Part 18

Hanem Ilonka egy másik vasajtóra lett figyelmes. A melyik átellenben volt; előtt járt alá s fel egy őr, karjára vett fegyverrel. A vasajtó fölött volt egy kerek ablak vastag vasrácscsal, ezen keresztül hangzott a bezárt oduból valami nóta, rekedtes férfihang danája.

Az a nóta, ami a rácson keresztül hangzott, nagyon ismeretes volt azon időkben Magyarországon. Mindenütt énekelték a mezőkön; – de Pozsony fővárosának a várában bizonyára csak az ilyen vasrácson keresztül énekelték:

«Lám a német mily kövér: Bőribe se fér. Mégis mindig enni kér: Szegény magyar vér!»

– Ez itt börtön? kérdezé Ocskay.

A bán kedvetlenül felelt:

– Igen; de nem a rendes hadifoglyok számára, azok szabadon járnak a város falain belül; ide csak azokat szokták zárni, akik mint nagyon gyanus, vagy veszedelmesnek talált kémek lettek elfogva.

– Szabad lenne őket meglátni? kérdezé Ilonka.

– Miért ne? ha kegyelmed óhajtja, mondá a bán; gondolta magában, hogy ezt az asszonyt megszállta a jótékonysági szellem. A szegény raboknak szokás aprópénzt ajándékozni: azon ők vesznek maguknak dohányt. Inte a várnagynak, hogy keresse ki a csomagból a börtönajtó kulcsát. «Egyébiránt biztosíthatom kegyelmedet, mondá Ilonkának, hogy nem igen fog itten valami megnézésre méltó arczokat találni. Csupa alsórendű pofák».

– Csak azt az egy embert szeretném látni, aki most énekelt, a hangja nagyon ismerős nekem.

– No akkor igazán csallóközi szerencse volna, ha ráismerne kegyelmed; mert az a ficzkó, aki ebbe a ketreczbe magányosan van bekalodázva, a legfurfangosabb gézengúz, a kiből az alatt a másfél év alatt, hogy ide bekerült, még csak azt sem lehetett kivenni, hogy kinek hívják? Hasztalan vallatják azt, mert mindenre olyan feleletet ád, hogy senki sem okosodik ki belőle.

Ez alatt felnyitották a nehéz lakatokat, a vasajtó feltárult, szabad volt belépni.

A lánczravert fogoly ott kussadt a falhoz támaszkodva háttal, s amint meglátta a belépő nagy urakat, fütyölésre változtatta nótáját, de nem hagyta abba.

Ilonka bizony ráismert az emberre; Marczi volt az: az ő Marczijuk a lévai kastélyból.

– No te ficzkó, hadd abba egy kicsit a füttyszót; aztán állj elő, ő kegyelmeik akarnak veled beszélni.

Marczi úgy tett, mintha nem is látná meg Ilonkát.

– Mi a neved, jó fiu? szólt hozzá Ocskay.

Marczi félreszegte a nyakát nedélyesen, s azt felelé:

– Een nekem bizony az a nevem, ami az apámé, kettőnknek van egy nevünk; meeg se veszünk össze rajta.

– Mióta vagy itten?

– A kapuzárás óta.

– Hát miért fogtak el?

– Mert annak, aki kergetett, jobb lova volt, mint nekem.

A bán közbeszólt:

– Bécs alatt fogták el a ficzkót, levelet akart valakinek vinni. S mikor látta, hogy megkerítik, összetépte a levelet s megette! S azóta ki nem lehet belőle venni, hogy ki küldte azt a levelet és kinek?

– Hová való vagy? kérdé Ocskay, erősen szemügyre véve a legényt.

– Oda, ahol megsütötték a szőlőt.

– A kiejtésed elárulja, hogy palócz vagy.

– A vaóna nekem jó; mert akkor a palócz ülne itten, een meg otthon daraszolnék.

– Nincs valami kivánságod a kegyelmes urhoz?

– Csak arra keernem eő kegyelmét, hogy adatna más kalendáriumot a porkolábnak.

– Milyent? te!

– Hát a melyikben ne lenne egy heeten háromszor peentek.

– Azt érti alatta a ficzkó, szólt mosolyogva a bán, hogy hetenkint háromszor kell neki bőjtölni. Maga az oka, mért nem vallja meg, hogy ki lova-csikaja? Addig pedig ki nem szabadul innen.

Ilonka lopva egy ezüstpénzt csúsztatott a fogoly markába, aztán sietett ki a börtönből. Biz az nem is női idegeknek való légkör itten.

A börtönajtót bezárta a várnagy s azután az átelleni vasajtó lakatjait nyitogatta fel.

Ez alatt Ilonka ezt súgta a férjének: – Ez a fogoly odabenn, szegény megboldogult bátyám inasa. Bizonyosan anyánk küldte őt hozzám Bécsbe, fogságom alatt, izenettel, akkor került rabságra.

Ocskay testét egyszerre a hideg is, a meleg is végigjárta.

– Hát mégis van egy ember a világon, aki élő tanuja Tisza Gábor megöletésének, s aztán annak a meggyalázásnak, amit ő rajta ezért elkövettek! Hát nem lettek valamennyien belefojtva a Tiszába! Ez még kimaradt valahogy. – Az egész ezred a bán tulajdona volt. Azé a magas uré, aki őt most a pozsonyi vár termein végigvezeti, udvarias bókolással előre bocsátva őt minden ajtóküszöbnél. Ennek az ezredét semmisítette ő meg Tisza-Becsnél. Egy ember kimaradt. Az bizonyosan Léván volt akkor, a hajdani gazdája anyjának a kastélyában. Most ez az utolsó ember a sors véletlenéből Pálffy bán kezébe kerül, mint hadikém, s az holtig foglyul tartja őt itt e torony fenekén, makacs hallgatásáért! S ezt soha se tudja meg senki, ha őt a véletlen ide nem hozza.

A másik vasajtó is kitárult, a bán karját nyujtá Ilonkának s bevezette őt a vastag fal ablakán át homályosan világított terembe. – Ez volt a Pálffy-család kíncstára. A felfordult világban mind ide hozatták fel a család értékes ereklyéit, a miknek nagy része még a gazdag Fuggerek hagyománya volt.

Ilyen kincshalmazt nem egyhamar látni egy rakáson.

A bán sorba felnyitogattatá a nagy vasládákat, s elmagyarázta Ilonka előtt a sok műkincs értékét, alapos tárgyismerettel. Némelyikhez egész történet volt kötve; mást érdekessé tett a mester neve, a kinek a kezéből kikerült; igen épületes volt a művészi kezelés, a foglalat némelyiken; ritkaságokban sem volt fogyatkozás, megfizethetlen drágakövek azok közt, miket a krónika «paragon» névvel czímez.

Ilonka nem hogy egy szóval, de arczának egy tekintetével sem fejezte ki mindezen drágaságok fölötti bámulatát.

Egykedvüen, szomoruan hagyta magának mutogatni a boglárokat, kösöntyűket, Cellini remekműveit. Semmire sem derült fel az arcza.

Végre egy szekrényt nyittatott fel a bán, mely tele volt csupa merő arany-nyaklánczokkal, a minőket főuri családok hölgyei viselnek nagy pompa alkalmával. Franczia, mór, velenczei, erdélyi, szerb, török ötvösművészet remekei mind; bámulatraméltók a változatosságban, a mit emberi kevélység kigondolni képes.

Ilonkának az arczán még csak kiváncsiság sem látszott.

A bán finom udvaroncz volt – s talán még egyébre is gondolt. Azt mondá, egyszerre Ocskayhoz fordulva:

– Méltóságos brigadéros uram; ugyan válasszon ki egyet ezek közül, a mai szép nap emlékeül, a felesége számára.

Ocskay László Ilonka szemébe nézett. Olvasta-e tán e merev tekintetben a szív legtitkosabb gondolatját? Mondott-e valamit ez a mélán elmerengő arczulat, e szomoruan hallgató száj?

– Kegyelmes uram, viszonzá a bán szives ajánlatára, nagyon köszönöm a kegyes megkinálást, s bizonyára nem utasítom azt vissza, sőt sietek elfogadni. Ha szabad nekem a megmutatott lánczok közűl azt kiválasztanom, a melyik az én feleségemnek legjobban tetszeni fog, úgy én azt a lánczot kérem a számára, a melyik annak a palócz fogolynak a kezére van kötve, a rajta függő klenodiummal, a palóczczal együtt. Ez a ficzkó az én nőm testvérének inasa volt valaha, az anyósom hajduja később, bizonyosan a napam küldte a fiut levéllel Bécsbe a feleségemhez, mikor őt foglyul ott őrizték. Nem járt az ember semmi veszedelmes titokban. Bocsássa őt szabadon kegyelmed. Ennek az ajándéknak fog a nőm legjobban megörülni.

Ilonka nem tartóztathatta vissza, hogy zokogva ne boruljon a férje vállára. Bizony azt tette volna e perczben, ha a világ leghatalmasabb ura előtt állt volna is. Hogy az így kitalálta szive legnehezebb kivánságát.

A bán maga is meg volt hatva.

Megszorítá Ocskay kezét.

– A kegyelmetek kivánatára, de leginkább a kegyelmed jótállására megteszem azt, hogy szabadon bocsátom a makacs ficzkót, a kinek még a nevét sem tudtam meg eddig. Most már nem is kérdem. Magukkal vihetik.

Erre a szóra aztán tanulhatott valamennyi zafir, gyémánt, opál az egész kincstárban Ilonka arczától, hogyan kell ragyogni? Ez a tündöklő arcz maga volt egy kincstár, s mikor erre nézett, gazdagabbnak érezte magát Ocskay az egész Pálffy-majorátusnál.

Valjon mi volt ez tőle? Hogy kihozza az örök feledés sirjából azt az egyetlen embert, a ki élete legátkosabb titkának birtokában van? – Csak a közönséges lovagi nagy lelkűség-e, mely a szeretett nőnek, ha egy rejtett kivánságát kitalálhatta, azt rögtön teljesíteni siet, s nem kérdi, mennyibe kerül? Vagy talán a férfiui dacz, mely megúnta a sarkában kullogó balsors elől futva-futást, s egyszerre szembefordul vele, odatekint a rejtélyes végzet arczába, letépve róla a fátyolt s kevélyen provokálja maga a fátumot, s ő vet neki gáncsot? – Vagy talán arra gondolt, hogy hiszen beszéljen hát ez a tuskó, ha meg akar szólalni: ő annyi babért szerzett már a fejére, hogy az eltakarja a meggyaláztatást, s a nő szerelme olyan tenger, hogy abba még a testvér koporsója is elsülyed. Ilonka őt még akkor is szeretné, ha megtudná valaha, hogy ő volt az, aki a bátyját megölte.

Vagy talán számitott? Az emberi hála gyönge csiráira gondolt? Ez az ember, a kit most az életnek visszaad, hű ragaszkodással fog érte megfizetni? s fenyegető kisértetből virrasztó eleven őrévé válik álmainak?

Ki tudja?

Előérzete nem súgta meg neki, hogy ennek mi következése lehet még valaha?

A börtönajtó ujra kinyilt, a rabot kihozták, levették a lánczait.

– No te ficzkó, mondá neki a bán. Mai napság ugyan jó kalendáriuma van a porkolábnak. Neved napja van benne; pedig nem is mondtad meg, kinek hínak. A te urasszonyod kegyes kérésére szabadon bocsátlak. Elmehetsz, a lánczodat is elviheted emlékül és aztán, ha akarsz, beállhatsz Ocskay brigadéros uram farkasbőrös kuruczai közé.

A palócznak még csak egy arczvonása sem mozdult meg erre a szóra. Nagy hideg flegmával kétrét hajtogatá az ajándékba hagyott lánczokat s a vállára veté. Azzal kétfelé törülte a savószin bajszát s azt mondá nagy hegyesen:

– No een hát már most csak megleszek valahogy; de hogy eel meg majd nálam neekül a várkapitány?

– Bolond ez, vagy idióta! mondá a bán Ocskayhoz.

– Mind ilyen a palócz, felelt az rá.

Pedig hátha más is volt abban, mint palócz golyhóság! Hátha ez az ember, mikor hallgat, akkor magában beszél; sőt mikor beszél is, akkor is mondogat magában valamit; de mást. «Te vagy az a hős? Rákóczy mennyköve? Azért csak pribék vagy. Megölted az én jó uramat. – Elvetted az édes hugát? Szeret nagyon? Boldog melletted nagyon? – Azért mégis csak pribék vagy. – Kiszabadítasz a börtönömből, holtig kenyeret, mundért adsz; meg is becsülsz, magad mellett járatsz? ott leszek, szolgállak hiven, hallgatok csendesen; őrizlek, oltalmazlak, vért is ontok érted; hanem mégis csak pribék vagy, gyilkos vagy s eb legyek, ha valaha én téged szeretni tudlak!

Meglehet, hogy az az ostoba pofa ilyeneket rejtett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A nagy templomban megszólalt a harang, annak jeléül, hogy a fejedelemnő a reggeli misére indul. Ocskay búcsút vett a bántól.

– A viszontlátásig, mondá neki a bán.

– Már vagy itt, vagy a csatamezőn.

Úgy váltak el, mint akik lehetnek valaha igen jó barátok s igen jó ellenségek.

Reggel kilencz órakor már útban volt a fejedelemnő. A bán egész a város határáig kisérte, a hintaja mellett lovagolva. Ott átadta a kisérés tisztjét Ocskaynak. A várfokról huszonegy lövésre dördültek az ágyúk, s a mezőn felállított csapatok sorlövést adtak; a fejedelmek üdvözlete mennydörgés.

Szemben a császári csapatokkal volt felállítva Ocskay lovassága. Az egész dandárját magával hozta. Ötezer lovast utikiséretnek! Mind nyalka, zöld dolmányos, verescsákós, farkasbőr-kaczagányos vitézek. Sokan vannak közöttük, a kik egész Bécs városa kapujáig ellovagoltak már, hogy fejedelemasszonyukat megláthassák. Az övék a dicsőség, hogy legelébb megláthatják.

Innentől kezdve aztán egész Nyitráig egy diadalmenet az út. Minden város, minden falu ünnepi díszbe, virágba öltözött. A nép sokféle nyelven beszél, de egyforma szívvel szeret.

A fejedelem Nyitrában várta nejét. A felvidéken ez volt a legalkalmasabb hely fejedelmi pihenőnek: díszes várkastélya, vagyonos polgársága, gazdag főpapjai, szerzetes kolostorai lehetővé tették a vendéglátást. Pozsonytól odáig azonban jó két napi járó az út legjobb idővel is. Az első éjszakát a fejedelemnőnek kiséretével együtt a semptei várban kellett tölteni. Az is Rákóczy vára volt: nem rég foglalta el; sok harczot kiállott régi erősség.

Semptétől továbbutaztában a fejedelem által előre küldött hintóba ült át a fejedelemasszony, kisérő hölgyével, Ozmonda grófnővel együtt. Azt kivánta, hogy Ocskay Lászlóné is az ő hintajában foglaljon helyet. Udvari etiquette szerint Sarolta maga foglalta el a hátulsó ülést, a kisérő hölgyek vele szemközt szoktak ülni.

Azalatt, a míg Ocskay László, a fejedelemnő kivánatát tudatva Ilonával, őt a hintajából hozzá átvezette, egy érdekes titkot közölt vele.

– Kedvesem. Tudsz-e te egy kevéssé tettetni?

– Ki? Én? A nő nagyot bámult. A szót ismerte, de a megfelelő fogalmat nem.

– Te a fejedelemnő hintajában fogsz ülni, vele szemközt és azalatt úgy kell parancsolni tudnod az arczvonásaidnak, hogy azok se meglepetéssel, se elpirulással, se valami örömnek a kifejezésével valami titkot el ne áruljanak. A titkot előre megsúgom. A fejedelem meg akarja lepni a feleségét Nyitrán innen, ő maga lovagol eléje, kapitányi ruhában, s mintha a fejedelem nevében tenné, egy bokrétát nyujt át az asszonyának. Azt akarja megtudni, hogy vajjon ráismer-e a neje? Hat év óta nem látta őt. Mikor elragadták az oldala mellől, hogy fogságra vigyék, Rákóczy Ferencz simára borotvált ifjoncz volt, a rövidre nyirt tarkón az allonge-paróka. Ilyennek látta őt Sarolta az elválás pillanatában, s azóta is mindennap, ha mikor az arczképe előtt elmélázva megállt; ha álmodott is róla, csak ilyennek álmodhatá. Most pedig Rákóczy Ferencz egy ősmagyar dalia, a legigazabb magyar arcz; láttad egynehányszor, beszéltél is vele. Ő a legszebb magyar férfi a világon. Arczában jóság, ész és erő van kifejezve. Festő nem divinálhatná ki, hogyan fessen hősnek és fejedelemnek valóbb arczot? Eleonora sohasem láthatta ezt a gyönyörű fejet; még nem is álmodhatott róla. A megnyult, sima udvaroncz képe után idegen lett neki az az erős vonásokra kidomborult arcz, hatalmas pörge bajuszával; s a sima nyirott fej után, mit vagy paróka, vagy hálósapka takart, ez a dusgazdag göndör hajtól körülárnyékozott oroszlánfő. Alig fog ráismerni. Még a hangja is más lett. Tudod: a franczia az orrából beszél, hadarva, a német nyitott szájjal és csácsogva, a magyar a torka mélyéből és minden szót megropogtatva. A fejedelem azt a gyöngéd találós mesét akarja feltenni, vajjon ráismernek-e? Ezt teneked nem szabad elrontanod. Mikor oda fog a hintó mellé lovagolni, neked nem szabad elárulnod, hogy ismered. Hideg fejbólintással kell visszaadnod az üdvözlését; ha megszólít, «százados kapitány urnak» czímezned; s ha a fejedelemnő kérdeni találja: nem ismered-e ezt az urat, azt felelned rá, hogy soha sem láttad.

– Istenkém! sóhajta fel Ilonka; borzongatva és csiklandozva attól a gondolattól, hogy ő neki már most hazudni kell, – csak tréfából – és szent czélra – és hivatalból; – de az is nehéz. Vajjon kiállja-e?

– No hát, kedves jószágom, már most tudod, hogy mihez tartsd magad? De ki ne fecsegd az egészet rögtön Ozmonda grófnőnek! Ő soha sem látta a fejedelmet.

Ilonka erre a szóra megkeményíté a szivét.

– Tüzes vassal sem veszik ki belőlem, meglátod!

Aztán egészen büszke volt rá, hogy őtet ilyen nagy államtitok megőrzésével bizták meg, s föltette magában, hogy annak meg fog felelni egész tehetségével.

Ugy történt, a hogy Ocskay László megmondá.

Ujlakon túl, mikor a szőlőhegyekről aláereszkedtek a hintók, szemközt jöve a Nyitra felől egy század a fejedelem palotásaiból, s azoknak az élén maga Rákóczy Ferencz, egyszerű századosi egyenruhában.

Mikor a fejedelemnő hintajához ért, odalovagolt a nyitott kocsi-ablakhoz s egészséges magyaros üdvözlettel szólítá meg a fejedelemnőt.

– Szerencsés jó napot kívánok, felséges asszonyomnak!

Eleonora kiváncsian hajolt előre és rábámult a megszólítóra…

… Csakugyan nem találta ki a rejtélyt! Nem ismerte meg a magyar arczban a régit, a magyar szóban a hajdanit…

A fejedelem egy bokrétát tartott a kezében; orgonavirág volt az. Ez idő szerint a legujabb disznövény Európában, a mit a császári tudós botanikus Busbach hozott nemrég Kis-Ázsiából, fejedelmi diszkertek pompájáúl.

– A fejedelem küldi általam ezt a bokrétát felségednek.

A virágot megismerte Sarolta; de a szavakat nem érté. Ozmonda grófnő magyarázta meg neki azokat németűl. És azután a fejedelemnő válaszát is viszont ő tolmácsolá magyarúl a tisztelgő lovagnak.

– Igen szépen köszönöm a bokrétát; ez az én kedvencz virágom. Ezt mi úgy híjuk, hogy «margaranthus».

– Mi magyarok ebből a szóból «orgona-virágot» csináltunk.

Így folyt aztán a beszélgetés Ozmonda tolmácsolása mellett; a fejedelem beszélt magyarúl a nejéhez, a fejedelemnő felelt a férjének németűl s Rákóczy megvárta, a míg azt neki Ozmonda lefordítja.

– Felséged Nyitra várában ezen virágokkal találja a szobáit feldiszítve, folytatá Rákóczy; de azt kérdezteti általam a fejedelem, hogy nem árt-e azoknak az illata felséged drága egészségének?

Sarolta megértve a kérdést, megadta rá a választ.

– Köszönöm a fejedelem szives gondoskodását és kérdését. Egészségem nagyon jó, hála a mindenhatónak, s szobáim otthon, Bécsben is mindig tele vannak virágokkal.

– Vajha ne lenne felségedre nézve Bécsben az otthon, hanem minálunk!

A fejedelem e szóval csaknem kiesett a szerepéből; ez túlment a százados illetőségén.

A fejedelemnő nagyon rá is nézett érte.

– Hogyan? Ezt is a fejedelem megbizásából mondta kegyelmed?

– Minden bizonynyal.

– Otthonnak kell neveznem azt a házat, a hol a gyermekeim vannak, mondá erre a fejedelemasszony.

A fejedelem hátrarántotta a paripáját. Bizonyosan egy porszem eshetett a szemébe, azt kellett kitörülnie.

Megint előre léptetett s folytatá a beszélgetést.

– Szabad a fejedelmet megnyugtatnom az iránt, hogy gyermekei egészségesek?

– Mondja meg kegyelmed, hogy testileg, lelkileg épek, egészségesek, jó órában legyen mondva! A nagyobbik igen szelid, komoly és jó tanuló; már latinúl is olvas és confirmálva is van.

Rákóczy csak alig tarthatta féken a nyelvét, hogy rögtön ne folytassa a kérdést, mielőtt a mondottakat Ozmonda grófnő lefordítja neki magyarra.

– És a kisebbik?

A fejedelemnő mosolygott. Milyen furcsa ember ez a kapitány! Ő is olyan mohón tudakozódik a kisebbik felől, akár csak az apja. Annak volt az a szivbeli kedvencze. Csak azért se dicséri fel előtte – a rajkót.

– Óh a kisebbik, az nagy pajkos. Az inkább szeret játszani, birkózni, mint betüket magolni. Makacs, akaratos, szilaj fiu: egészen az apja fia!

Ha e szavaknál az arczába nézett volna Sarolta Rákóczynak, lehetetlen, hogy ki ne találta volna a maga rejtélyét; az a kisugárzó öröm mindent elárult volna az «ő» szemei előtt.

– Szabad-e jó hirrel visszaszáguldanom a fejedelemhez?

Rákóczyné még többet is mondott.

– Mondja el kegyelmed neki még azt is, hogy fiai minden reggel, este az ő arczképe előtt mondják el imáikat. Mondja el neki, hogy az ő neve az, a mivel ébrednek, az utolsó szó, a mivel aludni mennek, ez békíti ki őket, ha összeczivódnak. Mondja meg neki, hogy mikor asztalnál ülnek, legjobb falatját mindegyik a tányérján felejti, azt mondják: «apa távolban van és talán éhezik.» Mondja meg neki, hogy éjszaka, mikor magukra vannak, felkölti egyik fiu a másikat álmából s tanítgatja azokra a magyar szavakra, a miket a felszolgáló cselédtől ellopogatott, hogy tudjanak apával beszélni valaha!

De már ezt nem várta be Rákóczy, hogy lefordítsák neki németből magyarra. Nagyon tüzes volt a paripája. Előre ragadta. Nem maradhatott meg a hintó mellett, hogy el ne árulja magát.

A fejedelemnő azt hitte, hogy ennek így kell lenni. Valamit súgott Ozmondának, mire a grófnő, kihajolva a hintó ablakán, visszahívta a lovagot.

– Kapitány úr! Jőjjön vissza, kérem. A fejedelemnő meg akarja önt jutalmazni.

Rákóczy visszatérve, feszes udvariassággal viszonzá:

– Felséges asszonyom! Nekem a fejedelem által meg van tiltva minden jutalom elfogadása.

– De «ezt» talán? mondá Sarolta, letörve egy ágat a lilaszin orgonavirágból s odanyujtva azt Rákóczynak.

Ehhez már nem kellett tolmács.

Rákóczy levette a kalpagot fejéről, s míg Sarolta az orgonavirágot a sastollas forgó mellé odatüzte, egy áhitatteljes csókot lehelt arra a hófehér bársonykézre.

És Sarolta még akkor sem ismert rá.

A fejedelem aztán vágtatott tova a «maga» virágjával Nyitra-Lehota felé; nemsokára messzire elhagyta a nehéz hintót, a mi lassan döczögött előre a maga hatos fogatával.

Ilonka nem rontotta el a tréfát az egész beszélgetés alatt. Pedig sok jó alkalma lett volna hozzá, hogy megitassa az egereket, mert mindent értett, a mi másra nézve titok volt; de tartotta magát szilárdúl a férje utasításához, s ha néha-néha elővette az érzékenység, eltakarta az arczát a kézbeli kendőjével, mintha az uti por ellen védelmezné magát, s a mellett ugyan őrizkedett a fejedelem arczára tekinteni, nehogy elárulja magát, hogy ismeri ezt a lovag urat valahonnan.

Hanem épen ezáltal tette magát gyanussá – Ozmonda előtt.

Ozmonda észrevett a fejedelemnővel beszélgető lovag arczán valami könnyű megdöbbenést, a mint az Ocskaynét meglátta a hintóban s az sem kerülte ki a figyelmét, hogy a lovag többször vetett beszéd közben futó pillantásokat Ilonka felé, míg Ilonka állhatatosan a fejedelemnő arczára nézett, sőt néha kitekintett a hintó másik ablakán a mezőre. Ez a közöny erőltetve van. Egy ilyen szép délczeg lovagot minden nőnek ugyan szembe kell nézni, – a ki azt először látja.

Ezt nem akarta Ozmonda kitanulatlan hagyni.

A mint a kisérő lovag elvágtatott, azonnal megszólitá Ilonkát.

– Kegyelmed, brigadérosné asszonyom (a fejedelemnő előtt az udvarhölgyeknek nem volt szokás egymást tegezni), ismeri talán ezt a lovagot?

Ilonka meglepetve tekinte a kérdezőre.

– Honnan gondolja ezt kegyelmed?

– Onnan, hogy egyszer sem akart ránézni, mindig elfordította az arczát. Ha soha sem látta volna, jobban megnézte volna. Látta őt már valamikor?

Most itt lett volna a feladat: mondani valamit, a mi az igazságot – megkerüli!

Hiszen ha csak mondani kellene, az még valahogy kitelnék; de mit szól hozzá az arcz, mely arra a puszta gondolatra, hogy most hazudni kellene, egyszerre tűzlángba borul?

Az elpirulást pedig másra magyarázzák. Ozmonda kaczag.

– Haha! Kegyelmednek ugyan melege lett egyszerre! Nem látta, nem ismeri ezt a lovagot?

– Láttam is, ismerem is, mondá Ilonka, s ezzel a szóval visszaparancsolta a lázadó piros vért az arczából. Nem esett hazugságba. De a szive mégis csak nyugtalanul dobogott, mintha valami nagyot vétett volna.

– Akkor a nevét is tudja kegyelmed?

– Tudom; de nem mondhatom meg.

– Ej, ej! egy név, a mi kimondhatatlan! Ez veszedelmes titok lehet.

– Ha veszedelmes, csak rám nézve az.

– És Ocskayra nézve nem?

– Épen nem.

– A kapitány igen szép ember.

– Igazán az.

– Ideálja a férfinak.

– Magam is azt hiszem.

– Még Ocskaynál is szebb embernek találja kegyelmed?

– Még nálánál is. Ő a legszebb férfi Magyarországon.

– Ah ez naiv vallomás. A női erény hazájában! Hát már idáig terjed Trianon?

Ozmonda csipkelődései nem fájtak volna Ilonkának, ha a fejedelemnő arczán nem kellett volna látnia a szigoru megróvást, a mi ezeket követte. Sarolta maga példányképe volt a hitvesi hűségnek.

– Hagyj békét Ilonának! mondá a fejedelemnő.

– Hisz én nem kérem semmi titkát, csak az ismerős lovagnak a nevét. Azt felséged is követelheti tőle.

– Az igaz, Ilona? Hogy híják ezt a lovagot?

Ilona arcza most már elsápadt; olyan volt, mint a vallatott rab, a ki a biró kulcsos kérdései előtt alig tudja tovább rejtegetni titkát.

– A nevét nem mondhatom meg.

– Akkor te szereted őt.

A mikor ezt mondta a fejedelemnő, arczában annyi nehéz vád, oly terhelő itélet volt, hogy Ilonka nem tehetett róla, de kénytelen volt magát ellene védelmezni. Csendesen, nyugodtan válaszolt.

– Szeretem: mint a hogy szereti bizonynyal minden magyar asszony.

Sarolta arczán, mint a felébredés, oly gyors volt egyszerre az átmenet a fagyos szigorból a verőfényes örömbe.