Part 4

A hányszor meglebegtette a diadalmas hős azt a vörös zászlót a vár fokán, annyiszor lebegtette felé fehér kendőjét a leány onnan a kastély toronyablakából: csak akkor vette észre magát, hogy minő veszedelmes dolgot cselekszik, mikor a kastély maga is megzendült a nagy «victoria»-kiáltástól; akkor vette észre, hogy nem maga van a háznál. Természetes, hogy az egész házi nép mind az ostromot nézte: ki az ablakból, ki a háztetőről. Jó szerencse, ha minden étel kozmát nem kap ma; a konyhán egyedül maradt Furóné asszonyom. De még azt is elviszi magával Ilonka, le a kertbe, virágokat szedni, koszorút kötözni, a mivel azt a karszéket fogják feldiszítni, a min a mai nap hőse az asztalnál ülend. S ahhoz jól ki kell válogatni a virágokat, mert a virágoknak jelentősége van; más az, a mit az ember a szivesen látott vendég számára szed; meg más, a mit az olyannak ád, a kit jobb szeret, ha nem lát. Furóné asszonyom ennek nagy tudósa, minden virágnak tudja az értelmét: ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ád, ez nefelejts, emez meg égő szerelem. Az utóbbiakat kimustrálta Ilonka a koszorúból. Ejh, nem illik az! «Engemszagolj», «nenyuljhozzám», «élek-é-halok-é» inkább beválnak. Mire a nagy karszék meg lesz koszorúzva, már akkorra vissza is térnek a várvívók nagy diadalmas zenével. Mikor Ilonka ismét kinéz az ablakon, azt látja, hogy a vár és kastély közötti mezőn már fel is vannak állítva a sátorok, egész utczaszámra s a kitűzött zászlók mutatják, melyik ezred tanyáz itt, meg amott.

A nagyaszonynak, ha száz keze volna is, mind tele volna most dologgal; alig ér rá, hogy az izzadtságot letörülje az arczáról, mikor már a várt vendégek érkeznek.

Ilonkának azonban egy dologtól dobogott különösen a szive. Megtörtént hát, hogy bevették Léva várát. Elfoglalta az az ember, a kinek azért adatott a kezébe a pallos, hogy boszut álljon azokért, a kiket megölettek. Vajjon megteszi-e, a mit annyiszor hallott az anyjától, «bárcsak idehoznák valamennyit, s itt az én házam küszöbén vágnák le a fejeiket, s raknák egy garmadába!» A gyermekek el szoktak hinni mindent szórul-szóra, a mit az anyjuktól hallanak. Azt pedig mindenkitől hallotta Ilonka, hogy ez a kegyetlen ember a legelső csatájában egy egész ezredét a labanczoknak leölette az utolsó emberig. Megteheti most, hogy teljesíti, a mit az anyja annyiszor emlegetett; hiszen mind a kezébe estek, s talán épen azok, a kik szegény Kovách Istvánt (Isten nyugosztalja!), úgy összevagdalták lakodalma napján. Nagyon szerette volna, ha azt nem tenné meg.

– De ugyan gyere már! Hol mélázol annyit? Hiszen nem lőnek már! zsörtölődött a nagyasszony, leányát keresve; aztán lementek együtt a tornáczba, oda várták az érkező urakat, a kik számra valami harminczan, a mint az udvarra beértek, mind leszálltak a lovaikról, s a míg csatlósaik a lovaikat elvezették, ők maguk a zsákmányul ejtett ellenséges zászlókat a tornácz mellvédjéhez tüzögették fel.

Ocskay az udvar közepén parancsokat osztott, addig nem is üdvözlé a hölgyeket. A lévai biró állt előtte, levett kalappal.

– Kegyelmed, biró uram, rögtön két tulkot vágasson, s háromszáz kenyeret küldjön fel a várba az ottmaradtaknak. Fizeti az árát a számadó-tisztem.

– Nem kivánunk érte semmit.

– Mi pedig nem élünk ingyennel. Nem vagyunk zsebrákhad. Fizetünk pengővel, nem is kongóval. Semmi szó! Egy óra mulva halljam, hogy ebédre dobolnak!

A nagyasszony szükségesnek látta beleszólni a dologba.

– De már édes vitézlő öcsémuram, addig, a míglen itt vannak, én hadd lássam el a csapatját minden szükségessel. A mit a hazámtól birok, hadd adjam a hazámnak vissza, s nekem csak nem fizet azért se pengővel, se kongóval.

– Köszönöm szivesen, édes asszonynéném, el is fogadom örömmel, a mit az én hiveimnek felajánlott, hanem elébb a foglyok ellátásáról kell gondoskodnom.

– Micsoda? A labanczokéról! Átkozott rablók! Nem várhatnak a maguk sorára? Ők az elsők? Köszönjék meg, hogy mind le nem vágták őket!

– A míg ellentáll a labancz, addig vágjuk, mint a paréjt, szólt Ocskay László szelid mosolygással; de a mint megadja magát, akkor nem ellenség többé, hanem vendégünk. Nálam legelső az étkezésnél a fogolynép, aztán jön a magam hada, utoljára ül le az asztalhoz a tisztikar, ott is magam vagyok az utolsó, a kihez a tál kerül.

Hallotta ezt Ilonka, s ha eddig csak bámulta Ocskayt, ezért az egy szóért oh de megszerette!

Mikor aztán a fogolynépről gondoskodva lett, akkor Ocskay is felment a tornáczba s ott sorban bemutogatta a kiséretéhez tartozó hősöket. «Ez itt Ebeczky Ádám, ez Berthóty, ez Balogh István, ez Somogyi Ferencz, ez Andrássy Mihály (mind nagy nevek később), Tormássy Lászlót ismeri kegyelmed.»

Legjobban megcsodálta a vendég urak között a nagyasszony Andrássy Mihályt. Furcsa is volt az: egy magyar dalia, fehérbarát csuhában, csakhogy a corda helyett széles öv van kötve a derekára s arról nem az olvasó, hanem a rezes kard csügg alá.

– Hát ez mért van barátruhában? kérdi a nagyasszony.

– Azért, mert ő barát. Úgy szökött meg a klastromból, hogy közöttünk hadakozzék. Ő vezeti a «tatár-csapatomat». Azok azt hiszik, hogy dervis, tűzbe-vízbe mennek utána.

– Csodálatos időket élünk, mondá a nagyasszony, s beinvitálá a vitéz urakat a külső palotába, a hol az ebédet megelőző kolláczió volt fölterítve. Az asztal közepén egy nagy ezüst-medencze, tele finom otthon főtt meggyvízzel, a miből merítő kanállal töltögetik ki apró kupiczákba az étvágyingerlő italt.

– Én azonban mindenekelőtt egy pohár vizet kérek, szólt Ocskay László. Maga sietett azt neki elhozni Ilonka; gyönyörű velenczei kristályban a legfrissebb forrásvizet. Mosolygott is azon erősen Ocskay, mert nem ő neki magának kellett az a friss víz, hanem annak a szegfűbokrétának, a mi a kalpagja mellett megjárta az ütközetet és a várvívást. «El is hervadtak szegények.» Azt a bokrétát tette bele a pohárba. Az jutott eszébe a nagy diadalom közben. A miért aztán a leányka orczája még jobban lángba borult.

– Látod, hogy megbecsülik a te bokrétádat, segített neki a nagyasszony szemérmetes zavarát növelni. El is tünt onnan nagyhamar, s az egész lakoma alatt csak nagy imádságra lehetett a terembe becsalogatni.

Mert a hajdani magyar úri házaknál a hajadon leány nem foglalt helyet az asztalnál. Legföljebb a vendégség vége felé ült oda vagy az anyja, vagy ifju bátyja, vagy egy éltes rokona háta mögé, s ott is csak a körme közül nyalánkoskodott, addig pedig ügyelt a konyhára és a tányérváltásra, meg a felszolgáló cselédekre, hogy semmiben hiba, fogyatkozás ne legyen.

Az asztalhoz való leülésnél aztán egy kis vita támadt, hogy ki foglalja el az első helyet? azt a karszéket, a mit Ilonka megkoszorúzott.

– Ez a vendég helye. Nálam a vendég az első az asztalnál.

– Én pedig a háziasszonyt tartom az elsőnek. Nekem azt mondták, hogy én e házat tekintsem úgy, mintha itthon volnék. A háziúr pedig mindig az asztal végén szokott ülni, nem az első helyen, hanem az utolsón.

– De ez a szék annak a számára van megkoszorúzva, a ki a korponai ütközetet megnyerte; ebbe én csak nem ülök bele.

– Akkor meg épen asszonynénémet illeti meg ez a szék, mert a korponai ütközetet bizony kegyelmed nyerte meg. Egész nap nem evett, nem ivott a hadam, ki voltunk fáradva. Hej, ha most egy ital bort küldene ide a tündér! sóhajtottunk egymás után. S erre mintha a «terülj meg abrosz!» volna a kezünkben, egyszerre csak megérkeznek asszonynéném társzekerei az eleséggel, meg a gönczi hordókkal, a miket elénk küldött; s megfordult az egész ütközet sorsa: nagyot ivott a hajduság s danolva vette be a sánczot. Bizony kegyelmed nyerte azt meg, hát csak foglalja el a győztes helyét.

A nagyasszonynak akarva nem akarva el kellett foglalnia a præsidiumot, míg Ocskay az asztal ellenkező végén telepedett le, a miből ránézve az az előny támadt, hogy az ablakvilágossággal szemben maradt s az arczának minden kifejezését meg lehetett figyelni.

Volt, a ki nagyon ügyelt ezekre a vonásokra. Ilonka, a hányszor az anyja háta mögé lopózhatott egyet-mást kérdezősködés ürügye alatt, lopva mindig az ő arczát vizsgálta. A természet oltotta a leányszivekbe ezt az ösztönt, hogy kiváncsiak legyenek azt a férfit, a ki őket érdekli, olyankor megfigyelni, a mikor az iszik. A bor olyan, mint a mikroskopium: százszoros mértékben mutogatja fel azokat az indulatokat, a mik a férfijellem fundamentumát képezik, a jót épen úgy, mint a rosszat. Sokszor megesett már, hogy olyankor szeretett meg egy nő egy férfit, a mikor ittasnak látta.

Ocskayra az első poharak még alig hatottak. Nagy győző volt – még a kancsók között is. Később valami mélázó búskomorságot keltett fel nála a bor, a min csak néha czikázott át egy-egy tréfás ötlet villámszikrája.

Közepe táján járt még az ebéd, a midőn megérkezék a fejedelem stafétája a tokaji táborból mindenféle levelekkel.

Ocskay László az iródeákjának, Tallósy Benjaminnak nyujtá át azokat elolvasás végett. Azok részben eredetiek, részben másolatai voltak a harcztér külömböző pontjairól a főhadiszállásra beküldött tudósításoknak, a mik a fejedelem által az egyes alvezérekkel maguk miheztartása végett közöltettek.

A nagyasszony el akarta hagyni az asztalt, azt mondván, hogy ezek már tábori titkok, a miket nem szabad idegen füleknek meghallani, de Ocskay megmarasztá, hogy csak vegyen részt bennük; a kik hűségesek az ügyhöz, azok előtt nincsen titok.

Voltak azok között örvendetes és kevésbbé kivánatos tudósítások vegyest; Benjamin diáknak volt annyi emberségtudása, hogy a rossz híreket olyan alant hangon olvasá, hogy a szomszédjai se hallják, ellenben a diadalhíreket annál magasabb stentorral bocsátá közre, a miknek a végén aztán volt nagy vivátozás és pohárösszecsördülés.

«Borbély Balázs megvette ostrommal Szolnok várát!»

(Ah! A rongyos-gárda egyik vezetője!)

«Deák Ferencz Halasnál szétverte a félelmetes Kyba rácz ezredes táborát, magát a vezért is megölte.»

Iszonyú örömzaj! Ez a Kyba volt a réme, pusztítója a magyar alföldnek. Sok nagy város keserű füstje szállt ellene panaszra az égbe. Végre megkapta gonosztetteinek zsoldját!

«A hatalmas labanczpárti Sennyey István áttért a fejedelemhez, nagy tapasztalásával segíti az ügyet; maga vezeti Szatmár ostromát.»

Ez is kapott egy hatalmas vivátot.

De legnagyobb riadalt keltett az a levél, a miben tudatják, hogy a hatalmas szatmári főispán, a császári generális, Károlyi Sándor, sógorával Andrássy Györgygyel együtt, haraggal jött vissza Bécsből, otthagyta a labancztábort s Bercsényihez csatlakozott: együtt vívják Tokaj várát. A fejedelem is megérkezett, Károlyi, Andrássy hűséget esküdtek, tábornokokká lettek alatta.

A nagyasszony mindenik jó hirnél jobb meg jobb borait hordatta fel a pinczéből; utoljára már azokra a pókhálóbelepte átalagokra került a sor, a mik a mult században járt üstökös-csillag tüzét szítták magukba. A nagyasszony nem ivott azokból, mégis ittasabb volt valamennyi vendégénél, attól a sok diadalhírtől.

Most jön egy levél a fejedelem saját keze irásával. Ennek a pecsétje felnyitásához már kegyelettel kell nyulni: a nagyasszony az övéről ezüstlánczon lecsüggő ollóját nyujtja e szolgálatra, s Ilonka kisasszonyt is odahivják, hogy hadd lássa meg ő is, milyen irása van a fejedelemnek? Nagy kiváncsian támaszkodik az anyja vállára.

– Hanem ehhez elébb ezt a régi átalagot nyissuk fel!

A míg a levél fel lett nyitva, az átalag is ki lett dugaszolva, s a poharak tele töltve. Szokásuk az uraknak, hogy az eléjük töltött bort előbb szürcsölve megkóstolják. Valamennyien úgy találták, hogy az a bor keserű. A régiségtől az.

No hanem a levél, az még keserűbb volt. Abban a fejedelem kegyetlenül megmosdatja az egész felvidéken táborozó alvezéreknek a fejeit: csak confusiót csinálnak, fejetlenül dolgoznak előre-hátra, zsarolásaikkal, disciplina nem tartásával elriasztják a föld népét, kihagyják az ellenséget a kezeik közül osonni, mikor már fogva volna; egymás között veszekednek, a parancsszót nem fogadják… etcætera, etcætera. Akármilyen lassú hangon igyekezett is Benjamin diák azt a pirongatoriumot lemorzsolni, meg kellett azt hallani mindenkinek, mert olyan csendesség támadt, hogy a zsebórák ketyegését is ki lehetett venni. No ezért ugyan érdemes volt még Ilonka kisasszonyt is beczitálni, hogy hallgassa meg.

Ilonka az egész levél-olvasás alatt Ocskaynak az arczvonásait nézte. Meg sem rándultak azok. Még csak a szemöldöke sem húzódott össze, csak a szemei égtek tűzben-lángban.

Ámde most egyszerre magasra emelé a hangját Benjamin diák s olvasá a következőt:

«Egyedül Ocskay László volt az, a ki megnyerte a becsületet.»

Ennél a szónál azt látta Ilonka, hogy a hős szemeiből egyszerre két nehéz könycsepp gördül végig az orczáján.

Ah! mi a sivatagban epedőnek a szomja a forrás után! mi a kínzott rabszolgának a szomja a vér után! mind nem olyan pokolégés az, mint a ki ezt a szót szomjazza: «becsület!»

Egyedül ő tartotta meg a becsületet!

Ha a Duna-Tisza közét neki adta volna donatióba, nem tette volna olyan boldoggá a fejedelem, mint ezzel az egy szóval.

Ocskay felemelte a poharát, de nem tudott szólni. Azért elértették azt mind a társai s felugrálva helyeikről, háromszor kiáltának harsányul vivátot a fejedelemre. S kiitták utána a poharaikat a körömpróbáig. Dehogy volt az a bor keserű!

Ilonka a szentek glóriáját látta Ocskay feje körül derengeni.

Jaj de szép a férfiarcz olyankor, a mikor ez a dicsfény ragyogja körül: «becsület».

A MEGBABONÁZOTT MALACZFEJ.

Talán nagyon is érzékenyen végződött volna ez a mai lakoma, ha valami közbe nem jön, a mi a kedélyeket megint derültebb hangulatba hozza. Az ordináncz jött jelenteni a vezérnek, hogy idekinn van és bebocsáttatást kér a lévai vár volt labancz-parancsnoka, ki is Sós Márton kapitány uram salvus conductusával jött idáig.

Ocskay átvette a salvus conductust s átfutott rajta.

– Ecce a labancz-kapitány át akar térni hozzánk egész csapatjával.

– Miféle nemzet? kérdezé Tormássy László.

– Cseh biz az, Isten bűnül ne vegye neki. Szorítsunk neki helyet az asztalnál, urak. Ez tudom, hogy még nem ebédelt. Vezesd ide!

A labancz-kapitány belépett az étterembe, s nagy karimás tollas kalapjával, gavallér módjára, üdvözlé a házi úrnőket, azután meg katonásan az urakat. Az akkori dragonyosok egyenruhája volt rajta; széles felhajtott ujjú wammsz veres melltakaróval, bő plundra, szétálló tölcséres csizmaszár, felkötött sarkantyuval; az arcza egészen olasz jellegű volt, mintha soha Csehországot se látta volna, éles arczéllel, egyenes orral, kerek szemöldökökkel; szemei oly sűrű ránczok közé szorítva, mintha mindig nevetésre állnának; a miknek aztán a szája is szekundál, a két szeglete örökösen felfelé levén huzódva, s ezáltal valami kényszeredett nyájasságot fejezve ki, bajusza hegyesen fölfelé, kecskeszakálla merészen előre szoktatva. Kiegészíti az alakot a hosszú csigákba fodorított allonge paróka, a mi akkori idők szerint a civilisátió divatja vala.

Egészen idegen accentussal ugyan, de magyarul beszélt a kapitány. Régóta itt fekhetett már az országban, megtanulhatta a nyelvet.

– Alázatos szolgájuk az uraknak. (Ez is elárulja, hogy idegen; még akkoriban nálunk így nem köszöntöttek: «szolga! alázatos!»)

– Hozott Isten, bajtárs, fogadá Ocskay. Azt hallom, hivünk akarsz lenni. Ha így van, ülj közénk s végy részt a lakománkban.

– Hát bizony, nem is vagyok bolond, szól nevetve a kapitány, hogy ott maradjak paprikában főtt bivalyhust enni, mikor itt pompás lakomában részesülhetek…

(Ez jól indokolja a zászlócserélést, egy jó lakoma kedveért!)

– A nevem Scharada Nepomuk.

– Micsoda? kiálta fel, billikomát lecsapva az asztalra, Tormássy László. De ilyen névvel ugyan én mellém le nem ülsz! S újra visszahúzta székét a helyére. Elébb keresztelkedjél ki magyarnak!

– Úgy van! úgy van! kiabálának egyszerre többen. Ki kell elébb keresztelkednie. A nevetés mutatta, hogy ez félig tréfa.

A kapitány fideliter viszhangozá a nevetést.

– Hát én azt sem bánom. Legyen a nevem ezentúl «Sárady». Ez csak jó magyar hangzású név. Azt sem bánom, ha megkeresztelnek, csak igazhitű keresztyén római katholikus pap legyen hozzá, meg jó keresztanya, aztán a paszitában magam is résztvehessek.

– Meglesz mind, atyafi, mondá Tormássy. Itt a pap (Andrássy Mihályra mutatott), a keresztapa lesz Ocskay; keresztanyának meg, minthogy pápistára van szükség, itt lesz Furóné asszonyom. Azonnal behívjuk. Aztán jön a paszita.

A kapitány ráállt a tréfára. A nagyasszonynak is bele kellett egyezni. Furóné asszonyommal komolyan elhitették, hogy mikor egy labancz kuruczczá akar áttérni, hát annak elébb, mint a töröknek, ki kell keresztelkednie, s ezt nézve, elvállalta a keresztanyaságot. Egy kis asztalt hoztak elő hevenyében, leterítve hímzett szőnyeggel, arra kitették a nagy ezüst medenczét, az ezüst korsóval; Andrássy Mihálynak felnyomták a fejére a négyszegletű papsüveget, Furóné asszonyom is feltette a táritoppos fejkötőjét, a miben olyan volt, a mint a kalendáriumban a napot ábrázolják; hogy hát már most ők majd megkeresztelik az áttérő labanczot. Addig pedig felhozták az asztalra a jó töltött káposztát, hogy a kedvét még inkább felfokozzák.

Ment ez a mulatság rendén, egész odáig, a míg a barát a maga breviariumából olvasva a keresztelés formuláréját, odáig nem jutott, hogy a keresztszülőktől azt kérdezze:

«Contradicisne diabolo, et omnibus eius insidiis?» (Ellent mondasz-e az ördögnek és minden ő incselkedéseinek?)

De mielőtt a keresztszülők erre megfelelhettek volna, egy vékony, kisértetes hang megszólalt onnan felülről, mintha csak a függő lámpásból sipákolt volna: «non contradicas!» (ne mondj ellent.)

Mindenki bámulva tekinte föl a függő lámpásra. Legfurcsább ijedelem látszott a baptisandusnak az ábrázatján, annak a szája is tátva maradt, úgy elbámult. Egy percz mulva egy másik hang, olyan, mintha valaki az orrán keresztül nyefegne, elkezde magából a keresztelő kancsóból kifelé gágogni:

«Non contradicito!»

Ujabb, még nagyobb elhüledezés!

Utoljára egy mély bassus hang a keresztelő-asztalka alatt zúgott fel rémletesen:

«Nemo mihi contradicat!» (Senki nekem ellent ne mondjon.)

De már ezt meg kell fogni!

Egyszerre mind a hárman: a barát is, a keresztanya is, meg a kapitány is az asztal alá dugták a fejeiket, hogy megfogják az ördögöt, s ime, midőn újra előkerülének az asztal-függöny alul, a barát fején volt Furóné asszonyom táritoppos főkötője, a négyszegletű papsüveg volt a kapitány tarkóján, s Furóné asszonynak a fején lobogott a kapitány allonge-parókája. Az ördög elcserélte a fejeiket mind a háromnak!

Az egész társaság hangos hahotával vette fel a házat erre a szemfényvesztési tréfára.

– Diabolus te baptiset! kiálta a barát, hozzávágva a neophitához a breviariumát. S volt nagy gaudium, a míg kiki a maga fejét visszacserélgette.

Csak Ocskay nem nevetett ezen.

– Hagyjátok abba! szólt parancshangon. Nem szeretem, ha a vallás dolgaiból tréfát űznek. Tiszteljük egymás czeremoniáit; ebben egyeztünk meg. Ezt látjátok a fejedelem medaillonjára verve. Add a kezedet, bajtárs. Vitézek közt a kézcsapás egyértékű az esküvel. Nálunk Sárady lesz a neved. Ha győzünk, nemessé teszünk, prædicatumot kapsz.

– Hanem aztán majd ne olyan hűséggel szolgálj a mi zászlónk alatt, mint az elhagyott alatt! veté utána Tormássy.

– Fogadom, hogy nem olyan hűséggel fogom szolgálni az új zászlómat, mint a régit, mondá a kapitány s olyan különösen mosolygott hozzá.

– Akkor hát mellém ülhetsz, mondá Tormássy, s odább rukkoltatta a székét; hanem mindenekelőtt add át a vár kulcsát, mert oda engemet nevezett ki a vezér jövendő várparancsnoknak.

– Itt hordom magammal, szólt a kapitány, kihúzva zsebéből az aranyozott várkulcsot s odaszorítá azt két kézzel Tormássy kezébe, s ég felé forgatta a két szemét, a mikor azt mondá: őrizze kegyelmed nagyobb szerencsével, mint én őriztem.

– Fogadom Jupiterre, hogy tőlem csak az életemmel együtt veszi ezt el valaki. De ni! Mi a ménkő?

Hát a mint szétnyitotta a markát Tormássy László, a nagyasszonynak a czifra ollója volt a tenyerében, nem más.

– Az én ollóm! kiáltá a nagyasszony megrettenve; hogy kerül a kegyelmed kezébe az én ollóm?

– De hogy kerül a kegyelmed lánczára az én várkulcsom? kérdezé Tormássy. A mi felett megint a nagyasszony förmedt fel csodájában.

– Ugyan engedjük már ebédhez ülni a kapitányt, mondá Ocskay, mert bizony még hátrafelé fordítja a fejeinket.

A kapitány azonban a töltött-káposztás tál előtt is megmutatta, hogy tud valamit. A töltelékeket csak úgy tüntette el egymásután, mintha ott sem lettek volna. S utoljára elnyelte magát a kést, meg a villát, a mikkel evett. Keresték azt mindenütt nála, de nem volt sehol.

A kapitány oly kedélyesen kaczagott e tréfák mellé, mint egy gyermek. Az egész társaság kedélyét kiforgatta a sarkaiból. Azok az eddigelé oly komoly, érzékenységre hajlandó, pathosteljes szónoklatok, a mik a magyar férfitársaságot annyira jellemzik, ennek az egy kaukler idegennek a bohóskodásaira egészen elenyésztek; a hősökből, a kik a haza sorsán búsulnak és lelkesülnek, pajkos diáktársaság lett, melynek kedve telik benne, ha egy czimborára talált, a ki tréfát hágy magával űzni. Még a nagyasszony is szeretett a bohó vendég úrral komázni. Csak Ilonka nem mulatott rajta, s jól esett a lelkének, hogy lát egy másik arczot is, mely az egész hahota alatt alig vonul el egy mosolyra. Ocskaynak se tetszik e tréfa.

– No te, ördögökkel egy idős! mondá a nagyasszony a kapitánynak. Ha énnekem elő nem adod az én szép gyöngyháznyelű késemet, a mit elnyeltél, én nem adatok másikat; pedig itt hozzák a sült malaczot egészben, majd meglátom, hogy kezded ki?

A kapitány e szóra elkomolyodott, s a mint a szép pirosra sütött malaczot az egész tráncsértállal együtt eléje tették, összekulcsolta a kezeit s kétségbeesetten tekinte a nagyasszonyra.

– Kegyelmes nagyasszonyom! Hát mivel érdemlettem én azt, hogy én nékem egy eleven malaczot kell felennem?

– Eleven malaczot? Te! Hiszen most húzták le a nyársról.

A sült malacz elkezdett erre csendesen röfögni: «oi oi, röf!»

A nagyasszony összecsapta a két kezét: «de már ez nincs Isten hirével.»

A sült malacz pedig nem hogy abbahagyta volna, sőt inkább visítani kezdett, mint a malacz szokott, ha este az emséje után fut haza a legelőről. Úgy czifrázta, hogy az csupa nevetni való volt.

A kapitány úgy mórikált, mintha dühösködnék e felett s egyszer csak a két kezében volt az eltünt és hiába keresett kés, villa; senki se látta, honnan került elő, s azzal egy pillanat alatt levágta a sült malacznak a fejét.

És ekkor a levágott malaczfő a következő szemrehányó szavakra fakadt:

– Oh Muki, Muki! Mért tetted ezt velem?

A kapitány nagyot sóhajtott és elszomorodva forgatá a szemeit felfelé.

– No lássa, nagyasszonyom. Ebben a malaczban az én öcsémnek a lelke lakik, a ki a Morvába fulladt szegény tavaly.

– Ne mondj ilyet!

– Ráismerek a hangjáról. Szólj, oh szerencsétlen! miért húzott tégedet nyársra a kegyetlen szakács?

A malaczfő felelt:

– Azért, mert megláttam, hogy a mustos pecsenyéhez való tokaji bort megitta.

– Ördöngösség! Boszorkányság! kiálta valaki odahátul. Az bizonyosan a szakács volt. Az egész cselédség betódult már a nagy komédialátásra onnan kívülről.

– Hát te boldogtalan! folytatá a kapitány, mért öntözött téged Furóné asszonyom forró zsirral a tűz mellett?

A malaczfő válaszolt:

– Azért, mert megláttam, hogy eldugott a zsebébe egy félfont mazsolaszőlőt.

– Jaj! a pokolravaló! Nem igaz! Nem is volt több hat szemnél az egész! sikoltozott Furóné asszonyom.

De még aztán sorbavette a veszedelmes malaczfő az egész úri társaságot s kinek-kinek olyan titkait vallotta ki, a mikről eddigelé még senki sem tudott.

Végre megsokallta az exorcisatiót páter Andrássy Mihály, a kinek kolostori életéből igen kényes adatokat kezdett a malaczfő előhozogatni, s hogy megakaszsza a boszorkányos oraculumot, ezt a kérdést intézé hozzá:

– No te, malaczfő, hát ha olyan tudós vagy, mondd meg, lesz-e valaha olyan halandó, a ki Ocskay László uramat diadalútjában feltartóztatja és legyőzi?

A malaczfő felelt:

– Lesz!

– Ki lesz az? Mely ütközetben?

A malaczfő felelt:

– Szép asszony lesz. Lakodalomban.

Nagy taps következett rá.