Part 25

– Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint a milyen jó orátor kegyelmed, úgy meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint a hogy meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a turnai ütközetet, aki ott sem voltam? Engem öklelt fel a német, aki hátul álltam? Én mulasztottam el az elővigyázatot, nem azok, a kiket megtéptek odaát?

Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét haragba készül jönni s most már határozottan Ocskay László pártjára állt.

– Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt a vádat, hogy az ellenségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink mindenütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapataival; a szoros utakat elzárva tartani vettük kötelességünknek: arról, hogy a hegyeken túl ütközet folyik, nem volt tudomásunk, mert semmi ágyúszót nem hallottunk; mi Ocskay László alvezérei mindenben solidaritást vállalunk a vezérünkkel; dandárunkban nem történt sem árulás, sem kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor.

Bercsényi most már elpihentette haragját, s míg Csajághy szavainál Ocskay arcza lett ismét életvidám, a fővezérnek még az ajka is elsárgult. Félretette későbbre azt, a mit most mondani akar.

– Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem biró vagyok. Azonban gyorsan intézkedni kell; mert körmünkön ég a tapló.

És itt ismét Ocskayhoz fordult szinlelt nyugalommal, de minden szavából kiérzett a keserű irónia.

– Ugy hiszem; semmi baj. Csak «minket» vertek szét, könnyen rémülőket. Itt van még intacte Ocskay brigadéros uram egész dandára, a ki Komáromtól verte idáig azt az ellenséget, a ki minket összepocsékola. Mi kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s visszaverni a tromfot.

Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr között, eléjük vágott.

– Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a legöregebbet. Ne verjék egymást szavakkal a vezérek. A nélkül is ez volt mindig a legnagyobb veszedelmünk. Kegyelmed, fővezér uram, tekintse azt, hogy Ocskay és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban, folytonos csatázásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát, abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a dolog. Kegyelmed, brigadéros uram, pedig vegye tekintetbe, hogy fővezére előtt áll, a ki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből, s méltó oka van rá, hogy bánatában embernek és Istennek szemrehányásokat mondjon. A kinek az arczát piros vére festé, annak az arczába ne kergesse még a vért szégyen és haragköltögető szó is. – Ha pedig épen összeakarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, holnap után: a mikor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt mondá: a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. – Hová? merre vitték? – Ez a legelső kérdés. Van-e, a ki menekülését fedezi?

– Nincs!

– No hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi ortályoskodás. Első a fejedelem baja: aztán jön a kegyelmeteké. Merre vitték a fejedelmet?

– Talán Bánba, vagy Nagy-Tapolcsánba! Ki tudja azt most? Én az eszeveszett lovasság visszatérítésével bajlódtam. Láttam, hogy a fejedelmet véres fővel ültették fel egy lóra, s így vezették el két oldalt fogva, eszméletén kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva álltak az üldöző ellenség utjába. Meddig tarthatták fel? azt nem tudom; magamnak is elég tánczom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel, elvihették Nyitra-Zerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a podgyászszekerekkel, s most ott vannak valahol az erdőben.

– Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadéros uram, engedje, hogy mi Ocskay Sándorral feltrombitáltassuk az ezredeinket s még az éjjel Ugróczba szálljunk, az üldöző ellenség utjába.

– Tegyetek úgy; szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem bolondult meg a labancz, hogy éjszaka menjen kuruczot üldözni az erdőre, a maga veszedelmébe.

– No hát szent a békesség köztünk! monda Csajághy, a két vezérhez fordulva, a mire azok aztán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem csak Csajághynak mind a kettő. – Na hát legalább kezet szorítottak per procura.

Bercsényi távozni készült.

– Én megyek fejedelmet keresni!

– Nem elébb, míg egy pokályt kiürítene kegyelmed. Propter bonum pacis!

– Azután mire igyam? A nagy szaladásra? Vagy az elnyelt porra. Porrá lett az egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No hát nyomtassuk le ezt a nagy port!

Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos, fűrészreszelő hangon eláldá magát:

– No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister tábornagy uraim.

S azzal fenékig ürítve a pokályt, oda vágta azt az asztal alá. – Azután kisietett a teremből. Mondják, a kik utána mentek, hogy a tornáczba kiérve, a torkába dugta az újját, nem akarta azt az áldomást magával vinni.

A tiszt urak pedig siettek a kardjaikat övükre csatolni, pánczélingeiket felölteni s aztán kiki a maga csapatjához. Dolog lesz azt most összeszedni.

Ocskaynak csak Jávorka maradt a tisztek közül.

– Édes fiam, mondá a brigadéros. Te se nézd ott hiába a faggyú-gyertyát, indulj neki, próbáld meg, ha feltudnád ültetni a századunkat.

Jávorka a vállát vonogatta.

– Tökéletesen mindegy volna, ha tovább énekelném a Babyloni keserves zsolozsmát. Mert ha én most odamegyek a tánczoló, dőzsölő kuruczhoz s azt mondom neki, hogy «lóra koma, szétverte a nagy sereget a nagyfejü, a fejedelem is elesett!» hát legelőbb is azt fogja mondani, hogy «a kutyámat tegye bolonddá az úr!» ha pedig végre mégis igaznak hiszi el, akkor meg úgy szétszalad, mint a vándor hörcsög, mikor közécsap a héja.

– Hát ne sokat beszélj nekik, hanem fúvass riadót a tárogatókkal.

– Muzsika: az lesz belőle. – Monda Jávorka, megindulva az ajtó felé s a mint nagyon pengett a sarkantyúja, visszafordult: «ugyan kérlek, édes sarkantyúm, ne henczegj itt a hátam mögött! Azért, hogy most te vagy úr!»

Ocskay egyedűl maradt a nagy ivóteremben. Levetette magát a nagy karszékbe az asztalfőn, az üresen álló hosszú asztal diszhelyén s bámult az előtte álló faggyúgyertyába, a mi megkoppantatlan kanóczczal, mint egy izzó taplóval a közepén bűzölt előtte, kanyargó füstöt pipálva egész a boltozatig.

Odakinn hangzott már a tárogatók riogató szava. – Ugyan keservesen fújták. Máskor, ha csak egykét rivallása üvöltött végig késő éj közepén a tábori kürtnek, nyomban következett rá a földdübörögtető paripa-robaj a vezér sátora körül; most ugyan várhatott arra. A pereczes nem trombitál megátalkodottabb módon az utczán, mikor sósperecz ideje van, mint ezek a tárogatósok falu hosszant; de nem jött a kastély felé se tombolva, se koczogva, se ügetve még csak egyetlenegy görhes sem; se deres, se fakó, se kesely: az mind, a hókával és a daruszőrűvel együtt ott kinn legel most a gyepen; a gazdája meg a paplanyos ágyon. Fújhatod most annak azt a nótát a tárogatóddal!

Ocskay László lelkében oly sivatag támadt, melyből nem tudott kitalálni. A fényes várak, miket emléke felmutogatatott, mind a fata morgana csaló tüneményei voltak. Lévavár, Szomolyán, Detrekő, Vöröskővár, négytornyú Pozsony, magas Trencsén vára, Bruck, Fischamend, Wsetin, maga Bécs fényes városa, a mik diadalait visszhangozták vala! Mind csak délibáb volt. A levegő álmodott a földről! Egy szélfúvás, s avar puszta van köröskörül. Hová vezet ezen a puszán keresztül ez a végtelen út, a mit nem jelöl más, mint az előrementek fehérlő csontjai!

Magához tért, körülnézett: csak az utolsó gyertya égett már az asztalon, a többi kialudt, vagy füstölt. Eszébe jutott, hogy hiszen ő még vezér volna: a kuruczok vezére. Kereste a kardját. Az oda volt valahová a széktámlájára akasztva, a keze ügyében. Azért nem talált rá. Mikor aztán sok keresés mulva reákadt, akkor úgy megharagudott rá, hogy az asztalhoz vágta: mintha az a szegény kard volna a hibás.

Erre valami vihogó hang szólalt meg valamelyik sutból.

– Ki nevet ott? Ki maradt itten? rivalt fel Ocskay.

A nevető alak előkeczmelgett a sötétből.

– Hát ugyan ki maradt volna itt más, mint a Czinka Panna? Én csak nem mehetek tárogatót fújni?!

– Mit nevetsz itt?

– Hát ugyan mért ne nevetne a Czinka Panna? Az én hegedűmet nem törte össze a Pálffy.

Ekkor aztán ketten nevettek.

A Pálffy bán hatalmas ember: megtud rikatni egy egész országot; ha akarja, úgy végigönti búbánattal az egész Pannoniát, mint az árvíz, hanem annyi hatalma nincs a Pálffy bánnak, hogy a Czinka Panna jó kedvét elrontsa.

Hahaha!

Ocskay László nem készült most már sehová. Levágta magát a karszékbe az asztalfőnél, s végignyújtá a karját az asztalon, a fejét meg arra fekteté le.

– Eb mozdul a helyéből! Hozz bort, Czinka Panna. – A legerősebb borodat hozd elő. – Iszom egy magamban. – Ezt sem próbáltam még. – Talán jól is esik? – Lódulj, hozz bort; erőset. – «Mit dorbézoltok itt?» – No hát dorbézoljunk! – Legyen megszolgálva a dicséret! – «Ocskay László iszik, míg mi futunk!» – Na hát iszom! Ti meg fussatok… Kutyának való a hűség! – Hozd azt a bort.

Meg sem várta, hogy az átalagból a pokályba öntsék. Felvette két kézzel a faedényt s az akonából ivott. Nagyot ivott az édes tüzes borból, s keserű zimankós kedve támadt tőle.

– Kutyának minden hűség! Csalj, hazudj, szaladj, aztán tagadd el! Dicsekedj vele! Kend másra. – «Csak Ocskay László nyerte el a becsületet!» – El biz a csörgősipkát a szamár-fülekkel. Hol az a becsület? A nagy száj a becsület! Kiabálj sokat! Akkor vagy derék hős! Szidj, vádolj, rágalmazz mást, akkor vagy igaz ember. – Nem csörög, mégis láncz: úgy hiják, hogy «hűség». Nagyot rugnak rajta: – úgy hiják, hogy «jutalom». Pokolra mindenféle hűséggel! – – Héj, Czinka Panna, ha te most olyan csúf nem volnál!

Ocskaynak a szemei keresztbe álltak már, s csak úgy szikráztak a delejes tűztől.

A csúf czigány leány nagyot vigyorgot e szóra, széthúzott nagy szájában csak úgy villogott a két fehér fogsor.

– Hát hiszen, ha csak az a bajod? tudod azt, hogy én boszorkány vagyok. Értek hozzá, hogyan kell kantérolni, dauzsolni, vajákolni? ha megmosdom kinn a kutnál, bekenem bábairrel a két szemöldököm táját, hét babot dobok a hátam mögé, s elmondom, hogy «ifriszkum, czifriszkum, czingere bingi!» hát egyszerre olyan szép barna czigány leány lesz belőlem, hogy még az éjszakát is fényesebbnek látod tőle, mint a fényes reggelt.

– Hahaha! No hát eredj; hámlítsd le azt a vén bőrödet. Változz át tündérré.

Czinka Panna kapta a hegedűjét s addig is, míg kiment a teremből, végig hangzott a folyosón a czifrája a nótának.

«Czigány asszony sátora; hopp!»

«Sátora! Sátora! Benne van a rajkója! Heje huja hopp.»

Ocskay ott maradt és ivott. Most már szürcsölve itta a bort, elébb felszíva a hevítő zamatját.

A zsibbasztó egyedüllétben elővették a hallucinátiók, a mik a gyilkos és öngyilkos agyát szokták meglepni: azok a felforralt vér lávájából előzajló csábitó képek, a miknek neve: eleven álom.

Milyen jó lett volna, ha egyszerre megriadt volna az ablaka alatt az a tárogató: «lóra magyar!» s szét rebbentette volna mennybéli szavával ezeket a pokolban született csábító rémalakokat.

A tárogató azonban egyre messzebbről hangzott, egyre szomorúbb elhaló tutulással. Hanem a helyett megszólalt ismét a hegedű a terem ajtajában, rákezdve a nótát, kisérve a dallal.

«Ne szomorkodj, légy víg: Nem lesz az mindég így. Hej, a ki megszomorít, Meg is vigasztal még…

Ocskaynak úgy rémlett, mintha a hegedű húrja reszketne, a hogy Czinka Panna kezében nem szokott, s az a hang, a mely énekel, lágyabb, csengőbb, melegebb volna, mint az övé. – Vagy mind csak a káprázat okozza azt?

– No, gyere közelebb.

A danoló, hegedülő alak a hosszú terem homályából csak meg-megakadó léptekkel közeledett feléje. Karcsu, súgár alak volt, a czigánynők lompos viseletében, a mi úgy van rájok hajigálva, de a hol deli alakot fed, szoborrá alakítja azt át; – a szennyes, gyűrődött patyolating odatapadt délczeg idomához, felkapcsolva laza ránczaival, egy sor kláris gyöngygyel a nyakába: félválláról az is le volt csúszva, domború csipőjéről a széles piros szegélyű kopott zöld selyem viganó omlott alá, féloldalt felcsiptetve a lecsüngő bőr-övvel, hogy térden alul érő fersing kilátszott alóla. Az is ki volt szakadva, hogy a meztelen térd kivillogott rajta, hanem azért a szegélye szélesen kihímezve aranynyal, ezüsttel, szines virágokkal. Járása-kelése csupa párduczmozgás, oly ideges, oly izgékony.

Hát még a mint közelebb jön a vérlángban lobogó gyertyához, s az arczába látni. Mindenszent el ne hagyj! Ez a Lilith maga! Az első embert elcsábító «nefitimlány». Barnapiros orczáján dévaj mosoly ragyog, örökössé téve a csábító szerelem-gödröcskéket, míg kaczér szemérmetességgel lesütött szempillái nem hagyják kitalálni a szemei szinét, fölöttük a sürű két fekete szemöld, majd összeér elől. Korallpiros ajkai hegyesre csucsorodva; füléből nagy ezüst függők csüngnek alá, a mik, ha fején egyet lendit, csilingelnek; borzas szénfekete haja kiszabadult a piros török-kendő alól, a minek azt össze kellene tartani, s a rendetlen tincsek a homlokát árnyékozzák be. Hanem ha egyszer-egyszer megvillannak ezek a szemek, egy villámlobbanásra, fehérükkel felfelé fordulva, ha meghasad a piros ajkpár s kivillan a két gyöngyfogsor: olyankor azt mondja az egész tekintet: «enyim vagy már: megfogtalak!»

Ocskay László elbűvölten nyult a leány keze felé.

– Ki vagy te? hogy hínak téged?

– Az én nevem «Deliancsa», suttogá a czigány tündér.

– «Deliancsa!» szólt Ocskay, odavonva a tüneményt az ölébe. Hát te honnan kerültél ide? Hol termettél?

A czigány leány Ocskay térdén ülve, álla alá vette a hegedűjét, s elkezdett hegedülni, énekelni:

Én vagyok a, én vagyok a czigány leány, Czigányvajda, czigányvajda az én apám. Az én anyám, az én anyám czigány asszony. Kinn a pusztán, kertek alatt, sátor alatt alszom.

– Leány vagy, vagy asszony? te kis szelidecske!

– Hahahaaaj. Kaczagott fel Deliancsa, megvakarva öt körmével borzas haját fejebúbján s meg új nótát kezdett erre a kérdésre.

«Nem vagyok én szelidecske: Sem szűz, sem lyány, sem menyecske, Mert én égi harmat vagyok. Este a virágra szállok; Reggelig rajta uszkálok!»

– Hát van-e már szeretőd, szép Deliancsa?

Arra is volt megfelelő nóta:

Kinek van, kinek van Karikagyűrűje, Annak van, annak van Szőlke szeretője.

(A nóta ugyan barna szeretőről szól, de a czigány leány ránézett Ocskayra s szőkére fordította a dalát.)

Nekem is van kettő, Cseréljünk meg véle: A melyik többet ér, Fizetek melléje.

S azzal egész dévaj pajkossággal lehúzta az ujjáról az ezüst-gyűrűjét s felerőltette az Ocskay kis ujjára, s hirtelen lerántotta annak az ujjáról a karikagyűrűjét s azt meg a maga hüvelykujjára szorította fel.

Ocskaynak eszébe jutott, hogy az a karikagyűrű az ő jegygyűrűje; de aztán csak azt gondolta magában, hogy majd vissza lehet azt megint cserélni. A helyett máshová czélzott a szavával.

– No, no, Deliancsa. Majd az urad megver, ha más gyűrűjét látja az ujjadon.

Deliancsa nagyot nevetett azon: a két vállát csak úgy rángatta.

«Ki az urát nem szereti, Annak van most becsületi. Nekem is van becsületem: Mert az uram nem szeretem.»

– Hahaha!

Mind a ketten nevettek rajta.

Ez ám a becsület.

«Nem szeretem az uramat hajahaj! Csak a kisebbik uramat, hajahaj! Arra is, ha megharagszom, Itt a csárda, majd beiszom, hajahaj!

– No hát igyál Deliancsa. Ismered ezt a bort?

– Hogyne ismerném? A czigány asszonyok jó bort isznak, a míg szépek. De kelmed nem szereti a szépet, mert el sem koppantja a gyertyája hamvát.

Deliancsa arra a két ujja megnyálazott hegyével elvette a gyertya hamvát, a mitől annak a kanócza csak jobban serczegett.

Még elalszik.

Hahaha!

«Zöld erdőben ég a gyertya, Az én babám koppantgatja. Hol eloltja, hol meggyujtja, Csak a szivem, csak a szivem szomorítja!»

Most már aztán Ocskay maga is belejött a danolásba, rákezdé szép férfihangjával:

«Korcsmárosné, gyujts világot! Héj van-e kökényszemű lyányod? Héj van-e kökényszemű lyányod?

Ha nincs kökényszemű lyányod, Héj aludjék ki a világod, Héj aludjék ki a világod!»

Arra aztán Deliancsa folytatta a nótát:

«Söröm is van, borom is van, Héj kökényszemű lyányom is van, Héj kökényszemű lyányom is van.»

Ocskay nem birt a dühös jó kedvével, felugrott az asztal mellől, Deliancsát a térdéről a félkarjára kapta fel, s tánczolni kezdett, csak úgy rugdalta a padlót.

Csihajla! Eb ura a fakó!

Mert hát innen is, túl is, fölfelé is, lefelé is mindig «eb ura a fakó!»

Ihajnáré! ihajla!

«Húzd rá czigány, disznót adok, Nem túrja ki a házadot!»

A hős dalia rakta a tánczot, csak úgy pengett a sarkantyu, a czigány leány meg ott a vállán ülve, húzta a láb alá való nótát. Azt a nótát, a mi Ocskaynak legkedvesebb volt. Nem is állhatja azt meg a magyar ember, hogy mikor azt a nótát húzzák, közbe ne énekelje a versét, s össze ne verje a bokáját. Össze is való az a három a táncz, a nóta, meg a verse.

«Sikolt-rikolt a sarkantyu, Csókot kér a barna fattyu.»

(Deliancsa úgy énekelte, hogy szőke fattyu.)

«Adjon neki ifju asszony, Ne kivánja olyan nagyon!»

– No hát, ki adja meg azt a csókot?

De hát ki ne adná meg azt a csókot? Mikor van belőle elég. Le se kell érte hajolni, úgy lehet szedni a fájáról.

Ocskay úgy találta, hogy mikor a czigány leányt megcsókolja, koromszagú lesz utána a szája; az ajkáról kapott csók pedig ragad a zsírtól. Persze a czigány leány nem szokott mosdani.

– Te, Deliancsa, ördög bújjék beléd; de koromszagú a pofád.

– Kemenczében hálok, galambom. De válogatós a szájad! S rákezdé a nótát hegedűszó nélkül:

«Három csillag van az égen: Három szeretőm van nékem, Egyik szőke, másik barna: A harmadik: héj a harmadik czigányfajta.»

– A czigányfajta én vagyok. Három szeretőd van: tudom. Add ide a kezedet, hadd ropogtatom meg az ujjadat. Ugy-e, hogy igazat mondtam? három ujjad roppant. Három szeretőd van. A barna az otthon van, de hát a szőke hol jár vajjon? Mikor láttad, mikor ölelgetted?

Valami végig borzongott Ocskay hátán.

Bánta is már.

Ha a homlokának nincs már esze, a hátának minek akar lenni?

Az utolsó gyertya is csonkig égett már, az olvadt faggyuból csak úgy lobogott fel kápráztató fénynyel a félredőlt kanócz.

Azt suttogá Deliancsa:

– Hát azt hiszed, hogy én nem tudnék olyan szép lenni, mint a másik, akármelyik a kettőből?

«Három fehér kendőt veszek; Ha fölteszem, fehér leszek: Fehér leszek, mint a hattyu: – Nem csókolsz meg szőke fattyu!»

– Hát azt hiszed, hogy ha kimennék a kútra, megmosdanám friss vízben, nem lennék olyan szép, mint a milyen az volt? Tudod, az a szebbik. No, megteszem érted. Egy sátoros-ünnepen a czigány leány is megmosdik. A kedvedért megteszem hát. Ereszsz, hadd mosdjam meg. Mire visszajövök, olyan leszek, mint a tündér. A számnak is olyan illata lesz, mint a nárdus: nem lesz hagymaszagu. Addig nesze ez a kutyaharap-csók.

S dévaj kedvében megharapta a férfi orczáját, hogy meglátszott rajta a foga helye.

Aztán elkezdett kifelé lejteni, folyvást muzsikálva, énekelve:

«Szép állat a hattyu: Magát megmossa; Orrával tollait Felborzogatja.

Kis kertedben, ligetedben Hogyha lehetnék, Kedves, édes rózsám, De boldog volnék!»

A nótának andalító szép dallama egész a dobogó szívig hizelgi be magát. Az utolsó accordban minden ki van fejezve, a mi vágy, gyönyör és epedés.

A nóta elhalt a kastély üres tornáczaiban.

Ocskay egyedül maradt.

Mikor így magára lett, ismét érezte a kimagyarázhatatlan borzadályt végtől-végig egész testén, a minek nem lehet okát adni. A mámor ködében tapogatózott minden eszmélete. Úgy rémlett előtte, mintha ő ezt a leányt már egyszer látta volna. Hol? Mikor? Talán érezte is ugyanazt a ruganyos termetet, azt a pihegő keblet ölelő karjában. Azt a csókot! Azt a forrót, – a találkozásnál, – meg azt a kutyaharap-csókot – a búcsúvételnél. Ki volt az, a ki ezt így szokta adni? Mint annak a tartóba égett gyertyának a lángja, hol fellobban, hol elcsappan, épen olyan volt az eszének a világa is. Kinek híják «azt?» Ha valaki megsúgná neki a nevét, mindjárt megtudná. Hanem az szőke volt, ez meg fekete. De hát nem történt-e meg egyszer, hogy egy nő, egy tűndér a dióbarna haját addig mosta, a míg aranyszőke lett belőle? Hol történt ez? «Szép állat a hattyu, magát megmossa!» Vajjon, ha visszatér, csakugyan «fehér lesz-e, mint a hattyu.» S akkor a neve is majd eszébe jut. Vagy marad csak Deliancsa. «Piros leszek, mint a rózsa, rám illik a babám csókja».

De soká jön vissza. De sokáig mosdik! «Hét bőre van a czigány asszonynak!» azt mondja a nóta.

Ezalatt ráért hallgatni, hogy felelgetnek egymásnak a csendes éjszakában a tárogatók: az egyik a temetvényi hegyről, a másik a báni dombról, a harmadik a Nyitra partról, a negyedik, az ötödik innen-onnan a rónákról. Kinn az utczán nincsen más nesz, mint két alvó férfi hortyogása, a kik ott «húzzák a bőrt a fagyon» duettben. Ezek bizonyosan a strázsára állított kurucz hajduk.

– De soká mosdasz Deliancsa! Lemoshattál már azóta hat bőrt is magadról, a hetedikben olyan fehér lehetsz, mint «Ozmonda!»

Most egyszerre eszébe jutott a név.

Vajjon úgy fog-e visszatérni, mint Ozmonda?

Ah, az a kép a beczkói városházból! Az az istennői alak!

Ha most előállna!

– Visszacseréllek most! Most te légy az angyal! Pokol tüze emészszen el minden hűséget! Siessünk megveszni elveszni. Az a jó!

A hegedü ott künn a tornáczban ujra elkezdett czinczogni, hozzá hangzott a nóta is. Jön már vissza.

«Czigány asszony sátora, hopp Sátora, sátora, Kiszökött a rajkója, hejehuja hopp!»

Ocskay Lászlónak nem volt tűrelme várni. Eléje sietett, maga nyitotta fel előtte az ajtót.

S akkor aztán ott látta maga előtt a szélesre nyitott vigyorgó szájával a Czinka Pannát.

– Czinka Panna! hörgé Ocskay.

– Az ám, Czinka Panna. Látod, bolond, minek küldtél ki, hogy mosdjam meg még egyszer a kútnál? a másodszori mosdástól megint visszaváltoztam ilyen csúffá.

– Hol van Deliancsa?

– Hol bizony? Elrepült. Megkente a talyigakereket sárkányhájjal, ráült, elvitte a Szentgellérre. Máskor ha szép leány van a körmöd között, ne mondd neki, eredj, mosd le elébb a kormot a pofádról. Nem kell a szép leányt vízbe tenni, mert elolvad.

Ocskay dühös volt. Felkapta a félkarjánál fogva a Czinka Pannát a levegőbe, mint egy nyulat.

– Czudar boszorkány! Hová tetted a Deliancsát?

– Jaj! Megmondom. Csak ereszsz el. Tégy le a földre. No hát no. Ne légy hát olyan haragos! Ej, hogy szikrázik a szemed. Ha tapló volnék, meggyujtana. Hát igazán szeretnéd, ha még egyszer visszaváltoznám Deliancsává?

– Nekem visszahozd azt az átkozott tündért. Vagy te lakolsz meg érte! Én ma kiakarok rúgni! Pörbe szálltam az egész világgal, nem tartok meg semmi hitet! Keresztül akarok törni mind a tíz parancsolaton. Bálványimádó is leszek! Nekem aztán mindegy: akár tündér képében jön a «czifra asszony», akár az ördögök nagyanyja formájában.

A Czinka Panna, ügyesen, mint az evetke, síklott ki Ocskay László keze közül, félreszökve előle az asztal mögé, Ocskay utána kapott, azzal elvesztve az egyensúlyt, végig esett az iszamlós padlón s ott maradt eszméletlenül elterülve.

Eszméletlenül, de nem álomlátatlanul.

Mély, lázforró álmai voltak.