Part 3

Egyszerre mint a tengeri oroszlánok falkája, ugrált ki a vízből Borbély Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik percz alatt az öklében, a harmadik alatt az ellenség oldalában!

«Rajta! Rajta!»

A morva pattantyusok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett had rohanásától, melyet a víz okádott ki eléjük. Tetőtől talpig meztelenek, mint az ős-ember; rémségesebbek, mintha pánczélban volnának. Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kaczagva, mint az ördögök, s mielőtt az ellenfél első rémületéből magához térhetne, lekaszabolják a pattantyusokat és az ágyúk védőrségét az utolsó emberig. Az ellenfél meg van lepve, az ijedség megbénítja izmát és eszét, nem tudja, mihez kapjon? a puska nem fegyver ilyenkor, a pánczél csak akadály, emezek meg aczélozottan a víztől, felfrissülve, gyorsan szökellve, mint az indiánusok, míg az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vágnak, halomra vágják őket s diadalordításuk áthangzik a tulsó partra.

Ekkor aztán Ócskay László is belezúdítja lovas csapatját a Tisza árjába. A paripák prüszkölve szelik a vizet. Ő maga kaptat legelől. A vezénylő paripa nyerít!

– Ne hagyd magad! rivall Ócskay László a víz közepéből Borbély Balázsra, a kinek meztelen századát egy segélyül érkezett labancz lovas-csapat kezdi szorongatni.

A legjobb időben érkezik Ócskay, hogy beleszóljon a vitába.

Ő rajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles török öv, s kezében egy szál kard: egy ércz lovagszobor, mely megelevenült.

A Varégerek küzdöttek így. Pánczél nélkül, minden nélkül, hogy a fölséges férfiizmok ragyogása rettentse meg az ellenfélt. Maga Ócskay, mint a Centaurok mintaképe, vágtatott az ellenfél legsűrűbb tömege közé, villámcsapásokkal sujtva jobbra-balra, s még bántó szóval is sebesítve az ellenséget. Hogyne? Azok is magyarok voltak. Labanczok. Kék dolmányosok.

Úgy hullottak el a meztelen hősök csapásai alatt, mint a fürjek a pusztában.

Ócskay elébb szétverte őket, azután utjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Neki szorította a Tisza mocsarának. Egy összekeverült tömeg lett belőlük, a mi egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredes-kapitányuk. Egészen beszorultak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre. A többi császári hadak nem jöttek segítségükre, mert azok azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a nyakukon s igyekeztek a földszoroson át kerekes ágyuikkal elmenekülni. Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt félüteg ágyúk is fenyegették. Azokat most a kuruczok töltötték meg kartácsra s oda irányzák a mocsárba szorított tömeg felé.

Pardont! Grácziát kérünk! kiáltának a labanczok, s fehér kendőket lobogtattak dzsidáikra tűzve.

– Megkegyelmezünk-e nekik? kérdé Ocskaytól Borbély Balázs.

– Micsoda labancz-ezred ez?

– A Pálffy huszár-ezred, Kende alatt.

– Lövesd őket, aztán öljed, vágjad, a míg egy felemeli a fejét.

Az ágyúk rájuk dördűltek.

Az egész csapatból egy ember nem menekült meg élve, maga az ezredes Kende János is oda veszett.

E közben megérkezett a száraz fergeteg, s elborította porfelleggel, szikhomokkal az eget és a földet. A szél fütyölése, tombolása egy chorussá vegyült az emberi ordítással, üvöltéssel, a trombiták recsegésével; közbe dörögtek az ágyúk, a kilőtt tekék találomra süvöltöttek a porfelleg között abban az irányban, a honnan a tömegek rivalgása hangzott és a szélhajtotta ködfátyolképen látni lehetett, mint árnyképeket a lovon nyargalászó ős hún alakokat, a kik, egyesével, fegyverhagyó tömegeket kergetnek maguk előtt.

A zivatar, a milyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant. Alig hullott nehány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön? Az ördög veri ilyenkor a feleségét. Azt tartják.

A vihar nyomában maradt egy letarolt erdő, meg egy halottakkal fedett csatatér. Utána egész szélcsend leve. Az eget bárányfelhők vonták be, a nap már lement; ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet tükrözte vissza a sík róna ezernyi posványa, tömpölye, a miknek szegélyéből feketén meredtek elő a sás kardlevelei, mintha vértócsákból emelkednének ki fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza is bíborfényben lángol; csak a hosszú sorban aláúszó halottak feketélnek rajta.

Ez a szomorú hírnöksereg tudatja a fejedelemmel, hogy az út szabad: Magyarország kapuja ki van nyitva előtte. Egyetlen egy rongyos ezrednek a csodavitézsége tárta azt ki előtte.

Hát a rongyos gárda hol van?

Az már szemközt jön a hidon a fejedelem elé. De megnézheti azt még a hajadon leány is. Bársonyba, karassiaposztóba, szattyánba van az öltöztetve, mind tetőtűl talpig, farkasbőr kaczagány csügg le a válláról, fényes aczél szablya csillog az öklében. – Ocskay László beváltotta szavát; a labanczok podgyászszekerei tudnák megmondani, hogyan történt meg ez a csoda!

– Itt a rongyos gárda, felséges fejedelem uram! szólt a hadnagy.

– Nagyon jól van, vitéz ezredes kapitány uram.

«NYALKA KURUCZ.»

Három hosszú esztendő telt le azóta, hogy a lévai híres lakadalom még híresebb zomotorrá változott át. – Nagyot nőtt azóta a demutkavirág azoknak a sírján, a kik el vannak temetve.

Ilonka kisasszony tizenkilencz esztendős már. A milyen szép volt rózsabimbónak, olyan szép nyiló rózsa lett belőle. Nincs nálanál szebb leánya hetedhét vármegyének. Elegen is tapossák a földet körülötte, szép deli leventék; csakhogy nagyon rossz időben. A nagyasszony kifizeti őket sorba apró pénzzel. – Igazán apró pénzzel. – Ha kérőbe jön a legény, azt mondja neki: «Adok biz én leányt uramöcsém; hogy ne adnám, arra tartom; – hanem a jegypénzt akarom elébb látni. Száz tallér nem a a világ. Hanem az mind a száz ilyen legyen, mint ez az egy ni!» – Annak a tallérnak az egyik oldalán II. Rákóczy Ferencznek az arczképe van verve, a másik oldalán az országczímer e körirattal: pro libertate. Van olyan tömérdek: csakhogy rézből. A réz «libertas» közkézen forog már; hanem az ezüst libertás ritka, mint a fehér holló. Százával csak az kap abból, a ki valami világraszóló nagy hőstettet követett el. – Az ekként kifizetett gavallér aztán vagy megy a száz ezüst libertast megszerezni, vagy keres más eladó leányt, a ki ugyanannyi aranynyal is beéri, ha nincs is rajta semmi libertas.

Hajh, de van a hírnek dolga Ocskay László nevével. Ha beszegődött hozzája postának, ugyan nem hágy neki nyugtot. – Napról-napra új hőstett feledteti el a régit. Úgy jár az országban, mint az égi villám; ma itt csap le, holnap amott; a tegnap bevett vár romja még füstölög, s ő már a másiknak falait döngeti. Dandárja mint az áradat, úgy nő, mentől előbbre tör. Régi híres vitézek, ifjak, vének sietnek zászlói alá, ott vannak nála Ebeczky Ádám, Berthóthy Zsiga, a kemény Csajághy; maga közöttük a fővezér.

Mennyit kell Ilonkának felőle hallani! senkitől sem annyit, mint az édes anyjától; az nem győzi magasztalni a boszúálló hőst, a ki azóta, hogy Tisza-Becsénél a Tiszába fojtotta a labanczot, úgy űzi azt maga előtt, mint egy nyáj birkát. Nincs az előtt erős vár. Csak zsendűlt a szőlő, mikor Fülekvárt, Losonczvárt bevette, s már azt izente a lévaiaknak, hogy mire az új must kiforr, itt terem előttük, s Lévavár bástyáin issza meg az új borból az áldomást. Ott van ni! már Bozók várát is megvette, Selmecz-Bélabányát behódította, a magyar ezüstből ő vereti most a fejedelem számára a libertast.

A mit a hír nem nagyított, megnövelte, felékesítette azt Tiszáné asszonyom. Mint egy mesebeli hősről, úgy beszélt mindennap Ocskay Lászlóról Ilonka előtt.

Most már emlékezett is a familiájára. Egyszer leány korában még látogatóban is volt az atyjával az Ocskay-kastélyban, akkor még a Laczika csak három esztendős volt; de már akkor is szerette a kardot, s haragudott érte, ha éltes nők csókolgatták, a fiataloktól azonban szívesen fogadta. – Kisebbik testvére még akkor csak szopós kis baba volt: a Sándor. Azt már Ilonka is ismerheti, az utóbbi esztendőkben járt ide a házhoz; csendes, szelíd fiu, a kin mindig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, s aztán, mikor elment, mindig itt feledett valamit, csakhogy visszatérhessen érte; – hanem azért akkor sem mondta el, a mi a nyelve hegyén látszott lenni. Pedig ő már előkeríthetné a száz libertast (ha csak ez a baja), mert maga is ott vitézkedik most a bátyja seregében.

Ez, meg a többi, így folyt a nagyasszony szájából mindennap, folyhatott is, mert a hír szárnyára felkapott hős csak egy napot sem hagyott betöltetlen; egy nap Szent-Benedeket kapta el, csak úgy fél kézzel, másnap Csábrág erősségét törte be; híre sem volt még új bornak Verebély-megyében, mikor Lévához egy napi járásnyira Korpona alatt szétveri a labancz sereget, s a sarkában nyomúl előre.

Ott bandukolt el a vert had egy csoportja a Tisza-kastély előtt. A tornáczból lehetett őket látni. Ugyancsak ügettek. Nem zakatoltak most a kapun, hordó bort követelve, mint szokták. Csak azon voltak, hogy minél elébb a várkapún belül lehessenek. Nem volt velük se tiszt, se ágyu, se podgyászszekér: igazi vert had volt.

– Fizet nekik a Jehova Isten! Azt szeretném, hogyha valamennyinek a nyakát mind ide tennék erre a küszöbre s itt vágnák le sorba! Hejh, de végignézném!

Ilonka befogta a nagyasszony száját, ne mondjon ilyeneket, hisz úgy se tenné meg.

– Megteszi Ocskay! Nem hágy az maga után eleven labanczot.

Talán ez sem igaz?

Másnap már hajnalban itt voltak a kuruczvezér komisszáriusai, felszólítani a lévai bírót, hogy kétezer lovasnak a számára süttessen kenyeret, ökröket vágasson, abrakot tartson készen, mert az ezredes kapitány legfeljebb déli harangszóra itt lesz a vár alatt.

Itt fog elmenni a Tisza-kastély előtt.

Szállhatna-e be máshová, mint ehhez a házhoz?

Nem az ő számára nevelnek-e itt minden virágot: – a kertben – és másutt?

Nagyobb igazságért még Tormássy László uramtól is jött levélben izenet, a miben csak annyi állt, hogy «decima sexta septembris, datum Levae, a Tisza-kastélyban, collatio végett».

Elég ennyit tudni.

Várni fogják őket gazdag lakomával. Mentől többen lesznek, annál szívesebben látott vendégek lesznek.

Már hajnalban összesereglik a föld népe a Tisza-kastély előtt, a hol a hírhedett hős megérkeztét várják. Csak asszony és leány nép. A férfiak óvatosak: azok még otthon maradnak, a míg a vár ellenség kezében van; de az asszonynép vakmerő; – nem bánják ezek, ha tüzes golyóbisokkal löveti is városukat a komendáns, ők azért eljöttek s nem maradt otthon kerti virág, azt mind elhozták: térdig járjon benne a hős paripája.

Ilonka is készített egy szép bokrétát, piros és fehér dupla szegfűvekből, átkötve aranyfonállal, vajjon elveszi-e?

A hogy előre megizente, a déli harangszóra ott közeledett a nagy erdő bekanyarodójánál.

Egész tüneményes pompával szokott járni. Elől a tábori zene: lóháton ülő trombítások fantasztikus keleties öltözetben, csodaformájú hangszerekkel, tarkára festett lovakon; utánuk egy szakasz lovas kurucz, zöld dolmányban, vagy égszínkékben, piros nadrágban, sárga csizmában, sastoll a kalpagja mellett, farkasbőr kaczagány a vállán széles rézcsattokkal, öv, tarsoly és lóding ragyog az aranyozástól. Pompásan járatta az ezredét. – Azután jött egy üteg ágyu, hatlovas fogattal, pofoncsapott kalapos tüzérekkel; forgó strucztoll-bokréta, karmazsinszínű a kalapjuk mellett, veres öv a derekukon. – Csak azután jött ő maga, kisérve táborkarától.

Egészen más jelenés, mint mikor a fejedelem elé került Tisza-Becsénél. Alatta pompás arab mén, a mely úgy jár kevélységében, mintha minden lábával kétszer lépne egy helyett; aranyos csojtárját hányja a fejével. Fehér a mén, de a sörénye s a farka rózsaszínbe játszik. Maga a délczeg lovag skarlátpiros dolmányt visel, arany sújtásokkal, zöld szattyán csizmáin arany a sarkantyú, vállán fehérmedve kaczagány reng, ugyanaz a kalpagja is, elől magas, kócsagos forgó tűzve föléje; olyan délczegen ül azon a hánykódó paripán, mintha egymáshoz volnának nőve. Hát még ez az arcz, ez a tekintet! Csupa sugárzat az egész; fény, melynek kútforrása titok. A férfibüszkeség, a classicus szépséggel harmoniában. Csábító szemöldök, kacsintó tűzszemek, mosolygó száj, nyájaskodó bajusz, kötekedő áll, kihívó orr, büszkélkedő barnapiros orczák, s hozzá az a veresbe játszó, aranyfényű gazdag hajzat, mely a kalpag alól hullámosan alá omlik, elől vastag tekercsekbe fonva. Kinek ne veszett volna rajta a szeme? – S ha egyszer a szeme, bizony a szive is. Mögötte egy egész diadalsátor zászlókból; nemzeti zászlókból, meg azokból, a miket ellenségtől elfoglalt.

A nép az út két oldalán futott mellette, hangoztatva a vivátot, nevével kapcsolva.

Tiszáné nagyasszony Ilonkával együtt ott várta őt a kastély kapuja előtt. Kilencz szolgálattevő fraj állt csoportban a hátuk mögött, kantákkal és poharakkal, az első üdvözléstétel végett. Azok odahátul ihogtak-vihogtak, hogy az milyen furcsa, hogy ennek a kurucz hadnak mind elől van befonva a haja s úgy csügg le a vállára kétfelől. Ez még akkor szokatlan viselet volt.

A nagyasszony oktatva feddi meg őket.

– Ne vihogjatok ti azon. Lássátok, ezt azért találta ki a vezér, hogy a mostani felkeveredett világban alig ismeri ki az ember, hogy ki a kurucz, ki a labancz? holott magyar mind a kettő. Sőt megesik, hogy a ki tegnap labancz volt, holnap már csapatostól beáll kurucznak. Hogy tehát a hadakozás alatt, mikor kardra kerül a sor, megtudhassa minden ember, ki az ellenség, ki a jó barát, mivelhogy már a viseletük is héjaz egymáséhoz, hát azért van a kurucznak a haja elől kétoldalt befonva, a labanczé pedig hátúl lóg egy varkocsban. És ez bizony sokkal szebb viselet, mint a minőt boldogult édes uram idejében viseltek a magyar uraságok, Erdélyből kapták fel, (mért nem hagyták ottan?) hogy a fejüket egészen kopaszra borotváltatták, s csak elől hagytak meg rajta egy üstököt, a mi a homlokukra csüggött le, mint a macska farka. – De nem is engedtem meg soha a lelkem uramnak, hogy azt a divatot kövesse, az ő feje csak nem volt leborotválva soha. No, ne daráljatok annyit. – Nézzétek, ott jön a mi drágánk! A mi szemünk fénye!

Még most csak az asszonynép lelkesedése fogadta az érkezőket. A városok polgári lakossága általánosságban nem szerette a háborús időket. A kurucz név pedig épen nem volt jó hangzású. Ennek a hallatára mindjárt sarczolás, rablás, gyujtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani kuruczokra gondoltak (a «crux» viselőire, innét a név), a kik a hová leültek, ott megragadtak, s a mit a kezük elért, az odaragadt. – Hanem aztán a hol egyszer a «nyalka kurucz» megjelent, ott a szívek is meghódoltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek rájuk; ezek kényesek voltak.

Maguk azok a nóták is, a miket a trombitásaik fújnak, valami olyan megható, mélabús dallamúak, a mik az eddigi lepcses palóczdaloktól egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón.

Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai által felvert por csupa tűzláng volna, a mi feljebb szállva, arany köddé változik át, s ez arany ködből bontakozik elő az a látvány, a mit álmai annyiszor eléje hoztak: a délczeg dalia, a kit csupa fény vesz körül, de a mi fényből ő nem lát mást, mint azt a hódítóan mosolygó arczot, mely nyájasan ismerősen üdvözöl mindenkit.

A régi mese: a hazatérő édes bátyáról, a ki még sem bátya és még is több annál.

Valami édes kín állta el szivét: azt hitte, hogy rögtön sírnia kell.

Mikor a vezér kiséretével a Tisza-kastély kapujához ért, a hol az összesereglett parasztleányok egész virágesővel fogadták, ő maga csak hirtelen kivált a kisérete közül s odalovagolt az úrihölgyek elé. Nagy volt a sokaság, a min keresztül kellett volna törtetnie; ő tehát, nehogy elgázoltasson valakit a gyönge-nép közül, leszállt a lováról, rábízva az asszonyokra, hogy fogják addig a kantárját a ménnek, s csak a nyakát simogassák, olyan szelid az, mint a bárány. Azzal odajárúlt a hölgyek elé.

A nagyasszony úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát, vagy mintha egy nehéz felhő feküdnék a mellén: egy szónak nem volt asszonya ebben a pillanatban. Ilonka pedig úgy volt, mint álmában szokott lenni az ember, beszél-beszél, de a szája csukva, nem hallja azt senki; – úgy, hogy az egész fényes üdvözlet mind kárba vész vala, ha a hős más fordulatot nem ád az egésznek azzal, hogy mélyen meghajolva, megcsókolja az özvegyasszonyság kezét.

(Bizonyára Ocskay Lászlónak nagyon jó oka volt arra, hogy Tiszáné nagyasszonynak kezet csókoljon, mikor legelőször találkozik vele az életben.)

A minek aztán az lett a következése, hogy a nagyasszony elérzékenyülten szorítá keblére az üdvözlő lovagot, s nem tartotta vissza sűrü könyhullatását, a minél ékesenszólóbb beszéd nem volt soha, nem is lesz soha ezen a világon.

A mint aztán azt a nagy felhőt, a mi a keblét nyomta, le hagyta szakadni, felderült a lelke s vele együtt a beszélő kedve is egészen hazatért.

– Hozta Isten kegyelmeteket, édes uramöcsém, ebben a mi határunkban! Térjenek be szegény házamhoz pihenőre s maradjanak itten, a míg kedvük tartja. Tekintse kegyelmed a házamat olybá, mintha az édes anyja házába lépne be. Nyitva minden pinczém, éléskamrám, csűreim, s gabnásvermeim a kegyelmed kisérői és seregei számára. Megvan áldva, a mit elvesznek belőle.

A deli lovag a fülével odahallgatott, a mit a nagyasszony beszélt, de a szemei azon a bokrétán jártak, a mi Ilonka kezében volt; a mi aztán, félig kérve, félig kinálva, az ő kezébe vándorolt, nagy arczpirulása mellett a szemérmes hajadonnak.

– Köszönöm, édes asszonynéném, felelt aztán a lovag Tiszánénak; el is fogadom a szíves meghívást, mind magam, mind barátaim részére. Becsületére fogunk válni a kegyelmed híres konyhájának. Hanem most elébb még, pro appetitorio, ezt a kis kupiczányi várat itten, a belétöltött labanczokkal együtt, fel kell hörpintenünk. Mindjárt meglesz az. Semmi étel sem hűl el odáig. S a hányra terítve van, egy sem fog hiányozni az asztaltól, mind «meghozza őket a púpos kenyér!»

Ez a hetyke tréfálózás, egy olyan halálos nagy munka előtt, oh be nagyon jól illett a nyalka kurucznak! Ki is gömbölyödött attól minden ábrázat, még az Ilonkáé is.

A nagyasszony mégis jónak látá megjegyezni, hogy az ilyen kemény diótörésnél vigyázzon a testi egészségére, s minden bolond helyre oda ne álljon.

– Hiszen igézet jár velem, mondá a hős ifju, s a kezében tartott szegfűcsokrot odatűzé a kalpagjára, épen a kócsag drágaköves forgója mellé. «Nekem amulétom van.» Úgy tette azt fel a fejére.

Épen fújták a sorakozót a tárogatók a sereg élén.

Erre a hangra a csatamén, mely eddig csendesen hagyta magát a paraszt asszonyok által czirógattatni s kináltatni istenfával, boldogasszonytenyerével, egyszerre elfelejté bárány voltát, s elkezde nyeríteni, ágaskodni, négy menyecske se birta lefogni, olyan nagyon kapkodta a fejét, a lovagnak oda kellett hát sietnie; egy-kettő! már a nyeregben is volt, rövidre fogva a kantárszárat, onnan üdvözlé még egyszer levett kalpagjával a hölgyeket; a paripa aztán egyre két lábon ágaskodott előre, úgy ment ki a nép közül, mintha ő neki volna a legnagyobb haragja Léva vára ellen. A lovag aztán eltünt, a hogy jött az aranyos porfellegben; utána a sok veres zászló a «pro libertate» arany felirattal; a nyomába vágtató kiséret közül csak egy maradt hátra, a jó Tormássy László bácsi, az még odafinczoltatta a lovát az úri asszonyokhoz egy jónap kivánásra.

– Fogadj Isten bátyámuram; mondá Tiszáné az üdvözletre. De csak nem fognak talán most mindjárt igazán megütközni?

– Meg bizony mink: csak legyen kivel.

– De talán maguk a vezérek csak nem mennek olyan közel, a hol a golyóbis elérhetné őket?

– De biz úgy igyekeznek ők a kemenczéhez, hogy az első sütetből ők kapjanak.

– Kár volna bizony pedig azért a fiatal életért!

A nagyasszonynak eszébe jutott szegény Gábor fia, azért törülgette a szemeit.

– Dejszen nem kell ő kelmét félteni. Nem fogja annak a testét se kard, se golyó; épen mint a Vak Bottyánét.

– Az ám, azt mondta, hogy amulétja van. Bizonyosan pápista.

László bácsi elnevette magát.

– Hamarabb hiszem, hogy arra a szegfűbokrétára példálózott, a mit a kalpagja mellé tűzött: az az amulét.

Erre a szóra Ilonka elszaladt és nem is jött elő többet.

– No hát kegyelmed nem jő be hozzánk egy pohár borra? mondá a nagyasszony öreg rokonának.

– Főbe is lövetne azonnal Ocskay, ha megtudná, hogy a kupához nyultam, a míg ez a vár be nincs véve. Isten áldja kegyelmeteket, asszonyhugom.

– No, én csak nem nézem ezt a szörnyű dolgot testi szemeimmel, mondá a nagyasszony, búcsút véve a tovavágtató rokontól, s miután a szakácsoknak kiadá a rendeletet, bevonult belső palotájába s ott elővéve a Szikszayt, kikeresé belőle a «csatában levő kedvesekért» való imádságot s annak neki feküvék nagy ájtatossággal.

Ilonka pedig felment a toronyba s onnan nézett az álomkép után.

Igazán álomképnek lehetett azt neveznie, mert elevenen sohasem látott még ilyet. Várostromot egész közelségről.

Léva vára egy kis dombtetőn fekszik (mai napság már igazán fekszik: akkor még állt), alig távolabb egy ágyulövésnél a Tisza-kastélytól. Akkor is a régi módi becsületes ágyúkat kell hozzáérteni, a miknek a golyóbisai nem voltak olyan kegyetlenek, mint a mostaniak, a mik, a hová leesnek, ott mérgükben rögtön szétpukkannak, hanem vidám, jókedvű golyóbisok voltak, a mik tovább ugráltak, tánczoltak a földön, s kikerülték az útjokban álló embert; annálfogva ekkora közelségből minden aggodalom nélkül lehetett a kastély tornyából nézegetni, hogyan közelednek a veres zászlós csapatok a piros csákós-süvegekkel a vár sánczaihoz; még a hidfőt is ki lehetett venni a kapubejárattal, sőt a perspektivával akár a lőrések mögött leskelődő labanczok fejeit is megszámlálhatta az ember. Azt a vezéri alakot pedig a fehérmedve kaczagányáról, skarlát dolmányáról, fehér paripájáról el sem veszthette az ember a szemei elől.

«Én Istenem! fohászkodék magában Ilonka, ha az én szegény Gábor bátyámra egyetlenegy pisztolyt sütöttek el, s az is halálra találta, hát még ezt mi éri, ha azokkal a nagy ágyúkkal czélbaveszik, ha az a sok száz puska mind ellene fordul? Ki védelmezi meg?»

Aztán elővette a nagy lélekmardosás. Visszaemlékezett rá, hogy azon a napon, a melyen a bátyját megölték, ő lakodalomba volt híva anyjostul, ott mulattak reggelig; mind a ketten elmulasztották azon az éjszakán, szokás szerint, imádkozni távollevő kedvesükért. Azon az egy napon nem vette azt körül sem az anya, sem a testvér imája, mint valami bűbáj, azért esett meg rajta a nagy veszedelem.

A mit akkor elmulasztottak, helyrepótolták most mind a ketten.

Egyszer csak megdördültek a várfalakról az ágyúk, olyan nagyot szólva, hogy a kastély ablakai mind megzörrentek bele. S azután egyszerre ropogni kezdett a puskatűz a bástyákról, mint a kerepelő, olyan sűrűn. De a szemmel kisért alak meg sem ingott a lován: a kalpagjával köszönté vissza a várbelieket s aztán maga előre vágtatott egy dombra, maga után vonszoltatva az ágyúkat, a mikkel nemsokára ő lövette vissza a vár egyik tornyát. Ilonka jól láthatta, hogy porlanak előtte, mögötte a lecsapó ellenséges ágyutekék. Jaj, ha jobban találnak czélozni! Bárcsak az Isten lágyítaná meg a várbeliek szivét, hogy adnák meg magukat!

A tizedik lövésre – meg lett hallgatva a félelmes szivek imádsága. Az ellenség csak kitűzte a fehér zászlót a lövetett torony ablakába, mire rögtön megszünt az ágyuzás, s a kurucz-táborból idáig hangzott fel a nagy vivát-kiáltás; a vezéri kar vágtatva indult meg, élén az ezredeskapitánynyal, a várkapu felé. De hátha ez csak gonosz kelepcze? Hátha csak oda akarják őket csalogatni, s akkor fürtgolyókkal, szeges zsákokkal lőnek egyszerre közéjük?

Ez volt a nagy szívdobogás! A mi onnantól kezdődött, a hol a vezér hős bevágtat a hidon át a nyitott várkapun, egész odáig, a hol ismét megjelen a bástyatetőn, lóháton, kezében a diadalmas zászlót lobogtatva! A vár be van véve. Az a kis kupicza, a mit ebéd előtt még pro appetitorio ki kellett üríteni.

Maradhat e szív egy ilyen álomlátás után kigyulladatlan?