Part 16

Ocskay László siet a maga hintajába emelni hölgyeit. A fiut? Óh, azt nem adja oda. Az lovas-katona lesz; neki már ott a helye. Beburkolja őtt a kaczagányába, ugy lovagol vele ki a harczosai közé, akik százszoros viváttal fogadják a kis ezredesüket. Ocskay oda ülteti őt maga elé a nyeregbe. Másfél éves a kis kurucz, hogy ne tudna már lovagolni. Még ő mondja: «hott, hott!»

A két hintó a kicserélt hölgyekkel indúl visszafelé keletnek, nyugatnak.

AZ ISTEN BÉKÉJE.

Ocskay ezuttal a zay-ugróczi kastélyba vitte kedveseit, a hűséges Zay grófok vendégszerető házához.

Mennyi elmondani valójuk lehetett egymásnak! A nőnek, az anyának, a férjnek; de különösen annak a negyediknek, a ki most tanul beszélni.

Ocskay csakugyan majd odaégette a feleségét akkor annál az első berohanásnál (csupa hitvesi szeretetből) az ostromolt kolostorba. Annak a rimánkodó kezei nyultak ki feléje az ablakrácsokon. – Milyen nagyon nevetni való volt ez mostan!

Onnan azután Ilonkát, hogy a gyermeke megszületett, más fogságba vitték; Tiszáné nagyasszony azt is híven megosztá vele, még a bőjtös eledelt is megette. – Milyen nagyon nevetni való volt ez!

És most már ismét egymáséi lehetnek! Soha többet el nem válnak. «Nem is volna, hova hagyjalak el? mondá Ocskay; kastélyom szét van rombolva, földeim vetetlenek: vándorolnod kell velem faluról-falura, s ott aludnod a sátorban, mint a czigánynak.»

– Mint a Czinka Pannának! mondá Ilona.

– Hát már ezt is tudod rólam? kérdé Ocskay csodálkozva.

– Mindent! Szólt Ilona neheztelést mimelve.

– Féltékeny vagy érte?

– Hát hogy ne?

– De hát kitől tudtad ezt meg?

Ilona nem tudta tovább vinni a szerepét; nevetésre gömbölyült az arcza.

– Bohó te! Hiszen magad küldted oda hozzám izenettel Czinka Pannát.

Ezen aztán nevettek mind a hárman. – Nem is hárman, de négyen: – sőt az ötödik is. A vas ember is ott állt, mint csendes tanuja örömeiknek, gyönyörüségeiknek. Ocskay még az úton elmondta Ilonkának, mennyit köszönhetnek ők Csajághynak? Ez a példányképe a jó barátoknak.

Rá is elragadt a nevetés.

Ocskay megszorítá a jó barát kezét.

– Mennyivel vagyok én te neked adósod?

– A többi semmiség volt; dörmögé Csajághy. Hanem ezt az utolsót soha el nem felejtem. Ez keserves munka volt.

– Az asszonyőrzés?

– Igenis az. Inkább egy csörgőkigyót adtál volna ide őriznem, inkább egy pestis-lazarétumot biztál volna rám, mint ezt a némbert.

– Vége van. Felejtsük el.

– Mindent elfelejtenék neki; de azt soha, hogy téged féltékenynyé akart tenni a nőd ellen. A boszorkány!

Ilona komoly lett e szóra.

– Hiszen velem volt az anyám.

Tiszáné tréfára fogta a dolgot.

– Igaz biz az, fiam uram, hogy én mindig vele voltam, s vigyáztam a kegyelmed feleségére, de nem ám azért, hogy el ne csábítsák kegyelmedtől, hanem hogy pápistává ne tegyék.

Ismét nagy ok a nevetésre.

– Mert, héj, bizony azok az apáczák nagy mesterek abban! folytatá Tiszáné. Kegyelmed már elvetette a drága virágmagot Bellarminiussal, s az könnyen csirát hajt. Én csak jótállok a magam leányáról, de hát kegyelmedről ki kezeskedik, hogy nem lett pápistává?[2]

– No arról meg én felelek! mondá Csajághy, s nagyon komoly arczot csinált hozzá. Még akkor is, mikor valamennyien mind nevettek rajta.

Hiszen, aki a viszontlátás órájában féltékeny tud lenni, az bolond!

Ezek pedig nagyon okosak voltak! Csókolódtak, úgy haragudtak.

– Isten ne vegye tőlem bűnömül, mondta Ocskay, ha azt mondom, hogy nem kivánom a mai napon cserébe az üdvösséget! Mert ennek a boldogságnak lehetetlen, hogy fokozása legyen!

– Pedig hát látod, van fokozása; szólt Csajághy s odahajolva Ocskayhoz, valamit súgott a fülébe, a mire Ocskay nagy szemeket meresztett, s bámulva mondá:

– Hát miért nem hivod őt ide?

Csajághy oly gyöngéd, fájdalmas szemrehányással tekinte e szónál Ocskayra, a minőre ezt a kemény arczot alig hihette valaki képesnek, s Ocskay elérté, a mi e tekintetben mondva volt: «lehetnél-e hozzá olyan kegyetlen?»

Ocskay rögtön fölkelt a neje mellől, s a nyakába csimpajkozó gyermeket visszatette az anyja ölébe: «mindjárt visszatérek!» mondá és Csagjághyval együtt kiment a szobából.

A gyermek álmos volt, azt elvitte az öreganyja aludni. Ilonka egyedül maradt ott.

Elkezdte a fejét törni ezen a talányon.

Mi lehet az, hogy valaki idejön, aki még fokozni képes az ő boldogságukat, s a kinek mégis nem lehet idejönni, a férjnek kell kimenni hozzá?

A kiváncsiság nagyon jogosult volt: s a talány nehéz.

Az idő pedig telt: a nagy remekművű álló órán már kétszer huhukolt a bagoly, két óranegyed mult, az egész óra betelt, a két érczember a kalapácscsal elverte az órát a harangon s a férj még sem jött vissza.

Ilona odaállt az ablakba s kibámult az udvarra.

Ott a tornácz előtt állt egy csatlós két felnyergelt lóval, amik közül az egyik, a nemes telivér paripa, nyugtalanul kapálódzott.

Nem sokára jött egy másik csatlós s az is két paripát vezetett kantárszáron.

Egyszer aztán megnyilt a tornáczajtó, s kilépett rajta Ocskay, útnak öltözve. A nehéz, czombig érő saruk, a farkasbőr bunda a vállán, a kulacs az oldalán, mind azt jelenték, hogy útra megy.

Utána jött Csajághy; de az már nem volt olyan nagyon felbundázva, ő csak a párduczkaczagányt vetette a nyakába.

De ami az úti-öltözetnél is jobban meglepte Ilonát, az a sajátszerü búskomorság volt Ocskay arczán, a minek nem birta az okát kitalálni. Soha sem látta őt még ilyennek. Mikor Csajághytól elvált, valami szelid keserüség vonult át az arczán: mintha mosoly akart volna lenni; de az ajkai nem nyiltak szóra.

Felveté magát a nyeregbe, s onnan szorított Csajághyval kezet.

Ilona jól hallá az ablakból, mikor Csajághy azt mondá neki:

«Isten hozzád Ocskay!»

És Ocskay kirobogott a kapun, anélkül, hogy Ilonától búcsút vett volna… Még csak fel sem tekintett az ablakba, ahol tudhatta, hogy Ilona áll minden bizonynyal.

Hát ez a fokozása a boldogságnak: annak az üdvösséggel határosnak?

Ilona várta, hogy majd feljön Csajághy s kulcsát adja ennek a talánynak. Még inkább elbámult aztán, mikor azt látta, hogy ez is lóra kap s a kapun kirobogva, Ocskayval ellenkező irányban elvágtat, s csak a csatlósától kisérve.

Hát már mit jelent ez?

Ilonka csak ott állt és bámult ki az ablakon át a távolba, összekulcsolt kezekkel. Bámult a tovarobogó férj után; és várta, hogy talán az egyszer mégis csak majd visszanéz, s úgy elszorult a szive, mikor azt látta, hogy a távozó alakot mind jobban elfedi az esti köd és még sem fordul egyszer is vissza. Óh, milyen nagy lélekfájás azt igy elnézni!

Ekkor egyszerre átkarolja a vállait valaki, egy nesztelenül háta mögé lopódzott alak, s megcsókolja az arczát.

Ilona nagyot sikoltva fordul vissza, s ott találja magát a férje karjai között.

Ocskay László úgy olvas ez arczban, mint a nyított könyvben.

– Te most azt hitted, ugy-e, hogy «én» vagyok az, aki ott tovavágtat?

– Hát ki az ott?

– Az öcsém, Sándor.

– Hát mért nem jött fel hozzánk?

– S te azt nem tudnád?

– Mi őt nagyon szerettük, – kivált az anyám. Talán azért?

– Mert szerettük?

– Az anyád inkáb, mint te. De ő még jobban szeret mind a hármunkat, mint mi őt együtt mind a hárman. Jer anyánkhoz, hadd mondjam el egyszerre mindkettőtöknek, hogy mit hozott nekünk a mi Sándorunk.

– Az még boldogabbá fog bennünket tenni? kérdé Ilonka.

– Egészen boldoggá.

Ilonka ismét megtalálta a kedvét, mint elzajlott zivatar után az énekes madár: olyan nevetve tudta elmondani az anyjának, hogyan elnézte ő a Sándort a Lászlónak s hogy duzzogott érte, hogy az még csak fel sem néz hozzá egyszer is az ablakba; még csak vissza sem fordul egy búcsútekintetre.

Nem is sejtette, hogy minő szomorú titka van ennek?

– No hát, mi jót hozott a Sándor nekünk? kérdé a nagyasszony.

– Jobbnál jobbakat, szólt Ocskay László. A fejedelem ő felsége küldte őt hozzám kegyelmes iratokkal. Az egyik levélben ő felsége kinevez engem brigadérosának; egy ranggal a mostaninál feljebb. Innen egy lépés már a generális.

Ilonka úgy örült annak, hogy már most hát brigadérosné lesz, mintha neki volna abból legtöbb dicsősége.

– A második irata a fejedelemnek egy donationalis levél, melyben nekem adományozza a sztropkói uradalmat ősi kastélyával együtt. Nem vagyok hát többé hajléktalan földönfutó, van a hová vigyem a feleségemet, fiacskámat: szebb is, jobb is az eddigi birtokomnál; dicsőségesen szerezve.

Ilonka csak a fejét ingatta s odatapadva férje keblére, mondá:

– De én nekem ez nem nagyobb boldogság; mert én el nem maradok tőled semmiféle fényes palotájáért a fejedelemnek többé; hanem ott akarok lenni, ahol te vagy; ha gunyhóban, ha sátor alatt; sehol engem el nem hagysz magadtól!

– Nem is hagylak el, édes mennyországom! rebegé Ocskay, erőteljes két karral oda szorítva magához visszavívott kincsét. Dehogy hagylak még el valaha magamtól. Halld meg, hogyan lesz tökéletessé a boldogságunk? A harmadik levélben arról tudósít a fejedelem, hogy alá lett irva a fegyverszünet hat hónapra a császárral, külső hatalmasságok, Anglia és Holland, közbevetik magukat, biráskodni fognak Magyarország és Ausztria között s ha lehet, megszerzik a békét. Erre az időre hazaoszolhat a felkelősereg, kiki a maga családi tüzhelyéhez; a vezérek is a maguk váraikba: csak az őrségek maradnak a zászlók mellett. Hat hónapig Isten békéje van az egész országban, s talán végkép meg is marad. Most már nincsen egyébb hivatalom, mint – a bölcsőt ringatni. Áldassék az Isten!

E szóknál Ocskay László térdre bocsátkozék, s a két nő is oda térdelt mellé (pedig pápisták sem voltak) s egymást átölelve, áldoztak – az egyetlen drágasággal, amit Isten az oltárról felvesz magához – az érzés könyeivel.

Óh te Isten szent békéje, de nagy kincs vagy te a földön!

«Együtt leszünk hát, és együtt örülünk egymásnak! – Ott találunk mindent, ami volt, elveszett, ujra megkerült. – Lármás gazdaság: tehenkék szarv nélkül, bőtejelők; – a kalkuttai kakasok. – A mókus a kaliczkában. – Dehogy az! A gyermek a bölcsőben; – nem, nem! a kis paripa hátán. – Anyánk is velünk lesz! – S ez így fog tartani, míg a világ világ lesz!»

Mindenkinek volt valami egy örökkévalóság számára készített terve; mert hiszen olyan nagy idő az a – hat hónap, a mig tart a «Treuga Dei.»

Tehát ugy-e, hogy van fokozása még ennek a boldogságnak is?

És ezt a potentiára emelést a testvér hozta meg!

Az a Sándor, aki valaha olyan szivesen látott vendég volt a Tisza-háznál. Aki mindig ott felejtett valamit, mikor eltávozott, hogy visszatérhessen érte. S aki most, mikor mind a ketten embernyi emberekké lettek, olyan nagyon hasonlít a bátyjához, hogy a távolban még az ángya is elnézte az urának.

Erről azután eszébe jut Lászlónak az, mikor ő maga is bámulva látta saját magát második alakban megjelenni, a midőn az egyik alakját olyan keserves kelepczébe szorították bele a gonosz labanczok.

A kandallótűz mellett ülve, elbeszéli ezt az esetet Ocskay az egész házi nép előtt. Anyósa és felesége oly szívdobogva hallgatják ezt a regét. Ilonka nagyokat borzad. Tiszáné nagyasszony a könyeit törli.

Végig elbeszéli azt Ocskay László, hogyan szabadította meg őt csúf halálveszélyből a testvére, Sándor? hogyan vitézkedett ott? Hogy ismertek egymásra hosszú távollétük után?

Hanem egyet még sem mondott el Ocskay László a feleségének. Azt a rövidke szóváltást, ami a hőstett után közte és Csajághy között megtörtént. Azt a végszót: «ha még egy perczig késtetek volna, milyen jól jártunk volna mind a hárman!» – Most már azt tartotta, hogy «mégis csak jobban jártunk mi ketten!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap utaztak a sztropkói új uradalmukba – statutiora. Az pedig akkori időkben tiznapi járó föld volt attól a csatatértől, a melyen Ocskay László a babérait tépte. Tehát nagyon jó pihenő lehetett.

Tréfált is e felett Bercsényi eleget; azt mondta, hogy «no, ha Ocskay László Rákóczy villáma volt, akkor a fejedelem ugyan hüvelybe dugta a villámát!» – Nevetett azon Ocskay, mikor a fülébe ment. – Csak soha ennél gonoszabbul ne bántsák!

A REPÜLJ FECSKÉM.

Ocskay László most már átengedte Czinka Pannát a fejedelemnek. Annak van szüksége búfelejtetőre, nem neki. Elég muzsika már ő neki, mikor a Gábor gyerek elkezd sivalkodni. (Gábornak kereszteltette az elsőszülöttét Ilonka, a megholt bátyja nevére.)

Egy zivataros májusi délután, mikor minden tavaszi mezei munkának szünetelni kellett, csak betoppan Czinka Panna a sztropkoi várba. Épen együtt volt az egész család.

Gyalog jött a czigány leány s odakinn havas fergeteg volt a hegyek között, hanem azért ő mégsem volt átázva. A czigány leány, mikor utóléri a zivatar, felkapja a ruháit a fejére, a csizmáit eldugja alájuk, csak az alsó gúnyája ázik, meg a bőre; mikor a hajlékba jut, leereszti a viganóját, felhuzza a piros csizmáit, s olyan, mintha skatulyából vették volna ki; leszámítva azt, hogy egy kicsit rongyos; de hát annak úgy kell lenni.

Tiszáné nagyasszony ugyan ki nem állhatta az egész Fáraó-ivadékot, s nem volt az inyére, hogy ezt a czigány leányt a szobába beeresztik; de Ilonka jól ismerte már, mint férje izenethozóját, s Ocskay meg épen nagyra volt vele.

– Hát te Czinka Panna már megszöktél a fejedelemtől? kérdezé Ocskay.

– Nagyon uras állapot az ott nekem. – Klázliból kell inni, tollas ágyban hálni: nem állom én azt ki. Aztán rosszul élnek ottan, még csak avas szalonnát se adnak az embernek, hétszámra.

– Hát most itt maradsz nálunk?

– Majd meglátom. Ha jó idő lesz, itt maradok; ha zegernye idő lesz, tovább megyek. Akkor jó utazni a czigánynak.

– Csak vinnéd magaddal ezt a csúf időt! mondá neki Tiszáné nagyasszony. Nem is hiszem, hogy nem te hoztad magaddal: ördögök bordájában szövöttje!

– Hát persze én hoztam! Hiszen tudnivaló, hogy mikor én a hegedűmet előveszem, megríkatom én még az egeket is.

– Kevély kutya! Még az egeket is! Tüzet a nyelvedre. Engem sem ríkatsz meg. No vedd elő azt a hegedüt, hadd látom, micsoda nóta ríkat meg engem! Feleselt Tiszáné nagyasszony.

– Hát bizony megteszi a «fecském» nóta, a kit a felséges fejedelem szerzett a szegény fogoly feleségéhez; én meg csak a nótát csináltam hozzá.

– Mekkorákat hazudik a czigány!

A czigányleány nem bizonyozott az állítása mellett, hanem a hegedűjét kereste elő a háti batyujából s aztán elkezdte azt a nótát húzni: a versét meg énekelte hozzá.

Ez az a nóta, a min egykor (de még most is) annyit keseregtek idebenn a hazában, a mit Reményi Ede nyirettyüje a félvilágon körül hordott; százezer ember közül egy tudja talán csak, hogy ez Rákóczy Ferencz dala volt az elfogott feleségéhez: nem is gondolhatott ki ilyen szépeket más, csak egy fejedelem.

«Repülj fecském ablakára! Kérjed nyissa meg szavadra. Mondd: ezüstös lapot vevék, Rá aranynyal irtam nevét.

– Képét gyémánt lapra festem, Rubinkő-ládába rejtem, S azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének.»

A szövege fejedelmi szívből, a dallama tündérvilágból jött, s magyarul szól mind a kettő.

Czinka Panna énekelt is, muzsikált is. Mikor énekelt, (szép hullámcsengésű mély hangja volt), elfelejtette az ember az arczának, hogy olyan rút: kordován barna pofája tündöklött az érzéstől, elefántcsontfehér fogsorai ragyogtak az ének közben, s kancsal szeme úgy mondta együtt a szájával a nótát; a hegedű hangja meg keresztül-kasul járt az ember szivén.

Bizony úgy sirt ezen a nótán Tiszáné nagyasszony, mint a záporeső.

– Hagyd el már, boszorkány, hagyd el; hisz az ember egészen bolonddá lesz tőle.

A Czinka Pannának pedig nagyon sokszor el kellett húzni azt a nótát, hogy Ocskay és Ilonka is megtanulhassák. Tiszáné nagyasszony azon vette észre magát, hogy maga is együtt dudolja a vége felé a «repülj fecskémet!»

Szegény fejedelem!

A nagyasszony utoljára annyira ment, hogy tányért, kést, villát rakott az asztalra a Czinka Panna számára, úgy akarta megtraktálni.

A czigány leány nagyot nevetett azon.

– Soha se ettem én még asztalról, villával. A kanál meg egyébre se való, csak ellopni való.

Szalmát kért alomnak és érett túrót fehér czipóval; hadd lakjék jól egyszer kedvére, s hadd aludjék egész kényelemmel.

A háznál minden ember ezzel a nótával aludt el, még a dajka is azzal altatta el a kis Gáborkát.

Reggelre szépen kitisztult az idő; gyönyörüen kisütött a nap. Czinka Panna még ki sem rázta a szalmát a hajából, már elkezdte a batyuját összekötözni.

A béresek, a jobbágyok gyülekeztek az udvaron, villákkal, gereblyékkel: ugyan sürgős munka volt, a széna ott ázott a rendén, azt meg kell forgatni nagy sietve, míg kedvez az idő, hogy megszárodjon.

Czinka Panna bement az urasághoz búcsút venni: hátán volt már a batyu.

– No hát, Czinka Panna, mi a tatár? szólt neki Tiszáné nagyasszony. Hát már itthagysz bennünket? Nálunk csak nem megy nagyon urasan az állapot?

– Nem ám, hanem nagyon parasztosan. Minden ember dologhoz készül itt. Még majd az én markomba is nyomnak egy gereblyenyelet, attól pedig az én tenyerem feltörik. Nem való nekem az ilyen hely.

Hiába marasztották, nem maradt. Még csak látni sem jó azt, hogyan dolgozik más! az ember megtalálná kivánni s az baj lenne. Nem kért ő egyebet, csak egy kis avas szalonnát, meg valami viselt köntöst.

– No de addig csak még sem megyek el, a míg egy kis szerencsét nem mondok az én drágalátos aranyos fővezér uramnak.

A czigány tudománynak ez a kiegészítő része.

– No én nekem nem kell semmi hazudozás! zsémbelt rá Tiszáné nagyasszony. Bolond hisz a babonában. Ha szerencsét tudnál mondani, mondanál bizony magadnak.

– Hát hiszen nem is kegyelmednek mondom én a szerencsét, hanem ennek a pápistának itt ni: erre ráfér, szólt Czinka Panna, s kikeresve a szoknyája öblös zsebéből a megviselt kártyákat, leült a gyékény-szőnyegre Ocskay és Ilonka elé, törökösen, s elkezdte a kártyákat kirakni.

– No, ihol van, látod. Neked «áll» ez a nagy város, abban van egy fölséges szép asszony. Te abba a városba bemégy nagy diadallal. Ez a zöldfa itt, a diadal. Ki is jösz: nem bánt az ellenség. Hol van messze a farkas? ez az ellenség. Ez a gyászos asszony a fejedelemasszony. Ez a hintó azt mondja, hogy elhozod onnan. Hanem ettől a macskától itten, a ki melletted áll, őrizkedjél, mert az csalfaságot jelent. Ez a zöldhetes meg ez a «nap» azt jelenti hogy hét nap alatt beteljesedik, a mit mondtam.

Jót nevettek rajta.

Felvilágosodott embereknek tartották magukat, a kiknek szégyen babonákban hinni.

Czinka Panna összepakolta a kártyáit a földről, s aztán térdeltében megcsókolgatta a Gáborka lábacskáit, a ki szörnyen bújt előle féltében az anyja ölébe s nem engedte a kezeit megcsókolni.

– No hát Czinka Panna, szólt Ocskay László, mikor látogatsz meg ismét, úgy hogy meg is maradj?

– Majd ha egyszer megint zavaros lesz az idő, ottkinn a sátorban! s aztán nem lesz más, a ki a füledbe muzsikáljon.

Czinka Panna ment a maga utjára.

A jövendőmondásával senki sem törődött, hisz azt könnyű volt kitalálni, hogy Ocskaynak bizony jár a fejében olyasmi, hogy miután a saját feleségét kivívta a fogságból, a fejedelem foglyul tartott nejét is elhozza Bécsből. Sokszor volt az már tervezve, s egy párszor közel állt hozzá, hogy sikerüljön. Ezt tehát Czinka Panna is tudhatta.

Csak az volt a bolondság a jóslatában, hogy a hét nap alatti sikerülést hozzá tette, mert hiszen a fegyverszünet még két hónapig fog tartani, s az alatt senkinek semmiféle betörést Bécs városába tervezni nem szabad. És így bizonyára hiába jött össze úgy az a kártya, nem lehet abból semmi.

Ezután igen derült meleg napok következtek, igazi jó szénagyűjtö idő. Fel is használta az egész háznép a jó időjárást, s reggeltől estig kinn volt apraja-nagyja a mezőn, boglyákat rakatni, szekereket megterhelni, rendet felgyüjteni. Ocskay maga is nekivetkőzve dolgozott s sietteté a jobbágyságot. A nagyasszony pedig Ilonkával együtt a pagony árnyékában rögtönözött tüzhelyen főzte saját maga az ebédet, a rotyogó bográcsban, a mi alatt a kis Gáborka a paraszt gyerekekkel vigan hentergőzött az illatos szénában, s tanulta tőlük a gyereknótát, a mivel a csigát elő éneklik a házából: «csigabiga gyűjj ki! Szántsunk, vessünk, neked is arassunk!»

Egyszer csak egy váratlan vendég lepi meg őket a nagy munka közben, a ki gyalog jött ide a kastélytól, a hol a lovát hátrahagyta.

Úgy érkezett meg, hogy csak akkor vették észre, mikor azt kérdezte az asszonyoktól, hogy «mi lesz ma ebédre? van-e szükség vendégre?»

Csajághy Márton volt a vendég.

Ilonka örömteljes felsikoltásában volt valami kis ijedtség is s azt Csajághy észrevette.

– De megijedt tőlem, kedves komámasszony!

(Ilonka Csajághyt iratta be a fia keresztapjául.)

– Hogyne, édes komámuram; mikor mindig azt gondolom, mikor kegyelmed hozzánk jön, hogy már viszi az uramat a háboruba.

– No ezuttal nem viszem háboruba a kedvesét, komámasszony, csak azt jöttem megnézni, hogy mit csinál a kis keresztfiam?

– Hamis kegyelmednek a zuzája! Csak nem akar megkeseríteni: elhallgatja előlem.

– Igazán mondom, nem viszem semmi háboruba az urát.

– Ki meri mondani az Isten nevét?

– Bizony Isten, nem.

Ez akkoriban nagy szó volt.

– No hát akkor szivesen látjuk kegyelmedet. Lesz jó pörkölt tokány csipedettel, meg érmelléki bakator hozzá.

– Az az én kedves eledelem. Hát a kis aranyos poronty hol van?

Ott csintalankodik a paraszt gyerekekkel a szénában; válogassa ki kegyelmed.

Csajághy odament a gyermeksokaság közé; biz a Gáborkát nehéz volt kikeresni a többiek közül, mert az is egy ingre volt vetkőzve, s olyan maszatos a képe a most szedett szamóczától, mint a többié. Hanem aztán arra a szóra, hogy: «kinek kell ez a szép tilinkó?» csak előugrott, hogy az az övé.

Akkor aztán a keresztapjának csak le kellett mellé heveredni a szénába és megmutatni neki, hogy hogyan kell azt a tilinkót billegetni; azt pedig ő maga sem tudta. A kis fiu egy cseppet sem félt a marczona hadfi hegyesre kifent bajuszától; még meg is tépászta, ha nem jól fútta a tilinkót. Csajághynak egész mulatsága volt vele. Utoljára neki is énekelni kellett a csigabigájához vele, azt a csalogató nótát. Azt is szivesen megtette.

Ocskay felől még nem is kérdezősködött.

Gazduram bizony csak akkor került elő a szénagyüjtők közül, a mikor délre harangoztak, akkorra őt is meghozta a drága jó pörkölthús illata az erdei konyhába.

Milyen nagy volt az öröme, mikor Csajághyt megpillantá, a ki a kis fiut hozta, nyakába ültetve, eléje. Összecsókolóztak.

Az asszonyok azután elébb a cselédek számára adták ki az ebédet, csak akkor következett a méltóságos uraságra.

Brigadéros uram megfogá a bográcsot s leemelte a katlanról a földre. Azt azután körülülték, csak amugy a gyepre letelepedve.

Vendég uram magával hordta a csizmaszára mellé dugva ezüst tokban kését, villáját, kanalát: nem kellett nagy kinálkozás, hozzá láttak az egyféléhez; s azt mondták, mikor megtörülték a szájukat a lakomától, hogy «a császár sem eszik ilyen jót Bécsben!» (Ami igaz is.)

Azután nagyot ittak; az asszonyok aranypohárkából: ott csergedezett a patak a közelben, a férfiak pedig a csobolyóból.

Nem is beszéltek addig másról, csak tréfás adomákról.

Az ember föl sem tenné a vas emberről, hogy még tréfálni is tud. S olyan jó illik neki, épen azért, mert szokatlan. Közbe-közbe Ocskay a gazdaságáról beszélt: eldicsekedett a teheneivel, göbölyeivel, hány mázsa gyapjut nyiretett az idén, milyen sajtot készíttet a bálissával? hogy telelt ki a rozs? milyen jól kelt az árpa? a gyümölcsfák is jól kötöttek; a méhek meg most rajznak. – Szó se volt magas politikáról. (Veszett volna a Vörös-tengerbe Faraóval együtt!)

Mikor aztán vége volt a lakomának, a Gáborka is elaludt az anyja ölében, akkor Csajághy egyszerre elkomorította az arczát s szigorura fogva a hangja tenorát, ezt mondá:

– No már most, édes hiveim, jól ebédeltünk. «A ki enni-inni adott, annak neve legyen áldott! Ámen.» Nem akartam elrontani az ebédeteket, de már most csak elmondom, hogy miért vagyok ide küldve.

– Tudtam én azt, sóhajtá Ilonka, szemrehányó tekintettel. Nem jön kegyelmed ide csak a keresztfiát lovagoltatni.

– Hát bizony mi tűrés-tagadás, egyéb is hozott ide. Ocskay Lászlónak be kell törni Pozsonyba, ez a parancsolat.