Part 23

– Én nem vagyok grófnő, hanem soror Arminia. Nem tudok kegyelmednek most többet mondani. Majd ha felgyógyul s a dolog világosabb lesz. Még most csupa zürzavar az. Nem egyébért hoztam elő, csak hogy kegyelmeddel megértessem, mi okozta azt, hogy a fejedelemasszony a világtól végkép visszavonuljon és vele együtt én is. Asszonyszív nem bir meg ilyen megpróbáltatásokat. Nekünk kettőnknek nincs helyünk ebben a most támadó uj világban többé. Beszéljünk másról. Beszéljünk a kegyelmed leveléről, a mit feleségéhez diktált. Lássa, mindent leirtam hiven. Még azt is, hogy angyalok vagyunk mind a ketten: egymáshoz hasonlók. Hát hiszen miért ne lehetnék én is angyal, ha egyszer el lettem temetve, a bűnbánat tisztító tüzében fehérre mosva? Nem rablom el tőle ezt a nevet s nem dobom el magamtól. Legyen ő az, a ki boldog és élve marad; legyek én az, a ki kiszenvedett. Igazán kiszenvedtem. Ki vagyok békülve az egész világgal. A magam szenvedéseit nem érzem többé, csupán a másokét. Nincs, a mit szeressek, nincs, a mit gyülöljek ezen a világon. Elolvassam kegyelmednek még egyszer, a mit nekem e levélben diktált?

Ocskay némán intett.

Az apácza végig olvasta a mult este irott sorokat. «Ezt» elolvasni igazán vezeklés lehetett rá nézve: nehezebb az önkorbácsolásnál.

Azzal kezébe adta Ocskaynak a tollat, hogy irja a nevét a levél alá, s hogy azt fektében végezhesse, az imádságos könyvét tette a levél alá. Azután összehajtogatta azt s Ocskay pecsétnyomó gyűrüjével lepecsételé. A czímet kivülről ráirta szépen: «Ezen levelem adassék nemes és nemzetes Ocskói Ocskay Lászlóné asszonynak, született nemes és nemzetes Tisza Ilonának, az én szerelmetes hitvestársamnak, igaz szeretettel ajánlva, Sztropkó várában».

– Az a bizalmas szolgája a kegyelmed háznépének, a ki onnan hazulról hozta az «evangéliumos» levelet, ezt a kegyelmedét most visszatérőben elviheti. Ismerem jól a jámbor fiut, Marczinak hiják. Valaha a szegény Tisza Gábornak volt az inasa, a kit mi öltünk meg ketten.

Rettenetes közösség! Egy megölt ártatlan embernek a vére kettő közt megosztva.

Ocskay teste végig borzongott erre a szóra.

– Miért emlegeti ezt föl most előttem?

– Fáj talán?

– Irtózik tőle a lelkem. Elég embervért ontottam életemben. Számba sem veszem. De ennek minden cseppje éget. Jó barát vére volt. Édes rokonomé. Tulzott indulatok gerjedelme miatt lett kiontva. És ezt még nem gyóntam meg soha és nem kaptam érte absolutiót.

– Hát hisznek még Magyarországon a férfiak absolutióban, Istenben, másvilágban? Én azt képzelem, hogy ez a hit már csak az asszonyokra maradt. Kisértetlátás már csak gyermekek rosz szokása. Takarja be kegyelmed az arczát és aludjék. Nem jönnek vissza a halottak a sirból.

– Az enyim sokszor föltámad, rebegé a sebesült férfi, félkönyökére emelkedve. Nem tudok imádkozni miatta. Valahányszor közeledni akarok az éghez, utamat állja. Megállít. Visszakerget.

– S úgy-e, milyen nagy szenvedés az: mikor az ember akarna és nem térhet az éghez, a hová úgy jár boldog-boldogtalan, örömében-bánatában, mintha hazamenne; hálát adni, mikor örül, vigaszt kérni, mikor szenved. És «ti» ezt az eget akarjátok egy egész ország fölött bezárni.

– Kik?

– Te! Ocskay László. És mindazok, a kik veled egy zászló alatt végzik a vérontás iszonyú munkáját. Hát nem látja a lelked maga előtt azt a rettenetes képet, a midőn az uj vallás hatalomra kerül, hogy kihajigálja a szenteket a templomokból, s az ave Maria helyett azt énekelje, hogy: «ordítsd óh oroszlán, hogy ő rettenetes!» Hogy az áldó, a bűnbocsátó Isten, az idvezítő szentháromság helyébe odahozza a rettenetes Jehovát, a ki az apák bűneit megbünteti a gyermekekben, a kinek a szavára «a tigris idétlent szül a pusztában»; hogy leverje a keresztet tornyaikról, az idvezítő jelvényét, s helyébe tegye a csillagot, a napimádók symbolumát, a kakast, a pogányok czégérét.

– Az nem igaz!

– Nem igaz? mondod. Hát nem volt-e ez már egyszer így? még száz éve sincsen. Hogy elvették szentegyházainkat, odaadták prédikáló tanyául lutheránusoknak, kálvinistáknak. Seregestől hajtották az országból hitünk martyrjait s a vásárpiacz közepén komédiát játszottak szent szertartásainkból. Nem így lesz-e megint, ha egy kálvinista fején lesz Magyarország koronája?

– Hallgass el! Ne kínozz! Nem hiszek semmi szavadnak. Nem hiszek ennek az öltözetnek sem, a miben most előttem megjelentél. Nem ápolni jöttél ide, hanem kínozni. Mikor tudod, hogy erőtlen vagyok. Itt fekszem, mint egy darab sár. Hagyj el engem. Nem kivánok semmi ápolást. Ha élek, élek; ha meghalok, az is jó. Azt teszi velem Isten, a mit akar.

– Látod, hogy lelkedben máris kálvinista vagy. A prædestinácziót hiszed. A legiszonyúbb rémbálványt, a mit emberi ész, a sötétben eltévedve, kigondolt. A helyett az édes megnyugtató hit helyett, hogy van egy magasabb lény, a ki az embernek megengedi, hogy jó legyen, ha bűnbe esett megtérjen; ha elbukott, felkelhessen, ha gyönge, erőt ád neki, ha nem lát, felvilágosítja, ha végveszélybe jutott, hivására megjelen és csodatételeivel megszabadítja; a szemmel látott, a szivünkkel érzett áldásteljes Istenatya helyébe oda állították az alaktalan fátumot, a ki előre kimondta, megirta mindenkire, már a születése órájában, ki legyen jó, ki legyen rosz? ki ragyogjon fényben, ki merüljön el fertőben? a kihez hasztalanul imádkozik a szerencsétlen: meg van irva, hogy neki szerencsétlennek kell lenni. A gyilkos hiába imádkozik: ne vigy a kisértetbe, az áldozat hiába imádkozik szabadíts meg a gonosztól; meg van róluk irva, hogy nekik össze kell találkozniok, az egyiknek gyilkolni, a másiknak halni kell. S a vétkező hasztalan keres nála bocsánatot: nincs irgalom számára, meg kell fizetni azért, a mivel adós. Az áldó Isten helyébe, a ki mindent ád ingyen, ezer kézzel, s minden keze jobb kéz, arany kéz, s a ki mindent megbocsát egy töredelmes szivért, e helyett oda van állítva egy minden élők és csillagok fölött uralkodó uzsorás, a kinek csak egy keze van, az is vaskéz, a ki megfizetteti a gyermekeket az apák adósságaiért negyediziglen s ledobálja az égből a csillagokat, ha ellene vétettek. És ennek a birodalmáért harczolsz te és a te társaid fejedelmestől együtt.

Ocskay arczán a hideg veriték csurgott alá. Kezdett a láz deliriumába visszaesni. Szemei kápráztak. Keresztet vetett magára.

– Hagyj magamra. Ne kínozz tovább. Akár gonosz lélek vagy, akár jótétlélek: hagyj el.

– Elhagylak. De itt marad veled az igazság, a mit hozzád elhoztam. Ha elfogadod, meggyógyít, ha elveted, megöl.

– Nem igaz! Nem hiszem. Nem teszi azt a fejedelem.

– Álmodjál felőle. Ébren engem nem látsz többé, a míg látni nem kivánsz. Ha egyszer hivni fogsz, visszajövök: s akkor majd bebizonyítom, hogy mind igaz volt, a mit mondtam.

– «Óh én uram, én fejedelmem!» hebegé Ocskay. Már ekkor az álomországban beszélt.

Azokat a képeket látta iszonytató változatokban lelke előtt végig foszladozni, a miket Ozmonda eléje vázolt. Az egymás ellen küzdő Isteneket, az ostromra kelt templomokat. S az álmok, a miket a hagymáz tüze éget bele a szívbe, örökre feledhetlenek maradnak.

Késő délest volt másnap, mire ismét magához tért.

Ágya mellett látta ülni akkor is az apáczát, lefátyolozott fővel, olvasóval a kezében.

– Soror Arminia; suttogá bágyadtan.

– Az én nevem soror Theodora: viszonzá egy öreges, törődött hang a fátyol alól.

Más váltotta fel Ozmondát.

Néhány nap múlva jobbra fordult Ocskay baja: sebe gyorsan kezde gyógyulni. Az a seb, a mit a golyó ütött. Nem az a másik: az nyitva volt és egyre vérzett.

Egy napon azt mondá, hogy szeretné, ha soror Arminia váltaná fel ismét a másikat az ápolásban.

Óhajtásának elég lett téve. Az öregebb apáczát felváltotta a fiatalabb.

És akkor aztán Ozmonda elhozta magával mindazokat a leveleket, a miket a külföldi követségek útján Pálffy bán kapott Rákóczynak a porosz királylyal folytatott alkudozásairól a magyar korona iránt; s egyuttal Péter orosz czár ajánlatait Rákóczyhoz a lengyel korona elfogadása végett.

Ez volt az igazi megmérgezett golyó, nem az a másik.

És senki sem vette észre, mi történik itten? Még a gyanakodó Csajághy sem.

Hogy egy szelid, ájtatos apácza hogy támasztja fel a halálból Ocskayt, s hogy teszi a helyett halálos beteggé a lelkét.

Már az maga, hogy ezeket a leveleket fel hagyta maga előtt olvasni Ocskay, nagy megtántorodás volt tőle. Az apácza szépen az imádságos könyvébe hajtogatva hozta el azokat magával; mikor egyedül maradt az ápolt sebesülttel, felnyította a könyvét és olvasott, ha rálesett valaki, ha rajtakapták: – ájtatos litánia volt, a mit betege fölött elimádkozék. Ocskay tudta jól, hogy ezek az ő eltérítésére voltak szánva. Mégis engedte megismertetni? Talán a lelkében bizott még, hogy azt igazán nem fogja semmi fegyver.

A legveszélyesebb volt a lelkére nézve egy levele Wratislaw kaczellárnak, a mit az Prágából irt Pálffy János bánnak. Ebben az Érsekujváron és Nagyszombatban szerzett tapasztalatai voltak leirva az osztrák kormányférfinak.

Az adatok, a miket Wratislaw e levelében felsorolt mind a legnagyobb szavahihetőség bélyegével birtak; mind olyan hűséges rajzai voltak a helyzetnek, a minőket Ocskay maga tudott volna legjobban kifesteni. A Rákóczy környezetében levő főurak nagy részének elégedetlensége a háborúviseléssel, vágyódása a béke után, a fővezérek versengése; az út és mód magában a magyar nemzetben egy királypárti hatalmas ligát támasztani. A magyart addig le nem fogják győzni soha, amíg az idegen erőszakos keze küzd ellene; de kibékíthetik, megjuhászíthatják, ha saját jobbjai csoportosulnak egy legitim zászló körül, melyet a törvényes király lobogtat. Elszámlálja Wratislaw név szerint, kikre lehetne számítani. (Merész kisérlet volt Ozmondától és azoktól, a kik ezt a levelet a kezére bízták, hogy e neveket Ocskayval közölte, a kiről még azt kellett tudnia, hogy vakbuzgó híve Rákóczynak; hátha egyenesen bevádolja őket e levél nyomán?)

«Hanem mindezekkel nincs még semmi nyerve;» így végzi Wratislaw a levelet. «Nekünk egy igazi hadvezéri talentumot kellene megszereznünk a magyar táborból s az említett urak közül egyik sem az. Jó partizánvezérek, de arra nem valók, hogy hadvezetés bizassék rájuk. Egyedül egy van közöttük, aki valódi magasabb katonai tehetséggel bír, Ocskay László, a kit én távolról is, közelről is eléggé kiismertem. Ő nekünk jelenleg a legnagyobb malleusunk. De lehetetlen, hogy sokáig az maradjon. A többi hadvezérek, a fejedelmi udvaronczok folytonos boszantásait nem állhatja ki sokáig. Mindenütt derogálnak neki. Minden hibáját nagyítják, minden érdemét kisebbítik. Ha bort iszik, s jó kedve van, azt mondják, hogy részeges és szokása szerint dorbézol; ha egy csúf czigányleánynyal muzsikáltat magának a sátorában: azt mondják, sybarita életet él; ha meg a feleségéhez megy haza, azt mondják, «andapál katonája» lett; zsoldot nem adnak a katonáinak, s ha ő maga rekvirálásból szerzi be a zsoldot, azt mondják, rabol és sarczoltat; ha előre tör, akkor azt mondják, úgy kell neki, miért ment oda? s cserben hagyják; ha kivágja magát, azt mondják: megretirált; ha fényes győzelmet aratott, akkor annak az érdemét átruházzák egy másikra, aki azt messziről nézte. Én tudom jól, hogy milyen hive ő most a fejedelemnek és az egész fölkelés ügyének, a magyar szövetséges rendeknek; de azért már veszett nevét költék, minden mozdulatára Árgus-szemekkel vigyáznak. Bercsényi maga azt irta felőle a fejedelemnek: «Ocskay László uram felől rosz szél fú»! Az öcscse, Sándor és valami Csajághy nevű főstrázsamester már sokszor összevagdalkoztak ő miatta az udvari tisztekkel; s ha egyszer a vagdalkozás oka fülébe talál menni Ocskaynak, nem tudom, mi lesz belőle. A feleségére csipkelőznek, aki sokáig volt fogságban Bécsben, az emberek igen mocskosszájuak, s kapnak a pletyka-beszéden. Egy ilyen sértés pedig sok erős szívet megejthet! Ez az oka, a miért Ocskayt nem léptetik előre. Máskülönben rég tábornokká kellett volna lennie. Hanem hát mi ezt az embert, ahogy én ismerem, sem kecsegtetéssel, sem hivogatással meg nem nyerhetjük; hacsak amazok odaát el nem vadítják maguktól. Ezt már lehetőnek tartom. S abban az esetben nekünk lenne egy olyan hadvezetőnk, aki az ellenfélt a saját methodusával tudná debellálni. Mi bizonynyal jobban meg tudnók őt becsülni s generálisságnál kisebb állásba nem helyeznők…»

– Elég! tiltakozék a sebesülten fekvő. Ne olvassa kegyelmed tovább. Átlátok a szitán. Nagyon ritkán van szőve. Minden gyöngének hitt oldalamat kipróbálták vele. Mondhatom, hogy sehol sem sebesített meg.

– Nem sebesítés, de sebbegyógyítás volt a szándék. Én írt akartam kegyelmednek hozni, nem mérget.

– Ez a levél sem nem ír, se nem méreg. Vajákos kancséroló szer, a miben semmi virtus nincsen. Ezt a levelet nem irta Wratislaw. Itt fabrikálták Vöröskővárott.

– Nem disputálok. Hanem itt hagyom ezt a levelet kegyelmednek. Tartsa meg. Egyszer valamikor lesz még alkalma összetalálkozni Wratislawval. Akkor megmutathatja neki ezt a levelet, s megkérdheti, ő irta-e? S ha azt fogja mondani: «nem»! akkor irja ön fel a kolostorom falára, hogy Szunyoghy Ozmonda akkor hazudott legistentelenebbül, a mikor térden állt, s az imakönyvébe nézett, a mikor Soror Arminiának nevezték.

… Ocskay magához vette a levelet.

Nem volt már sebhetlen csodahős: a testi sebe begyógyúlt, a lelki sebe tovább vérzett.

DELIANCSA.

A lélek sebe nem gyógyul be soha.

Ott csengett folyvást a fülébe a rossz jóslat: «egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, önmagadnak ellenkezőjévé tesz!»

Már itt volt valamennyi.

A fátum látható arczot öltött. Itt volt: közel járt. Megmondta a nevét.

Ocskay László rettegni kezdett önmagától.

A lelkére volt már verve a láncz. Úgy érezte, mintha a fejedelme iránti hűség, az egész honszerelmi ábránd, egy nehéz golyó volna ennek a láncznak a végén, a mi lépteit gátolja.

Igaz volna az, hogy a fátum még az isteneknek is törvényt szab? No hát legyen úgy, hogy a fátum erősebb Jupiternél; de nem erősebb a férfiakaratnál.

Még volt egy menekülés. A két hűség együtt jár. A szerelemhez és a hazához. A csapodárság és az árulás ikertestvérek. A mint felgyógyult, sietett haza az édes boldog családi körbe. Két gyermeke volt már, két angyalarcz hivogatta le a földre, s mikor oda közéjük leheveredett, mellette a két gyermek a medvebőrön, akkor úgy érzé, hogy itt van az igazi élet, az igazi ébrenlét, a többi mind csak álom, csalóka, rosz álom.

A haza, a jobb jövendő nem a hadakozó fejedelmeké, hanem azé a két játszó gyermeké itt. Ezeké az apa hűsége, erénye, büszke jelleme, szeplőtlen neve. Nem szabad azt elvesztegetni.

Aztán, hogy kipanaszkodhatta magát lelke szerint annak a lelke másik felének (a jobbik felének), megkönnyebbült tőle, annak a hűséges vigasztalása megaczélozta lelkét.

Mikor Ilonkájától és gyermekeitől visszatért a táborba, azt a lánczot azzal a nehéz golyósúlylyal ugyan még mindig ott hordta a lelkén, de új erőt hozott magával még e lánczczal a lelkén is előre törni és fölfelé.

Még csak most kezdett el igazán hős lenni. Egész lelkével odaadta magát annak a gondolatnak, hogy nemzete ügyét diadalra vezesse. A személyes biztonság csak véralkat szüleménye. Odarohanni a halálveszélybe, öklével harczolni, az is képes, a ki az ügyet, a melyért harczol, megveti; a ki hős a karjával, s áruló a szivében. De Ocskay László nem a hírt, nem a dicső halált látszott keresni, hanem a döntő diadalt.

Folyvást nagy tervei voltak.

Vak Bottyánnal és Bezerédy Imrével egyesülten ostrommal akará bevenni Sopron városát, maga vezette a hajdúit a tört résen át fel a falakra. Már övék volt a diadal, az őrtornyokat elfoglalták, a mikor Bezerédy századosát, a lobogóval a kezében, egy golyó elsodorja, s erre annak a hajdúi rémülten megfutnak, s a diadal megfordúl, kudarcz lesz belőle. Ocskaynak is menekülni kell az elfoglalt sánczról.

Azt, hogy milyen vitézűl harczolt Sopron falain, elfeledték följegyezni, hanem azt igen is szemére lobbantá Bercsényi, hogy három év előtt milyen könnyen elfoglalhatta volna Sopront Ocskay uram, ha kellemesebb időtöltésnek nem tartotta volna a boros billikomokat ürítgetni!

Ujra meg ujra felvette a kardot, a mit kezéből ki vert valaki. Ármány? vak sors? prædestinatio? vagy minek nevezi magát az az elfátyolozott arczu szellem? Győzni akart! lehetetlenné akarta tenni, hogy a sarkában lappangó kisértet egy gyenge órát találjon életében, a melyben megragadhassa. Egész haderejével neki fordúlt annak magának, ki őt legcsábítóbb igéretekkel csalogatta; megrohanta Pálffyt, a bánt; seregét szétmorzsolá, őt magát beszorítá egy austriai kis várba: Brukba. Ott körülzáratta: öreg ágyúkat kért a fővezértől, hogy a várat bevehesse. Azok már útban voltak. Ez lesz a felelet a bazini csábítónak. Ez a lesujtó csapás! Akkor jőjjön aztán még valaki csalogatni! A míg az öreg ágyúk megérkeztek, az egyik vezértársa sötét éjjel kihagyta menekülni a bánt az ostromlott várból. Megint kihullott kezéből a kard.

Ujra fölvette, más hatalmas ellenséget keresett. Nagy erőt gyüjtött maga körül; a császáriak legjobb hadvezérét kereste föl, Viardot. Ott meg a megnyert csata végén, egy vezértársa, Pekri ügyetlensége miatt, kudarczot vall: ismét kihull kezéből a kard a strázniczai csatában.

Ujra fölvette azt. A vesztett ütközetért ő kapta a megrovást, a ki győzött, Pekri lett tábornokká, a ki vesztett. Ez sem döntötte meg. Nem kötötte össze magát többet senkivel, magára harczolt. Akkor mindig győztes maradt.

Szerteszét kalandozó csatározásaival minden császári fővezérnek a terveit megzápította; soha sem tudták, mely oldalról védjék magukat ellene. Egyszer a fővezért, Stahremberget magát is elfogták a hadseregei háta mögött.

A kisértő pedig mindig ott járt a sarkában.

Egy este a nagyszombati franciscánus perjel látogatta meg tábora közepett, a ki novitius korában főnöke volt s a ki őt nagyon szerette. Eltávozásakor a perjel egy iratcsomagot hagyott Ocskay asztalán, a mi ő neki volt czímezve. Ocskay a csomagban talált egy kegyelemlevelet a császártól, melyben minden eddigi tetteiért megbocsátanak neki, azután meg egy pátenst, melyben császári tábornokká kineveztetik. Harmadiknak pedig egy utalványt húszezer tallérra, a bécsi kincstárhoz szólót.

Nem szólt felőle senkinek. Összeszedte nagy csendben az ezredeit s heted napra ott volt Fischamend alatt, s az ostrommal bevett város kapujára szegezte oda, átütött török késével együtt a kegyelmi levelet, a kinevezést és az utalványt. Ez volt a válasz.

A míg ő Ausztriát egész Bécs kapujáig rettegteté, az alatt a háta mögött Forgách ostrommal elfoglalta Zissersdorf várát, a védő Bayreuth-ezredet levágta, erődöt és várost felprédált, elpusztított, a lakosokkal is kegyetlenűl bánt; még a nőket sem kimélték a kuruczai.

Ennek a diadalának nagyon rosz jutalmát vette a híres hadvezér. Rákóczy elfogatta érte s Munkács várában fogságba vetteté.

Mikor az a hír megérkezett Ocskay táborába, ott nagy megdöbbenést költött. Diadal, győzelem, várelfoglalás után fogságra jutás.

Igaz, hogy Forgáchra egész bűnlajstromot tudtak felolvasni. De hát melyik kuruczvezér nem volt ugyanazokban tudós?

Az erre következő napokban Ocskaynak egyik legkedvesebb hadnagya, Turkoly Miska, átszökött a császári táborba.

Ez volt az első áruló!

– A pártütő pribék! kiálta fel Ocskay haraggal, mikor alezredese, Pongrácz Gáspár e hirrel eléje jött. Mit vétett neki a mi zászlónk, hogy elhagyta?

Pongrácz Gáspár, ugyanaz, a ki a nagyszombati ütközetben Ocskayt a labanczok közül kiszabadítá, egyik legjobb alvezére, barátja volt Ocskay Lászlónak.

– Megrettent a fiú Forgách példájától: vestigia terrent, monda Pongrácz, azt hitte tán, hogy most mindenkire rájár a rúd, a ki Bercsényinek nem tetszik. «Nem felejti kigyó farka elvágását!»

– Azért nem kellett volna neki árulóvá lenni. Ne féltse senki jobban a fejét, mint a fejedelmét!

– Azt is mondogatta többek előtt, hogy nagyon meghidegült a fejedelem iránt, a mióta megtudta, hogy Rákóczy kész a lengyel koronát elfogadni Péter czár kezéből.

Bercsényi titokban elutazott a czárhoz. Ha már választani kell a két savanyú alma között, a muszka és a német barátság közt, mégis csak az utolsóban vássék a fogunk. Ezt nem én mondom, hanem Turkoly.

– Azért nem volt szabad zászlójához hűtelenné lennie. A katona ne bölcselkedjék, hanem verekedjék.

– Aztán buzgó katholikus is volt Turkoly. Nem bírta a lelkiismeretét megnyugtatni, hogy Rákóczy most már a magyar koronát porosz Frigyes királynak, a kalvinistának ajánlotta fel.

– Pokolra a dogmaticus scrupulusokkal! kiálta fel indulatosan Ocskay. (Ő nála is épen itt volt a pánczélingnek a nyilása.) A mennyországért sem szabad elárulni Magyarországot. Neked békóba kellett volna veretned Turkolyt azonnal, a mint előtted így beszélt.

– Nem előttem mondta ezeket.

Ocskaynak eszébe jutott a Parna-patak melletti keserves megszabadulása: csak ennek a visszaemlékezésnek köszönheté Pongrácz, hogy őt magát nem verette vasra Ocskay azért, a mit elmulasztott.

Másnap reggel jelenték neki, hogy Pongrácz alezredes az éjjel, az őrszemle után, nem tért vissza a táborból. Sehol sem találják.

Este későn megtudta, hová lett a legtapasztaltabb, legöregebb alvezére. A szemközt álló császári tábornok, Viard, küldött Ocskaynak egy elbocsátott kurucz fogoly által levelet. Abban tudatta vele, hogy Pongrácz alezredes átment a császáriakhoz. Hivatkozik Ocskay László lovagias érzületére, hogy a feleségét és gyermekeit, kiket magával nem vihetett, utána fogja küldeni.

Hát már a második szökevény!

Egy megszokott arcz megint eltünt az asztal mellől, melynél együtt tanácskoztak csata előtt, együtt lakomáztak csata után!… «Mit tanácsolsz, Pongrácz Gáspár?» «Szállok az úrnak, Pongrácz Gáspár uram!» Üres szék van ott már.

Megkezdődött a processio! A gyászvitézek processiója.

Mennek mendegélnek.

Első volt Forgách (mert ezt is árulással vádolják, hogy Pozsonynál meghagyta magát vesztegetni), azután Turkoly, azután Pongrácz.

Mit mondott az az asszony? Következik a sorban, a ki valamennyinél drágább, Ocskay László. Hát ennek mi az ára? «Az az én feladatom.» S ennek az asszonynak van esze is, szive is: van szépsége, és gonosz szenvedélye. Ezekkel sok férfit megvettek már.

Sokszor megtörténik az, hogy megőrül valaki azért, mert retteg a megtébolyodástól, a mivel családi hagyomány baljóslata fenyegeti. Ilyen félelmet érzett Ocskay. Egész mélyen belátott az örvény fenekére s érzé, hogy szédül. Válaszolt azonnal Viard levelére, szép classicus latin nyelven. Azt irá a tábornoknak, hogy üzze el magától az áruló szökevényt, a hizelkedő kutyát. Ma «hizelkedő kutyának» nevezte, tegnap még «kedves öreg czimborám» volt neki. Maga előtt akarta azzal a szóval tán bezárni az ajtót.

Még talált ki egy óvszert.

Volt két alvezére: Csajághy és az öcscse, Sándor. Azok két külön ezredet vezényeltek az ő dandárában, s ennélfogva csak nagy ritkán kerültek össze egymással. Most Ocskay László behívta őket magához a táborkarába.

– Pongrácz és Turkoly átszökése óta nem bízhatom senkiben, egyedül ti bennetek. Az ezredeiteket vezessék a főstrázsamesterek. Nekem itt van rátok szükségem.

Így a jobbján levő szék nem maradt üresen. Pongrácz helyét elfoglalta Ocskay Sándor, s a hol Turkoly szokott késsel villával dobolni a czintányéron, ott Csajághy puritán alakját látta maga előtt ülni az asztalnál.

Nagyon kérte őket, hogy maradjanak mindig körülötte.

– Az én László bátyám valamitől félni látszik. Mondá Ocskay Sándor, mikor Csajághyval egyedül maradt.

– Én tudom, hogy kitől?

– Tán orgyilkokkal kerülgetik?

– Nem az. László bátyád védelmezi magát velünk saját maga ellen.

– Tán megtántorodott volna?

– Még nem sejdítem. De hogy támaszokat keres, azt már bizonyosnak veszem. Eddig nem volt szüksége rá, hogy itt legyünk a teste körül. Én tudom, hogy Ozmonda ott volt nála Bazinban. Ő volt az egyik apácza, a ki sebesült bátyádat ápolta. Kár, hogy későn tudtam meg. Azt is tudom, hogy az amnestiát, a patenst, a donatiot mind ez a rossz lélek hozta el a számára Bécsből.

– De azokat László bátyám mind hiresen elutasította magától.