Part 17

Ocskaynak egyszerre kevélyen emelkedett égfelé az arcza. Pozsonyba betörni, az még szebb a szénakaszálásnál is: Pozsony az ország fővárosa; a császári hadvezérek főhadihelye; hatalmas erősség, megerősített vár. Ide betörni még nem adatott alkalom se Károlyinak, se Vak Bottyánnak, se Bercsényinek.

– A fejedelem egyenesen Ocskay László uramat akarja megbizni ezzel a feladattal.

– Elfogadom! Elfogadom…

– És pedig aztán a fejedelemasszonyt kell elhoznod magaddal a császáriaktól a fejedelemhez.

Erre a szóra mind a hárman egyszerre ezt a nevet ejték ki:

– Czinka Panna!

– No mi baj a Czinka Pannával?

Megjövendölte ezt, ezelőtt három nappal, mondá Ocskay.

Csajághynak a jobbik bajusza olyanforma rándulást tett, mint mikor valaki visszatartóztatja a nevetést, a mi csiklandja belül. Folytatta nagy komolysággal:

– És pedig ennek a végrehajtására azonnal és rögtön utra kell indulnod.

Most már Ilonkából kitört az indulat.

– Én nem bánom! De ha az uram elmegy, én is vele megyek. Nem bánom, már megmondtam, hogy el nem maradok tőle, megyek vele minden háboruba, de én el nem hagyom többet.

– Igenis, folytatá Csajághy mogorván. Kegyelmed is vele fog menni brigadérosné asszonyom, és kegyelmed fog legelől berontani Pozsony városa kapuján.

– Azt is megteszem! szólt a nő durczásan. Nekimegyek az ágyutüznek, ha az én uram utánam következik. De elég nem szép volt kegyelmedtől, hogy kimondta az Isten nevét, mikor én azt kérdeztem, hogy nem akarja-e az én uramat háboruba vinni?

– No hát mondtam én, hogy háboruba viszem?

– Hát ugyan hová?

De már tovább nem birta Csajághy a komédiajátszást; elkezdett kaczagni s kaczaj közt mondá el:

– Hát értsük meg a dolgot, komámasszony. Ugy van az, hogy a császáriak kiadják a fejedelemasszonyt egy találkozásra a fegyverszünet alatt, azért küldi a fejedelem Ocskayt eléje Pozsonyba. Kegyelmed is vele megy Ocskayval, komámasszony, a fejedelemnőt fogadni. Lesz ágyuzás, de csak puskaporral. Hahahaha!

Ilonka sírva fakadt a nagy visszatért örömtől, a nagyasszony pedig hátbaütögeté Csajághyt, a miért így megijesztgette az egész familiát. Ki tenné fel róla! Ilyen komoly seriozus ember, s még micsoda tréfát fundál ki magában?

Csak Ocskay komolyodott el egyszerre. Valami villámlott át a lelkén. Egy jóslat. – Nem Czinka Pannáé, az szemfényvesztés. Hallhatta a czigány leány a fejedelem udvaránál, hogy erről beszéltek, megelőzte a hivatalos küldöttet idejöttével. – Ocskaynak Ozmonda fatális jóslata jutott az eszébe. – Azok között, a kik a vörös zászlót le fogják tenni, legutól említé e nő magát a fejedelmet. – Már hozzá kezdtek a kisérlethez. – Odaküldik a feleségét hozzá…

Senki sem vette észre az arczán e rövid borulatot. Egy pillanat mulva már ő is örült az örvendezőkkel.

CSUPA FÉNY.

Ocskay álmai megvalósulását látta maga előtt.

Soha jobban ki nem választhatta volna a fejedelem azt az embert, a kire ezt a feladatot ruházza, hogy képviselje Erdély fejedelmét, és a magyarországi szövetséges rendek fővezérét azon a helyen, a hol a császári udvar küdöttei és a nagyhatalmak kitünőségei lesznek jelen; a hol az eddigi ellenségnek szándéka kitüntetni nagyrabecsülését; neki pedig azt kell tudni fentartani. És mindezt egy szerelmes idyll színjátéka alatt.

II. Rákóczy Ferencznek a feladata volt a pozsonyi asszonyfogadásnál kimutatni, hogy ő «fejedelem» és hogy az is akar maradni; a császári párté pedig az volt: éreztetni vele, hogy ő «férj» és lehet, ha akar, boldog ember.

Mind a két félnek meg kellett mutatni, hogy mit tud? Arravaló a külső pompa.

Ocskay hiusága meg volt dicsőülve!

A nagy férfiaknak nagy hiuságai vannak.

Szegény nőknek mennyiszer a szemükre lobbantják a hiuságukat; pedig a nő-hiuság csak a nősténye a pávának, a férfi-hiuság az igazi hímpáva.

Végre-valahára egy igazi diadalmenet várt reá; nem olyan, mint az eddigi bevonulások voltak, tört falak résein át, füstölgő házromok üszkein keresztül, vérrel festett utczákon végig; hanem magába az ország fővárosába, mely tárt kaput nyit fényes kisérete és hintósora elé: a várkapuk fellobogózva, az utczák zöld galyakkal kirakva; ott látta maga előtt tisztelegni parádéra azokat a katonákat, a kikkel annyiszor találkozott a harczmezőn, s meghajolni a zászlókat üdvözletére; hallotta a harangok ünnepi concertjét, a miket eddig csak félreverni szoktak az ő közeledtére; látta fellobogózva azt a hidat, a melyet tüzhajókkal szokott szétrombolni, és hallotta annak a népnek az üdvrivallását, mely eddig az ő rémnevével szokta elaltatni nyugtalan porontyát a bölcsőben. Ni, hogy töri magát a sokaság, mikor az Ocskay előtt lovagló herold iszákjába markolva szórja közé a pénzt. Pedig a pénzre ez van írva: «pro libertate», s ez igazi ezüsből van. A fejedelem képviselőjének pénzt kell szóratni, mikor bevonul a városba. Az ablakokból virágot hintenek rá. A diadalkapu előtt fehérbe öltözött szüzek fogadják, hosszú taláros papok és nyestprémes városatyák: a vár ágyuitól alig lehet hallani, hogy mit szónokolnak? Bizonyára azt, hogy ez a nap kitörölhetlen emlékű marad Pozsony város krónikáiban.

Minden szem őt nézi: a «Rákóczy villámát», a ki most csak ragyog, de nem üt; azok között sok szép szem is van. De Ocskay senkinek a bámulatára nem tart olyan nagyot, mint a feleségeére. Ilonka ott jön utána hatlovas hintóban. Ha eddig is bámulta a férjét, minek fogja őt tartani most? ennyi fénytől körülragyogva?

S ez még csak a külső pompa; de hát mikor a díszmenet megérkezik a primási palotához, a hol a fejedelem küldöttségét az egybegyűlt főrendek, zászlós urak, hadvezetők, külhatalmak követei fogadják! Bármelyik kuruczvezér lett volna is itt most Ocskay helyében, azt sem tudta volna, melyik lábával lépjen előre, merre nézzen, kire hallgasson? az pedig, a mit neki kell mondani, bizony a torkába rekedt volna; de Ocskaynak ez volt a régi álma. Csak forró képzelete ábrándképét látta maga előtt, semmi mást. Itt volt az ősz főpap, aki őt egykor, mint szerzetest, fölszentelte, s aztán mint szökevényt excommunikálta, az ország primása Széchenyi; itt jött eléje az ország nádora, Esterházy, a ki aláirta számüzetését, itt fogadta őt Pálffy János bán, azon ezrednek tulajdonosa, melyben ő mint altiszt szolgált, mely szégyenletes bünhödésének tanuja volt, melyet ő a rongyos gárdával a Tiszába öletett; és a nevezetes nagy hadvezérek, a kikkel az országon keresztül-kasul kergetőzött. Megannyi jó ismerős. Egy pillanatig sem jő zavarba, mikor eléjük kell állnia. Tudja, hogy most ő a fejedelem személyét képviseli. Minden nyelven tud beszélni, a melyen megszólítják, s mindenki iránt tud udvarias lenni, a hogy fejedelmi személyesítőhöz illik. A velejött társak méltán irigykedhetnek rá. Nyomába se érnek.

Hát még midőn a fejedelemasszony megjelen az elfogadóteremben, kisérve ragyogó hölgykoszorútól; a főurak, követek, tábornokok nejei vannak körülötte; mind magyar díszruhában. Ez is az udvariassághoz tartozik. Maga a fejedelemnő pompás himzésű fekete öltönyt visel, mely arczát még halaványabbnak tünteti fel.

Ocskay odalép a fejedelmi nő elé s tiszteletteljesen meghajolva előtte, felolvassa a fejedelem latin nyelven írt üdvözletét hozzá, mire a fejedelemnő egy pergamentlapról szintén latinul felolvassa a választ.

Ocskay megcsókolja az eléje nyujtott kezet, s átadja a fejedelemnőnek a férje által küldött pompás briliántos gyűrűt; mit az felhúz az ujjára, s a közben halkan mondja Ocskaynak:

– Mi nagyon sokat beszéltünk kegyelmedről!

Ocskay azt hitte ennél a szónál, hogy most az ő arcza világít ebben a teremben.

Következett a kiséretül jött hölgyek bemutatása.

Sarolta megcsókolta Ilonka arczát s azt rebegé neki:

– Kegyelmed már boldog!

A mit Ilonka megértett s a férjének majdan el is mond.

Azzal, etiquette szerint, a már bemutatott hölgy a fejedelemnő jobbjára lépett át s itt egyszerre szembetalálkozott egy olyan arczczal, a melyet már egyszer látott életében. Lehetett az kedves, lehetett kedvetlen találkozás: jó barátné, vagy ellenség. Ozmonda volt.

Első ízben csak egy perczig látták egymást; a motesiczi kastély előtt, mikor kicserélték őket egymásért. A női szemeknek elég egy ilyen látás, hogy emlékükben maradjon a látott arcz örökre.

Ocskay is csak akkor vette észre Ozmondát: eddig nem látott mást senkit, csak a fejedelemnőt.

Ellenség ez, vagy barátné?

Ozmonda döntötte el a kérdést.

– Ah, hiszen mi cseregyermekek vagyunk! suttogá Ilonkának s megcsókolta az arczát.

Meglehet, hogy valami felhő ment a nap elé, de Ocskay azt hitte, hogy az ő arczának az elborulása okozta ezt a sötétséget. Inkább egy férfi csókolta volna meg előtte Ilonkát, mint ez az asszony.

Annyira fel volt háborodva, hogy majd elmulasztá a kiséret többi tagjait bemutatni, egynek épen el is felejtette a nevét; úgy, hogy Ozmonda segíté ki a zavarból; odasúgta félig halkan: «Blaskovics!» a min azután egy pár könnyüvérű fiatal úr el is nevette magát.

A bemutatást nagy díszlakoma követte; a melyről csak annyit tartunk érdemesnek följegyezni, hogy a császár egészségére Ocskay László ürített poharat, míg a fejededelemre a primás mondott áldomást. (Még akkor sem a «Gotterhalte», sem a «Rákóczy-induló» nem volt: különben azokat harsogtatták volna a felköszöntések után.)

Estére pedig fényes tánczvigalom volt rendezve a Pálffy-palotában, melyre minden notabilitás híva volt.

Ide már a hölgyek nem díszmagyar öltönyökben jöttek, hanem a legujabb versaillesi divat szerint öltözve. Ilonkának is fel kellett ölteni az e napra készült baleinet, a bouffantokkal, a halcsontos vállfüzővel, a minél nagyon neheztelte, hogy olyan nagyon ki kell neki vágva lenni. A haját is be kellett pudereztetni, de az arczát nem engedte kifesteni, elég ha a szépítő moucheokat felrakták rá: még csak szemöldököt sem engedett nagyobbat csinálni, mint a milyen már van.

Szegényke, bizony nagyon gyámoltalanúl viselte magát, mikor az életében első bal-pareén megjelent, egy olyan öltözetben, a minőhöz soha sem volt szokva. Azt hitte, hogy az a legyező arra való, hogy azzal az ember folyvást a keblét takarja.

Rájött nagyhamar, hogy mire jó másoknak az az arczfesték? Hisz az egy jóltevő álarcz, a mi eltakar. Nem lehet észrevenni, mikor fülig pirul a nő. Az ő gyönge harmatbőrén pedig mindjárt meglátszik, ha valami zavarba hozza.

Pedig minden megszólítás előidézi ezt. Először nem érti tökéletesen azt a franczia nyelvet, a min itt társalognak. Más az, a mit a franczia könyvből olvas és más a mit beszél. Azt írja «eaux» s azt mondja «ó»; aztán meg «aout» s az is «ó», ki találja ki, melyik volt?

De még rosszabb, ha megérti, a mit hozzábeszélnek; mert az csak hizelkedés; szépeket mondanak a szemébe, s ilyent még ő soha sem hallott. A férje soha sem mondta neki azt, hogy ő szép, más meg hogy merne ilyent mondani?

Aztán Ocskay nincs mellette, hogy a karjába kapaszkodhatnék. Ellenben sajgó szívvel kell tapasztalnia, hogy férje idegen hölgyeknek udvarol. Ezt ő nem tarja jó szokásnak.

A gyönge teremtés úgy keres valami nálánál erősebbet. Nagyhamar rátalál, ez is őt keresi; a bájos Ozmonda, ki a fejedelemnőhöz vezeti Ilonkát. Ilonkán rózsaszín öltöny van, a fejedelemnőn sárga, Ozmonda öltönye egy virágos mező.

A franczia követ, marquis des Estampes, ezt a bókot hozza áldozatul a három egymás mellett álló hölgynek:

– Cette fois Paris serait bien embarassé. (Páris ezúttal nagy zavarban volna, hogy kinek adja az aranyalmát.)

Ozmonda kész volt a visszafeleléssel.

– Eh bien. Il embrasserait tous les trois. (Hát megölelné mind a hármat.)

A calembourg tetszést aratott, csak Ilonka szemei nyiltak bámulatra; hát szabad ilyeneket mondani itten?

– Et garderait la pomme (s megtartaná az almát); szólt a marquis.

– Merci pour la pomme. Nous courons pour une couronne. (Köszönjük az almát, mi egy koronáért pályázunk.)

– Ce cours serait court. (Rövid futás lesz.)

– Ce cours finira à la cour. (Ez a pálya az udvarnál fog végződni.)

Ozmonda csak úgy röpítette egymás után a szójátékok rakétáit, Ilonka nagy bámulatára. Neki ehhez semmi tehetsége nem volt. Pedig ez nagyobb virtus, mint jó gazdasszonynak lenni.

Most egy nehézkes főúr szorított magának helyet, a francziát félretolva, a fejedelemnő körül. Az is elmondta, hogy milyen jól néz ki ma a fejedelemasszony, s baronesse Ocskay milyen kedves. Ez Wratizlaw prágai kanczellár volt. Ilonkának volt annyi természetes esze, hogy a «baronesse» czimet vissza ne utasítsa, megértette, hogy a cseh főurra nézve lehetetlenné volna őt megszólítani e czím nélkül.

Ez is Ozmondánál akadt fenn.

– Hát maga, kis grófné, micsoda benső viszonyban van azzal az Ocskayval? kérdé németül.

– Excellenz! kiálta fel elszörnyedve Ozmonda, kifejezően ijedt szemet villantva Ilonka felé.

– Hahaha! nonono! Honny soit, qui mal y pense. Hát hiszen csak nem nem fogok valami betiset mondani a felesége jelenlétében, grófné.

Ozmonda Ilonka arczát vizsgálta. Vajjon elmondott-e neki a férje ő felőle valamit?

– Halljam a magyarázatot!

– No hát azt értettem, kis grófné, hogy a bemutatásnál kegyed segítette ki Ocskayt a zavarból, mikor egyik kisérője nem jutott neki eszébe.

– Blaskovics?

– Kegyelmed ismeri ezt a kurucz urat?

– Par hasard.

– Talán annak a neve is ott van a kegyelmed albumában? Hahaha!

– Aber Excellenz!!! kiálta fel, legyezőjét a beszélő elé tárva Ozmonda. Legyen irgalommal!

– Hahaha! Maga egy geniális gyermek! Igazán mondom! Csókolni való! Hahaha.

A cseh főúr tovább ment. Ozmonda pedig nagy figyelemmel kémlelé Ilonka arczát.

Ha ennek elmondott Ocskay valamit abból, a mit Ozmonda felől tud, úgy ennek az arcznak lángveressé kell gyuladni arra a szóra: «a kegyelmed albumában»; mert az közbeszéd tárgya volt az udvari körökben, hogy Ozmonda minő kalandot állt ki Beczkó várában, s azt az öltönydarabot, a min a titkos irást elhozta magával, úgy hítták, hogy «az Ozmonda albuma». De nem. Ilonka arcza egy sugárral sem lett pirosabb ennél a szónál, mint volt eddig: a szemei, az ajkai nem árultak el semmi tudást; tettetni pedig ez az arcz nem képes.

Ozmondát meggyőzte ez a gyanútalan tekintet arról, hogy Ilonka nem tud még ő felőle többet, mint azt, hogy ők egymásért lettek tábori szokás szerint kicserélve.

Föltette magában, hogy tehát majd ő fogja ezt a történetet elmondani Ilonkának.

A bécsi etiquette szabálya szerint az éjféli utolsó menuette után, a fejedelemnő bevégezve a cerclet, a hölgyekkel félrevonul, s akkor aztán a férfiak is igyekeznek a buffetbe s mind a két nem külön kedve szerint lakomázik.

A lakoma alatt a várbástyáról tüzijátékot ropogtattak el a vendégsereg és a városi nép gyönyörüségére, a négy nagy torony hol veres, hol zöld bengáli fénytől ragyogott. Ez alatt jó alkalma volt Ozmondának félrevinni Ilonkát egy ablakmélyedésbe, mintha a tüzijátékot néznék s a Benzári-vizet[3] kanalazgatnák mellette.

– Hát hallgasd meg, hogy mi annak az «én albumomnak» a története.

És aztán elmondott Ilonkának a grófné a Beczkóban történtekből annyit, a mennyit épen akart, s elhallgatta azt, amit tudatni nem kellett.

Ilonka a bámulat figyelmével hallgatta e történetet végig. Neki olyan meseszerű, olyan rémséges volt mindez. Olyan természetes volt tőle ezt a kérdést intézni Ozmondához:

– De hát mi kényszeríthet téged, (már akkor tegezték egymást), hogy ilyen veszélyes merényletekbe ártsd magadat?

Veszedelmes egy kérdés volt.

Ozmonda annak is megtudott felelni.

– Hát, kedvesem, látod mi történik itt most körülöttünk? Fény, pompa, hizelkedés. Azt hiszed, hogy ezt csak a maga gyönyörűségére teszi minden ember? Mindennek czélja van. Rákóczy Ferencz nagy pompával közelít a bécsi udvar felé, s épen olyannal a bécsiek ő hozzá. A háborúba belefáradtak innen is, túl is. Pénze sincs senkinek hozzá. Rákóczy az utolsó ezüstjét szóratta ki mai napon a pozsonyi népsokaságnak; Bécsben pedig közel állnak a kenyérforradalomhoz. Az öreg császár meghalt, az ifju békeszerető, s lelkében mindig hajlott a magyarokhoz. Azok között is vannak igen sokan, a kik szeretnék már a békét helyreállítani. A készség meg van rá innen is, túl is. Csak egy nehéz akadály van. Rákóczy el akarja magát ismertetni Erdély fejedelmének, választás szerint; a császár pedig ezt az egyet nem akarja aláirni. Kész a fejedelmet birodalmi herczeggé, akár nagy birtokok örökös urává tenni; kész őt szepesi gróffá kinevezni; de az erdélyi fejedelmi buzogányt átadni nem. Most elbocsátják Rákóczyhoz a feleségét, a kit hosszú évek óta nem látott. A fejedelemnek szive van: számítanak rá. Lehet, hogy a szerelme erősebb lesz, mint a büszkesége. Talán nem is büszkeség az, csak a honfitársaktól való tartózkodás. Ha azok, a kik hozzá legközelebb vannak, a kikkel tanácsot szokott ülni, azt mondanák, hogy legyen engedékeny, a saját lelkével tán ki tudna alkudni. Az a kérdés, hogy a fejedelemnő könyei megolvasztják-e a vas akaratot? Ha kedvező sikerrel térünk vissza, mindnyájan boldogok leszünk: te is, ő is, én is. De ha a fejedelemnő könyörgése kárbaveszett fáradság lesz; ha a fejedelem jobban szereti az ábrándjait a valóságnál, akkor szerencsétlenek leszünk te is, ő is, én is. Neked az urad ujra belerohan abba az ádáz küzdelembe, a melyből nincs kijárás; se élve, se halva a tied nem lesz soha; talán magával együtt földönfutóvá tesz magadat, gyermekedet; a fejedelemasszony, ha most egyedül kell visszatérnie Bécsbe, (pedig visszatér, mert fiait otthagyta), akkor lemondva minden reményről, az általa alapított apáczák kolostorába fog elvonulni, annak lesz fejedelemasszonya; én pedig: a kinek a sorsa az övéhez van lánczolva, vele megyek s megosztom vele, a hogy eddig megosztottam, a sivár életet.

Ilona elhitte, hogy azok igazi könyek, a mik e szavaknál Ozmonda szemében ragyognak: nem tudta, hogy igaz gyöngyöt, igaz könyet csalódiság hiven tudnak a mai világban már utánozni.

Ozmonda letörlé azokat, pedig jól illettek neki.

– Most már aztán meg fogod érteni, kedvesem, miért vetem én bele magamat a legnagyobb veszélyek örvényeibe? miért járok álruhában, álútakon táborhelyről-táborhelyre, inteni, buzdítani azokat, a kiknek közrehatásától függ az, hogy a fejedelem tegye le a harczi zászlót. – Mondhatnám, hogy egy ország nyugalmáért teszem: nevezhetném magam szentnek, martyrnak, aki feláldozza magát pusztuló nemzete nyugodalmáért. Nem mondom azt. Bevallom neked himezetlen: önnön világomat védem. Szeretnék élni, örülni, boldog lenni; iszonyodom az élve eltemetettek sorsától. Szeretem a szép világot! s ha szeretek még valakit azonkívül, az a fejedelemasszony, a ki rám nézve több, mint az édes anyám. Ha a mi asszonyi munkánk nem sikerül, mi mint halottak térünk vissza mind a ketten, s csak a sirokban válogatunk még. – Most már érted, hogy mi az én albumomnak a története?

A tüzijáték elmultával a fényes társaság hazaoszlott.

Ilonka még a hintóban ülve, hazáig (a várban volt a szállás!) mindent elmondott a férjének, amit Ozmondától hallott.

Ocskay László azt mondta erre Ilonkának:

– Kedves jószágom! Csak te azt tartsd meg, hogy a mit Szunyoghy Ozmonda beszél, az egyik füleden ereszd be, a másikon pedig ereszd ki; mert az vagy alatta, vagy fölötte van, de közepette soha sincs az igazságnak. Azért minden tizedik szavát hidd el; de ha még könyezni is látod, akkor azt a tizediket se hidd!

A fejedelemnő kiséretével együtt a primatialis palotában volt szállva, s bécsi szokás szerint, tíz óra előtt nem jött ki hálóterméből. Ocskayék azonban, akik a várban voltak elszállásolva, már az első hajnali ébresztő trombitaszónál felkeltek, úgy, hogy a felkelő nap már ott találta a kuruczezredest, Ilonkájával együtt, azon a pompás erkélyen, mely a vár Duna felőli homlokzatát ékesíté. Gyönyörű egy vár volt! Négy magas tornya a négy szögletén, aranyozott réztetővel fedve, csak úgy ragyogott a messzeségbe; bejárata homlokfalát barokkstilü faragványok diszíték, termeinek boltozata szinezett stukk-művel volt pazarul kirakva.

Pálffy bán, ki a házigazdát adta ez alkalommal, maga is korán kelt, hogy az utikészülődéseket idején elláthassa; de a várbeli vendégeket már a reggelizésen is túl találta, midőn négylovas hintajával a várba felérkezett. Azok a gyönyörű kilátást bámulták a vár erkélyéről. Fölséges egy kép! hátul a Kárpátok végszakadványai, sűrű erdők között rejtőzködő falvak, a napos oldalakon világos zöld szőlőkertekkel, lenn az ódon város, ez idő szerint Magyarország legszebb királyvárosa, büszke tornyaival, szökőkútjaival, lábainál a méltóságos Duna, keletnek egy sziget háromszögénél kétfelé szakadva; és aztán a végtelen távol, mintha csupa kert volna, teleszórva városokkal: valóságos paradicsom.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá Ocskay; azt hitte, hogy nem hallotta senki.

– A gyönyörű panorámát bámulják kegyelmetek, úgyebár? – kérdezé a bán, amint kilépett hozzájuk az erkélyre, az udvarias üdvözlés után. De még sokkal szebbnek fogják azt találni a torony estradjáról, ha nem sajnálnak velem oda felfáradni.

Innen még elragadóbb a kilátás. Amint a nap küllői egy sűrű felhőpaizs mögül a városra lesütnek, a kémények füstje aranynyá változik s egész dicsfényt képez. Olyan az, mintha a város illuminálva volna – nappal.

– És ezt kell nekünk elpusztítanunk! – suttogá a bán.

Visszatérőben aztán felnyittatá a hatalmas főur, a labanczhad fővezére, a torony-szobáit emeletről-emeletre s bevezette azokba Ilonkát, elmondva neki, minő történeti emlékek teszik azokat egyenkint nevezetesekké? Még mindegyik lakott volt, ha nem is emberektől, de megőrzésre méltó ereklyéktől. Régi hősök fegyverzetei, királyi vendégek félretett butorai, ellenségtől elfoglalt zászlók lakták ez odúkat, por-, rozsda-lepte mind; ritkán látogatták.

A torony első emeletét képező szobának vasajtaját három lakat őrzé: egész tudomány volt azoknak a felnyitogatása; a berozsdásodott sarkakon nyikorogva fordult el az ajtó; a feltárult szoba egészen üres volt, a torony öles vastagságu falába boltozott ablakfülke maga egy kis szobának látszott, melyből a kettős vasrácsokon keresztül homályosan szürődött be a napvilág.

A terem egészen üres volt; hanem a belső falában látszott egy kandallószerű mélyedés, «egy» darab kőből faragva; azt is vasajtó zárta, csalóka-zárral csukódó.

A kulcshordó várnagy azt az ajtót is felnyitá a bán parancsára.

A fülke üres volt. Három szakaszra volt osztva: egyikben sem volt semmi.

A bán némán mutatott az üres odúra, Ocskay is odameredt tekintetével ebbe az ürbe, homlokát leránczolta, öklét ajka elé szorítá s ballábát maga elé feszíté, mint a hogy tesz az ember, mikor egy szédítő meredély szélén állva alánéz a sötétes mélységbe s úgy érzi, mintha valaki állna a háta mögött, a ki le akarja onnan taszítani.

A két férfi szeme e sötétségtől ellakva, önkénytelen egymásét kereste s azt látszott megkisérteni, hogy melyik állja ki a másiknak a lángját?

– Mi hiányzik innen? kérdezé Ilonka; aggasztva e baljóslatos csendtől.

– A «korona!» felelt rá a bán.

– S miért nincsen az itt?

Hiszen ez az, amit az a két égő tekintet kérdez így egymástól.

Miért nincsen itt a korona? Szent Istvánnak koronája; a magyar állam symboluma; a nemzet örök ereklyéje, melynek távolléte pusztulás, inség, dögvész az országon, visszakerülése új öröm, boldogság, kigyógyulás?

Miért nincs az itten?

Hiszen ha erre neki felelni tudna ez a két okos nagy ember! Ha felelni tudnának rá a cancellárok, a bánok, a primások és miniszterek!

Ha felelni tudnának a «szövetséges rendek», az országgyűlések!

Ha felelni tudnának a tanácskozásra összegyült Anglia, Dánia, Svéczia, Hollandia, Oroszország követei, kik mind abban a kérdésben fárasztják diplomatiai tudományuk egész egyetemét, hogy «miért nincsen itten a magyar korona?»

A bán elkeseredetten csapta be a fülke vasajtaját; megtörlé szemét; tán köny szökött belé? s aztán karját nyujtá Ilonkának, s vezette őt, egy fokkal alább, a földszintre.

A torony legalsó osztályában a boltozatos előtornácz kétfelé választá az épületet; jobbra is, balra is nehéz vasajtók nyiltak.

– Ez itt a mi kincstárunk, szólt a bán, az egyik ajtóra mutatva, a hova a háborús idők alatt családunk minden várkastélyából összehordta legértékesebb ereklyéit. Érdemes a megtekintésre.

Hogy ne? Egy régi ereklyékkel telt kincstár.