Part 21

A vásáros népen kívül természetesen az egész koldushad is összecsődül ilyenkor az országos búcsúra. Bécs városa ez idő szerint nevezetes a jól organizált koldustestületéről. Azoknak saját törvényhatóságuk van, czivil- és criminalcodexszel, mely a koldusok herczege által szigorúan kezeltetik; kebelzetükben egyesülnek valamennyi koldusczéhek, a miknek mindegyike külön mesterséget kultivál. Itt vannak a «fopper»-ek, a kik dühös őrjöngőknek adják ki magukat, nyakukon vasörv, kezeiken láncz; egyik társuk a láncznál fogva vezeti őket, s korbácscsal fenyegeti, ha ordítanak és harapni akarnak. Azok ott a lerongyolt török jelmezben, felkötött kézzel, beragasztott félszemmel, a török fogságból megszabadult «laszner»-ek. Igen népszerű mesterség. Annak ugyan már harminczöt esztendeje, hogy a törökök Ausztriából legutoljára fogságra hajtották a népet, mint a csordát, hanem azért a «laszner»-ek még mindig jönnek elő Mesopotámiából, s rimánkodásaikba arabs szavakat vegyítenek. A kik a járó-kelő nép útjába kiülnek, azok a «zikiss»-ek: a szegény vakok, a kik nem látják, hogy merre az út? ha kutyájuk nem volna, a ki vezesse őket, talán ide se találtak volna a vásárba. A «grandmerek», a hamis nyavalyatörősek veszedelmes versenytársai a «seffer»-eknek, a kiknek a tudományuk abból áll, hogy borbolyagyökérrel sárgára festik az arczukat, s attól sárgahideglelőseknek látszanak; ellenben valóságos aristocratiát képeznek a grémiumban a «kamdirer»-ek, a kik tönkrejutott kereskedőknek adják ki magukat, vedlett prémes talárban járnak, s igen szépen tudnak sírni a viszontagságaik elmesélése mellett. A «beghárd»-ok mesterségéhez pedig már egész tudomány kell. Ezek kóborló barátok, a kik perzselybe gyüjtenek szent czélok számára; diák mondásokkal keverik az ájtatos rimánkodást, s a cordáikról bokáig lecsüggő olvasót viselnek, melyen mindegyik szem egy-egy dió. Azok a diók pedig ólommal vannak beöntve, s hatalmas segítség olyankor, mikor a beghardot az alkalmatlankodó törvényszolgák megszorítják; azzal az olvasóval ahány ütés, annyi betörött fej.

S aztán, mintha nem volna Bécsnek magának is elég koldusa és azzal rokon népe, még a szomszédból is, de messze földről is összecsődül a János-fővételi búcsúra a félkézkalmárok mindenféle fajtája, a czigányok sem maradnak el.

Egész búcsújárás, a hogy csoportostól vonulnak fel az országúton, mankóval a hónuk alatt a sánta-bénák, boton vezetve a vakok, targonczán tolatva a nyavalyatörősök: együtt velük a medvetánczoltató, dudanyekegtető oláh, a szent éneket gajdoló vénasszony, az üstfoldozó czigány, közben egy-egy rongyos ponyvafedett szekér, zöld ágakkal körültüzködve, előtte egy pár rossz gebe, a szekér echója alól sebekkel iszonyún éktelenített karokat, lábakat lógatnak ki a bennülő lázárok; a csoport közepén pedig ordas szamárvemhén parádézik a díszes társaság vezére, a kápzsáló barát: piszoktól ragadó kámzsa a termetén, nagy olvasó a cordáján, a kezében roppant crucifixus. Minden szent kép előtt az útfélen megállnak, térdre letelepednek; mikor belefáradnak az imádkozásba, akkor énekelni kezdenek; ha idegen vásáros nép téved a közelükbe, akkor a barát előáll prédikálni, és beszél olyan szépen, hogy abban minden nemzet megtalálhatja a magáét. Keverve van a prédikáczió latinnal, tóttal, némettel, és czigány aranymondatokkal, de hogy mi az alapnyelv, azt nehéz kitalálni.

Ez az egész búcsújáró csőcselék mind Ocskay embere. A legvakmerőbb ficzkók, a minőket csak Andrássy, a barátvezér Siserahadából szemenszedve ki lehetett válogatni. Az a barát, a ki ott a többinek prédikál: az meg maga Jávorka.

Senki sem veheti őket így gyanúba: hisz mind gyalog vannak, s a mankó nem fegyver. Hanem azokon a szekereken, a mikről a csalfa sebmutogatók lógatják le a lábaikat, kardok vannak eldugva a gyékény alá; a szürujjában, a koldusiszákban töltött mordály lappang, a koldusbot végére egy percz alatt fel lehet rántani a fokos vasát, s akkor az mindjárt fegyver. Azután meg az a kétszáz csikó, a mit a búcsújárók előtt hajt a a vásárra tizenkét csikós, nem remunda mén, hanem kitanított paripa: csak egy trombitaszó kell, s egyszerre minden koldus, czigány, vén asszony fokost, kardot kap a kezébe, felkap a lovára szőrén, s akkor aztán ők tudják, mit tesznek?

A vásártér és a Favorita-kert között elvonuló út mellett áll egy magas halom tetején a Spinnerin am Kreuz: egy művészi faragványú fogadalmi mű, a minek az eredetéről, történetéről sok mesét tartogatnak a krónikák. Az ötven láb magasságú emlék szent szobrain ejtett csorbáknak majd Bocskai hajdunépe, majd Karamustafa jancsárhada volt a keresztapja.

A legutolsó a mondák között az, hogy ennél az emlékszobornál szándékoztak a kuruczok elfogni a császárt.

Ravaszul volt ez a terv kifundálva.

A hol most Bécs legnagyobb épülete, a fegyvertár áll, akkor még sűrű erdőség volt, a miben csak a császárnak és udvari népének volt szabad vadászni. Az akkori vadásztörvény még a medvékre nézve is kimélési évadot tartott fenn (Bécs város határában). Hogy a tömérdek őz, szarvas el ne pusztítsa a köznép vetéseit és káposztás kertjeit, meg volt engedve, hogy kiki a maga földjét körülpalánkozhassa: azonban azzal a kikötéssel, hogy a palánkok vége ki ne legyen hegyesítve, nehogy a császári vadak, ha mégis kedvük tartja itt-ott látogatást tenni, megsértsék a kerítésugrás közben magukat. Ilyenformán az az egész matzleinsdorfi vonal, a hol most a déli vaspálya raktárain s roppant terjedelmű téglagyárokon kívül csak egy kis csoport ódon épület látható még egy rakáson (az is valami boldog feltámadásra váró Baubank siremléke lehet), történetünk korszakában végig a matzleinsdorfi kapuig szegélyezve volt palánkokkal, apró kertészlakokkal, cserzővarga, kötélgyártó telepekkel, a miken túl következett a vadászterület, a Spinnerin am Kreuz-nál eltérő mellékúttal. E vadászterületet magától a várostól elzárja a még most is látható külső bástyaárok, mely zeg-zúg vonalban huzódik le egész a Dunáig; mai nap ezt a vonalat foglalják el a tűzifa-raktárak, kőfaragó-telepek; a veres téglafal burkolata a sánczároknak be van már düledezve, s a feneke be van nőve fűvel. Ez idő szerint az árok vízzel volt tele, s csak egyes kapukon keresztül lehetett rajta átkelni, azok felett tornyok voltak, rendes védelemre alkotva.

A császárnak szenvedélye volt a solymászat. Minden nap ki szokott lovagolni vadászkiséretével a Dunapartot ellepő rekettyésbe, a hol a gémek, kócsagok tanyáztak; s nagy gyönyörüségét találta benne, ha a hazai solymok túltettek a versenyben a hirhedett kirgizhéjákon.

A vadászcsapatnak a Spinnerin am Kreuz mellett kelle elhaladni, s ezen a helyen szokása volt a császárnak, hogy a lováról leszálljon s a szent emlék előtt, térdét meghajtva, egy Ave Máriát elmondjon. Ezt tudva, rendesen egész koldus csoport szokta megszállva tartani a Spinnerin am Kreuz környékét, mikor már a császár közeledtét sejték; azokat az előre küldött alabárdosok az árok tulsó partjára szokták átterelni, s csak azután, mikor a császár ájtatoskodását elvégezte s ismét lovára ült, eresztették vissza, a mikor aztán a főudvarmester nehány marok apró ezüst pénzt szórt a sokaság közé; a vadásztársaságot nagyon mulattatá az, hogyan birkózik, dulakodik, hentereg egymáson a rongyos had, a pénzt felkapkodva.

Erre az alkalomra vártak Jávorka és a rongyosai.

A vásár alkalmával sokkal több alabárdos volt fölállítva a Spinnerin am Kreuz környékén, mint máskor, hogy a gyülevészt respectusteljes korlátok között tartsák. Jávorka népe külömben is összetartott, elég nagy boszuságára a többi koldus-társaságnak, mert makacsul tartá megszállva a kőemlék környékét s onnan semmi processio által magát leszoríttatni nem engedé. Pedig a többieknek is voltak Beghárdjáik; de azokat Jávorka mind leprédikálta. Igen jó cseh-németséggel olyan szépen tudott szónokolni onnan az emlék talapzatáról Keresztelő szent János felől, hogy azt még a strázsának állított alabárdosok is szájtátva hallgatták. Leirta szent János öltözetét, a mi természetesen sokkal inkább hasonlított a jámbor koldusokéhoz, hogy sem mint a czifra alabárdosokéhoz: «Azt hiszitek, volt ilyen sarkantyus csizmája? ördögöt volt! mezítláb járt. Azt hiszitek, ilyen aranypaszomántos dókát varrt neki a szabó? Tüzes mennykőt! Egy birkabőr volt az egész ruházata; ha hátul fujt a szél, hátravetette, ha előlről fujt, előre huzta. – So had e gmacht!»

A favorita-uton már kezdtek csillámlani a harschier gárda sisakjai, a kik a császári vadászcsapat előtt jöttek, hogy a vásári tolongásban az utat nyitva tartsák.

«Tutti more basaule! mormogá czigányul az álbarát a körülálló hivekhez, mire azok egyszerre mind letérdepeltek s elkezdték imádkozni czigánynyelven a «mining atye»-t s az alatt leoldozták derekaikról a köteleket. Ez talán valami kegyes szertartás? Nem. Ezek a kötőfékek, a miket a lovak szájába fognak vetni. Ez lesz az egész lószerszám.

Jávorka folytatá a prédikácziót.

«Mivel élt a Keresztelő szent János? Azt hiszitek, vajas zsemlyét evett? Azt ám: ördögöt! Sáskát evett a pusztában! Láttatok már sáskát? Épen olyan állat, mint ez az alabárdos itt ni! pánczél van a derekán, két toll van a fején, bajusz van a száján, sarkantyú a lábán!»

Ez nagyon tetszett az ájtatos sokaságnak.

Jávorka azt leste, hogy mennyire közeledik a császár kisérete? Mikor adjon jelt a mindenfelé elhelyezett czimboráinak?

A közben folytatta a prédikácziót, áttérve Keresztelő szent János szenvedéseire, a miket annak a gonosz Herodestől és az infámis Herodiástól ki kellett állani, minden szörnyű kegyetlen megkínzatás után a vele szemközt álló alabárdosra rivallva: «glabst, had e wánt? – Nix had e wánt! – Glacht had e!»

A császár maga is látható volt már az úton; kisérete alig állt ötven emberből, azoknak is egy része fegyvertelen solymár, vadász-apród. Ő maga könnyű bársonyöltözetet viselt, a meleg évszakhoz alkalmazottan.

Jávorka a szent história végére sietett: Szent Jánosnak a fejét is levágatta a gonosz Herodiás s úgy hozatta fel, tálra téve. De a dicső még akkor sem sirt. «Glacht had e!»

A császár egészen közel ért már a Spinnerin am Kreuzhoz; az álbarát a hamis szakálla alól odadörmögött a hiveihez czigányul: «irgundum gule… Farahó fiai! sopphengyule gagyule! Aztán dsamoré abadé! háj csina fakadé! – Kiki magáért!»

Ekkor egy hændelfanger (nem «csirkefogó», hanem «kötekedő») hirtelen odarohant a császári vadászkiséret elé, s térdre vetve magát a lovagok előtt, elkezdett hangosan kiabálni.

– Felséges császár, ne jőjj tovább! Gyilkosok várnak rád. Ereszszetek a császárhoz! Hadd mondjak el mindent. Én igazi bécsi fiu vagyok, a hændelfanger czéhből: ismerem az egész nemzetséget, azok ott a Spinnerin am Kreuznál nem a mi embereink! Idegen rablók. A vén asszonynak, a ki ott imádkozik, bajusza van; a vak meglátott, hogy nem közéjök tartozom, s a néma rákiáltott a nyavalyatörősre, hogy üssön agyon! Három koldustarisznyát kikutattam, mind a háromban ilyen szerszámokat találtam.

A zsebtolvaj három fokosfejet vett elő a kebléből, a császár elé tartva.

A fokos nagyon jól ismert különlegessége volt a kurucz fegyverzetnek, kalapács, a minek túlsó vége görbe sascsőrben végződik. Sisaktörő gonosz szerszám. De a mi még hitelesebbé tette a rémhirt, mind a három fokoson látható volt az F. R. II., Rákóczy névelőbetüi. Ezek a kuruczhad rendes fegyverzetéből valók!

Jávorka onnan a szent emlék magas talapzatáról vette észre, hogy a császári kiséret közeledése fennakadt, s az egész csapatban nagy felindulás van. El van a furfang árulva.

O du verfluchte Heródiás! kiálta elkeseredéssel s megcsóválva a feje fölött az olvasót, olyat ütött vele az előtte álló alabárdos koponyájára, hogy az hasra esett tőle: «Most már gyepre púpos! ottura kardos! Dikhecz a devlába!»

Azzal egyszerre az egész kolduscsoport előrántotta a fokosait, ráhúzta a bot nyelére, s rohant a közelben tanyázó ménes felé, pillanatok alatt felkötőfékezve a legközelebb talált paripát, s felkapva a puszta szőrére: a szekereken gunnyasztó lázárok leugráltak sánta lábaikkal a szekerekről, s felnyalábolva egy csomó kardot a szekér derekából, rohantak azzal a lovon ülőkhöz. Mintegy varázsütésre lovashad állt elő a kolduscsőcselék és marhavásár helyén. Azt az egynéhány alabárdost leverték minden küzdelem nélkül.

A kifőzött első terv azonban már meg volt hiusítva. A császári kiséret hirtelen megfordult s vágtatott vissza a város felé.

Hanem Jávorkának erre az esetre is volt előre kifundált stratagémája.

Ott voltak elhelyezve a vásártér végén a czimborái egy rideg gulyával.

Ezek a jeladásra egyszerre kiereszték a karikásaikat, s neki terelték a marhákat az országutnak.

A császár és kisérete fennakadt a bőszülten bömbölő állattömegben; azon nem lehetett keresztültörni.

Jávorka kuruczai időt nyertek a kiséretet utolérni. – Vad «rajta! rajta!» ordításuk már hallható volt az országúton; a paripáiktól fölvert porfellegben nem lehetett felismerni a számukat; a lármájuk után egész ezrednek hihették őket.

A harschier-gárda lovagjai szemközt fordultak a kuruczok ellen, s megkezdék velük a kétségbeesett harczot. Ez csak pillanatokra tarthatta fel az ádáz rohamot; a legvitézebb lovagot csikóspányvával ránták le lováról s a közbefurakodott kurucz a kurta fokosával pogány viadalt mivelt a pánczélos vitézek között, a kik hosszú pallosaiknak csak a markolatját használhatták ellene, s ha kezébe szakadt a fegyvere a csikósnak, átugrott az ellenfele lovára s úgy kelt vele nyalábra, birokra, maga Jávorka a feltűrt ujjú barátkámzsában a huszfontos olvasóval osztotta az áldást. Átkozott fegyver volt az a kezében.

A vadászkiséret mind jobban közreszorult. Elől az összetódult tulokfalka zárta el az utczát, hátul a harczoló testőrség egyre fogyott. Nem látszott menekülés.

Ekkor egy bátor polgár, a kötélverő Jaksch, állt elő megszabadítani a veszélyben forgó uralkodót. Látva a veszedelmet, nem félt kijönni az utczára, mint a többi nyárshazafi; odarohant a császárhoz, megragadta a lova kantárát.

– Ide be az én udvaromba! Innen a kötélverő-téren át ki lehet jutni a Favoritára, s arra szabad az út.

A fejedelmi vadászkiséret elmenekült a kötélverő udvarán keresztül, a míg a harschier-gárda a kuruczok rohamát feltartóztatá.

Jávorka észrevette a menekülést s elordítá magát a tombolás zaja közt: «Ácsi! Ácsi! Hagyd el móré! Fordulj! Kanyarodj!»

Azzal megfordítva a lovát, visszaszáguldott a legelső kerítésig; nyomában a csapatja. Átúgrattak a kerítésen, le a mély kertekbe; egy sem törte ki se a lova lábát, se a maga nyakát. Még utolérhették az uton végig vágtató vadászcsapatot; kerítés, vízárok nem volt előttük akadály. Most már a harschier-gárdával sem volt dolguk; az a hátuk mögött maradt. A kurucz mén volt olyan gyors futó, mint a meklenburgi vadászparipa. Utól kellett nekik érniök a császárt. – És ekkor teljesedik Ocskay vakmerő álma. Egy fogoly háromért cserébe! A császár maga a kuruczok kezében. Teljes diadal, mielőtt harcz lett volna.

Hanem ekkor a fátum saját stratagémáját fordítá a kurucz ellen. Mikor már a sok zöldséges kerten keresztül vágtattak s kiértek a Favorita-útra, a honnan a város külerődítményeig könnyen elérhették a menekülőket: egyszerre eléjük kerül a saját szilaj gulyájuk; a maga eszétől a mellékútra kanyarodva s most a kuruczokat zárja el a császári kisérettől.

«Ez aztán marhaszerencsétlenség! szitkozódék Jávorka, a barátcsuhához nem illő manichaeus-módon szidva minden szenteket, de különösen azt, a kinek a válla fölött egy tulokfő néz át. Porba hullott a pecsenyénk!»

Fel kellett hagyni az üldözéssel.

De meg arra is kellett gondolni, hogy most már merre tágabb a világ? Egész Bécs város népsége talpon állt már s jött ellenük nagy riadallal.

«No most már aztán, urak, úrfiak, válogatott czigánylegények, uzsgye fóre! Ki merre lát! Rúgd a farmatringot!

A dunaparti bozót közel volt; mire a fellármázott bécsi helyőrség kivonult a vakmerő kalandorcsapat üldözésére, azok már akkor árkon-bokron, Dunavizen, sötét erdőn túljártak s azt se mondták, hol keresse őket valaki?

AZ APÁCZA.

Ilyen dolgok történtek a fegyverszünet utolsó napjai alatt.

Rákóczynak a feleségét foglyul tartóztatták le a fürdőhelyen; – s a kuruczok csaknem elfogták magát a császárt a saját metropolisának a kapuja előtt.

Erre mindkét részről a legnagyobb elkeseredéssel tört ki ujból a háboru. Még a személyes sérelem is fokozta a gyilkoló haragot. Rákóczy a felesége elfogatását, József császár a vadaskerti megüzetést nem tudta megbocsátani ellenfelének.

A szemközt álló hadseregek minden oldalról egymásba omlottak, s döngették egymás várfalait. Rákóczy Esztergomnak fordult s azt kemény ostrom után elfoglalá, onnan sietett Kassát fölmenteni, a mit viszont a császáriak ostromoltak. Forgách feladata volt Pozsony várát meglepni, az alatt, a míg Pálffy bán egész seregével Vak Bottyán ellen hadakozik. Egy franczia főtiszt, De la Riviere, ki fogolykép volt Pozsonyban letartóztatva, s onnan csere utján szabadult ki, jelenté, hogy Pozsony várának Duna felőli kapuján keresztül éjjeli rohammal be lehetne venni a várat, abban most is alig van néhány száz főnyi helyőrség, az is magyar, ellenben Stahremberg táborának egész élelmi készlete ott van felhalmozva. Ha Forgáchnak sikerül ez a csapás, a hadjárat sorsa ez évre el van döntve. Ocskayra volt bizva a felvidék behódoltatása. Az egész országban megkezdődött a háboru.

Jávorka a megbukott kisérlet után visszavergődve Ocskayhoz, ott is maradt s nem tért a fejedelmi udvarhoz vissza; sokkal több kedve volt eredeti manupropriákat iktatni az ellenség bőrére, mint a mások bölcseségét kopizálgatni a kutyabőrre. Bizonyosan ki is kapott volna Rákóczytól, a miért tudta nélkül ily merénylethez fogott, a mibe beletörött a kése.

A ki a háboruban a regényes kalandot kereste, annak legjobb is volt Ocskay táborában. Ott nem bölcselkedtek, tervezgettek sokat; egyik merész csapás a másikat követte. Ocskay a hatalmas Detrekő várát egy éjjeli rohammal elfoglalta; s Saskő alatt a hires-neves Steinville lovasezredét, a császáriak legkitünőbb hadcsapatját, fényes nappal meglepte az erdő közepett, s úgy semmivé tette, hogy hirmondó sem ment el belőle: a ki élve maradt, az foglyul esett, s ezzel a csapással össze-vissza kúszálta a fővezér Stahremberg egész nagyszabásu haditervét, a mivel az a fejedelem ellen fordult.

Akkor aztán kihuzta magát a játékból s ráhagyta Stahrembergre, hogy csináljon más haditervet. Ő maga másfelé fordult: Pálffy bán haditervét készült összekuszálni.

Ehhez is különös politikát gondolt ki. Hirtelen nekifordult Vöröskő várának (Bibersburg), a mi Pálffy bán saját birtoka volt. Itt volt a hatalmas császárpárti fővezér felesége, egész családja, s a Pálffy-nemzetségnek mindazok a kincsei, a miket a minap a pozsonyi vár boltozata alatt Ocskaynak maga a bán mutogatott meg. A bán jól értesült kémei által a felől, hogy Forgáchnak Pozsony ellen van valami kemény terve, s ezért vitetett át mindent a közeli Vöröskő-várba. Hogy ebből a tervből miért nem lett valóság, azt Forgách tudja; de nem mondja meg senkinek. Azonban Ocskay viszont a maga kémei által tudomására jött, hogy milyen nevezetes helylyé lett Vöröskő vára egyszerre. Váratlanul, a hogy járni szokott, ott termett a dandárával. A szomszéd Bazin város a megjelenésére kitárta előtte a kapuját s ő reggelre körülzárta Vöröskő várát.

Vöröskő-vár egyike azoknak az uri fellegváraknak, a mik mind e mai napig épen maradtak meg; testvére annak a sok romladéknak, a mi körüle szerteszét fehérlik a hegytetőkön, másfélszáz év előtt mind fényes úri paloták; most kisértet-tanya mind. Ez az egy élte túl a háborut. Vöröskő várát most is a Pálffy grófok lakják. Belseje a palotának még tanuskodik a pompáról és magas izlésről, a mivel a hajdani magyar főurak várkastélyaikat berendezték: az egész renaissance-kori pazar diszítés a régi állapotban van fentartva. Még most is megvan a pompás szinház benne, melyben franczia művészek játszották valaha Racine, Corneille, Molière darabjait: a padlata szines kavicsmozaik, a falakon angyal-caryatidák emelik az aranyozott boltiveket, miknek felosztott mezejében mythologiai festmények váltakoznak apró tájképekkel; a szögletekben tengeri csigákból rakott grották, középett a kagylóból kilépő Vénus fehérmárvány szobra. Szerte az egész teremben rejtett szökőkutacskák, a mik egy véletlen lábnyomásra otkolon sugárt lövellnek a meglepett látogatóra. – A fényes termek megannyi muzeumai sok századok alatt összegyűlt ősi pompának, a minőt csak főurak, dynasták szerezhettek össze, a kik mindig a hatalom polczán ültek, s éltető elementumok volt a fény, mint másnak a levegő. A külseje pedig a várnak még mai nap is azt a benyomást kelti, mintha ezek a sánczárkok most is ellenséget feltartóztatni volnának itten; mintha azok a sötét üregek, a mik a sziklába vágott kétemeletes pinczeüregekből torkollanak elő, most is zúgnának a bennrejtett «dandár» földalatti lármájától; – mintha ezek a bástyatornyok még most is fenyegetnék szakállas ágyúikkal az alantas sikságot. Mai nap már nem állítana meg ez a vár senkit. A nagy kaszamáta-üregek csak pinczéül szolgálnak, a felvonó-hidat nem zárják be éjszakára. A boltozatos kapubejárat alatt függ a kis lélekvesztő, a melyen a Pálffyak őse a török fogságból a Dunán keresztül menekült; rozsdás ágyuk guggolnak a szögletekben, egyéb harczijelek mind a vár muzeumába vannak már elrakva; a hajdani hires Pálffy-regement egész fegyverzetével együtt.

De még Ocskay idejében kemény feladat volt Vöröskő megostromlása. Köröskörül ős fenyőerdőktől övezve, csupán egy körültekergő mély uton lehet a homlokzatába eljutni, míg messze kimagasló bástyái az egész sikot uralják s a közeledő ellenséges seregnek a várágyúk pusztító tüze alatt lehet csak előrehatolni.

A mi pedig még mindezeknél nagyobb akadály volt Vöröskő-vár megvívásában, az egy uralkodó vonás volt Ocskay László jellemében: «gavallérság». Féktelenül büszke minden emberi teremtés irányában, a ki férfinak született; a félelmességig gyöngéd volt mindenkivel szemben, a ki a gyöngébb nemhez tartozik. Ha elkeseredett haragjában összehozta a fátum egy férfival, nem kérdezte ki az? mindenható császár-e, vagy védtelen meglánczolt fogoly, hogy fegyverét ellene fordítsa, (az utóbbi pedig még lehetetlenebbnek látszik, mint az előbbi), akkor nem kért tanácsot az eszétől; de ha nő került haragjának utjába, akkor meg nem volt annyi rábeszélő ereje sem a szilaj haragnak, sem a hideg észnek, hogy elgázoltassa vele az utjában állót, lett légyen az herczegnő, dæmon vagy czigányleány. Az asszonyszem kiverte kezéből a fegyvert.

És Vöröskő-vár ellenségének az asszonyai voltak: Pálffy bán felesége, leányai. Ugyanazok a nők, a kik kevés idővel ezelőtt az ő feleségét mint vendéglátó háziasszonyok barátnői csókjaikkal fogadták. Ezeknek mondani azt: «most én következem az én tűzcsókjaimmal!» s köszönetül a pozsonyi tüzijátékért fejükre szóratni a bombákat: ez lehetetlenség volt Ocskayra nézve. De hitte, hogy elfoglalhatja a várat egy ágyulövés nélkül, úgy hogy a dámáknak még csak az álmukat is elrontaná vele. S akkor aztán ismét kezében van az élő zálog, a miért Saroltát és gyermekeit ki lehet csikarni a császáriak kezéből. – Igen egyszerü terv volt az.

Dandárja elég volt a várat körülzárni. A bán oly messze járt a Dunántúl hadseregével, hogy vára fölmentésére jókor meg nem érkezhetett. A várban levőket egy vizvezeték látja el a szükséges vízzel, a minek a kútforrása a hegyoldalból ered. A vár udvarán áll a pompás faragványu szökőkút, márvány-nereidáival, a minek a medenczéjében arany halak bujkálnak a zöld hinár közt. Hogy fognak ezek a márványnimfák, meg ezek az arany-potykák csodálkozni, ha egyszer csak nem hull rájuk többé a kristálytiszta vizsugár! A ki ezt a kútfőt elfoglalhatja, az ura a várnak. Az őrség, ha az ivóvizet elfogják tőle, három napig sem állhatja ki a szomjat a várban.

Csakhogy ezt a vár védői is nagyon jól tudják.

S annálfogva maga az a forrás egy hatalmas csillagsánczczal van megvédve, amit csak szabályszerü ostrommal lehet bevenni, erről a csillagsánczról azután egyenesen a várba lehet leágyuzni. Viz helyett tűz. A ki a csillagsánczot elfoglalja, azé a vár.