, én nem keresem, csakhogy becsületes ember, jó magyar, és nemes ember legyen; iszákos, lunatikus, nyavalyatörős ne legyen, se olyan fiatal ne legyen, hogy az ajka legyen kopasz, se olyan vén, hogy a feje teteje legyen az, egyébiránt, nem bánom, ha tíz testvérrel osztozik is otthon, s a leányomnak a napával kell is egy konyhán lenni. Még csak a vallására sem nézek, nem bánom, ha pápista is; ámbátor ez nagy galiba lehet az összekelésnél.

– No hát mindezekre igen jó feleletem van; mondá Tormássy. Ocskay László uramnak hogy becsülete van: azt meghallhatta édes hugomasszony maga a fejedelem leveléből; hogy jó magyar, azt hirdetik a tettei; nemessége olyan régi, mint a Tiszáéké. Hogy a bor nem árt meg neki, azt megmutatta a tegnapi itéletével. Férfinak olyan, hogy nincs párja az országban. Egy testvére van, azzal már megosztozott. Ocskay kastélyában nem lesz más asszony, a ki parancsoljon, a leendő feleségénél. Vallására nézve igaz, hogy buzgó pápista, de e miatt ne legyen aggodalma kegyelmednek; a mi fejedelmünk nemcsak a vallásszabadságot proklamálta, hanem még a vallások közötti jó egyetértést is, a hogy ezt kegyelmed megláthatja ezen az emlékpénzen, a mit a fejedelem veretett kiválasztott hivei számára, s a mit kegyelmednek küld általam Ocskay, a szives vendéglátás emlékezetére.[1]

Nagy gyönyörűséget okozott ez ajándékkal Tormássy a nagyasszonynak.

– Nem tudom, mivel örvendeztetett volna meg jobban kegyelmed, mint ezzel az emlékpénzzel, a mit csak hiréből hallottam eddig emlegetni. Nem volt erre szükség, hogy még jobban megszeressem ezt a derék ifjut, mint a hogy eddig megszerettem. Ha én rajtam állna, két kézzel adnám hozzá a lányomat, még ma, nem is holnap. Hanem én már ebbe bele nem szólok többet. Egyszer tettem, megbántam. Azóta négy esztendő elmult. Sok derék ifju legény megfordult a házamnál, háztűznézőbe, leánykérőbe, mindenkinek azt mondtam: ott van a leány, édes uramöcsém; nem tartom üveg alatt, beszélhetsz vele egyedül; úgy neveltem, hogy ne kelljen mindig strázsálni és lesni, hogy mit beszél, merre jár? ha meg tudod nyerni a hajlandóságát, tied lesz, elviheted! De biz az még mindig csak idehaza van: senki se fogta el. Ha kérdeztem tőle, mért nem tetszik neked ez az egyik, az a másik? Nem derék ember-e? Milyen jó lovas! milyen vitéz harczos! milyen jó gazda! mennyire szép alak! Mind ráhagyta, hogy igaz biz az, úgy van, de hát ő valami mást keres. Nem tudom én, hogy mit? Talán olyan embert, a milyenek a holdban laknak. Annyit veszek észre rajta, hogy azokhoz az úrfiakhoz, a kik csak vadászatról, bajvívásról, tánczról tudnak neki beszélni, nem igen huzódik; épenséggel idegen azoktól, a kik naphosszant kártyáznak; azt gondolta egynémely, hogy talán lantolva, dalolva lehet megnyerni a kedvét, azt meg épen kinevette; akadt a ki verseket darált el előtte: az elől elbujt, ha már jönni látta. Nem tudom én, mi kell ennek? Sokszor meglepem az apja könyvtárában, a mint a könyveket sorba nyitogatja, de azok mind diákul, németül, meg francziául vannak. Azt pedig ő nem érti. Honnan tanulta volna meg? A leányt csak nem lehet cserébe küldeni Nagy-Szombatba, hogy tanuljon meg németül, könyvből pedig azt nem tanítják. Aztán az úrfiak sem igen tudnak biz ahhoz. A hic-hæc-hoc-on túl nem igen vitték. Biz itt astronomust nem igen kap ezen a mi vidékünkön, a ki neki a csillagokat megmagyarázza; pedig mindig azok között szeretne járni. Szegény boldogult apja is ilyen volt: az égen megismerte a «Kost», de a földön nem tudta megkülömböztetni a toklyot a báránytól. Könyv nélkül tudta Horatiust; hanem a cselédet nem tudta összeszidni, ha valami kárt tett. A leánya is olyan, egészen ráütött, tőlem semmit sem örökölt. A ki ezt el akarja venni, a másvilágról jöjjön.

– No hát az én kliensem épen onnan jött, mondá Tormássy, s aztán megbiztatá a nagyasszonyt, hogy miután elég idő van a várostromhoz, a győzelem egészen bizonyos, a mit a nagyasszony maga tartott legkivánatosabbnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ocskaynak a táborában sok mindenféle nép volt, a többek között egy csapat sárospataki diák is, a kik arra a szóra, hogy «trombita szól, verbuválnak!» földhöz csapták a «gradus ad Parnassum»-ot s lovat, kardot kértek. Meg is kapták.

Ocskay azonban fáin ember volt ebben a tekintetben. A múzsafiakat nem igen küldötte a tűzbe, sőt inkább arra tartogatta, hogy a legveszedelmesebb ellenséget, az unalmat küzdesse le velük. Csaták után víg dalaikkal, lakomák alatt tréfás adomáikkal deríték föl a többi hazafiakat.

Még egy szindarabot is tanultatott be velük Ocskay. Akkori időkben már volt híre theátrumnak ebben az országban. Vörösvárott (Biebersburgban) a herczegi palotában gyönyörű szinpadot készíttetett az akkori idők legfényesebb dynastája: Pálffy Antal, e szinpad most is megvan még, pompával halmozott barokstilű feldíszítésével, a mikben faragvány, festészet, aranyozás, csigakirakás váltakozik; a falakból rejtett szökőkutacskák löveltek eau de Colognet a néző közönségre. Hanem ezen a szinpadon csak francziául játszottak. Erre befelé csak a kollegiumi diákok produkáltak még szindarabokat, a miket a senior irhatott, férfi szereplők és férfi nézősereg számára, vagy Sztáray ismeretlen szindarabjait, a mikből csak annyit tudunk, hogy a pápista papokat csufolták bennük kegyetlenül. Ocskay egy estén azzal lepte meg a Tisza-kastélyban összegyült mindennemű vendégsereget, hogy egy tragœdiát adatott elő a diákjaival magyar nyelven. Racine «Horatiusai» volt e színmű. A legsimább képű ifjoncz játszotta Camillát.

Mindenkinek nagyon megtetszett ez az új, még eddig ismeretlen élvezet. Mennyivel más ez, mint a vad poéták darabjai! Mily magasztos gondolatok! Mily fölséges költészet!

Másnap egyébről sem akart Ilonka beszélni, mint erről a darabról. Hol termett az?

Ocskay mondá neki, hogy azt egy franczia költő irta.

– S hogy lett belőle magyar?

– Lefordították.

– Kicsoda?

– Én magam, egyszer unalomból.

– Hát kegyelmed tud francziául?

– Sokáig laktam kinn Francziaországban.

– Mi dolga volt ott?

– Fegyverrel szolgáltam, mint tiszt, a franczia királyt.

– Kegyelmed több nyelven is tud beszélni?

– A mely országban időztem, annak a nyelvét mind ismerem.

– Nehéz azt megtanulni?

– Az a tanítvány kedvétől függ.

– Én úgy szeretnék egy idegen nyelvet megtanulni.

– Melyiket?

– A melyiknek legszebb hangzása van.

– Válaszszunk ki egyet. Én kegyedet, szép hugom, megtanítom az alatt, míg itt időzünk.

– Oh az nagyon jó lesz. De melyiket?

– Válaszszon közülök, a melyik legszebben hangzik. A német úgy mondja: «ich liebe dich!…»

A leány utána mondta: «ich liebe dich!»

– Az olasz így mondja: «Io t’ama» az angol így: «Aj lov ju» a franczia így: «Zsö téme».

A leány utána próbálgatta valamennyit; kétszer, háromszor is, a mi nehezebben ment, s aztán elpróbálta sorba mind a négyet, mintha izlelgetné, hogy melyik esik jobban az ajkának? «ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme».

– Aztán mit tesz ez magyarul?

– Ha megmondom, akkor nem fogja kegyed megtanulni.

– De ha nem mondja meg, akkor épen nem tanulhatom meg, hát mi az? valami rossz?

– Oh nem.

– Hát akkor mondja, mit tesz a «zsö téme» magyarul?

– Azt teszi, hogy «én szeretlek».

A leány a kezében tartott violavirággal a szájára ütött az ifjunak.

– Így rászedni az embert! Menjen innen!

– De hát válaszszon, hogy melyik a legszebb?

– Egyik sem! Egy szót sem tanulok többet kegyelmedtől.

Késő volt már. Ha azt az egy szót megtanulta. Egész éjjel nem tudott attól aludni. Mind azt válogatta, melyik a legszebb? Ich liebe dich, io t’ama, aj lov ju, zsö téme? Mi következhetik még mind utána? Mikor az első szó is olyan szép mind a négy nyelven! Négy lelke van-e annak, a ki azt mind birja? s az ötödik még a magyar?

Meg volt találva a holdbeli ember, az ismeretlen, a ki egy más világból jön ide; a ki egyebet is tud, mint inni, kártyázni, lovagolni és verekedni, a kinek a mennyivel erősebb a karja az asszony karjánál, annyival erősebb a lelke az asszony lelkénél; a kinek szárnya van, felvinni szerelmesét ismeretlen világokba; feltárni előtte azt a mindenséget, a minek lételét csak sejti, csak vágyja eddig; de a hová mások elvinni nem tudták soha.

Másnap reggel Ocskay ujdonatúj bársony díszruhába öltözve lépett be násznagyával, Tormássy Lászlóval együtt, a hölgyek belső palotájába s maga kérte meg a nagyasszonytól Ilonka kezét.

– No édes leányom, mondá Tiszáné, előrehuzva a háta mögé rejtőzött Ilonkát. Most itt van az a lovag, a kiről egyszer álmod volt, s azt mondtad a látás közben: itt van a bátyám. Bizony már visszajött. Lásd, én már úgy szeretem, mintha fiam volna. Nosza, válaszsz közte. Uradnak fogadod-e el vagy bátyádnak? Ha uradnak fogadod, akkor is fiam lesz, ha bátyádnak fogadod el, akkor is fiam lesz. No hát mondd ki azt a szót.

Ilonka arcza lángolt, mint az «égő szerelem», szelid mosolygással felelt Ocskaynak, szemérmetes módon megkerülve a kegyetlen nehéz kérdést.

… – «Mégis csak legszebb az a szó magyarul».

S azzal a kezét ott felejté az ifju kezében a leány. Mindenki megértette azt a választ.

Csak legszebb az, ha így mondják: «szeretlek…»

A VAS EMBER.

Nem sok időhaladékot adának az esküvői előkészületekre, csupán annyit, hogy a távolabb lakó rokonokat staféta által meglehessen hivogatni a menyegző napjára.

Tiszáné nagyasszony azt kivánta Ocskaytól, hogy két helyre sajátkezűleg irjon meghivó leveleket, az egyik Ocskay Sándornak, a vőlegény öcscsének szólt, a másik pedig Csajághy Mártonnak, a ki, mint a nagyasszony mondá, a szegény megboldogult Tisza Gábornak legkedvesebb testi-lelki barátja volt; együtt is szolgáltak hajdanában a török háboru alatt, a hol a «lelkem fiam» elhalt, a Pálffy ezrednél. Ezt a két urat expresse kivánta meginvitáltatni.

Érkezett is mind a két úrtól idejekorán válasz a meghivó levelekre. Ocskay Sándor kimentette magát, hogy nem jelenhetik meg az örvendetes ünnepélyen, mivelhogy a lóról leesvén, a lábát kificzamította; nem nagy a baj, de veszteg kell maradnia vele vagy egy hétig. Csajághy Márton pedig azt válaszolta, hogy ha a napjára el nem jöhet is az esküvőnek, mert aznap épen a hópénzt kell kifizetnie a katonáknak s ebre nem bizhatja a hájat; de másodnapra «tyukverőre» (a hogy a lakodalom utáni dáridót hiják) bizonyosan megérkezik.

Az esküvő tehát nagy pompával megtartatott; a melyen a Tisza-család atyafiságán kívül az összes kurucz-tisztek is hivatalosak voltak. Nem olyan szomorú lakodalom volt ám ez, mint a négy év előtti! A táborban és a várbeli ágyúkkal annyi viktoriát lőttek, hogy egy derék ütközetnek is bevált volna.

A menyegző napjára következő délelőtt eltelt a társzekerek felpakolásával, a mik az új asszony kelengyéjét szállítandók voltak. Ocskay a feleségét ocskai kastélyába szándékozott hazavinni, s a mézesheteket ott tölteni el, a míg a háboru szünete tart. A régi hadviselésnél még erre is jócskán ráért az ember. Nem mentek az emberek akkor olyan bolondul egymásnak, mint most; hanem ha valaki az ellenséget jól tartotta egy porczió ütleggel, időt engedett neki, hogy azt meg is emészthesse. Tehát nagy volt a készület a menyasszonyhozó utazásra.

Ilonka ez időt arra fordította, hogy a leánykori barátnőitől vegyen keserves bucsúkat, a mikor úgy illik, hogy magukra hagyja őket mindenki. Ocskay pedig egy rövid misét tartatott magának a tábori pappal.

Mikor a miséből kijött, azt mondá neki az iródiákja, hogy egy táborbeli úr akar vele egyedül beszélni, a ki most érkezett meg lóháton és le sem nyergeltetett.

Ocskay tudta előre, hogy ki az? Keresztet vetett magára, úgy került eléje.

Ez volt az a Csajághy Márton.

A nevét sem jelentette be senkinek e vendég úr, s azt kérte, hogy mutassanak a számára egy üres szobát, a hol egyedül lehet.

Magas, ölnél is termetesebb férfi volt, jóval a harminczon túl; de alakja és arcza annál is idősebbnek mutatta. Széles vállai voltak, az egész alak csupa csont és izom, egy-egy keze akkora, hogy más embernek a feje belefért a markába. A feje aránylag kicsinynek látszott a termetéhez, még inkább a túlizmos nyak miatt. Az arczán két mély ráncz vonult végig, a feszes magatartás véshette azt oda; barna, bronczfényű volt a bőre, az álla simára borotválva, s a két bajusza hegyesre kifenve, mint két orsó. A szemei mélyen bennültek s a két szemöldöke bozontosan hegyezte a végét előre a villogó szemek fölött.

Mikor hallgat, az ajkait úgy beszorítja, hogy alig látszanak.

A két férfi szemközt állt már, de egyiknek az arcza sem mutatta még csak a hajnalodását sem valami örömnek, hogy a másikat láthatja. Csajághy arcza olyan volt, mintha vasból volna öntve. Ocskay erőltette a nyugalmat.

Egyik sem nyújtotta a másik elé kezét. Ocskaynak a száján nem jött ki ez a szó: «Isten hozott».

Csajághy szólalt meg elébb. Hangja csendes, csaknem leptető volt; egy neme az erős suttogásnak.

– Meghivtál, eljöttem. Nem akartam a napjára érkezni, tudhatod, miért. Megtörtént, – megvan. – Te nőül vettél egy leányt, a kibe az öcséd halálosan szerelmes, – te nőül vettél egy leányt, a kinek a bátyját párviadalban megölted. – Megtörtént, megvan. – Ezt a titkot nem tudja más, mint az öcséd, a ki a párbajnál a te segéded volt, és én, a ki Tisza Gábor segéde voltam. – Büntetést szenvedtél érte, az egész ezred szine előtt. – Ezt az egykori csapatodat ellenségképen találtad a tiszabecsi átjárásnál; mikor rájuk ismertél, úgy rohantál feléjük, mint egy örjöngő Hercules, s levágtad, vízbe fojtogattad, az utolsó emberig. Egy lelket nem hagytál megmenekülni azokból, a kik megszégyenítésednek élő szemmel látott tanui voltak. – Kitaláltad azt az új divatot, hogy a kuruczok a hajukat elől befonva viseljék; ez el takarja nálad mindenkorra megcsonkíttatásodat: még a hitvestárs sem fedezheti azt fel soha. – Csak ketten tudjuk azt: testvéred és én! – Most vedd eszedbe azt, a mit mondani fogok, s a mit, hogy elmondjak neked itt és ma, csaknem szökve jöttem ide, éjjel-nappal nyeregben ülve. – Mi ketten tudjuk rettentő titkodat s hogy azt megőrizzük, nagy árt kérünk érte. Kemény, lealkudhatatlan árt. Kettőt, nem egyet. Követeljük tőled, hogy ezt a nőt, a kit feleségeddé tettél, oly boldoggá tedd, a hogy az azt megérdemli tőled. És aztán követeljük tőled azt, hogy ezt a hazát, ezt a szabadságot, a melynek zászlóját kezedbe ragadtad, szolgáld hűségesen, míg végső diadalra vezeted.

Ocskay hirtelen fölemelte kezét, mintha esküdni akarna. Csajághy vas keze lenyomta azt. Az övé erősebb volt.

– Ne esküdj! Ne fogadj! Az téged meg nem tart. – Ha te rendes mindennapi ember volnál, ide sem jöttem volna hozzád, hogy emlékeztesselek; azt mondanám: «úgy kell lenni, s úgy lesz». A ki az ország legszebb, legjobb leányát feleségül nyerte, abból csak szerető férj lehet; a ki a nemzet dicsőitését kivívta, abból csak hős hazafi lehet! De téged nem egyforma sárból gyúrt a teremtő. – Te nem maradsz sokáig magadhoz hasonló. Egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít s önmagad ellenkezőjévé tesz. Kolostorban neveltek, onnan megszöktél, eldobtad a barátcsuhát; katonának álltál. A táborban egy pár átkozott szép szem miatt képes voltál életre-halálra vívni legjobb czimboráddal s megtudtad azt ölni. A megfenyítésért átszöktél az ország ellenségéhez, a törökhöz: mohamedán lettél. Aztán a hogy megtagadtad a Krisztust, megtagadtad a prófétát is; falba rugtad a magas portát s átszöktél a franczia királyhoz, annak a testőrhadnagya lettél. Annak a testét sem védted meg. Otthagytad a faképnél s kóbor kalandorokból csapatot toborzottál, azzal kószáltad be Németországot. A német elfogott, fejeden halál volt; az öcséd, Sándor, futott érted könyörögni a hatalmasokhoz, vagyonát pazarolta, hogy megvásárolja a kegyelmüket. Elbocsátottak; de a németek zászlója alá kellett esküdnöd, s megfogadnod, hogy csapatoddal Rákóczy táborát rontod. – A helyett csapatostul együtt átmentél Rákóczyhoz, s most az a neved a nép ajkán: «Rákóczy mennyköve». Hűségesen adtam-e elő a curriculum vitædet?

Jó hogy nem volt egy tükör sem abban a szobában, nem láthatta benne magát Ocskay ebben a pillanatban. Egy hős: megfogva, megkötve, megalázva, megverve, mint egy gyermek! Egyetlen ember által.

– És pro corodine elvetted nőül a vidék legszebb, leggazdagabb leányát, a kiért annyi levente epedezett, de senki se jobban, mint saját édes öcséd, Sándor…

– Nem tudtam ezt, rebegé Ocskay; de szemeit nem birta fölemelni.

Csajághy a vállára tette a kezét.