Part 22

Ocskay a megszállás első napjától fogva ide fordítá minden figyelmét.

A grófnőknek előre levelet küldött be a várba, mielőtt egy puskalövés történt volna, a legudvariasabb kifejezésekben biztosítva őket, hogy semmi gorombaság nincs a szándékában az ő méltóságos személyeik iránt, csupán a várukat akarja elfoglalni és őket a fejedelmi udvar vendégszeretetével megismertetni Érsekujvárott; egyébiránt semmiben sem lesznek megzavarva, csakhogy épen az ivásra, főzésre és mosásra szükséges vizet igyekezzenek félretétetni nehány napra, hogy mind abban a maguk személyére nézve szükséget ne szenvedjenek, ha majd a vízvezeték el lészen foglalva.

Mindez a legnagyobb barátsággal történt.

A mellett pedig az előnyomuláshoz szükséges intézkedések rendesen megtétettek, úgy hogy a megszállás hetedik napján, mikor az éj beállt, már általános ostromot lehetett fuvatni a csillagsáncz ellen.

A vitéz hajduságot azonban a csillagsánczot védő muskétások nem kevesebb vitézséggel fogadták; az erdő és a bástyák közötti sík mező nem volt elfoglalható. Télidő volt, a fehér hómezőn a fekete alakok az éj daczára is könynyen czélbavehetők.

Ocskay László, hogy példájával lelkesítse a harczosait, maga, lovára felülve, nyargalászta körül az ostromlott redouteot, osztotta a parancsokat, hová hordják a rőzsekötegeket a sánczárkok betemetéséhez, hogyan vágják ki a pallizádokat, hogy törjék össze a spanyollovagokat: a midőn egyszer csak a legjobb kommandérozás közben egy teljes sorlövés zúdul ellene, mint valami pokolbeli darázsraj; a lova összerogy alatta, s ő maga a sok golyó közül egyet a czombjába kap. («Bizonyosan mérgezett volt a golyó, irá Bercsényi, mert különben Ocskay testét nem fogja a fegyver.»)

Ocskay László, a mint a lova alól kiszabadíták, s sebesült czombjával nem tudott többé lóra ülni, azt parancsolá, hogy hozzanak neki valami szekeret. Kerítettek számára egy ágyutaligát. Arra feltetette magát s tovább vezényelte az ostromot. A vére folyhatott, a sebe sajoghatott, nem törődött vele. Csak az volt a gondja, hogy a sáncz-árok be legyen temetve rőzsével, s akkor aztán lábtókat lehessen vetni a sánczfalaknak. A munkát nem lehetett félben hagyni. Az ellenség égő szurokkoszorukat hajigált a rőzsetömeg közé, azokat a kuruczok földes kosarakkal fojtották el, az égő gránátokat innen is, túl is kézzel hajigálták már egymásra. Ocskay az ágyutaligához köttetve magát derekánál fogva, egyik veszélyes pontról a másikra vágtatott tüskén-bokron keresztül, s harsogó szava túldörögte az ostromzajt, puskaropogást.

A csillagsáncznak el kellett esni bizonynyal. Az elszánt hajduság ellenében nem volt azt képes tovább védeni a labancz zsoldos had.

Ekkor egyszerre a gránátoktól felgyujtott cziheren keresztül egy lovag vágtat Ocskay felé, fehér kendőt lobogtatva kezében.

Nem ismert rá, pedig talán látta is valamikor.

– A fejedelemtől jövök! lihegé a lovag, a mint Ocskay elé ért. A fejedelem palotásainak egyenruháját viselte.

– Épen jókor, mondá neki a sebesült vezér.

– Sürgetős leveleket hoztam kegyelmednek.

– Ha megérem a reggelt, akkor majd elolvasom.

– A fejedelem parancsa, hogy rögtön olvassa kegyelmed és teljesítse parancsát.

– Ez a parancsolat? Akkor hát menjünk a világossághoz közelebb, hogy meglássuk a betüket.

Az a bizonyos világosság valami meggyujtott háztető volt a csillagsánczon belül, melynek a vésztüzét az ostromlottak nagy erőlködéssel igyekeztek elfojtani. Ocskay odahajtatott közel ehez a tüzhöz. A veszedelmes világításba kerülve, feltörte a fejedelem levelét s a fény elé tartá. Igy igen jó czéltáblát mutatott a sánczot védő muskétásoknak. A golyók egyre fűtyöltek a füle körül.

El is olvasta már a levelet; nem is egyszer, de kétszer is és még sem mondta a szekerésznek, hogy menjenek el erről a helyről.

– A golyók ugyancsak fütyölnek, brigadéros uram! rebegé a nyargoncz.

– Hát hiszen van okuk fütyölni; mert még úgy nem bukott meg komédiás az aktus végén, mint én. A fejedelem azt parancsolja, hogy «hagyjak fel azonnal Vöröskővár ostromlásával; nem kell megsérteni a bánt.»

– És mire vár most kegyelmed?

– Arra, hogy majd talán egy golyónak lesz annyi esze, hogy nem a fülembe fütyül, hanem a fejemen megy keresztül; akkor én nem hajthatom végre a parancsot: a hajdu pedig a maga bolond fejével elfoglalja Vöröskővárt. Keresse aztán a bán, hogy ki sértette meg ilyen nagyon?

Hanem hát a golyónak volt több esze. A sáncztetőről abbahagyták a lövöldözést. A labanczság agyon volt rémülve. Megadásról gondolkozott.

Ekkor kellett Ocskaynak takarodót fuvatni; a hajduságát visszahivatni a félig elfoglalt sánczokról.

Egész hiábavaló diadal volt! A megszálló csapatoknak is meghagyá, hogy szedjék fel a sátorfáikat; térjenek téli szállásaikra: pihenő idő van. A várbelieknek megizené, hogy az ostrom meg van szüntetve. Tréfa volt az egész. Csak krétára játszottunk.

Azután maga is visszatért Modor városába a sebét ápoltatni.

A kapott seb elmérgesült. Mire Modorig jutott vele, utolérték a nyilalló fájdalmak, a mik előjelei a közelgő sebláznak.

Akkor aztán ráért, az ágyban fekve, végiggondolkozni a maga dolgán.

– No most megkaptad, a mit kerestél! Te itt küzködöl, éjt napot egygyé ragasztva, hogy fejedelmed számára elfogott nejét visszaszerezd; kitalálod, minő drágaságokat lehetne adni helyette cserébe, s mikor már mindez a kezedben van, akkor azt mondják, hagyd abba! Kimélni kell a bánt. Te pedig kaptál egy keresztül lőtt lábat, az a tied: azzal lefekhetel. Vétettek neked azok a Pálffy grófok? A magad bajáért jöttél őket háborgatni? És most azokat is megbántottad, meg a fejedelmet is. A nagyon nagy buzgóságnak ez szokott lenni a jutalma.

Azután az otthon maradottak is eszébe jutottak: feleségét áldott állapotban hagyá el stropkói kastélyában s rég nem kapott tőle már levelet: ha most tudná szegény, hogy férje itt fekszik sebesülten!

Azon közben két tábori feltser is vesződött a sebesült láb bekötözésével. Egyik tudósabb volt, mint a másik: az egyik Göttingában végzett alchymista, a másik kitanult borbély.

Ocskay valósággal szégyenlette magát a miatt, hogy sebet kapott. Vége volt annak a regényes nimbusznak, a mi őt eddig környezte, hogy testét nem fogja a fegyver. A tündérmesék hősének rangjából leszállítva látta magát a közönséges halandók sorába.

Nem sérthetetlen lovag többé: nem csodatevő táltos.

Vezértársai mind nagy megszontyolodással gyűltek ágya körül; s maga Csajághy sem tudta kemény arczán eltitkolni megilletődését. Ő már sok sebet kapott, de ilyen veszedelmeset sohasem. A két seb-orvos pedig két külömböző véleményt látszott táplálni a követendő eljárás iránt, s mikor az egyik bekötött valamit, a másik felbontotta. Aztán ki-ki mentek a mellékszobába veszekedni: ezt úgy hiják, hogy «consilium.»

A mellett aztán ilyenkor minden ember orvos akar lenni, s mindenik jó barát tud valami csalhatatlan szert ajánlani, a mi az ő bajában használt, míg a patiens mind valamennyit odakivánja, a hol ezek a gyógyszerek teremnek!

A két orvos disputájából az ajtón keresztül is ki lehet venni annyit, hogy az egyik sürgősen kivánja a megsebesült lábnak azonnal czombtőben levágását, a másik ellenben, mivelhogy kétségtelenül mérgezett golyóval történt a megsebesítés, a solutio continuitatisnak tüzes vassal való kiégettetését követeli.

Ezalatt megvirrad a hosszú téli éjszaka. Az utczán postakürt hangzik: Ocskay számára érkezett levél. Pálfy grófné irta, a bán felesége.

Thallósy az iródiák felolvasá azt a beteg előtt.

«Brigadéros uram. Kegyelmed megszabadított engemet és szegény leányaimat az ostromlás iszonyuságaitól. Noblesse oblige. Én viszont arról értesültem, hogy kegyelmed a mult éjjeli ostrom alatt megsebesült. Miután kastélyomban igen jól berendezett patika van, a legjobb franczia chymisták által instruálva: felajánlom kegyelmednek a saját orvosomat és pharmacopœámat, bajának sikeres meggyógyítására. És, hogy a kellő ápolásban is részesüljön kegyelmed, a mi ilyen bajban a legfőbb dolog, elküldöm kegyelmedhez a samaritana nénék egyik legavatottabbikát, soror Arminiát, a kinek feladata lesz kegyelmedet, az orvosom rendeletei értelmében ápolni. Fogadja tőlem szivesen ezt az ajánlatot.»

A felolvasott levél természetesen a legnagyobb resensust keltette. A két orvos protestált; ők egy harmadiknak el nem tűrik a beavatkozását; a tiszt urak pedig attól tartottak, hogy ez a bán felesége részéről valami ravasz politika lehet: talán így akarják Ocskayt gyógyítás örve alatt megmérgeztetni. Az ellenségtől nem kell elfogadni az irokat és flastromokat.

Ocskay pedig a sebláz agyfeszítő hősége alatt azt kezdte képzelni, hogy Belzebúb konyhájába jutott, s valamennyi ördög ott tanácskozik körülötte, hogyan darabolják széjjel, hogy találjanak ki számára bűneihez méltó kínszenvedéseket. Ő tőle magától nem is kérdezik, hogy mi fog jobban tetszésére lenni: ha a lábait lefürészelik? vagy ha tüzes vasakkal sütögetik? vagy pedig válogatott mérgekkel torkig lakatják? Hiába is kérdeznék, mert aligha tudna felelni rá. A nyelvét nem tudja megmozdítani. Az egész teste meg van merevedve. Még lát és hall; de keverve a valót a képzelettel. Erős akarata van, ébren lenni, sőt tettlegesen beavatkozni a körülte történtekbe: elhatározott szándéka fölkapni a mellette levő széket s szétverni vele az egymással veszekedő fantomokat, kenőcsös tégelyt, tüzes serpenyőt, sebészeti eszközöket a fejükhöz hajigálni, de aztán megint olyan érzés veszi elő, mintha jobb volna érzéketlen darab föld gyanánt engedni magát esni fölfelé, a végtelen magasba, s itt hagyni mindent, jót, rosszat, az egész földi chaoszt.

Egy-egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha fölébredne, s azt látná, hogy még mindig új alakok tódulnak az eddigi sátán-torzképek közé a szűk szobácskába: egy szerzetes, szőrcsuhában, kötéllel a derekán, gyógyszeres szekrénynyel a hóna alatt, azután meg egy apácza, hosszú fehér köpenyben, fekete fátyollal a fején, veres-kereszt a mellén, melynek ágai a nyakától az övéig s egyik vállától a másikig érnek. A többinek mind van látható arcza, csúf, rettenetes, borzasztó; ennek az egynek nincs: le van takarva fátyollal s épen azért ez a legfélelmesebb.

Hah, milyen nagyon veszekesznek, egy elkárhozott fölött! Mindenik azt akarja, hogy az övé legyen.

Utoljára az az egy apácza-forma fantom kiparancsolja valamennyit a szobából: azok meghunyászkodnak és szót fogadnak neki. Egyenkint kisompolyognak: az egyik veszi a fürészeit, a másik a tüzes serpenyőjét, a harmadik a kenőcseit; némelyik visszanéz az ajtóból, s megnyalja a száját: éhen maradt ördög! Az apácza a lábával dobbant s azzal huss! a kéménybe föl valamennyi.

Az arcznélküli kisértet marad magára egyedül a lázbetegnél.

Mit csinál vele, mikor egyedül marad?

Feltakarja a vérző sebet, s abban a perczben, mint a halott-fő phosphorfényű lárvája, úgy világít keresztül az arcza a fekete fátyolon.

Azután odahajol föléje s mint a vampyr, szívja az égő sebből a vért. Talán a mérget? Nem! A lelkét szíja ki a seben keresztül! A láz-beteg úgy érzi, hogy lelkének minden tehetsége elköltözik: tudás, emlékezet, akarat, szeretet, remények; azok mind egy idegen szellem valójával olvadnak össze: megszünik magának élni, elköltözik egy új életszervezetbe. Utoljára elhagyja az eszmélet is: meghal, vagy elalszik.

Ha halál volt, nagyon rövid ideig tartott; ha álom volt, nagyon soká. Csak este későn ébredt föl belőle.

Ki tudja, hány világot bejárt a lelke abban az ismeretlen új alakban?

Itt ezen a földön megint csak megtalálta azt a gerendás szobát, azzal az ólomkarikás ablakkal, a min keresztül zöld, piros és sárga fénye volt a napnak.

A szobában nem volt semmi nesz. Az ördög-alakok eltüntek, a félelem rémnyomása is elmult a kebelről. Egyetlen alak térdelt az ágy lábánál, az apácza; fejét a nyoszolya deszkáján nyugtatva. Most már azt sem nézte ördögnek, de ugyanazon alak volt, a kit deliriumában látott, fehér köpenyben, veres kereszttel a mellén, a feje fekete fátyollal letakarva.

– Hát élek még? kérdezé, s maga is elbámult rajta, hogy a saját hangját hallja.

Az apácza fölemelte a fejét s a kezével a szivéhez kapott. Hát látszik, hogy nem fantom, mert a szive megdobbant. Azoknak nincs.

– Nem vágták le a lábamat? Ez volt a második szava az ébredőnek.

Az apácza sietett kezével és fejével tagadólag inteni.

A sebesült odanyult a kezével, hogy meggyőződjék róla: de hirtelen visszakapta azt. Pedig nem égette meg: hanem jég volt rajta. Az ördögök nem dolgoznak jéggel.

– Régóta alszom? kérdezé ápolójától.

– Csak reggel óta, felelé ez suttogó hangon. De többször felébredt kegyelmed, mikor megszomjazott.

– Ahán! Egyszer a Saharában tévedtem el, másszor meg a Vezuvba estem alá. Ki adott innom?

– Illés hollója; suttogá az apácza.

– Köszönöm a hollónak. Isten fizesse meg neki.

– A holló nem vár fizetést.

– Nem jönnek ide többé a pokolfajzatok?

– Kik azok?

– A kik meg akartak kinozni; szét akartak darabolni.

– Én kértem őket, hogy bízzák én reám a kegyelmed meggyógyítását. És ráhagyták. Vagy él, vagy meghal. Megcsonkítani nem engedem.

– Igaz. Ocskay féllábbal nem Ocskay többé. S ki tanította kegyelmednek a gyógyítás mesterségét?

– A szenvedés.

– Az pedig hires professor. S mivel gyógyít kegyelmed?

– Imával és jeges-vizzel.

– Az egyik meleg, a másik hideg. S az a kettő jó minden betegség ellen?

– Bizony mindenik ellen.

– Még az ellen is, mikor valaki megunta az életet, s nem akar több részt kapni a napvilágból?

– Az ellen is.

– Nem hiszem én azt. Lám én már meg voltam halva; s ez nekem olyan jól esett. Olyan szép világ van odaát. Csak odáig a kínzó; a míg a forró sivatag, a rémek birodalma tart; a míg innen a ködökből kiszabadul az ember. Hanem azután csupa gyönyör és paradicsom minden. Én már nem hiszem, hogy az életért imádkozni jó.

– Majd visszatér még a kegyelmed hite.

– Ki hozza vissza? Azt is a holló?

– Nem. A Noé galambja.

– Hát terem még az Ararát hegyén olajfa-levél?

– Talán még annál közelebb is. A míg szunnyadt kegyelmed, egy levele érkezett Stropkóról.

– Stropkóról! kiálta föl a sebesült, hirtelen könyökére emelkedve.

– Ne kiáltson kegyelmed: mert megtudják, hogy ébren van s bejönnek. Aztán maradjon veszteg; mert a sebe újra vérzeni fog.

– Úgy? úgy! Csak suttogva beszéljünk. Minő szinű pecsét van a levélen?

– Rózsaszin. Tehát örömhir van benne. A czímen ez áll: Ocskay László brigadéros uramnak, az én kedves fiam-uramnak adassék, anyai szeretettel.

– Az anyósom irja. Törje föl kegyelmed.

Az apácza fölnyitá a levelet s odanyujtá Ocskaynak.

A beteg sokáig nézett a levélbe, míg rájött, hogy nem bir olvasni. A betük összefolynak a szemei előtt, s a sorok tánczolnak, mintha mind meg volnának bolondulva.

– Nem látok a szememmel, kérem kegyelmedet, olvassa fel nekem ezt a levelet.

Az apácza mélyen felsóhajtott. Valami olyan kisértetes volt abban a reszketeg sohajtásban, mint mikor éjjel fölébred az ember s hallani vél valamit az egyedüllétben, a minek az okát ki nem találhatja, mintha egy álmában hallott panasznak a visszhangját hallaná az ébrenlétben, mikor az álomalak már rég a semmibe tünt el.

– Óh…

Elvette kezéből a levelet s olvasá halk, döngicsélő szóval:

«Szeretett kedves fiam uram.

«Meg ne ijedjen azon fölöttébb, hogy én irok kegyelmednek és nem a felesége; mert öröm annak az oka, a mi őt ebben akadályozza. A mai szent advent vasárnapon Ilonka leányom kegyelmed számára egy második fiugyermeket hozott le az angyalok karából. Mind a ketten, hála a magasságos Istennek, épek és egészségesek. Ha beleegyezik kegyelmed, a másodikat, a fejedelem nevére, Ferencznek fogjuk kereszteltetni. A Mindenható oltalmazza kegyelmedet mindennemű veszedelmei közepett.»

Ocskay majd kiszökött az ágyából: csaknem elfelejté, hogy az egyik lábát nem szabad megmozdítania; sápadt arczán a megdicsőülés mosolygása tündöklött. Kezét nyujtá a levél után. Nem volt neki elég annak a tartalmát hallania, az újjai hegyével is végig kellett azon mennie, a hogy a vakok szoktak olvasni.

Káprázó szemei észre is vették, hogy még van a levélben valami: egy utóirat, a mi nem lett felolvasva.

– Hát ez? Mi van még itt?

– Egy név, tán a kegyelmed feleségének a neve, saját irásával: «Ilonka» és utána e sorszám: 100,000, száz ezer! Kegyelmetek tudják, hogy mit jelent az?

Ők bizonyára tudják. A kik szeretnek. Hogy mi az a 100,000? Az apáczák ezt nem találhatják ki.

Ocskay a két kezével szorítá azt a levelet a homlokához, mintha úgy akarná annak a tartalmát a fejébe átköltöztetni. A szemeibe visszatért az élet fénye: ajkai dicsőülten mosolyogtak.

Az apácza suttogva beszélgetett hozzá.

– Hiszi hát kegyelmed, hogy a jó ima még azt a betegséget is meggyógyítja, a midőn nem szereti valaki az életet?

– Áldott legyen, a ki ezt leimádkozta!

– Nem érez kegyelmed fájdalmas nyilalásokat a sebeiben?

– Nem! Semmi fájdalmat nem érzek most. Meggyógyulok. Meg akarok gyógyulni. Semmi bajom sincs. Csak gyenge vagyok a vérvesztéstől; nem látok jól, a szemem káprázik, a mint a fejem fölemelem. Pedig úgy szeretnék egy levelet irni – haza – a drágámnak. Nem birok.

– Diktálja le kegyelmed én nekem. Én majd leirom a levelét a nejéhez.

– Köszönöm, soror Arminia, az ég jutalmazza meg ennyi jóságáért.

– A holló nem kér jutalmat.

Az apácza odahúzta a kis asztalkát az irószerekkel a sebesült ágya mellé és odaült hozzá.

– Mondja toll alá kegyelmed, mit irjak a nevében?

Ocskay diktálta.

– Egyetlen kincsem, angyalom, mennyországom.

Az apácza leirta egymásután: mit érté ő azt, mire valók az ilyen megszólítások?

«Véghetetlen örömmel töltötte be szivemet drága jó anyánk évangéliumi jó hire felőled».

Hm! Evangéliumi jó hir! Az apácza azt is csak leirta.

«Te még az életben lehordogatod számomra a mennyországot, s alig hagysz valamit kivánnom a paradicsomból».

Merész szavak! Közeljárnak a szentségtöréshez. Az apácza leirt mindent szórul-szóra.

«Bizony magam oda sietnék most te hozzád, – hozzátok, – hogy a küldött 100,000-et megmilliomozva adjam vissza. Ugyanannyi csókban…»

Ennél a szónál «csók», az apácza kezében reszketős lett a toll. Talán nem is irta még le azt a szót soha?

A sebesült folytatá:

«De tudatnom kell veled, nehogy mások, idegenek, nagyítva hireszteljék, s a mit úgy is meg kellene tudnod abból, hogy idegen kéz irja levelemet: – én most ágyban fekszem; megsebesülve; de nem veszélyesen. A golyó, mely az ostrom hevében eltalált, nem sértett nemesebb részt. Rövid időn meggyógyulok. Tudom, hogy ez az idő még rövidebb ideig tartana, ha a te drága ápoló kezeid takargatnák be sebemet, ha te virrasztanál fölöttem.

Az apácza irta hiven, a mit tolla alá mondtak.

Folytatták.

«De légy megnyugodva, szerelmes bálványom. Nem vagyok elhagyatva. Istentől rám szabott nyomoruságomban van egy áldott lélek, ki olyan hűséggel viseli gondomat, mint te magad tennéd, egy Istennek szentelt égi menyasszony: egy apácza. Olyan igaz angyali szív, miként te magad vagy…»

Az apácza az asztalra dobta le a tollat a kezéből és nem irta ezt le.

– Leirta kegyelmed? kérdezé a kór.

– Nem!

– Miért nem irja tovább kegyelmed, soror Arminia?

– Ezt?

– A mit mondtam.

– «Olyan igaz angyali sziv, miként te magad vagy».

– No igen.

Az apácza felemelte a fekete fátyolt az arczáról s odafordult egész büszke tekintetével Ocskay felé.

– Ozmonda! hörgé az, hátravetve elszédült fejét, s abban a pillanatban már ott járt a lelke azokon az óhajtásra méltó virányokon, a hol a fénynek nincsen árnya, a gyönyörnek nincs megbánása, a hol nincs elérhetlen távolság és magasság, a hol nincs semmi lehetetlenség, a hol mindenek mindenekben tökéletesek: a honnan ember nem kivánkozik a földre vissza többé.

Mikor e másodszori ájulásából magához tért Ocskay, késő éjszaka volt. A lámpa ott égett az asztalon, s mellette ott látta ülni kisértetét, az apáczát, a lefátyolozott fővel, a veres kereszttel a mellén, előtte az imádságos könyv. Minden tagjában ernyesztő bágyadást érzett.

– Ozmonda! suttogá.

Az apácza fölrezzent; azután fölkelt a helyéről; friss vizet töltött egy pohárba s odatartá azt a lázár ajkaihoz.

– Köszönöm – Soror Arminia – rebegé Ocskay. Álmodtam én azt a másik nevet?

– Álom volt. Elmult, sugá az apácza, friss jeges burkot téve a sebkötelékre.

– Mit jelent ez az öltöny, a mit ön visel?

– Lemondást. Bűnbánatot.

– Hogyan?

– Lemondtam a világ minden örömeiről, vigalmáról: nem hevit többé semmi szenvedély. Hogy a penitencziára mily készséggel hajtom meg fejemet, arról tanuskodik ez a levél, a mit a kegyelmed diktálása után irtam. S azért virasztok itt az ágya mellett, hogy megnyerjem bűnbocsánatát; mert a mit vétettem az életemben, az mind kegyelmed ellen volt elkövetve: kegyelmed bocsáthatja azt meg egyedül nekem.

– Isten bocsássa meg mind a kettőnknek.

– Amen.

A lázbeteg férfi kedélye csak olyan, mint a lázbeteg gyermeké. Ocskayt az nyugtalanította, hogy miért látja álmában is ébren is ezt a szokatlan öltözetü alakot maga előtt. A gyermek nem szereti, ha valami letakart arczu alak közeledik feléje.

– De minő rend viselete ez?

– A «Samaritana»-rendé.

– Soha sem hallottam ilyen apáczarendnek a hirét.

– Uj rend. Sarolta fejedelemnő alapította.

– A mi fejedelemasszonyunk?

– Már nem a mienk. Nem a földieké. Ő az általa fundált rend főnöknője.

– Nem értem. Hogy lehet azzá egy fogolynő?

Hát Ocskay még nem tudta azt, hogy Sarolta megszökött a fogságából. Hisz a fejedelem maga is csak ez idő tájon tudta meg doktor Wolffiustól, a kit nejével elküldött Karlsbadba. A fogoly őrzésével megbizott osztrák tiszt lengyel eredetü volt: megszánta a fejedelemnőt; paripákat kerített a számára s elhagyta őt futni a szász határon keresztül Poroszországba. A hir még akkor ólomlábon járt: hónapok kellettek ahoz, hogy egy ilyen titokban történt nagy eset szájrul-szájra adva egyik országból a másikba vándoroljon. Hanem Ozmondának legelőbb kellett ezt megtudni: mert ő vele volt a fejedelemnővel, s ez uttal Saroltának jó szelleme sugallta azt, hogy szökési tervét még Ozmondával se tudassa előre. A grófnő csak akkor értesült a drága fogoly eltünéséről, mikor már késő volt azt üldözőbe venni. A fejedelemnő elszökésének hirét szándékosan titkolta mindenki, a ki tudott felőle. A külfejedelmek, a kiknek az udvarához menekült, igyekeztek azt eltagadni, hogy ott van. Egyik országból a másikba küldözték.

Ozmonda bizonyosra játszott, a mikor Ocskaynak azt mondta, hogy a fejedelemnő zárdába vonult vissza, a mit ő maga alapított. Mi czélra? Hogy a szomorú háboruban, melyet megakadályozni nem tudott, a szerencsétlen áldozatokat, a sebesülteket ápolják.

Hát nem így került-e maga Ozmonda is Ocskay kórágya mellé?

– Sarolta nem fogoly és nem fejedelemnő többé; mondá Ocskaynak.

– Tehát csak fogságot cserélt.

– Nem. Fejedelemséget cserélt.

– És a férje.

– Nem vágyik hozzá többet.

– Ki hihetné azt el?

– Az, a ki Saroltát úgy ismeri, mint én. Ő az égi koronáját nem adja a földi koronáért. Neki a hite a világa. Ő buzgó pápista.

– Hát Rákóczy nem az?

– Csak volt az. A midőn fölajánlotta az ország koronáját egy eretnek számára, megszünt a katholikus hit oszlopa lenni.

– Ki az az eretnek?

– Kegyelmetek előtt még, jól tudom, titkolják. Mert sejtik jól, hogy sokan vannak még nagy Magyarországon, a kik nem tudnának a lelkükkel békében maradni annál a gondolatnál, hogy szent István koronája, az angyaloktól hordott, a pápáktól megszentelt ősereklye, egy kálvinista fejére kerüljön; mert hisz a porosz király kálvinista.

– De hát ki mondja azt, hogy a porosz királyt kinálta meg Rákóczy a koronával? Miért nem teszi azt a saját fejére, ha kivívhatja?

– Ne jőjjön kegyelmed indulatba. Még lázba hozza vele magát. Higyje azt, hogy nem mondtam igazat. Miért is hoztam ezt most elő. A helyett, hogy enyhíteném a baját, még keserübbé teszem. Bocsássa meg bűnömet. Csendesüljön le és aludjék.

– Nem tudok lecsendesülni. Kitől tudja a grófnő ezeket?