Part 19

– Ez Rákóczy volt? kiálta, megragadva Ilonka kezét. S azzal be sem várva a választ, hirtelen kihajolt a hintó ablakán s utána nézett sokáig az eltávozónak. Olyan jól esett még a porát is látni, a mit lova fölvert az úton.

Azalatt pedig el nem ereszté Ilona kezét a magáéból. S mikor már nem láthatott a hintóablakból semmit, akkor engesztelő kegygyel megcsókolá Ilonka arczát, s aztán feddő szóval fordult Ozmondához:

– Látod, ezt a titkot te vallattad ki Ilonával! Neki nem kellett volna ezt elmondani. Már most hozzuk helyre a hibánkat s tegyünk úgy, mintha nem tudtunk volna meg semmit.

Ozmonda irigy volt Ilonkára. Ugy tett, mintha örülne a sikerült tréfának.

A fejedelemnő pedig egész gyermekké lett az örömtől, alig birt magával. Ilonka szavait szedte elő rendbe.

– Hát csakugyan ő a legszebb férfi az országban? Hát igazán ideálja a férfinak? Még Ocskay Lászlónál is szebb férfi? Igazán?

Olyan lett az arcza, mint egy menyasszonyé.

Vége volt a feszes etiquettenek; a három asszony össze-vissza fecsegett minden édes bohóságot – az ismeretlen lovag felől, magyarázva ezt a képzelhetlen átváltozást és leginkább csodálkozva, hogy a fejedelemnő hogy nem ismert rá legalább a szemeiről, de a hangjáról sem a férjére?

– Én attól féltem, hogy a fejedelem elárulja magát, mikor a gyermekeiről beszélt a fejedelemasszony; mondá Ilonka.

– Ahán! Azért ragadta úgy el egyszerre a paripája előlem!

– Én nagy vétséget követtem el, tudom, mondá Ilonka, hogy nem tudtam megőrizni a titkot, de mikor úgy fájt a lelkemnek, a miért azt mondtam, hogy van Ocskaynál szebb férfi a világon.

Ozmonda nevetett. «Pedig nem is igaz. Nekem Ocskay szebb.»

Ilonka rábámult. Hogy lehet egy nő olyan vakmerő, hogy a feleség előtt legszebb férfinak találja annak a férjét.

Ozmonda vette észre a hatást s csak azért is növelte azt: «Bizony mondom: ha valakit szerencsétlenné akarnék tenni, az nem a fejedelemnő volna, hanem Ocskayné asszonyom.»

– Vigyázzunk! suttogá Sarolta, Ocskay jön!

Arra egyszerre mind a három hölgy komolyságra erőltette az arczát, hogy Ocskay észre ne vegye, miszerint a titok ki van találva.

Azt jött jelenteni a brigadéros, odalovagolva a hintó mellé, hogy a lehotai várkastélynál pihenőt fognak tartani, hogy az egész kiséret együvé jöhessen s aztán együtt vonulhassanak be Nyitra várába.

A Pozsonyban volt külföldi követek s a cancellár, Wratislaw és azonkívül a közbeeső vidék uri rendjének szinejava mind csatlakozott a fejedelemnő kiséretéhez; úgy, hogy a határvendéglátónál már egész szekérvár gyűlt össze.

A fejedelemnő nem birta jó kedvét eltitkolni. Egész éles szint kapott tőle az arcza.

– Brigadéros uram! mondá Wratislaw Ocskaynak. A fejedelemnő nagyon jó pirosítót használ. Tegnap még olyan halavány volt, ma meg olyan szinben van, mint egy farsangi menyecske.

– Azt a pirosítót alighanem az én feleségem adta neki kölcsön, sejteté Ocskay, gyanakodóan nézve az asszonya után, a ki azonban nagyon kerülni látszott a férje szemeit.

Innen aztán cum genitibus indulának meg Nyitra felé. Mentől közelebb jutottak, az út annál inkább el volt lepve összesereglett népsokaságtól: az örömujjongó tömegtől csak lépésben lehetett haladni. A hintó mellett lovagló Ocskay pedig alig birta az odafurakodó bámulókat vissza tartani, hogy a lovak lábai, meg a kerekek alá ne kerüljenek.

Az ágyúk üdvlövései dörögnek a messze kimagasló Czoborhegy bástyafokáról, elenyészve a nép üdvriadalában.

Az egész tájékot Nyitra felől arany köd borítá, a mint a lemenő nap a porfelleget bevilágította.

Egy tölgyfa-csoportoktól körülárnyalt dombon várt a fejedelem kiséretével az érkezőkre.

Környezetét képezték az erdélyi nemesek, a magyar főurak, a párduczbőr kaczagányos skarlátpiros dolmányos palotások, s az idegen főtisztek pompában tarkálló csoportjai. Ő maga azok közt a legfényesebb alak, királyvörös bársonymentében, aranyszövetű dolmányában, hermelines kalpaggal a fején; igazi fejedelmi jelenség.

A rengő kócsagtoll mellé oda volt tűzve a margaranthusvirág is.

Mikor a fejedelemnő hintaja megérkezett a domb elé, Ocskay László előre vágtatott a fejedelem elé s kardjával üdvözölve őt, jelenté, hogy küldetését bevégezte. Mire a fejedelem inte neki, hogy dugja a kardját a hüvelyébe, a mi hadirendben álló katonákra nézve nagy kitüntetés.

S azzal a fejedelem odalovagolt egyedül a hintóhoz, s ott leszállva a lováról, maga emelé le a hintóból a fejedelemnőt.

Mikor megölelték egymást ott az egész nép láttára, azt dörmögé a fejedelem szerelmetes szóval:

«Hát a «rajkó» csakugyan egészen az apja fia?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eddig tartott a csupa fény: – most jön az árnyék.

ÁRNYÉK A FÉNY KÖZÖTT.

A viszontlátás első boldog napjai a fényes Nyitra várában nem tarthattak soká. A szövetséges rendek, s békéltető külföldi hatalmak követei Érsekujváron vártak a fejedelemre. Ott kellett a békekötés nagy munkájához hozzákezdeni.

Érsekujvár nem az volt akkor, a mi most.

Most is elég nevezetes város. A vasuton járókelőket itt várja a Bécs és Budapest közt legjobb étkezőhely, s a kiszállásnál mulhatlanul fogadja a vidék permanens czigánybandája, walzert húz, ha osztrák egyenruhák szállnak ki a waggonból, nemzeti nótát, ha magyar celebritásokat sejt meg az utasok közt. – Akkoriban Érsekujvár a leghíresebb erősségek egyike volt Magyarországon. – Akkor volt még csak erős statio azoknak, a kik Bécsből Budára, vagy megfordítva utaztak.

Ma már nyoma sincsen a várnak.

A hatágú várcsillag minden ága egy nő nevét viselte; az egyik volt a «császárnő», a másik «zrinyinő», harmadik «bécsinő», negyedik «csehnő», ötödik «forgácsnő», hatodik «frigyesnő». E földi csillaghoz jöttek oda eltemetkezni a világ minden nemzeteinek vitézei; ott feküsznek szépen: kunok, örmények és tatárok, Abessynia és Arabia lakói; dánok és spanyolok, frankok, németek, ráczok, és lengyelek; együtt a magyarokkal: – most valamennyi fölött a szántó ekéje húzza a barázdákat.

Husz évvel Rákóczy támadása előtt hosszú ostrom után foglalta el azt a római császár a török császártól, most sokkal könnyebben jutott hozzá, (a várbeli magyarok segítségével) a magyar fejedelem. Itt volt a fejedelmi udvar. Itt gyültek össze a fejedelemnő megérkezésekor a külhatalmak követei s a bécsi udvar megbizottai.

Alig fértek el valamennyien a városban: a kis földszinti házacskákban kellett magukat meghuzniok. Azoknak, a kik Versailles, London, Amsterdam, Moszkva pompájával voltak elkényeztetve, nehéz volt magukkal elhitetni, hogy Érsekujvár is residentia.

Pedig az volt. A mit nem bizonyítottak a falak, bizonyították az emberek, még pedig nemcsak azok, a kik a falakat lakják, hanem a kik a sátorok alatt tanyáznak. Az egyszerű kis franciscanus kolostorban, mely a fejedelmi várlakot helyettesíté, a «két» magyar haza főrendei voltak összegyülve; kinn a ponyvák alatt tizenhétezernyi válogatott harczos tanyázott, azonkívül Ocskay dandára. Hadsereg volt az akkor.

Másnap reggel, a fejedelemnő megérkezése után, bemutatta Rákóczy Ferencz Saroltának a maga pompáját: – hadseregét.

Saroltának mutatta be, de az idegen uraknak volt szánva a látvány.

Egy egész hadi nép csatarendben felállítva. Szép egyenruhás hajdu sorezredek, farkasbőr kaczagányos lovasság, a palotások piros és sárga dolmányokban, a franczia granátos zászlóalj medvebőrös süvegeivel, a svéd zsoldos csapat, tászlis dókájában, háromszögletű kalapjával, a török szarácsik, makk alakú bojtos süvegeikkel, hosszú dárdákkal, kiváltképen pedig az erdélyi nemesi gárda, minden gavallér más-más szinű, szabású ős magyar viseletben, s mindezek mellett egész sorai a rézágyúknak! Valójában, a kinek ilyen kiséret áll a háta mögött, az nevezheti magát fejedelemnek! Egytől-egyig harczedzett vitézek. S vezéreik is megannyi csatában kipróbált hadverők. Vak Bottyán, a török háborúk hőse, Eszterházy, Forgách, Andrássy, az osztrák hadseregnél kitanult tábornokok; Bercsényi, a nagy organisátor, Károlyi, a mindig győztes, Ocskay, a Rákóczy mennyköve; azonkívül a franczia főtisztek a táborkarnál. S mindenekfelett maga Rákóczy Ferencz, a kiben a nagy hadvezér, a hazáját szerető nemes szív, az eszes politikus és a bátor férfi nagy tulajdonságai voltak egyesülve, hogy őt arra a polczra emeljék, a honnan szemközt állva ifju ellenfelével, azt kívánhatja tőle, hogy az őt nevezze úgy, a hogy fejedelmek szokták egymást nevezni: «testvérnek».

Ezt volt a legnehezebb megadni: erről volt lehetetlen lemondani. Mindenki óhajtotta pedig, hogy béke legyen!

Olyan közelre szálltak le a csillagok az égből, az ember azt hitte, hogy csak a kezét kell kinyujtani, hogy leszedje onnan: a béke, a jóllét, a nemzeti nagyság, a szabadság, a művelődés, a hatalom, a dicsőség, megannyi csillag! Csak egy szó, és mind itt vannak az ember forró kezében, – csak egy szó s mind visszarepültek az elérhetlen hideg magasba.

Az új császár, József, személyes ifjukori jó barátja volt Rákóczynak; mondják, hogy a börtönből megszabadításában is része volt neki, a magyarokat szerette; meg volt koronázva királynak. Pozsonyban, a történelmi halmon megtette a négy vágást szent István pallosával a világ négy sarka felé, Rákóczy nem követelte tőle ezt a koronát (még most nem), csak az erdélyi fejedelmi süveget, a mit Erdély rendei tettek az ő fejére. Hű szövetséges akart maradni. A magyar nemzet szabadságát követelte vissza. Erdély fejedelemválasztási jogát, – nem a maga személyének: az országnak. Kész volt a fejedelmi süveget átadni akárkinek, de nem eldobni.

Azt mondják: a fejedelmek kezei hosszúk; – miért hogy mégis olyan nehezen érnek egymással össze, a béke kézszorítására?

A katonai parádé legnagyobb dicsérettel ment végbe. Ocskay brigadéros dandára különösen felmagasztaltatott mind a külföldi képviselők, mind az osztrák főurak által. Meg is volt Ocskay magával elégedve.

A katonai pompát követte egy pompás lakoma, melyben a magyar szakácsművészet ismét hiresen kitett magáért. Ittak ott áldomásokat magyar, német, franczia, svéd, angol, hollandi, lengyel és orosz nyelven; elnevezték a toasztmondók Rákóczyt csillagnak, napnak, tündérnek, oroszlánnak, félistennek, csak csak épen e szót: «fejedelem» nem szalasztották ki az ajkaikon, míg végre Bercsényi maga fel nem kapta a poharat s latinul, hogy mindenki megértse, fel nem köszönté Rákóczyt, mint «princeps Transsilvaniæt». Erre aztán a magyarok természetesen nagy vivátot kiáltanak, Wratislaw a poharára tette a tenyerét s igazi cseh őszinteséggel kimondá, hogy ő neki előbb Bécsből kell utasítást vennie, mielőtt ily áldomásra poharat ürítene; az angol úgy tett, mintha egyszerre megsüketült volna, a muszka rosszul lett s el kellett egy időre hagynia az asztalt, a franczia ellenben felszökött a helyéből s körüljárt sorba koczintani minden nevezetességgel s akkor vette észre, mikor a helyére visszakerült hogy a poharában nincsen bor.

Rákóczy meg volt hatva Bercsényi hűségétől.

– Ugyan te Bercsényi, mondá neki, volna-e a világnak olyan kincse, a miért te engem el tudnál árulni?

A mire Bercsényi ezt mondá:

– Bizony mondom neked, én fejedelmem, hogy nincs a világnak olyan kincse, sem olyan veszedelem a földön, sem olyan fényes hatalom, a mi engem arra vegyen, hogy téged elhagyjalak valaha, – hanem egy kis neheztelésért nem mondom, hogy el nem hagyhatnálak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lakoma után a fejedelem a magas vendégek mulattatására egy eredeti szinmüvet adatott elő, a minek a czíme volt a Garabonczás diák: diákok által szerzett, diákok által előadott tréfa, a miben a nőszerepeket is mind a muzsafiak játszották. Általános tetszésben részesült a czímszerep játszója, a ki négyféle alakban is megjelen, majd mint öreg koldusasszony, majd mint prédikáló faczipős barát, aztán megint mint muzsikus czigány, utoljára mint kuruzsló olajkáros, s mindannyiszor meglepően el tudta változtatni az alakját, arczát, hangját, s a külömböző alakokat beszédmódjukban is hiven utánozá.

Ocskay ráismert ez alakra, még a szinpadon. Ez az ő pataki diákja volt, a kivel Léván mulatása közben, az Ilonka gyönyörüségére, Racine-féle darabokat adatott elő. Jávorkának hivták. Az előadás után bemutatta a fejedelem a fiatal Rosciust az idegen uraknak, a maga igazi mivoltjában, a midőn a katonás magatartású, büszke fejhordozásu vitézi alakról senki sem mondta volna, hogy ez az imént meggörnyedt komédiás. Jávorka a fejedelem egyik belső iródiákja volt, s a legbátrabb viaskodó; úgy, hogy sokkal többet forgatta a kezében a csákányt, mint a pennát.

Ocskay nagyon megörült, mikor Jávorkára ráismert. Mindig tetszett neki ez a fiatal ember, a ki még csaknem gyermek volt, a mikor a zászlója alá állt, s azóta sem nőtt ki a bajusza (nagy boszuságára). Az ilyen emberek, a kiknek nem akar bajuszuk nőni, rendesen keserüek, satyrikus humoruak a többi bajuszszal megáldott szerencsés emberek iránt, s csípős észrevételekkel igyekeznek a kigúnyolt hiányért maguknak elégtételt venni. Ez tetszett Ocskaynak Jávorkában leginkább, hogy ez mindenkinek ismeri a gyönge oldalát, s ha teheti, megszólja.

A szini előadás után a fejedelemnő a hölgyekkel visszavonult teázni a belső szobáiba, az urak pedig a kártyázóasztalokhoz ültek. Ocskayt is hítták, még pedig Bercsényi asztalához, de kimentette magát, hogy később majd helyt áll: elébb Jávorkával van valami beszélni valója. – Félrevonultak a tornáczba.

– Mit szeret kegyelmed inkább a kártyában: veszteni, vagy nyerni? kérdezé Jávorka Ocskaytól.

– Ugyan furcsa kérdés.

– No, mert az bizonyos, hogy veszteni baj, de minálunk még nagyobb baj – nyerni.

– Nem értem egészen.

– Hát még kegyelmed nem hallotta hírét Bercsényi pénzes zsákjának?

– Nem igen nagy híre van arról generális uramnak, hogy zsákkal állna nála a pénz.

– Pénze válogatja. – Nem régiben együtt kártyázának éjfélután kakaskukorításig vezéruraimék. Bercsényi roppant pénzt elveszített, Szirmay nyerte el. Az összeg nem volt készen Bercsényinél, azt mondta, reggelig megküldi Szirmaynak; azzal hazamentek a szobáikba aludni. Hát a mint reggel Szirmay ki akar jönni az ajtaján, majd ott nyomta a pénzes zsák, a mi az ajtajának volt támasztva. Olyan nagy zsák volt az, a minőkben a gyapjut szokták szállitani. Tele volt rézlibertással. S a zsák oldalára oda volt ragasztva a miskolczi nagy tanácsgyülés határozata, miszerint a rézlibertást minden ember tartozik elfogadni adósság fejében, s a ki azt el nem fogadja, nótába vétetik. Ezt a határozatot Szirmay pártolta épen legjobban. Szegénynek úgy kellett a palotások után kiabálni, hogy emeljék félre a pénzes zsákot, külömben ki nem jöhet az ajtaján.

Hiába haragudott érte, mert kinevették. Nem tehetett okosabbat, minthogy következő este meg ő vesztett el nagy összeget Forgách ellen. Forgách nem tudta még a dolgot s reggelre az ő szobájába vándorolt a zsák. S azóta folyvást vándorol, ha egy új embert kaphatnak; ha veszt, az is jó, ha nyer, nyerni hagyják bolondul, hadd örüljön neki: másnap aztán ő emelheti a pénzes zsákot.

– Hát a fejedelem nem haragszik érte, hagy az ő pénzét igy kicsúfolják?

– Nem tudja a dolgot, én pedig meg nem mondom neki. Mert ha megtudja, beváltja a rezes zsákot aranynyal; pedig most sincs pénze.

– Nincs? kérdé Ocskay elbámulva. Hisz én velem Pozsonyban ezüstöt szóratott az utczán a nép közé.

– Bár inkább mi közénk szórta volna kegyelmed. Mi úgy élünk mint az ördög árván maradt hét fia.

– Hát azok hogy éltek?

– Úgy, hogy ha egy jóllakott, hat koplalt; s ha egy nap mind a hat jóllakott, akkor hat nap mind a hét koplalt. – Erről persze kegyelmednek még csak sajdítása sincsen; mert kegyelmednek ha elfogy a költsége, átugrik Austriába, beszerzi a télire valót, felruházza az ezredét a morva posztóból; de mi idebenn, a kik a nagy háborut csináljuk Magyarországon, csak a pénzverésből élünk. A körmöczi, selmeczi aranyat kiküldjük Sziléziába posztóért, ágyúkért, fegyverekért, idebenn a kongóval fizetünk. Zúgolódik is az atyafiság a sok «szabadságért»; s azt suttogják kalap alatt, hogy a fejedelem, meg Bercsényi a maguk számára rakják félre az aranyat-ezüstöt.

– Hát a franczia segélypénz?

– Nem látta kegyelmed, hogy koczintott a követ úr az asztalnál az üres pohárral? Igér sokat, keveset ád.

– Igaza van, adjon maga a nemzet. A ki szabad akar lenni, feszítse meg a maga erejét, ne várja az égből a mannát. Contribuáljunk.

– Csakhogy ezt nem lehet lefordítani magyarra. Contribuálni. Ilyen szó nincs a magyar dictionáriumban. Hiszen a német ellen is azért támadtunk fel, hogy contribuáltatni akart; s azért fogtunk fegyvert, hogy a mi ilyen kegyetlen czudar szó van a világon, mint «dica», – «portio», – «subsidium», – «contributio,» azt mind lekaszaboljuk.

– Hát a nemesi rendek? főurak?

– A főurak? A kiket kegyelmed itt lát, az mind hű szolgálatainak jutalmát sürgetni van itten, s ez a sok czifra erdélyi mágnás, a ki mind úgy néz le ránk, mintha csak kölcsön adta volna nekünk a fejedelmet, otthon minden darab boglárjával adós egy szásznak, meg egy örménynek, s a zöld szattyán sarujának minden csikorgása a brassói varga pénzét siratja. – «Miseria cum sale.»

– Apró bajok, vigasztalá (magát) Ocskay. Minden szabadságharczban így van. A financziális oldala a dicsőségnek fekete. Azt csak nem tagadod fiam, hogy hadseregünk hatalmas?

– «Miseria cum aceto!» mondá erre Jávorka. Azt meg már épen jobb nem látni közelről. Isten csodája, hogy a fejedelem rég oda nem dobta a kormánybotot közéjük s úgy nem tett velük, mint szent Pál az oláhokkal. A hány vezér, az majd mind felfalja egymást. A mit Bercsényi fundál, azt Forgách tőből kiforgatja, e mellett úgy ügyelnek egymásra, mint két udvari dáma. Jaj annak, a ki az etiquettét megsérti. Valódi hypochondrái a becsületérzésnek. Ott is fáj nekik, a hol senki sem bántotta. Keresve-keresik, hogy mivel sérthesse meg egyik a másikat? egy szóban, egy tekintetben, egy elmulasztott üdvözlésben. – Hallja meg kegyelmed és nevessen, mi történt a mai hadiszemle alatt? országos nagy eset. Forgách kommandirozta a felállított hadakat, midőn a fejedelem végig lovagolt a hadsor előtt. Mikor aztán a hadsorok háta mögé került, a fejedelem tisztességből hüvelyébe dugatta a kardot a tábornokkal, úgy lovagoltatta az oldalán. A másodszori szemlénél Bercsényi járta körül a hadi lineát. Ez meg elfelejté Forgáchcsal hüvelybe dugatni a kardot, mikor visszakerültek. Forgách most e fölött dühös, a fogait csikorgatja Bercsényire. Ő ezt szántszándékos megsértésnek veszi. Mint két udvari dáma! Mint két pedáns katonatiszt! Ez most képes egy ütközetet elveszteni azért, hogy a kevély fővezér meg legyen verve. Egy ilyen gyermekség miatt! – A fejedelem ideczélzott az asztal fölött azzal a meglepő kérdésével Bercsényihez, a mire még meglepőbb volt a felelet. Higyje el kegyelmed, hogy a háborúban csak a verekedés maga a tiszta munka, a többi – előtte-utána – csupa kóczrágás, kis kutyafésülés, ispitályflastrom, enyves kéz, koldústarisznya, miseria cum sale et aceto.

Ocskay jót nevetett a bohó fiu expectoratióin. Hitte, hogy lehet bennük valami igaz, de hogy a való mennyire meghaladja a leírást, azt csak másnap tapasztalá.

Takarodóverés előtt ugyanis a vezérek mind felgyültek a fejedelem elfogadótermébe a tábori jelszó megtudása végett; a brigadérosok kinn maradtak, a két tábornok, Bercsényi és Forgách, bementek a fejedelemhez, a jelszót átvenni.

Kevés vártatva, a nélkül, hogy a fejedelem belső szobájából valami hangosabb szóváltás hallatszott volna ki, hirtelen feltárul az ajtó, s kilép rajta Forgách, nagy felindulással, minden tiszteletet mellőző módon becsapva maga után az ajtószárnyat, az arcza sápadt volt, az ajkai szederjesek, a szemei fehérét elfutotta a sárgaság, a kezei reszkedtek, a megsértett kevélység szellete jött előtte három lépésnyire.

Ocskayt épen útjában találta, de úgy tett, mintha nem látná meg, elnézett a feje fölött.

– Mi a tábori jelszó? Kérdé tőle a brigadéros.

Erre Forgách felcsapta a fejére a kócsagos kalapját s azt mondá: «eb ura a fakó!» – S azzal rengő léptekkel mérte végig a termet, s úgy ment ki onnan, hogy kicsapta az ajtót s be sem tette maga után.

Az alvezérek utána bámultak s aztán dörmögve kérdezék egymástól: ez lesz a jelszó: «eb ura a fakó!»

Hiszen nagyon nevezetes szó volt az; régi is nagyon. Pár év mulva egy hírneves országgyülés határozatának bevezető mondata lett, de az értelmét ma is nehéz megmagyarázni. Olyankor hangzik ez el a magyar ajkáról, mikor valakinek fel akarja mondani az engedelmességet, a mikor egy nálánál hatalmasabbal szembeszáll; a mikor törni akar valamit, a mi nem hajol. Hanem az lehetetlen, hogy ez tábori jelszónak volna most kiadva.

A mint ezen tanakodtak, ismét felnyilt a fejedelem szobájának ajtaja, nem nyilt, de szakadt, s kirohant rajta Bercsényi, mint egy vad oroszlán. Arcza tűzláng, minden vonása ideges rángatózástól eltorzulva; tajtékzó ajkán érthetlen szótagokra szakadozik az öntudatlan beszéd. Nem lát meg senkit, a két előrenyujtott tenyerével taszít minden embert félre, a kit útjában talál; e közben a kardja a lába elé akad, majd el bukik benne, akkor azt fogcsikorgatva tépi le az övéről s tokostul együtt a sarka alá gázolva, ketté akarja törni, az ércz kardtok elgörbül, de nem törik; a kardot sem lehet kihuzni belőle; arra dühösen az asztal alá vágja a kardot tokostul együtt, s rohan ki a teremből, majd magával viszi a szárnyajtó másik felét is; s mikor a tornáczba kiér, elkezd fuldokolva kiabálni: «Vizet! vizet! Nem! Mérget! Tenger sem mossa le! Mérget! Hadd ölöm meg magam! Kutya! Rabszolga! Én vagyok az! Orvost! Lánczot rám! Lőjjetek agyon! Ne jöjjön elém, a ki szeret! Nem kell semmi! Megőrülök! Vér van körülöttem! Belefulladok!»

Erre a lármára összefutott az egész udvari nép, az asszonyemberek nagy jajveszékelést csaptak Bercsényi fölött, senki sem tudta, mi baja lehetett. Egyik azt vélte, halszálka akadt a torkán, másik, hogy vitriolt ivott tévedésből. Odafutott a felesége is, a ki különben mindig tudott vele bánni, most arra sem ismert rá, a ruháit tépte magáról, a nyakravalóját bontotta mint egy őrült, s czibálta a saját üstökét; utoljára összerogyott, görcsös rángatózások közt, úgy fogták fel és vitték a szobájába, a hova doctor Wolffius az egész orvosi apparatusával együtt nyomban követte. A tudós doctor Bercsényitől a fejedelemhez sietett s az előteremben csak annyit mondott a diagnosisból a tudakozó uraságoknak, hogy Bercsényin kiütött a szent Vitustáncza.

Mindenki azt hitte, hogy itt valami megrendítő catastróphának kellett végbemenni. A fejedelem szobájában pedig folyvást nagy csendesség volt.

Nemsokára előjött a szobából Jávorka, hidegvérét jól megőrzött arczán könnyű gúnymosoly fintorgott.

– Hová oly sietve, fiam? kérdezé tőle Ocskay.

– Viszem a fővezérnek a fejedelem asszony repülő sós üvegcséjét.

– Mi történt odabenn? kérdezék egyre Jávorkától a többi urak.

Az iródiák vállat vont:

– «Multi rixantur de lana sæpe caprina.» (Sokan össze tudnak koczódni még a kecskeszőr fölött is.)

– De hát a tábori jelszó? sürgeté Ocskay.

– Úgy? Hát a generálisok nem mondták meg az uraknak?

– Az egyik azt mondta, hogy «eb ura a fakó!» a másik meg azt, hogy «czoki tenger!» de melyik az igazi?

Jávorka elnevette magát: ugyan szomorú nevetés volt! Azután fülbe súgva mondá meg Ocskaynak a mai parolát.

– «Magad uram, ha szolgád nincs.»

Ocskay tovább adta a jelszót súgva, az alvezérek aztán vették a kalapjaikat s nagy fejlógatva odábbálltak. Csak Ocskay László maradt ott, megvárva, míg Jávorka visszatér.

Az nagyon hamar megtörtént.

– Mi veszedelem volt odabenn? kérdezé Jávorkától.

– Semmi veszedelem. Mulatságos dolog. Egy népdalt adtak elő duettben. «Vagyok olyan legény, mint te!» Szép nóta az, kivált ha két generális énekli, s hangjánál van mind a kettő.

– Összekaptak egymással?

– De meg egy kicsit a harmadikkal is.

– A fejedelemmel?