Part 24

– Most azonban már fél! Ide hivatásunk bizonyítja. Ha mi itt vagyunk körülötte, akkor Ozmonda semmiféle alakban ide nem jöhet hozzá, hogy őt csábítgassa, mert mi ketten bizonynyal ráismerünk. Ha én azt az asszonyt egy puskalövésnyire feltalálhatnám valaha! Hidd el nekem, hogy azzal a megnyugvással akasztanám a szegre a kilőtt muskétámat, mint mikor valaki egy veszett farkast agyonlőtt a piaczon, olyankor, a mikor a templomból jött ki a sokaság!

– Te nagyon is jól tudsz gyűlölni.

– Nemcsak azért a vérért, a mi eddig kihullott miatta, hanem azért, a mi ezután fog hullani. Hidd el nekem, hogy ez az a «Runa», a ki Attilának a Lech folyónál útját állta «ter frementi voce exclamans: retro Attila» hármas csengő szóval kiáltva: vissza Etele! Ez a mi gonosz Valkyrunk, a hadmegállító «Hildr», a ki bennünket megtör.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ocskay tanúságát is adta annak, hogy elfogadható okai voltak maga mellé beszólítani azt a két emberét, a kikben feltétlenűl bizhatott. Egyedűl ő velük kettőjükkel közölte a haditervét, a miben egyedűl magára számított, senkinek a segítségére nem támaszkodott.

A terv még magát Csajághyt is megdöbbenté: oly merész volt.

Ocskay a morvaországi Wsetin várát akará elfoglalni.

Ezt a várat azért építék a császáriak, hogy a kuruczok betöréseit Morvaországba lehetetlenné tegyék. Első rendű erődnek volt alkotva, csillagsánczokkal, Miksa-tornyokkal, boltozott casamátákkal körülvéve, nehéz ágyúkkal ellátva. Nagy megszálló sereggel, hatalmas ostromütegekkel, hosszú, szabályszerű bombázás, földalatti harcz, viárok ásás, tűzakna robbantás után lehetett rá gondolni, hogy meghódítsa valaki. S ezt a hatalmas várat csak úgy akarta Ocskay elvenni, mint az érett almát a fáról.

Csajághy vállat vont.

– Az én fejem az igaz, hogy vasból van, s ha faltörő kosnak akarod fölhasználni, szivesen felajánlom.

– Odamegyek, a hova küldesz, mondá Ocskay Sándor, kezét nyujtva a bátyjának.

– Bizonyára oda fogtok menni mind a ketten, a hová küldelek, szólt Ocskay László s keményen megszorítá mind a kettőnek a kezét. Most menjetek az ezredeitekhez vissza, az éjjel csendben indulunk.

Mikor Csajághy és Ocskay Sándor elhagyták a vezért, Csajághy ezt dörmögé:

– Én valamit gondoltam.

– Ki ne mondd! Sietett eléje vágni Ocskay Sándor.

Mert én nem hiszem!…

– De hát mégis kitaláltad, hogy mit gondolok? Jól van. Én sem hiszem. De lehetetlen volt ki nem gondolnom.

«Uriás!» neve jutott mínd a kettőnek eszébe. Azé az Uriásé, a kit Dávid király azért küldött a filiszteusok ellen, hogy ott biztosan megöljék. «Terhére vagyunk neki mi ketten!» Gondolák magukban. Így akar tőlünk megszabadulni! A két vigyázó ellenőrzőtől, a kik halállal fenyegetik őt, ha félre talál lépni.

Csalatkoztak benne.

A mint a morva határon átléptek, Ocskay László a testvérét Stampsennek, Csajághyt Stuelnnek indítá a Morva vize mentén a lovasságával: ő maga szállt a gyalog hadával Wsetin sánczai alá. Ő akarta itt maga bevégezni az életét.

Egyéb szándékot nem is lehet róla föltenni.

Hogy ezt a hatalmas erődöt, a minek védműveit ez előtt egy héttel vizsgálták össze Löwenburg és Krumpach tábornokok, s bevehetetlenekül fogadták el, a melynek sánczait rendes hadsereg és derék polgárőrség védte; a melynek üteg-ágyúi félmértföldnyire uralták a vidéket; – hogy azt megrohanja, ágyúzás, sánczhányás nélkül, egy kuruczhad, meztelen karddal a kezében: ezt nem gondolhatta ki más, mint a kinek terhére van az élet, s jó áron akar túladni rajta.

Mikor az öcscsétől elvált, egy levelet adott át neki, ezzel a szóval:

– Ezt a levelet csak akkor bontsd fel, a mikor én már nem élek.

Most aztán Ocskay Sándor kezdte sejteni, hogy mi szándéka volt a bátyjának az idejövetellel. De Csajághy még tartotta a gyanuját. Hiszen még mind a ketten visszatérnek Wsetin alá, ha feladatukat bevégezték. Az pedig két nap alatt meg van, s akkor ismét visszakerülnek Wsetin vár farkasvermei közé.

Csakhogy mire ők negyednapra visszatértek, szétkergetve az ellenséges lovasságot, mely a vár fölmentésére jött, már akkor Ocskay rég benn volt Wsetin várában. A vár egy füstölgő rom volt már, a sánczok, a casamáták szerteszét a légbe röpítve, az árkok betemetve mind.

Nem történt semmi csoda. A várműveknek volt egy befejezetlen része. Azt Ocskaynak hirűl hozták a kémei. Ezt a gyönge pontot éjszakai rohammal elfoglalá, miután előtte való nap, hadi szokás szerint, békés megadásra kérte fel a várvédőket, a min azok nagyot nevetének. Az igaz, hogy mindenütt maga tört előre a zászlóval kezében, s úgy kiabált a hajdúira: «Ne féljetek semmit. Nem lőnek itt másra, csak én reám.» Őt pedig nem fogta a golyó. Ismét a mesebeli tündérhős lett: első volt a várfalon. Mire behajnalodott, a várőrség le volt vágva, vagy foglyul ejtve: az öreg ágyúk közül de csak egyet sem sütöttek ki. Az emberi vakmerőség felcsufolta a hadi tudományt. Hat tudós hadvezér esztendeig elvesződött volna azzal, a mit egy elkeseredett dalia egy óra alatt elvégzett. Wsetin vára nem volt többé.

Ocskay dicsősége tetőpontjára jutott el e regemondásba való diadallal. Az elfoglalt Wsetin várban voltak a morva főurak minden féltett kincsei felhalmozva, ide hordták azt messze földről össze, mint legbiztosabb menedékbe. Ocskaynak a szerencséjét e diadal nemcsak megaranyozta, de valóságos aranyra váltotta fel. Ő találta meg a bölcsek kövét; a tegnapi közrendű magyar birtokosból egy csapással dúsgazdag dynasta lett. Egész társzekerek vitték el Wsetinből a prédául nyert arany-ezüst kincseket; maga Ocskay általvető zsákba tömhette a drágaköves ékszereket. Azokban az időkben az ilyen harczi préda épen olyan jogos szerzemény volt, mint napjainkban a börze-nyereség. Épen úgy szokás volt azzal dicsekedni, mint mikor most egy börzematador a contremine báróit az utolsó inggombjukig tisztára kifosztotta. Kincses társzekereit haza küldé Sztropkóra; Soncha barlangjának, Aladin büvlámpájának minden mesés gazdagsága oda lett Ilonka lábaihoz lerakva. Raktár kellett annak, hogy elférjen benne, mázsa kellett neki, hogy megmérjék. Az ocskói elrablott kincsekért ugyan százszorosan lett megfizetve.

És Ilonka erre azt irta a férjének vissza:

«A tenger kincsek helyett jobban esett volna az én lelkemnek, ha tenmagadat küldted volna nekem haza, bár csak egy pillanatra.»

Ocskay Sándor pedig azt mondta a bátyjának, mikor Wsetin várából visszafelé ügetének, egész sereg hadi foglyot hajtva maguk előtt:

– Ime itt a leveled, bátya. Mit tegyek vele?

– Azt a mi rá van irva. Felbontod, ha halva leszek.

– De hát kinek van az a homlokára felirva, hogy tovább éljen?

– Csak te őrizd azt a levelet. Soha sem lesz késő megtudnod, hogy mi van benne irva?

Most már irigyei sem mondhatták Ocskayra, hogy hűtelen a zászlajához; – hanem azért a lánczot, a nehéz golyót most is ott érezte a lelkén. Kétségei térdre kényszeríték, csak a büszkeség tartotta egyenesen állva.

Hű volt még, de már nem szeretett.

Itthon az ónodi országgyűlés hirei vártak rá. – Nehéz esetek hirei. – Túrócz vármegye követeit, Rakovszkyt, Okolicsányit az országgyűlés termében, a fejedelem előtt vagdalták össze a rendek. Az első vágást maga Bercsényi mérte Rakovszky fejére, a másodikat Károlyi Sándor; Okolicsányi nem halt meg elég jól a szinhelyén, annak még fejét is vették.

Ocskay azt mondta rá: «úgy kellett nekik: maguk keresték, árulók voltak!»

Ime a negyedik, ötödik már a megkezdett sorban!

Ozmonda albumának a rémalakjai folytatják a kisértetprocessiót! A kikre az az áruló patyolat rávallott!

Na de hagyján! Rakovszky, Okolicsányi vérétől csak Túrócz vármegye tanács-asztalának a zöld posztója változik veressé. – De nagyobb dolog is történt ott annál. – A szövetséges rendek kimondták az órmódi gyűlésen, hogy «eb ura a fakó!» – Nagy szó volt az! Letették vele a koronás királyt.

Ocskay azt sem bánta.

– No hát még is csak az lesz a tábori jelszó: eb ura a fakó! – Mit teszünk most? – Verekedünk, a míg a kard vasában tart.

Hű volt még; de már nem hitt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mit eddig csak a kósza hír beszélt, most már köztudomássá lett. Nincs többé semmi alku, kibékülés a császárral.

Rákóczy felajánlotta Magyarország koronáját Frigyes királynak.

Ő maga pedig a lengyel koronára alkudozik Péter czárral.

A magyar szövetséges rendek, a táborban álló hadak belenyugodtak ebbe. Végzetes lépcső volt: nem lehetett rajta megállni. Ok volt rá elég. A császári hadvezérek úgy viselték a hadjáratot Magyarországon, mint a kiknek nem a győzelem a czélja, csak a pusztítás. Szétdarabolták a seregüket s azokat mindenütt összetörte a kurucz, ahol külön kaphatta. Nem volt már a császáriaknak egy döntő ütközetbe vihető derék seregük, csak portyázó hadoszlopaik kergetőztek, Dunán innen, Dunán túl, a Vág mellett, a felföldön, meg Erdélyben a kurucz hadakkal, s két nagy váruk volt még csak az országban, Trencsén és Lipótvár, a hol erősebb had tartotta fenn a fejedelem hadait majd egy évtizeden keresztűl, az volt az egész hadtudomány czélja, hogy mikor fogytán van a két várban a prófont, s a lovakat már mind megették, akkor ujra ellássák a benszorult őrséget derczével, meg füstölt hússal.

Ellenben Rákóczy egy valóságos európai fogalomban értett hadsereget gyüjte a portyázó hadakozók közepett, harminczezer harczosa volt egy tömegben, azok között a kuruczhad szinejava. Ott voltak a palotás-ezredek, a sárga és veres testőr-muskétások; az erdélyi nemesi gárda, a tiszántúli, a borsodi hajdúk, a franczia granátosok, a svéd bivalybőr pánczélos dragonyosok, XII. Károly Pultavánál harczolt ezredei és csak igen kis rész «mezei tábor» Pekri vezénylete alatt. Ezek voltak a megyei felkelő csapatok, a mik addig, a míg az ő vármegyéjükben folyt a háború, csatlakoztak a fősereghez; ha odább ment a tábor, hazaoszlottak békében. Itt volt egyesülve az egész gyaloghad; rendes ütközetben a tábor törzsöke: ágyu tömérdek, mind jól felszerelve, kitanult pattantyusokkal. A vezérlet is oly kitünő, a milyennel rendes hadsereg dicsekedhetik. Franczia törzstisztek, hadmérnökök a táborkarnál; hajdan az osztrák hadseregnél kitanult nevezetes magyar tábornokok a dandárok élén. Zsoldja is rendesen kijárt a seregnek: XIV. Lajos megküldé az elmaradt subsidiumot.

S ennek a szép csatakész hadseregnek nem volt semmi dolga. Viarddal, Heisterrel, Pálffyval elbánt Ocskay László, meg vak Bottyán. Ausztriába betörni elég volt Eszterházy Antal. A fejedelem hadseregének Magyarország határán kivül volt feladata. Európai küldetése volt. A nagy Theatrum Mundi szinpadán föllépni döntő erővel. Betörni Siléziába, egyesülni Frigyes porosz király hadseregével s aztán egyesült erővel vetni véget a hosszú háborúnak, mely Európa belsejét dúlja. A porosz azonban csak télire lehetett készen. Maga Rákóczy is arra számított, hogy milyen jó lesz a hadseregét a szép Siléziában kiteleltetni. Addig, hogy a hadsereg tettvágya le ne lohadjon, idebenn kellett a számára valami munkát keresni.

Kettő kinálkozott: Lipótvár, vagy Trencsénvár elfoglalása. Mind a két várból sűrűn jöttek szökevények a fejedelem táborába, zöld csudákat mesélve a körülzárolt várőrségek nyomoráról. Azok már a bivalybőr pánczélaikat eszik frikaszirozva! Csak meg kell jelenni a fejedelemnek seregestül akármelyik vár alatt s feladják azokat. Rákóczy Lipótvára ellen akart fordulni, Bercsényi Trencsént kivánta. E fölött a fejedelem és fővezére között nagy összekoczódások voltak, a mik Bercsényi ingerlékeny természete mellett egész a haragig fajultak. Néha a tábor kétfelé is szakadt. Bercsényi a maga hadtestével duzzogva húzódott félre s engedte a fejedelmet menni, a merre neki jobban tetszik. Rákóczy aztán a haragos fővezér kedvéért Trencsén felé vitte a hadát. Ott már csakugyan fogytán volt minden élelmi szer, s a várvédők sziklafészkük tornyaiból láthatták a felszabadító császári csapatok helyett a kuruczok veres-zászlós táborát aláereszkedni a báni hegyszakadékokból a turnai völgybe. Éjjel az ezernyi meg ezernyi őrtűz, mint egy kivilágított város, verőfényt vetett a felleges égre.

Ki birna ezzel a sereggel!

A császári két hadvezért, Heistert és Pálffy bánt ezalatt Ocskay és Vak Bottyán verték maguk előtt. Agyut, podgyászt cserbenhagyva, gyalogságát utszorosok védelmében elvesztegetve, menekült a két császári vezér a Vág felé. Nem fölmenteni Trencsén várát; de meghúzni magát annak ágyui alait. Mindaketten Vágujhelynél egyesültek, a mi Trencsén várához egy napi járó. Együtt a kettőnek a hada nem tett többet ötezernél. Egyesülten sem elég, hogy az oldalát verő Ocskayt, vagy Vak Bottyánt külön megtámadja, jó siker biztával. – S most egyszerre szemközt találják maguk előtt Rákóczy egész derékhadát, elzárva a trencséni várutat.

Nem adott volna már az ő dicsőségükért senki többé egy fületlen gombot. Capituláczió várt a két tábornagyra, semmi egyéb: a tűzzel körülvett scorpió sorsa!

Ocskay, hogy minden menekülő utat elzárjon az ellenség előtt, hidat veretett a Vágon, s dandárjával minden utat megszállt, egész szorosra húzva a hálót a császáriak körül.

Ő maga egy pár századával Isztriczén száll meg, ahol a szlavniczai Sándorok kastélyában vendégszerető ellátással fogadta az ősmagyar eredetű házi úr a vezért és tábornokát. – Ismerjük a magyar lakomákat, délben kezdődnek és éjfél látja végüket; kivált ahol a jó borhoz még annyi jó titulus bibendi is van, mint volt ezekben a napokban. Ember legyen, a ki annak a sok pohárkoczintásnak «állni tud elébe».

Künn a faluban is folyt a dinomdánom. A szérüs-udvarokon a kurucz-huszárok hoppogatták víg dudaszó mellett a kaczkí tót menyecskéket, s dalolták együtt a tót legényekkel a svihrovai nótát; minden háznál úgy sütötték a pecsenyét, kalácsot, majd kigyulladt az eresz. A piacz közepén a verbunkost járta a tárogató czikornyái mellett a hajduság.

Odafenn a kastélyban is nagy volt a vigasság. Minden szívnek túlpezsdült a kedve. Csak az egész világot követelték a magyarnak: azon alúl nem alkudtak. Süvegelje meg a magyart minden nemzet! Miért is nem adott neki a sors több ellenséget, hogy még nagyobb lenne a dicsősége!

Czinka Panna húzta a kedvencz nótákat, s mikor az elhagyta, Jávorka, meg az ő pataki deákjai kezdték rá a víg dalaikat harsogtatni: azokat a sírverembe lenevető nótákat; azokat a halállal magával is tánczrakerekedő szilaj bordalokat: meg-megakasztva egy «uram, uram, szállok az urnak!» felhivástól, amit messze elkerekített áldomás követett.

Gyönyörű szép kánikulai este volt: az ég alig akart besötétedni; mintha még annak az egypár biborszin felhőnek sem volna kedve alunni menni az ilyen örömnapon. Csak az esthajnalcsillag ragyogdogált maga az aranytenger égen.

Tehát nagy volt a gaudium. Csak Ocskay László maga volt méla és kedvnélkül. Mi nyomta a szivét? Miről gondolkozott? Hogyan nem ragadt rá a mások jó kedvéből még csak a mosolygó külszin sem? Ő is ivott a többiekkel; de a bornak nem volt az ő kedve fölött hatalma. Valami nyugtalanság kerülgette, a mi meglátszott az arczán; homlokán ráncz vonult végig, s hiába húzta Czinka Panna a fülébe a kedvencz nótáit, azt a ránczot nem tudta elmuzsikálni onnan. – «Hát micsoda nóta tetszik már teneked?»

Ekkor jelenti a házigazda, hogy két vándorló diák van itten; most jöttek Nagyszombatból: engedné meg a vezér, hadd énekelnének előtte valamit.

Beeresztette őket. Vándorló supplikáns diákok voltak, akik a vacatiók alatt gyalog járják be a szép világot, s énekszóval fizetnek; Nagyszombatból jöttek, tehát pápisták.

– No halljuk, mit tudtok? szólt a házigazda.

– Tudjátok-e, fiaim, «Jacobus Benedictus zsolozsmáit»? kérdezé tőlük Ocskay László.

Azokat különösen jól tudták.

– Hát énekeljétek el nekem a «Stabat mater dolorosát.»

A diákok énekeltek.

Ez a hymnus nem vigasságot felkölteni való. Úgy illett az ide mint Belzázár lakomájába a láthatlan kéz irása. Palestrina magasztos melódiái, szigorú tónusai, sajátszerű megragadó harmoniája, úgy hatnak a kedélyre, mint kámfor és tömjén. Az egész társaság elkomorult, elhallgatott. A puritán kálvinisták duzzogva könyököltek maguk elé, hogy a pápista zsolozsma olyan nagyon erőt vett a sziveken, s mikor a két diák elvégezte a maga énekét, Jávorka felkiáltott: «megellenzem! nekünk is vannak zsoltáraink, szebbek a tieiteknél!» S azzal ő meg rázendíté a maga társaival a «Babyloni vizek» zsoltárát, a kálvinista melódia szerint. – Az még szomorúbbá tette a társaságot.

– De mennyivel szebb ennél Palestrina zsolozsmája a «Babyloni vizek mellett.» Zengjétek el fiuk! mondá Ocskay.

Azok rákezdték a gyönyörű siralmat, a mit a nagy mester szeretett felesége halálának emlékére szerze.

Mikor legkeservesebben foly a virginálás, felpattan az ajtó, s betoppan a társaság elé egy marczona alak, melynek láttára torkába szakad a hang a két éneklő diáknak, mig a vendégek ijedten ugrálnak fel székeikről.

A hivatlan vendég alakján látszik, hogy most jött valami nagy csatából; sárral-porral belepve minden öltönye, kaczagányán a szőr összeperzselve lőporlángtól, dolmánya meghasogatva, hogy a rongyoláson át kivillog a pánczéling, sisakja kétoldalt is erős vágásoktól behorpasztva, az egyik vágás az arczán is végig csúszott, s hosszú sebet ejtett rajta, a mitől az csupa vér lett. Az öklében szorított kard csorbákkal fürészes és markolatig fekete a vértől.

Irtózat ránézni; de még nagyobb irtózat ráismerni ez alakra.

A hivatlan rémvendég odasiet egyenesen az asztalfőn ülő Ocskayhoz s megragadva baljával annak a vállán a kaczagányt, rárivall érdes, rekedt, rikácsoló hangon:

– Hát ti itt dorbézolni tudtok most?

Ocskay elbámulva kelt föl helyéről s rémedezve hebegi:

– Bercsényi!

– Ország kutyája vagyok én nem Bercsényi! Eltagadom a nevemet. Minket öldökölnek s ti itt tivornyáztok! Turnától Ugróczig véres tetemekkel van fedve az út: ezek az én halottaim, onnantól idáig meg részeg disznókkal. Ezek a ti elesetteitek!

– Hát hol folyik az ütközet? kérdezé Ocskay.

– Már nem folyik: már vége van. Tönkre verték az egész hadseregünket; gyalogságunk le van kaszabolva, ágyúink ott vesztek, a fejedelem nehéz sebbe esett, úgy vitték el a csatamezőről. Magam alig ötvened magammal keczmelegtem ki az ellenségből, azt sem tudom, hány sebet kaptam? S ti itt isztok, devernyáztok ez alatt mind hadastól együtt!

Ocskay úgy hebegett, mint egy álmodó.

– Szétverve? Hajduság leölve? Ágyúk oda? Meg a fejedelem? Lehetetlen! Nehéz sebe esett! De hát ki volt az ellenség, aki ezt meggyőzte tenni?

– Hát ki volt? Pállffy, a bán!

– Pálffy a bán? motyogá Ocskay Lászó. Pálffy verte szét a fejedelmi sereget? – Álmodom én most?

– Majd én ordítok egy szót a füledbe, a mitől fölébredsz! Árulás volt, a mi kudarczunkat okozta.

Ettől a szótól csakugyan fölébredt Ocskayban valami: a kevélység dæmona. Megütötte öklével az asztalt nagy haragjában s odadobbant egész arczközelbe a fővezér elé: csak úgy szikráztak a szemeik egymásba, mint két összecsapkodó aczél.

– Mennyköveket ontó Jehova egy Isten! Hát szétverte hadseregünket Pálffy bán? Azt a bűszke armádiát, ami ország-világ-hódításra indult meg? Hát levágta a hajduk ezreit? Hát elfoglalta az ágyuinkat? elszedte a zászlóinkat? Hát a fejedelem is sebben esett el? Hát hol voltak akkor a talitarka palotások? a híres erdélyi nemes gárda? hol voltak a testőr-muskétások? a veres- meg a sárgahuszárok? hát a hatalmas svéd pánczélos lovagok? Hol volt a franczia granátos-csapat? Hol voltak a franczia tábornokok? Hol volt a magyar vitézség, ha ez megeshetett? És ki verte őket széjjel, ki söpörte el a csatamezőről valamennyit? Mennybéli Isten! Egy Pálffy bán, akit én magam egyedűl Komáromtól vertem idáig, megállni sem hagytam, aki nem tudott velem szembeállni sehol egy derék ütközetre! Egy futó ellenség, a kinek én csak a hátára tudtam felírni a nevemet: az megrohanja futtában, előttem szaladtában az egész fejedelmi armádiát, s a fejedelem és a fővezér arczára írja föl a nevét! Szégyen, gyalázat az ilyen hadvezetésre!

De a míg ezt elmondta Ocskay, Bercsényi is közbekiabálta a magáét: hogy Páffy véletlen rohanta meg a kurucz hadsereg leggyöngébb szárnyát, a Pekry vezérlette mezei tábort, ezt felkeverte, a derékhadra vetette, a tér rossz volt, tele mély árkokkal. Egy ilyen árokba bukott bele a fejedelem lovastól: nem ellenség sebesítetette meg. A kuruczság lelke el volt véve, amint a fejedelem elestét látta; így futott meg. Magától futott, nem a bán kergette: csak a gyalogság állt helytt; az harczolt. S mindezekben Ocskay a leghibásabb, hogyha már maga előtt hajtotta a bánt, miért nem akadályozta meg Heisterrel egyesülését, mért nem maradt a hátában tovább is; mért töltötte itt a napot hiába? Egyszerre kiabáltak egymásra mind a ketten; de Ocskay dörgő szava legyőzte Bercsényi rekedt kiabálását.

Végre Csajághynak és Ocskay Sándornak sikerült a két dühösködő vezér közé furakodni s őket valahogy elcsillapodásra birni. Csajághy odaállt közéjük, mint egy érczszobor.

– Uraim! Vezér urak! Beszéljünk nyugodtan, a hogy nemes urakhoz és hadvezérekhez illik.

A közbenállón hol Bercsényi taszított egyet, hol Ocskay László rántott másikat, mind a kettőnek utjában állt.

– De én az «árulás» szót az apostolnak sem engedem! ordítá Ocskay.

– Legyenek nyugodtak kegyelmetek!

– Dög legyen, a ki ma nyugodt! recsegteté Bercsényi.

Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére, másikkal a fővezér jobbját ragadta meg.

– Bátyáim! Édes atyámfiai! Ne törjetek egymás ellen. Esküszöm az élő Istenre kegyelmednek fővezér úr, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt semmi árulás! Isten a tanum, hogy készek vagyunk, László bátyámmal együtt, ebben a nyomban bebizonyítani vérünk kiontásával hűségünket. Mondja meg kegyelmed, hová menjünk? merre rontsunk? hitünket bizony beváltjuk.

– Ugy van! sietett Sándor szavait gyámolítani Csajághy Márton. Ne beszéljünk arról most, a mi megtörtént, hanem inkább arról, a minek történni kell.

Bercsényi melle zihált a fékevesztett indulattól. A szégyent, a boszút hozta magával, s belebotlott a szemrehányásba. Kardjával keresztül vágta magát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet: s most íme egy másik ellenségre talált, aki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharczban kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának: égnek. Mégis el hagyta csillapulni haragját, megtörlé arczát a vértől és portól, s nyugodt hangon kezde szólni.

– Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás; de valóban árulásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a trencséni hid felé menekűlének, hogy a vár ágyui alatt fedezve legyenek, a midőn valaki szökve átment a bánhoz s hirül vivé neki, hogy a fejedelem tábora nincs hadirendbe fölállítva, lovasságunk messze külön táboroz a gyalogságtól; a Vág mellett az ellenséghez legközelebb a balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei hadakat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi haddal odaront Pekri oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csúfot követ el rajtunk, a milyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nélkül meg nem tehette volna.

Most már Ocskay is csendesnek tetteté magát, bár minden porczikája reszketett, az arcza sápadt volt, mint a fából faragott fő.

– Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta e kudarczot. Kivánom is, hogy az kideríttessék, s a kinek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el a földön! De ne keressék kegyelmetek ezt a főt a távolban; hanem ott közel a közepében a tábornak.

– Mindenütt fogjuk keresni, afelől legyen biztos kegyelmed, szólt dölyfösen a haragos vezér. De fenmarad mindenesetre az a tüske a szivünkben, ha mindenütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha az iránt bizonyos nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja. Akarva nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet.

Ocskay most már nem csatant fel. Hiszen hidegvérrel még élesebben lehet visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt.