Part 2

S igazán itt volt az ideje, hogy komolyan a készülődéshez lásson, mert a hintók gördülése, az ostor pattogása már jelenté, hogy érkeznek a vidékről a vendégek, a kiket a ház ispánja elrendelt szobáikba vezet (a kastély kétszáz vendégnek is ad bőven helyet.) A kik a Garam innenső oldaláról érkeznek, hamarább itt vannak: atyafiság a Nyirről, a Szilágyból, a Cserhátról, még a Kalotaszegből is, előkelő ismerősök, a déli vármegyékből, a bányavárosokból. Legelébb megérkezik a kiadó-násznagy, meg a menyasszony vőfélye, a kik itt a városban laknak; nagy matyó-társzekéren jöttek meg a sárospataki kántista-diákok, a kántusprézesükkel, ünnepélyes zsolozsmákra s vidám dalokra felkészülten; Eperjesről meghozták a hires trombitásokat; a vándor poéta is megkerült a lantjával, duzzad a tarsolya a maga csinálta versektől; madárszinpadjához készül a morva komédiás; kinn az udvaron mozsarakat czövekelnek, a mikkel jelt fognak adni majd, ha a nászmenet megindul a templomba, hogy a harangokat meghuzzák eléjük, s a nép már gyülekezik a piaczon, a jobbágyság a várkerítés előtt, s a koldusság sorakozik a templomajtónál, ma pénzt fognak osztani közöttük. A menyasszony násznépe már együtt van.

Csak a vőlegény nászserege van még hátra. Azoknak a késedelmét meg lehet magyarázni. A Garam vizének egyetlen réve van Kálnánál, a hidat háborús időkben leégették, kompon kell átjárni. Az innenső parton bizonyosan összevárják egymást a Mátyusföldről, meg a görbe tót felföldről jövők, hogy ne szétszakadozva érkezzenek, s azért késnek oly soká.

Azonban már a dél is itt van, s a vőlegény még sem érkezik. A nagyasszony türelmetlen kezd már lenni s egyre küldözi a postát a nyugoti toronyban strázsáló őr után, hogy nem lát-e még valamit?

Végre, a mit olyan nagyon vártak, megszólal a toronyban a kürt. Már az ablakokból is látni, hogy közeledik a nagy porfelleg onnan Kálna felől. A nagyasszony lesiet az udvarra, ott akarja a kérő násznagyot, meg a leendő vejét elfogadni, a nagy iharfa alatt, a mit «Árpádfájának» neveznek. A menyasszony, a nyoszolyólányokkal, meg a többi gyönge hajadonnéppel ott maradnak a széles külső tornácz alatt, a miről két oldalt vezet le a lépcső az udvarra.

A porfelleg gyorsan közeledik a kastély felé, csak az ötlik fel mindenkinek, hogy semmi muzsikaszó nem hangzik előre, a mi pedig ugyancsak szokás; de még pisztolyokkal sem durrogatnak.

Jó előre, a szekérsort megelőzve, vágtat lóhalálában egy lovag, mintha versenyt futtatna a nyomában robogó négylovas hintókkal. Mikor ez a lovas bekanyarodik a nyitott kapun, mindenki megdöbben a láttára.

Ez nem a vőfély, a bokrétás fokossal kezében, hanem Tormássy László uram, a kérő násznagy, a kinek nem kellene lóháton érkezni, sem a kezében nem kellene kivont kardnak lenni. De alig is lehet az arczára ráismerni attól a fehér kendőtől, a mi a homlokán át van kötve, s amin keresztül tör a vér. Lova habzik, maga sárral-porral fedve.

A mint az udvarra beér, visszarántja a lovát, leugrik a nyeregből, hüvelyébe taszítja a kardját s odasiet a ráváró háziasszonyhoz.

Erős, csontos férfi a násznagy, őszbe csavarodó bajuszszal, kemény, mélyen bevésett vonásokkal, torzomborz szemöldökkel, az orra hegyén is három szál szőr.

– Az Istenért! valami baj van talán? kérdé a nagyasszony, a násznagy elé sietve.

A násznagy rekedt a portól, meg az indulattól, alig tud felelni.

– A legnagyobb baj, édes hugomasszony, a mi csak történhetik egy ilyen napon.

– A vőmmel történt valami veszedelem?

– Vele a legnagyobb. Azért vágtattam előre, hogy hirül adjam. Küldje be az asszonynépet. Maga is menjen innen, nem asszonynak való látvány ez!

– Nem, nem! Akarom tudni, mi történt.

– Gyalázat! Infámia! Istentelen gonoszság az, hugomasszony. A midőn a kálnai révnél általkeltünk, hirtelen lesből orozva megrohant bennünket egy lovas labanczcsapat; bizonyosan a nászhozománynak vette neszét, arra éhezett a czudar. Ott megrohantak bennünket. Mi, békés lakodalmazó násznép, nem is voltunk ellenállásra készülve, pisztolyaink csupa vaktöltésre korpával leverve; se pánczéling, se karvas rajtunk! Szégyen, gyalázat! Tulajdon hazánkban. Békesség idején. Ugyanazon csapat által, a kinek védelmezni kellene bennünket martalóczok ellen. Megtámadva zsiványmódra! Maga a vármegye alispánja vőlegény korában!

– Mi történt vele? Mi történt?

– Az alispán nem engedte, hogy kardcsapás nélkül elrabolják tőle a bitangok a kelengyéjét: «kard ki kard!»-ra került a sor, s szegény Kovách István uramat összevagdalták a kegyetlenek; magam is kaptam egyet a homlokomra, de ezt számba sem veszem most.

– Meghalt a vőm?

– Az bizony, mire ideérnek vele, aligha ki nem adja lelkét.

Erre a szóra már be is érkezett az első négylovas hintó. Azon feküdt a megölt vőlegény. Egy csatlós ott tartá az ölében a fejét. Derék, negyven év körül járó férfi volt, a míg élt. Nemes, szabályos vonásai voltak. Egy tátongó seb volt a fején, a mellén egy lándzsaszurás, a kezei összevagdalva. A szemei még nyitva s üvegfénynyel meredtek fel a fényes napvilágba.

A négylovas hintó megállt a feljáró előtt: «lassan, lassan!» mondogaták a bakról leugráló csatlósok, több lovag is megérkezett, azok is leszálltak a nyeregből és odasiettek. A szótlan elszörnyedés hördülése, mormogása hangzott köröskörül.

A nagyasszony csak úgy támolygott előre, mint az alvajáró, a két karját fogta a násznagy és az egyik vőfély, felemelt kezei reszkettek, a semmibe kapkodva.

Hát a menyasszony? Hol van a menyasszony?

Most is ott áll a tornácz kőpárkányához dőlve s elbámuló szemeivel nem látja, csak nézi, felnyilt ajkaival némán kérdi, de nem szólítja a rémjelenetet, mely előtte elvonul. Ott viszik karjaikra emelve marczona férfiak azt az embert, a ki neki élettársul, hitvesül volt rendelve, kegyetlenül ejtett sebekből vérezve, megölve, levágva: csak bámulja, nézi, de egy irgalmas köny nem jön a szemébe, eltakarni előle ezt a szörnyű látványt.

Mikor aztán a nagyasszony odaér, az előrevitt holttest nyomában, a lépcsők eljáig, a hol menyasszonykoszorus leányát megpillantja, akkor egyszerre kitör szivéből az eltemetett keserv és átkokra fakad.

– Most tépd le már leányom a fejedről menyasszonykoszorudat! Megölték a hites jegyesedet, vőlegényedet! Nem volt elég egy napra az átkozottaknak, hogy a bátyádat megölték! most itt van a vőlegényed is halva! Isten pusztítsa el a gonoszokat!

E szóra általános zsivaj támadt.

– Kit öltek még meg? A Gábort? Kit? Azt is a labanczok?

Hanem a menyasszony néma szoboralakja megelevenül erre a szóra.

– Bátyám! Édes bátyám! Szerelmetes drágalátos bátyám! sikolt szivszakadva s tépi fejéről a menyasszonykoszorut, tépi magáról a boglárt, a kösöntyüt s szórja szét a földre, maga is oda vágyik, le a hideg földre, a szomorú porba, s omlik két szeméből a köny, mint a sebes zápor. «Anyám! édes anyám! Hová lett a bátyám? Hol a Gábor bátyám?»

Erőnek erejével hurczolják el őt leánytársai be az ágyasházba. Onnan is kihallik szörnyű sikoltozása.

– Milyen különös az, bátyám, szól a vőfély a kérőnásznagyhoz. Mikor a vőlegényét hozták eléje halottan, a leány csak bámult, csak nézett, mintha néma volna; mikor meg azt megtudá, hogy a bátya meghalt, mily kétségbeesett jajgatásra fakadt!

– Nem csoda az, öcsém: a vőlegényét alig látta háromszor az életben, tisztelte, becsülte, semmi más. De a testvérét szerette nagyon; s az is nagyon jó volt hozzá. A vőlegény-veszteséget majd kipótolja még neki valaha a sors; de a bátya haláláért fájni fog a szive, a míg csak él. Olyan testvérek voltak ezek. Ritkaság volt ilyent látni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát biz a lakodalomból tor lett. A menyegzőre összesereglett násznép ott maradt a temetésre. A menyasszonynyal levettették a hímzett kantust, feladták rá helyette a violaszint. A menyegzői sátorból csináltak castrum dolorist, s a pataki diákok nem az ablak alatt, hanem a ravatal mellett énekelték az epithalamium helyett a: «Halld meg lélek! Mert néked beszélek!» szomorú zsolozsmáját. Nem menyasszonyt költeni, de holtat virrasztani.

Nem fekszik le ezen az éjszakán senki, épen, mintha menyegző éje volna. A trombitások bús nótákat riadoztatnak odakünn a tornáczon, egyszer-egyszer kijön az étteremből egy dali levente s riadót fuvat velük, Léva város felé fordított trombitákkal, s egy körmönfont átkot küld utána; azok ott a bástyán üdvlövéssel felelnek rá s visszakiabálnak. Jó szerencse, hogy nagy a távolság a vár meg a kastély között, mert bizony átlövöldöznének egymásra. Semmi kétség, hogy maguk a Léva várát megszálló labanczok voltak az orozva támadók: most jó kedvük van a prédára ejtett aszuboros átalagoktól, a mik a lakodalmi áldomásokra voltak szánva.

Az egész Tisza-kastélyban nincs egy zug, a hol pihennének. A pinczeboltban a koporsó-födélen szegezik nagy kalapálva ezüst szegekkel a halott nevét és éveit, a piktor és legényei festik fehér tafotára a Visontai Kovách czímert; az istállókban lovakat nyergelnek, s a mint az iródiákok készen vannak egy lepecsételt levéllel, vágtat a gyászhirrel a fáklyás hirnök ki erre, ki arra, mint bolygó tüzek a temetőben; a fegyverteremben a hevesvérű fiatalság tüzeli egymást boszúra, megtorlásra, összeütve az ezüst pokályokat a szétlocscsanó borral, s karját egyengeti felemelt ököllel, a mit feszít a bilincsbe vert indulat; a belső étteremben az éltesebb urak morzsolgatják a bort, a kik már nem ütögetik ököllel az asztalt, de végighallgatják, a mit egy őszbecsavarodott üstökű vén sas beszél, csak a szemük forog hozzá, csak a bajuszaikat csavargatják a füleik mellé. Legközelebbi atyafiai a megboldogultnak be-belátogatnak hozzá, s hirt hoznak felőle: «már fölöltöztették, megyszin selyem dolmányba, a fejére kalpagot huztak, hét fraj varrja a palotában a szemfedőt ezüst csipkével, reggelre az is kész lesz.» De a belső házból rossz hireket hoznak. A szegény menyasszonyfővel maradt leányzó nagyon odáig van; látások vannak rajta. Egyre félrebeszél. Aztán futni akar, alig birják az ágyban tartani. A bátyja elé akar menni. Azt mondja, ott jön az az erdő felől, fehér paripán, skarlátpiros dolmányban, kócsagtoll a kalpagján. Nem igaz, hogy megölték, csak arra vár, hogy a huga eléje menjen. Ereszszék hát! Hadd tegye a fejére a bátyjának a menyasszonykoszoruját, attól az egyszerre meggyógyul. «Szegény jámbor leány! Milyen kár érte!»

Egyszer-egyszer a nagyasszony kitör a belső házból egész az ivó-szobáig, a hol az öregek búsulnak. Ez sem lát már se Istent, se embert.

– Hát igazság ez? kiabál rikácscsá vált hangon. Megölték a fiamat. Jól van, katona volt, fegyver volt a kezében, háborúba ment, ott maradt; ez volt a sorsa. De mit vétett nekik a vőm? A jámbor, igaz, becsületes lélek. A ki lakodalmára jött. A vőlegény. Az alispán, a ki törvényt lát a népnek, a ki kenyeret ád a katonának. Az egyik fiamat odaadtam harczolni török-tatár ellen; ott veszett, soha se látom többet; – s akkor ugyanazok, a kik mellett vérit ontja, megölik a másik fiamat istentelen rabló módon! Pokol tüze emészsze el az ilyen világot.

Tormássi László bátya atyafiságos szóval csillapítá a nagyasszonyt.

– Ne tüzelj, szerelmetes édes hugám, férfiak dolga ez most már, nem asszonyoké. S ha a mi tüzünk el nem emészti ezt a rossz világot, a pokol tüze ugyan emésztetlen hagyja. Eredj vissza az ágyasházadba, ápold leányodat. Ha nagy a baja, hozasd ki a városból a doktort.

– Soha az én házamba doktor be nem tette a lábát az életben, nem is teszi. Van nekem magamnak patikám: deákkonyha kófernyáját, kuruzsló mediczináját az én familiám ugyan nem vette be soha. A ki reánk mérte, hogy meghaljunk, az meghalat egy pillanat alatt, mikor legkevélyebbek vagyunk. Itt a példa…

– No hát vegye elő a maga háziszereit, édes hugomasszony, s lásson utána, hogy elcsendesítse a háborgó teremtést, mert még valami kárt tesz magában. Az anyjára legjobban hallgat a leány. Menjen oda: mondjon neki mesét, majd elalszik tőle.

– Én mondjak mesét? Most mondjak én mesét? Micsoda mesét tudjak én mondani?

– Hát mondjad el édes hugom azt a mesét, a mit ő lát most, hagymázos agyával: «Jó lesz leányom, úgy lesz. Itten jön a bátyád majd nemsokára. Csak te gyógyulj meg elébb. Szakasztott olyan lesz, milyen a bátyád volt, deli, sugár legény. De mégsem a bátyád lesz, hanem vőlegényed, a bátyád alakjában. Egy személy a kettő. Annak lesz ám szép piros dolmánya!» Na eredj, meséld így. Aztán asszonyhugom! Ez nem lesz ám mese! Két esztendő, három: nem adok nagy időt, de előteremtem én azt a vőlegényt, a ki itt fordul be az erdő felől, – fehér lesz a lova, piros a sörénye, piros a dolmánya! (De ennél a szónál már nem állhatta meg, hogy övébe dugott török kését ki ne rántsa s nagyot ne fenyegessen vele arra nyugot felé, megrázott öklével: a vér is elfutotta a szemeit, s a nyelvét elragadta a szó.) De Szentháromság-egy-Isten úgy tartson! annak, a kit én vőlegényül ide hozok, labanczok vérétől lesz piros a lova sörénye, piros a dolmánya!

Mind, az öreg urak, felugráltak arra a szörnyű mondásra s kivágták maguk alul a székeket, s keserves eláldást ittak annak az igazságára.

Tiszáné nagyasszony pedig zokogva borult László bátyja nyakába.

– Úgy! úgy! Azt tegyétek! Öljétek, vágjátok, rakásra hányjátok, a hol elől-utól egy kék dolmányos labanczot találtok: élve ne hagyjátok!

Nagy nehezen sikerült a nagyasszonyt ágyasházába áttuszkolni.

Ott feküdt a leány szétdult párnái közt, a két szeme úgy égett, mint a csillag, orczái csupa tüzláng voltak; szép hajfonadéka két tekergő kigyó. Igaz a, hogy annyi asszonynép közül, a ki körüle állt, hideggel-meleggel, itatni, kötözni, és egy sem birt vele, az anyját mégis megismerte, annak aztán megengedte, hogy a fejét az ölébe vegye.

– Menjetek ki, mind asszonyok, lássatok a dolog után, én most itt maradok magam.

Aztán elkezdett a gyermekének mesélgetni az eljövendő tüneményes leventéről, a kiről nem tudhassa az ember, hogy bátya-e vagy vőlegény? Fehér a paripája, piros a sörénye; skarlát a dolmánya, rózsa az orczája. Senki se tudhassa, hogy ki mitől piros? – Közbe itatgatta sajátkeze fejte, posajtotta, drága jó hűsítő savanykás itallal, a milyent világért se tudna csinálni patikás tilógus; s a mesétől, meg ettől a szertől elaludt csendesen hajnal felé a leányka. Az anyja még akkor is az ölében tartá a fejét. Ez az egy zugocska a házban volt csendes, zajtalan. Csak elvétve zümmögött át a harmadik teremből a szemfedőt varró asszonyok danája: «Ágyugolyó rontja össze testemet, Édes anyám sírva-ríva keres ottan engemet».

Ez volt a zomotor.

A RONGYOS GÁRDA.

Forró kánikulai nap volt. Ilyenkor a magyar alföldi rónán az ég összefolyik a földdel; az átfült szikföld felett tengerhullámokat lebegtet a délibáb, boglyát, házat, hunhalmot felemel az égbe s uszó szigetet majmol vele. – Nagy messzeségben puszta, elhagyott a vidék. A tavaszi nagy árvíz kiöntései lepik még most is a lapályokat; iszappal fedett, békanyáltól sárgazöld barázdák mutatják, hogy ott szántóföldek voltak, ki tudja, mi volt beléjük vetve? a halmosabb helyeken kopár legelők, tele vakandtúrással, igliczetüskével. Békalencse bevonta tömpölyök országát vigan felverte a sás, meg a szittyó, itt-amott egy összedőlt vályogház gunnyaszt a dágvány közepén, vízbe horpadt nádtetővel, a min egy gólya kelepel, s távolban szerte káprázik valami szörnyű sivatag fehérség, mintha hó esett volna: ott a sziksó feladta magát tenyérnyi vastagon a föld szinére, söpörni lehetne, egy fűszál sincs rajta.

Nagy messzeségben egy hegyes toronytető állt ki a délibáb tengeréből, lefelé fordított képmásával összeragadva: az ott Beregszász.

Valami zeng-zizereg a földön és a levegőben: az ezermillió prücsök, a mi a legelőket letarolta.

A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a nagy magyar folyó, a Tisza: még most is áradt a lefolyó belvizektől. Azt, hogy merre folyik, mutatják a messze elterülő nádasok, meg a fűzfás szigetek és martok, a mik között kénye-kedve szerint tévelyeg a szűz folyam, a kinek a derekát még akkor nem szorongatták vállfüző közé.

Tisza-Becsnél van az egyetlen hid, a melyen Beregből Szatmárba át lehet kelni. Lótolvaj, meg pióczaszedő másutt is megkisértheti az átjárást; de a ki száraz lábbal, vagy épen szekérrel szándékozik a Tiszán átkelni, az kénytelen azon a keskeny töltésen tartani magát, a mit a vármegye rőzsékkel kikaróztatott, s helylyel-közzel fűzfákkal is szegélyeztetett, hogy télen, mikor nagy a hó, le ne tévedjenek róla. Ez a hosszú töltés a Tisza-Becsi révnél végződik, a honnan a hidra vagy le kell ereszkedni, vagy fel kell kapaszkodni, a szerint, a mint a Tisza vagy ki van száradva, vagy meg van áradva. Ezúttal fel kell rá kapaszkodni.

S ezt a felkapaszkodást megnehezíti még egy körülmény.

Az, hogy a Tiszának itt épen egy kanyarulata van, a mi tekergő fordulatában egy tökéletes félszigetet képez. Ennek a félszigetnek a földszorosu alig szélesebb a mocsárok miatt egy puskalövésnyinél, az pedig Szatmár felé van fordulva. A kanyarulat maga, mint egy vársáncz, képezi a hidfőt. A félsziget fűzfaerdejéből pedig négy sugárágyú van szegezve a hid felé, a mikkel egyúttal az egész töltést végig lehet seperni. A kinek ez nem elég, annak a számára van még a kanyarulat mindkét oldalán a sűrű rekettyésben jól elhelyezve két-két darab kerekes csatakigyó: azokkal a Tiszán keresztül lehet lőni; az ágyúkon kívül pedig feles számú muskétások és lovasok állnak készen, a füzestől jól megvédve; míg a közeledőt de még csak egy bokor sem takarja. A gyaloghadat rácz szerezsánok és morva puskások képezik; a lovasságot a kék labancz-huszárezred, meg a fekete sisakos dragonyosok, a kik, mikor lőni akarnak, a lóról leszállnak.

Már pedig ezen a réven által kell menni ma a fejedelemnek. Még ma; – mert a Tiszán túl a hivek kitűzték a zászlót; ha azoknak gyorsan segítségükre nem siet, holnap a szolnoki hadak rajtuk ütnek, szétverik, elnyomják az egész felkelést s akkor aztán mehet vissza megint Lengyelországba.

Kemény dió!

A fejedelemnek még egy ágyúja sincs.

Elébb megkisérté a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő ellen, hanem azok az első két ágyúlövésre szétrobbantak, úgy kerültek vissza egész rendetlenül.

Azután elküldé Wisnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a Tisza mentében. Azokat is mindenünnen puskatűzzel fogadták a túlsó partról; a császáriak jól elláttak minden pontot, a hol csak az átkelést meglehetett kisérteni.

Az egész délelőtt sikertelen portyázásokkal tarisznyázódott el.

Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke borulat kezdett támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé.

– Esőt kapunk! dörmögé a fiatal lengyel Wisnovieczky.

– Dehogy esőt! mondá Bercsényi. Ti ezt ott Kárpátokon túl nem ismeritek; de nálunk sokszor előjön. A száraz vihar. – Nem hoz ez egyebet, mint homokot. S még jó volna, ha a hátunkba jönne, mert akkor vele együtt megrohanhatnók a labanczok sánczait; de szembe fuj, még ez is ellenségnek áll be.

A fejedelemnek tanácsolták a vezérei, hogy jó lesz szárnyék után látni; mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szétzavarja, hogy egymásra se találnak.

– Tegyünk még egy próbát, szólt a fejedelem. Hívjátok elő a «rongyos gárdát».

No ez ugyan rászolgált nevére! Valami öt-hatszáz lovas, a kik közül kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban az egyben, hogy valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Elzüllött marczona pofák, összecsapzott hosszú hajjal; a lovaik lábán semmi patkó, nyereg helyett pokrócz, kengyelük madzagból és fűzfavesszőből, a hajdani kaczagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukból; hát még a fegyerzet! pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden ötödik, ha meg volna töltve, hanem a kardjaik, azok már igazán mustrának valók, kitelnék belőlük egy egész zsibvásárra való ócska szerdék.

A vezérek sem különbek a katonáknál.

Borbély Balázs széles hátán szét van feselve a bekecs, a mi nyilván nem az ő termetére volt szabva eredetben, piros nadrágján a térdfolt valamivel pirosabb posztóból van; ez az egész luxus; hosszú, borjúszájú inge kicsüng a dolmányujjakból s szomorkodik szennyes voltán; fekete haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, a hol nem takarja a kétfelé vásott csákós kalpag. Arczának a szine és mivolta felől olvasva is elmehetne az oláhczigányok között.

A másik hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy valaha urféléé lehetett, de a viszontagság nagyon megviselte; zöld dolmánya szinét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a félsarkantyu, farkasbőr kaczagánya tele koldusdióval, azon módon, a hogy a mezőn fektéből fölkelt vele; bozontos, sűrű szőke haja összegubanczolódva fityeg a vállára kétfelől; minden boglár, csatt, gomb hiányzik az öltözetéről; az valószinüleg ezüstből, aranyból lehetett valaha: ha rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán, csak úgy meztelenül, szijra kötve, a tokja ki tudja hová lett? hol maradt zálogban?

Mind a két hadnagy huszonöt év körüli legény lehet.

– No rongyos gárda! szól hozzájuk a fejedelem. Most itt a vendégség, csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám csaptatok, hogy tüzön-vizen keresztül rohantok érettem. Itt a tűz, itt a víz, – ember teszi a fogadást; – emberebb, a ki beváltja.

– Legény leszek a gáton! felelt vissza Borbély Balázs.

Ocskay László azonban csak a kardjával szalutált; ő rajta már látszott, hogy katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket adni: azt csak teljesíteni kell.

– No hát előre, rongyos gárda.

A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár széléig; ott megálltak haditanácsot tartani.

– Balázs komám, szereted-e a vizet?

– De csak mosdásra.

– Tudod, mivel biztattuk a rongyos gárdát, mikor összeszedtük?

– Azzal, hogy a legelső ütközet előtt uniformist adunk nekik.

– Szavunknak állunk azonnal. Vessék le a rongyaikat.

– Hát azután?

– Egyszerre uniformisban lesznek valamennyien.

– Nagyon jó lesz, hát azután?

– Te kiválasztasz közülök vagy százötven ficzkót, a ki legjobb uszó, s amonnan a mocsár benyuló széléből, a hol a folyam partjának sarkantyuja van, csendesen leereszkedtek a vízbe; a meztelen kardot a fogaitok közé szorítjátok s aztán leusztok szép vigyázva oda, a hol a középső batteria áll a tulsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más helyen előtörtetek a nádasból, s meg visszafordulok, mikor azok ágyuzni kezdenek felénk. Mikor aztán látom, hogy ti közel jártok, akkor egyszerre az egész csatával neki vágok a Tiszának s átkaptatok rajta. S ha akkorra még ez a kis zivatar is megérkezik, hát egészen tökéletes munka lesz belőle.

– Meglesz, komám.

Nem folyt több beszéd.

A rongyos gárda toilettet csinált. Nem tartott meg egyebet, mint a puczér kardot. A nádas jó spanyolfal volt a jelmezváltoztatáshoz. Gunyáikat odadobták egy halomra. Úgy sem jönnek vissza érte.

Vagy hatot, vagy vakot!

Mindenkinek tetszett szörnyen a vakmerő vállalat.

Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigunyolt rongyokból, a maró férgekből, s a maróbb szégyenből; és menni fürödni elébb a vízbe, aztán a vérbe. Nagy volt az öröm.

A pusztai száraz fergeteg ezalatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a parti fecskék, sirályok lármás ezereit s borogatta be az ég firmamentumát bakacsin kárpittal. Eső nem esett abból; csak egy-egy veres csepp, ember kezére, arczára, a miről nem tudják, mitől jön; azt mondják: véreső. Találgassák a tudósok, mi az? Majd lesz itt igazi véreső mindjárt.

A lovas kuruczok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban előre-hátra az ellenség ütegével szemben; de úgy látszott, mintha nem nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyutekék előtt.

A forgószél már a szikes pusztán tánczolt s abból kavarintott fel a sötét égig egy fehér oszlopot; ha egyszer azt a portölcsért szétszórja, olyan fehér sötétséget csinál belőle a világon, hogy ember nem látja benne egymást.

Ezalatt a feltorlott Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó csapat a félsziget felé. Senki sem vette őket észre. Minden figyelem a gázlót kereső lovasság felé volt fordulva.