Part 20

– Nem is mással. A mint a fejedelem Bercsényinek megsúgta a tábori jelszót, Bercsényi Forgáchhoz lépett, hogy majd közli vele. Erre Forgách konokul hátra lépett s azt mondta, hogy Bercsényitől nem fogadja el a parolát, mert nem ismeri el főhadvezérnek, s azzal megfordult a sarkán és kiment. Bercsényit e miatt elfutotta a méreg. A fejedelem igazságot akart tenni, s békítő hangon jegyzé meg, hogy hiszen igaz, hogy a szövetséges rendek nem tették meg Bercsényi uramat főhadvezérnek. Erre aztán «eltörött a mécses cserép!» Bercsényi is el-kirohant, s most a Vitustánczot járja herculesi dühében, mintha csak a Nessus-ing ragadt volna a testéhez. Ilyen semmiségeken fordul meg a világ sorja, patronus uram.

– De épen most, mikor a külföldi követek köztünk vannak, mikor az összetartó erőt, az egyetértést kellene nyilvánítanunk. Ennek rossz befolyása lesz az alkudozásokra.

– Azt a bécsi udvari dámát láttam suttogni ma reggel Forgáchcsal. Aligha benne nincs a keze ebben a komédiában.

Ocskay is Ozmondára gondolt. Az ilyen jelenetek nagyon jók arra, hogy a fejedelmet megpuhítsák.

Maga a hely szüke is segített növelni a bajt. Valami nagy residentiában könnyű eltitkolni az udvari környezetnek az ilyen összezördülést a fejedelem és tanácsosai közt; de Érsekujváron nem lehet azt a jégre eltenni. A külömben is kicsiny és ostromoktól elrombolt városban, a mi lakható magánház van, azt mind elfoglalták a külföldi uraságok; az egyetlen nagy épületben, a franciscánusok kolostorába összeszorul a fejedelem az udvarával és a fővezéreivel. Az emeleten lakik maga Rákóczy, az egyik szárnyon saját udvari személyzete, a másikon Sarolta és udvarhölgyei; a földszinten tanyáznak Bercsényi és Ocskay, a feleségükkel és cselédségökkel. Itt minden heves jelenetet egyszerre megtud az egész ház, s aztán az egész világ.

Doctor Wolffius lépcsőn fel és alá száguldoz, repülő parókával, aztán végig valamennyi szobán, papirszalagos phiolákat, pilulás dobozokat hordva mind a két kezében, a hóna alatt meg azt a bizonyos veszedelmes lövőszerszámot; úgy vágtat, mintha ő maga is a Vitustánczot járná, de már galoppban; minduntalan a fejedelemhez fut be, mintha azzal tartana consiliumot.

– Nos, doctor! kérdi Ocskay. Nincs talán elég gyógyszer a patikában a patiens számára?

– Dehogy nincs, szól a doctor, kihuzgálva egy csoport üveget a zsebéből. Ez itt az aqua vitæ, ez a vincetoxicum, ez a salmagundi, ez a moschus, ez a nostoc Paracelsi, ez a salamandra theriacalis. Itt van, készen van, csak fel kell ragasztani, az emplastrum diacodion, de mit használ mind, ha a patiens nem ereszti az embert közel magához? Rúg, kapál, öklel, ha közel viszem hozzá az orvosságot, s ha ezt a lövőszerszámot felé fordítom, pisztolylyal fenyeget, hogy visszalő.

– Hát nincs ott Bercsényiné asszonyom?

– Baj, hogy ott van. Nem hogy segítene valamit, hanem még ő is convulsio ridenst kapott ijedtében, mikor a férjét ilyen állapotban meglátta; azt is le kellett fektetni, most az egyik szobában az úr ejulál, a másikban az asszony cacchinnál: a sok cseléd egyik ágytól a másikhoz szaladgál s szaporítja a confusiót, épen azért voltam a fejedelemnél, hogy engedje meg, hadd kötöztessem le az ágyhoz Bercsényi uramat; mert különben rá nem tudom ragasztani az emplastrum terbenedictumot a sziv gödrére. De ő felsége nem engedé meg.

Erre még egy új alak csatlakozék a consiliumot tartó csoporthoz. Ocskay Lászlóné asszonyom. A fejedelemnő szobáiból jött elő, s a férjét kereste.

– Ugyan, édes jó uram, mondá Ocskaynak, szépen körülczirógatva az orczáját, engedj meg nekem valamit; a fejedelemnő már beleegyezett.

– Mire adjam én még a placetumomat, ha a fejedelemnő beleegyezett, drága kincsem?

– Azt hirlik, hogy Bercsényi uramat valami nehéz kór bántja: a cselédnép nem tud mit tenni vele, s Bercsényiné maga is elájult. Goromba kancsérolókra nem lehet őt bízni. Én sokáig voltam Bécsben az apáczáknál, a kik ilyenféle betegeket gyógyítottak, hozzá szoktam, beletanultam, engedd meg, hadd menjek oda a beteghez, talán én tudom majd ápolni.

– Te! Te akarsz odamenni? kiálta fel Ocskay. Eszébe jutott az a sok keserű megbántás, a mivel Bercsényi az ő feleségét illette, azokat ő mind el is panaszolta Ilonának bizalmas órákban. S ez az asszony azt mind el tudta felejteni. Nem jut eszébe az, hogy őt a fővezér megbántotta, csak az, hogy ez most beteg, s ő segíthet rajta. «Eredj, bálványom, eredj!» mondá neki, és magához ölelé.

Jávorka is értette a dolgot. Neki is sokszor volt alkalma Bercsényi sarcasticus diffamatióit hallani Ilonka felől. Nem állhatta meg, hogy kezet ne csókoljon neki. S azután bohókás tréfával térdelt le előtte; de a tréfa mélyén komoly érzelem volt rejtve.

– Oh, édes szent asszonyom; nem osztana kegyelmed én nekem is bűnbocsánatot az eddig elkövetett s még ezután elkövetendő bűneimért?

– Ha ellenem követte el, vagy szándékozik elkövetni azokat kegyelmed, úgy bizony megbocsátom.

Jávorka soha sem feledhette el ezt a szót!

Doctor Wolffius aztán elkezdte Ilonkának magyarázni, hogy melyik orvosságot milyen rendben adja be a betegnek, ha rá tudja azt birni, hogy bevegye. A neveiket el ne felejtse.

– Várjon csak kegyelmed, súgá Jávorka Ocskaynénak. Majd hozok én kegyelmednek receptet is, orvosságot is, a miben igazán benne lesz az aqua vitæ. Bercsényi baját legjobban meggyógyítaná egy jó szó, a mit a fejedelem papirosra irna.

– De ki merné ezt a fejedelemtől kérni, mostani felindulásában?

– A tanácsosok bizonyára nem, hanem az udvari bolond talán? Én megkisértem.

Jávorka bement a fejedelemhez s nem sokára visszatért. Kezében volt az összehajtott papir.

– Itt van az «aqua vitæ».

A fejedelem ezt a nehány sort irta a lapra.

«Édes jó hívem.

«Megengedj, ha nagyon szigorú voltam hozzád. Tudod jól, hogy mindenek felett szeretlek és becsüllek. Térj magadhoz és énhozzám. Rákóczy.»

– Csupa aranyból van a szive, dörmögé Ocskay.

– De még ott van a «nostoc Paracelsi» is az utóiratban, mondá Jávorka: «Forgách elmegy rögtön a nagyszombati táborba.»

– No ezzel odamehetsz, angyalom, mondá Ocskay, s elkisérte a feleségét Bercsényi szobája ajtajáig.

Az ajtón keresztül hangzott a fővezér görcsös nyavalygása, a harag és kín ordításaival keverve.

Mikor Ilona belépett az ajtaján, a beteg az ágyán feküdt, a falnak fordulva s a két öklével ütötte a falat. Két hajdu meg egy kenőasszony az ablakfülkébe vonulva bámultak a betegre, tört székek, tépett takarók tanuskodtak róla, hogy a dühöngő már mindent, a mi a kezébe akadt, az ápolói fejéhez dobált.

Ilonka odament hozzá bátran s keszkenőjével megtörlé a kíntól izzadó arczot.

Ettől egy pillanatra magához tért a kór. Vértől elfutott szemeivel rábámult az ágya mellett álló nőre. Neki is villámlott át az agyán valami emlékezet. Hányszor megsebesítette ő ezt a nőt, meg ennek a férjét, a nyelvével! és most ime utolérte a nemesis: őt is a nyelv sebesítette meg, a leggyilkolóbb fegyver s fekszik bele, mint a kinek a sziveházáig hatolt a döfés.

A míg ez az asszony a homlokán tartotta a kezét, megszüntek a rángatózásai; ennek a szelid s bátor tekintete megfékezé a feldühödött dæmont, a mi idegeinek urává tette magát.

– A fejedelemnő küldött ide kegyelmességedhez! mondá Ilonka.

– Miért? kérdezé ez hörögve.

– Én sokáig voltam egy apáczakolostorban, a hol ilyen betegségeket gyógyítottak.

– Nos? hát milyen az én betegségem? kérdezé ez fogcsikorgatva. Vitustáncz? nehéz nyavalya? ördöngösség?

– Egyik sem, felelt Ilonka. Nem ilyen jelek azok. Kegyelmedet szivgörcs bántja. S az is nagyon fájdalmas.

– Úgy-e? Mikor itt! itt! mintha egy vad farkas harapna bele! Hogy ököllel szeretném agyonütni.

S ütötte nehéz öklével a szivét, a minek a feldobogását az öltönyön keresztül lehetett látni. «Ez a kutya sziv.»

– Megengedi kegyelmes uram, hogy itt maradjak az ágya mellett, a hogy a fejedelemnő kivánja; szólt a türelmetlen beteghez Ilonka.

Bercsényi méregittas tekintettel fordult feléje.

– Azért küldték ide kegyelmedet hozzám, úgy-e, hogy orvosságot adjon be? Más halandó nem meri közelhozni hozzám a mérget? A kegyelmed kezéből majd beveszem.

– Nem az enyémből, kegyelmes uram. Nincs a kegyelmed bajának orvosságra szüksége. Nem kell ennél semmit bevenni.

– Nem? Hát csak flastrommal gyógyítják? Vagy sympathetica kurával? Ráolvasással? Mi?

– Eltalálta kegyelmed. Ráolvasással. A receptet a panaceához, a mit én hoztam, a fejedelem irta.

– A fejedelem? Hát tud valamit a fejedelem arról, hogy van a világon egy ember, a kit úgy hínak hogy Bercsényi?

– Olvassa kegyelmességed a választ erre a kérdésre.

– Ugyan mi receptet irhatott a fejedelem a bolondos Bercsényinek? «Áj, báj, kecskemáj; ha neked fáj: ebnek fáj!»

– Olvassa kegyelmed.

S odatartá elébe a fejedelem levelét s félkarját a feje alá tevé, hogy a világosság ellen fordulhasson.

A míg a levelet olvasta a beteg, megszüntek tagjaiban az ideges rángatózások. Azok helyett valami lázszerű reszketés borzongatta folytonos hidegrázással. Az utolsó sort mohó szomjepedéssel látszott elnyelni. A szemei megteltek könynyel.

Azután megfogta reszkető kezével azt a levelet s bedugta az inge alá: oda a szive gödre fölé, halkan dörmögve.

– Ez talán kiszabadítja azt a kutya szivet a farkas fogai közül. – Most már fázom.

Ilonka betakarta őt a medvebőrrel, a mi a térdére volt vetve.

– Szüksége lesz kegyelmességednek jó meleg fürdőkre; azoktól elmulik ez a nervozitás.

– Igazán elmulik? Nem kell meginnom azt az átkozott medicinát, a mit az orvos rendelt? A látásától is görcsöket kapok. Ha jót akar velem, asszonyom, hajigálja ki a medicinákat az ablakon.

– Ne tegyük azt kegyelmes uram. Lássa, a doctornak is van büszkesége. Ha azt megsértenők, de még olyan érzékenyen, ő is dühbe jöhetne, s ugyan szép dolog volna, ha doctor Wolffius is elkezdene rugdalni, kapálózni itt előttünk görcsökben.

– Hahaha! kaczagott fel Bercsényi, e merész tréfa által váratlanul meglepetve; «a doctor! rúgkapálózva! A megsértett doctor! Nagyon jó volt!»

S attól a kaczagástól egyszerre lepattantak a vaskapcsok szivéről, a mik azt szorongatták: nagyot nyújtózott és ásított utána. Ez annak a jele, hogy a görcsök elmultak.

Egészen magához tért. Halk, csendes hangon mondá Ocskaynénak:

– Milyen nyomorulttá lesz az ember, mikor a szive megfájdul.

– Kivált a kinek nagy szive van.

– Hát melyik az a nagy sziv?

– Az, a melyik egy ország terhét is elbirja.

– Nyomorúság! Egy szó alatt is összetörik. Egy diótörő is elég neki.

– Az itteni ködös levegő okozza azt. Jó volna ezt a helyet elhagyni.

– Ha magamtól is elszökhetném valahová. Jól van, jól. Oknélkül ment a fejembe a vér. A klimakterikus esztendő okozta. Nem tudom az érvágást tűrni: pedig a csizió azt tanácsolja.

– Tehát…

– Tehát kegyelmed azt véli, asszonyom, hogy valami fürdő kigyógyítja ezt a bajt egészen?

– Tapasztalásból tudom.

– Olyan sokat tapasztalt már? Nagyon köszönöm. Megemlegetem róla. Már most még egyre kérem kegyelmedet. Legyen szószólóm a fejedelemnél. Köszönje meg neki nevemben a küldött levelet. És azután kérje ki tőle, hogy engedjen elmennem ide a közel pöstyéni fürdőbe, azonnal szekérre ülök, a mint megvirrad. Ott maradok, míg a fegyverszünet tart. Mikor lóra kell ülni, ismét itt leszek mellette.

– Elvégzem, kegyelmes uram.

– Most pedig kérem, legyen olyan kegyes, rakja ide mellém sorba a doctor medicinás üvegeit, hogy ha összejön vele, igazán mondhassa neki, hogy az ő orvosságai mellett aludtam el. Álmos vagyok. Isten áldja meg kegyelmedet, a mért idejött hozzám. Nem érdemeltem kegyelmedtől. Üdvözlöm Ocskay uramat. Igazán üdvözlöm.

A másik pillanatban már szunnyadt.

Ilonka még aztán átsuhant csendesen Bercsényiné asszonyom szobájába is; s ott is rendet hozott a betegápolás dolgába. Onnan felment a fejedelemnőhöz, ott találta Rákóczyt, annak átadta a beteg fővezér izenetét, a mit megértve a fejedelem, nagy nyájasan sodorgatta fel a bajuszát, s azt mondá Ocskaynénak:

– Kegyelmed csodakúrát mívelt, asszonyom; ha híre futamodik, úgy fognak kegyelmedhez messze földről zarándokolni, mint a máriapócsi csodatevő szűzhöz. De azzal, hogy Bercsényit rávette a pöstyéni fürdőbe félrevonulásra, legjobban meggyógyított kegyelmed engemet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt az utolsó szót, voltak, a kik félreértették.

Bercsényi eltávolítása által a legnehezebbnek vélt akadály lett elhárítva az útból. Mindenki azt hitte, hogy ha az ő törhetlen, büszke, indulatos jelleme nem tartóztatná a fejedelmet, az hajlandóbb volna elfogadni a császár békeföltételeit, hallgatna a szelidítő suttogására egy szerető nőnek.

Ozmonda azt mondá magában: «no most már szabad a vásár!»

Rákóczy pedig azért érezte a szivét meggyógyulva Bercsényi eltávolítása által, hogy most már, senkitől nem kölcsönözve erejét, teheti azt, a mit saját hatalmas lelke parancsol, azt, a miből lealkudni nem lehet.

A «SPINNERIN AM KREUZ» ELŐTT.

Nem volt elég, hogy Bercsényit ilyen szépen eltávolították Forgách által Rákóczy közeléből, még lehozatták Bécsbe Aspremontnét is, a fejedelem testvérnénjét, a kit nagyon szeretett s igen hallgatott a szavára. Talán két asszony le tudja győzni!

Ocskay mindent megtudott a feleségétől, a mi zárt ajtók mögött, a legtitkosabb tanácskozásokban történik. Sarolta elmondta Ozmondának, Ozmonda meg Ilonának. Minő fényes igéretekkel kecsegteti Wradislaw a fejedelmet, hogy tárja fel előtte az európai politika helyzetét? mit mondott neki Francziaországról, a bukott fejedelmek ezen kórházáról? a külhatalmak követei milyen rosszul biztatják? XIV. Lajos igéretei mind papiroson maradnak, az igért segélypénzt sem küldte meg neki: hatszázezer livrerel van hátralékban, a fejedelem alig képes a háborút folytatni. Rézpénzeit már a nemesség maga sem akarja elfogadni. Fele annak már eddig is hamis pénz, most új, mesterségesebb vésetűt akarnak veretni. A magyar urak tele vannak panaszszal. A nép zúgolódik a háboru miatt. Egyes vármegyék ellenforradalomra készülnek. Hat vármegye repræsentál a jezsuiták ellen hozott törvény miatt. A vezérek között is nagy az egyenetlenség. Sokan megunták már a kardjukat. Az a fehér ing, (Ozmonda albuma) a mire a neveik fel vannak írva, ez a fehér zászló, mely a megadásra ád jelt. S még mindezekhez két olyan gyöngéden szerető asszony könyei, mint Sarolta, a feleség, és Julia, a testvér! Meg kell az ilyen tűzben, az ilyen vízben olvadni mindennek, a mi nem gyémánt.

Csakhogy Rákóczy épen az volt.

Mikor egyedül maradt, körülvéve csak azoktól, a kik gyöngének akarták látni, akkor megmutatta, hogy nem kéri kölcsön az erejét senkitől s visszautasított minden ajánlatot, mely kedvező volt neki, de nem annak a négyfolyamos ország czímerének.

Egy reggel kisírt szemekkel jött ki a fejedelemnőtől Ozmonda Ocskay Lászlónéhoz.

– Vége mindennek. Rákóczy nem mond le az erdélyi fejedelemségről. A háboru újra megindul. A fejedelemnőt visszaviszik fogságába, Aspremontné már elutazott.

Ilonkának a szive összeszorult erre a gondolatra. Egyszer elveszteni azt, a kit szeretünk: ez is nehéz csapás; de visszanyerni, ismét boldognak lenni, s aztán másodszor is elveszteni: azt hallani, hogy a boldogság napjai, hetei csak egy kába álomlátás csalképei voltak: oh ezt asszonyszív nem birja meg.

– És most már következik az, a mit mondtam, folytatá Ozmonda, hideg lemondással. A fejedelemnő zárdába vonul, és én vele megyek. A mi kettőnk küldetése ezen a világon megszünt. Nem marad hátra más, mint a másvilágról gondolkoznunk. Te pedig, kedvesem, itt maradhatsz és őrizheted a magad szerelmesét a balsors minden zivataraitól, a mik üldözni fogják. Az egyikünknek jut a hideg ég, a másikunknak a forró pokol: az édes biztos földet mind a ketten elveszítettük.

Ilonka kétségbeesetten sietett férjéhez. Elmondta neki, a miket Ozmondától hallott.

– Mindent elhiszek, mondá Ocskay, csak azt nem, hogy a grófnő apáczává akar lenni. Majd mindjárt megtudom én az igazat Jávorkától.

Épen odatoppant erre a szóra az emlegetett.

– Az igazat akarja tőlem megtudni kegyelmed? mondá Jávorka. Ez nehéz dolog lesz, mikor minden ember abból akarja letenni a remeket, hogy miként titkolja el az igazat. Ki sem szabad mondani azt a szót, hogy eltörött a békepipa. Mindnyájan a legvastagabb barátságban maradunk.

A bécsi követek nem szakítják félbe az alkudozást, csak hazamennek újabb instructiókért. A fejedelemnő nem azért megy el innen, hogy újra folytassa a keserves fogságát, hanem csak azért, hogy gyöngélkedő egészségét helyreállítsa valamelyik csehországi fürdőben s a cseh kanczellár úr ő kegyelmessége maga lesz olyan kegyes, elkiséri őt odáig. Csak a «viszontlátásig» vesznek búcsút. Mindenki marad abban a hitben, hogy a béke meg lesz kötve s a méltsás urak osztogathatják egymás között a tárnokmesteri, főpohárnoki, főlovászmesteri hivatalokat, főispánságokat, meg a donátiókat, a mikből kegyelmedet, nagy szerencse, hogy meg sem kinálták, mert így legalább nem veszt el semmit. Hanem arra készen lehet kegyelmed, hogy a mely napon Sarolta fejedelemnő elutazik, kegyelmed a maga ezredével ismét kisérni fogja a határig, de a feleségét nem viszi ám magával, mert onnan, ki tudja, hová lesz a menetele?

Úgy lett; mindenkinek azt mondták, hogy a fejedelemnő fürdőre megy. Karlsbad már akkor hires gyógyfürdő volt. Doktor Wolffius tanácsolta az odautazást Érsekujvár posványos légköréből. Köröskörül temető itt a környék!

Ocskay is megkapta a parancsot, hogy dandárját útra készen tartsa, kisérni fogja Saroltát.

A fejedelemnő mindenkitől vidám arczczal vett búcsút. Ocskaynét megölelte, megcsókolá, s azt mondta neki, hogy menjen haza az anyjához, meg a kis fiához, «hiszen még látjuk egyszer egymást!»

– Igazán visszahozod még egyszer a fejedelemnőt? kérdezé Ilonka a férjétől, mikor egyedül maradtak.

– Abban töröm a fejemet, de akkor tudom, hogy örökre itt marad.

Már akkor számára is hozták a felnyergelt paripát.

Jávorka a fejedelemnő podgyászos szekereire felügyelni küldetett a kisérettel. Azok jó előre mentek, hogy hamarább érkezzenek.

A fejedelem egész a bajor sánczig elkisérte a feleségét. Ugyanaz a kapitányi egyenruha volt rajta, a miben idejövetelekor tréfásan meglepte. A sánczhoz érve, leszállt a lováról, odament a hintóhoz s még egyszer megölelte, megcsókolá a fejedelemasszonyt. «A viszontlátásig.»

A gyermekeiről nem szólt hozzá. Hiszen a fejedelemasszony nem azokhoz megy most.

Azután, a mint a hintó tovább gördült, a fejedelem felhágott a bajor sánczra, a honnan húsz év előtt bombázták a török várműveket s az emberhányta magaslatból nézett az eltávozó egyetlenegye után.

Tudott magának parancsolni, hogy büszkén, nyugodtan mosolyogjon. Pedig tudta jól, hogy a mi ott abban a porfellegben eltávozik, egész életének öröme, boldogsága, szerelme: soha vissza nem tér. Áldozatul van odadobva egy nagy eszméért, a mit talán nem is lehet megmagyarázni.

Senki sem tudta ezt meg az arczáról.

Ocskay a fejedelemnő hintaja mellett lovagolva, visszanézett erre a messze kimagasló alakra, a ki úgy állt ott, mint egy érczből öntött szobor.

Egyszer csak távolból, valahonnan a karámok közül, megszólalt a tárogató s elkezdte hangoztatni az ismeretes nótát: «Repülj fecském ablakára!» A mélabús dallam végig ringott a puszta rónán, siró, panaszló, epedő hangjaival. Ocskay leborult a lova nyakára s úgy sírt, mint egy gyermek. Mikor letörülte a könyeit, hátratekintett ismét.

Az az érczszobor-alak még akkor is úgy állt ott a sáncztetőn, mint elébb, karjait összefonva, mozdulatlanul. Ekkor aztán elkeserülten kirántotta a kardját hüvelyéből Ocskay s bolond szokása szerint, mikor senki sem állt is előtte, nagyokat vágott a levegőbe s azzal előre vágtatott, a míg Jávorkát utolérte.

A tárogató dala még odáig is elhangzott. Mértföldekig ható szava volt annak.

– Fiam! mondá az ifjunak Ocskay. Nem fáj-e a szived?

– Az enyimnek nincs tiltva, hogy fájjon.

– No hát senkinek se fájjon sokáig. Akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

Jávorka felnézett az égre és semmit sem felelt, csak egy fogai közé dugott szalmaszálat rágogatott.

Két nap telt bele, míg Szakolczáig feljutottak. Ott a határszélen a wallon kommendáns jött a hintók elé, hogy a magyar kiséretet felváltsa. Ocskay búcsút vett a fejedelemnőtől, s azt a magyarok közül ezentúl már csak Jávorka kisérte tovább.

Ocskaynak az volt az utasítása, hogy a fegyverszünet végeig maradjon dandárjával a határszéli Szakolcza alatt. Még valami tíz nap volt hátra a fegyverszünetből.

Ez alatt visszaérkezett hozzá Jávorka.

Mikor betoppant hozzá, azon kezdé:

– Az egyszeri légátussal szólva: «mit is tetszett csak az elébb kérdezni tőlem?»

– Úgy? Azt kérdeztem: akarod-e, hogy még egyszer visszahozzuk a fejedelemasszonyt?

– Igenis: szolgálatjára.

– De hát mért nem feleltél akkor mindjárt a kérdésemre?

– Azt gondoltam, valami bolondságon töri a fejét kegyelmed.

– Miféle bolondságon?

– Tiszta bolondságnak látszott valami erőszakhoz nyulni, a mikor a fejedelemnő maga jószántából utazik el, fürdőre megy, egészségét helyreállítani; egész udvariassággal kisérik, vendégszeretettel fogadják: akkor nekünk az ablakon keresztül rohanni be hozzá, előttem tiszta bolondságnak tetszett.

– És most már nem tetszik ennek?

– Nem ám. A mint a fejedelemnő megérkezett Karlsbadba, rögtön strázsát állítottak a palotája elé; de nem azért, hogy megtiszteljék vele, hanem hogy senkit se bocsássanak be hozzá magyar kisérői közül. Tőlem szorgosan követelték az átalagokat, a miket a fejedelem sárosi várából hozatott a neje számára. Mondtam nekik, hogy azokban tokaji bor van. Azt mondták: nem igaz, csak felül bor, alul pénz van benne. S mire való az az eldugott pénz? A cseh népet insurgáltatni! Ezek azt hiszik, vagy legalább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy Sarolta fejedelemnő egy második Libussa, vagy legalább Velezta. Csehországban nagy respectus van a lázadó asszonyok ellenében.

– Protestálnod kellett volna az erőszak ellen a fejedelem nevében.

– Hát talán nem tettem? Szépen protocollumba vették s azzal kikomplimentiroztak az ajtón; s most már itt vagyok s azt kérdezem: «mit is tetszett csak az elébb mondani?»

– Visszahozzuk a fejedelemnőt. Ők megszegték a fegyverszünetet.

– Csak alattomban.

– Hát más is alattomban.

– Meg van nehezítve a dolog. A fejedelemnő Karlsbadban, a fiai meg Bécsben. Egyik a másik helyett kezes.

– Elhozzuk mind a hármat.

Jávorka a fejét csóválta.

– Akkor kegyelmed valami boszorkányságot tud.

– Egészen emberi módon számítok. Mi is kézrekerítünk valakit, a kiért ide fogják aztán adni mind a hármat.

– Akárhová srófolom fel az eszemet, nem tudom kitalálni, hol lakik az ilyen «valaki?»

Ocskay egészen közelhuzta magához Jávorkát s a fülébe súgta:

– Elfogjuk magát a császárt.

Jávorka összerázkódott.

– A hideg borzongatja végig a hátamat.

– Ha elmondom hogyan? nevetni fogsz rajta.

Ocskay bevitte magához Jávorkát a belső szobájába, bezárva maga után az ajtót kulcscsal. Mikor egy óra mulva Jávorka visszajött, a szemei villogtak, az arcza ragyogott: három szál bajusz volt a szája fölött, azt pödörgette keményen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még egy hét volt hátra a fegyverszünetből; abba még beleesett a jánosnapi vásár. Még akkoriban Bécs városának is voltak országos vásárai, a mikre messze földről felgyülekezett a népség, kinek eladója, kinek venni valója volt, s kirakhatta a távolról hozottat, a városon kívül utczasorokra épített sátorok alatt válogattak a kerek világ drágaságaiban. Kapható volt a bécsi vásáron a hollandi aranybrocattól a pukovai halináig, s a velenczei ötvösmunkától a pozsonyi mézesbábig minden.

Erre a vásárra különösen sok marhát és lovat szoktak felhajtani, még távol Magyarországból is; megszokott alakok voltak a gulyások, a csikósok a maguk népies viseleteikben, úgy, hogy rájuk lehetett ismerni már a gúnyáikról: ez a széles piros szegélyű szűr azzal a nagykarimás kalappal Göcsejből jött; az a fekete fürtösgubájú, a magas karimátlan csákóval, a Sárrétről való.