Part 15

– Tehát mindenekelőtt arra kérem önt, szolgálatkész lovag uram, hogy siessen ön nekem egy szabómestert felhajhászni, aztán meg egy susztermestert, egy csipke- és fehérnemű áruló marchand des modest, meg egy coiffeurt. Azt átláthatja kegyelmed, hogy ebben a piros frizeur köpenyben az utczára ki nem mehetek, se útra nem kelhetek. No hát csak siessen! Kapni ezt mind Beczkó városában. Itt gazdag uraságok laknak. A ruhához való kelmének a választását kegyelmedre bizom: azt is kap a görög kereskedőnél nagy választékban; most érkezett meg Bécsből. Apropos! a selyemkelme választásánál el ne felejtse kegyelmed, hogy az én hajam igazában szőke; azért is kérem kegyelmedet, hogy küldjön nekem a patikából egy üveg spiritus vinit, hogy ezt a barnára festő diófaolajat kimossam vele a hajamból. Aztán ugyanott a patikában ragasztasson kegyelmed az arczára annyi angol flastromot, a mennyi szükséges, mert ilyen vérző sebekkel látni kegyelmedet, rám nézve nagyon kellemetlen.

Csajághy nyugodtan hallgatta mindezt a commissiót végig s azt mondta rá, hogy «igenis grófnő, meglesz minden».

Ami pedig a spiritus vinit illeti, az már ott volt kéznél. Azt kulacscsal hordta Csajághy s rögtön szolgálhatott vele a grófnőnek; a ki azt köszönettel fogadta s mindjárt hozzá is kezdett látni a vizes dézsánál a hajkimosási műtéthez. Az a viz véres volt. Csajághy friss vizet akart neki hozni, de Ozmonda megnyugtatá: «Csak hagyja kegyelmed! úgy is kellene tojásfehére hozzá, s a friss vér még jobb».

Csajághy örült rajta, hogy ily magas czélra áldozhatott nemesi vérével.

– Addig majd őrködik fölöttem az ezredes úr, mig ön odajár, nem azért, hogy meg ne szökjem, hanem, hogy ne unatkozzam. Nemde, ezredes úr?

Csajághy megcsóválta a fejét; de hát mit tehetett? Ha megtette magát az úrhölgy cavalier servantjának, engedelmeskedés volt a dolga, nem más.

– Teljesítem parancsait grófnő. Mondá s eltávozott.

Ozmonda pedig végig kigombolta a veres soutane ujjait, s azokat a válláig felgyürve, hozzáfogott, hogy a sűrű omló haját a szivacscsal kimossa, míg az az alkoholtól ismét olyan szőke lesz, mint valósággal szokott lenni.

Ocskay nézhette a műtétet, nem törődtek a jelenlétével.

Hiszen mindez igen szép lett volna, csak odakinn ne folyt volna a háború. De most már, hogy biztos helyen érezte magát Scharodi uram, elkezdett a bolondóczi vár fokáról a kuruczok által elfoglalt városra leágyúztatni. Bombái ott csapkodtak le mind a városháza körül, ahol a kuruczok főhadiszállását lehetett sejteni a várbelieknek.

Mikor egy bomba épen a városház udvarán durrant szét nagy pukkanással, Ocskay megszólítá Ozmondát.

– Grófnő, ez itt nagyon veszedelmes hely lesz.

– Hogyan? Ön megszólalt? Azt hittem, hogy meg van némulva.

– Az ellenfél gránátjai mind erre a házra hullanak.

– Az az ön dolga, kedvesem. Ha egyéb mondani valója nincs: ehhez nekem semmi közöm.

Pedig minden idege reszketett belül, mikor egy lövést hallott. Az arczának tudott közönyt parancsolni.

És Ocskay nem hagyhatta őt magára, hogy vezéri teendői után lásson. Féltve őrzött kincs volt ránézve ez asszony. Túsz az ő Ilonkája helyett.

Ozmonda hajfürtei visszanyerték eredeti szinüket, s akkor odaült a terjedelmes, fehérre meszelt banyakemencze padkájára a haját szárítani, elterítve szélesen maga körül az aranyba csillogó selyemhullámokat, végig a kemencze oldalán.

– Tudja ön, min kaczagtam az elébb olyan nagyon? szólt Ocskayhoz, kis vártatva.

– Nem gyanítom.

– Mikor az ön alvezére azt mondá, hogy épen úgy fognak bánni én velem itten, mint a hogy az ön hitvesével bánnak odafenn Bécsben. No azt én szépen megköszönném.

– Hát mit tettek a nőmmel? kérdé Ocskay; felgerjedését el nem titkolhatva.

– No no no! hiszen nem ették meg. Régen volt az már, mikor a Ruyszel-korcsmáros a fogoly urnőket megetette a vendégeivel Bécsben. Most már nem esik bennük kár. Au contraire.

Most már Ocskayn volt a sor, hogy nevessen.

– Aha! grófnő; ön most én bennem fel akarja kelteni azt a sárgaszemű szörnyeteget, a kit Shakespeare leir.

– S ha ezt akarnám? Talán bűnöm volna? Mikor még az esküdt uram élt, s elvitt magával a temesvári táborba: magának és másoknak vesztére, akkor ön nem tartá bünnek olyan mélyen nézni a más asszonya szemébe, a hol annak a lelkét is lehet látni. Csaknem gyermek voltam még. Ki tanított meg arra a nyelvre, a mit a szív beszél? Ha ön szenvedett miatta, nem szenvedtem-e én százszorta többet? Az egyik tudott felejteni: a másik nem; ez a külömbség. Most már özvegy vagyok, ön pedig házas. Ki veszi el tőlem azt a jogot, hogy összetépjem, a mit összekötve látok? Hiszen én Beliál leánya vagyok. Én vagyok az ördög, az a másik az angyal. Kinek hogyan tetszik? A négernek az angyala fekete, az ördöge fehér. Mit tett önnel az angyal? Lázadóvá tette a koronás királya ellen. A nevét föliratta vérrel, lánggal, korommal egy elpusztított ország romjaira; átokkiáltássá tette ezt a nevet, s az angyal el fogja önt még vinni a számüzetés pokolországába: el fogja vinni még a vérpadra is! Igen: ez az angyal. És mit tesz az ördög? Eljön békíteni, haragos sziveknek mérgét lohasztani; hordja a kiengesztelő szót a trón és a lázadás tűzhelye között, jár az olajággal egyik táborból a másikba; kér, könyörög: ne pusztítsák kölcsönösen ezt a szegény országot, nyujtsák üdvös munkára a véres kezeiket. Ezt teszi az ördög. Hanem a négernek az angyala fekete, s az ördöge fehér.

Ocskay az ajkait harapta. Föltette magában, hogy nem fog neki ellentmondani.

A hölgy homlokára csapta a két kezét.

– Hat esztendő után viszontlátjuk egymást. Minő viszontlátás! Durva, ittas pórhad, szégyentől megalázva, közcsufságra levetkőztetve idehajt eléje, a ki hajdan féléjszakán át elleste, hogy egy ablakon kinyujtott kezemet meglássa, és esküdött, hogy boldog lett tőle, s most, mikor az, a ki előtt térden állt valaha, ily irtóztatón meggyalázva jelen meg előtte, úgy áll ott, mint egy jéghegy, mint a magas Kriván. Azt mondták neki: az ellenség kéme vagyok. S ő azt elhiszi szépen. Nem kérdi magában: ugyan mi szörnyű indok lehet az, a mi egy gyönge nőt, egy kényesen nevelt, minden veszélytől rettegő asszonyt rábirhatott arra, hogy fergeteges télvihar idején elhagyja kényelmes palotáját, álruhában, férfinak öltözve, gyalogolva, éhezve, fázva, rettegve bujkáljon erdőkön, pusztákon keresztül, futva kóbor martalóczok, éhes farkascsordák elől; belopózva két ellenséges tábor harczvonalaiba, koczkára téve életét, női szemérmét? Van-e elég aranya a császárnak, elég áldása a római pápának, a mi erre őt rávehesse? Hátha valami más oka volt rá? Valami szenvedély, a mi határos az őrültséggel, rokon a martyrság vágyával. Egy perczig azt hittem, hogy ön kitalálta ezt a rejtélyt.

A midőn azt mondták: «add ide ez asszonyt, hadd kínozzuk halálra!» Ön azt felelte: «nem engedem!» «Mit akarsz hát vele tenni?» «Szabadon bocsátom.» Ah, akkor azt hittem egy perczig, hogy megértett; hogy megtért. Mellém áll és megrontói ellen fordul arczczal. És akkor azt mondja: «kicserélem őt a feleségemmel.»

A hölgy a két kezével a szétszórt hajába markolt.

– Inkább dobott volna oda kínzóimnak, inkább engedett volna agyonlövetni; csak azt ne mondta volna: «elcserélem őt a feleségemért!» Cserébe dob engem, mint egy darab arany-ezüst-marhát, mint egy ékszert, egy kösöntyűt, váltságdijul a fogoly asszonyáért! Mert hiszen én vagyok az ördög, az pedig az angyal. Én vagyok az ördög, a ki nem rettegve vészt, nyomort, kínhalált, eljövök hozzá, hogy őt ujra lássam; míg az angyal odafenn Bécsben vigan mulat, s jól éli világát.

Ocskay erre csak azt mondá hidegen:

– Az én feleségem betegápoló apácza-klastromba van bezárva.

– Hahhaha! kaczagott fel Ozmonda gúnyosan. Ezt Ritschán mondta, úgy-e? Az, a ki ocskói kastélyában elfogta.

– S a kit én legyőztem s sebesülten elfogtam.

– Már nincs fogva. Heisterék elfoglalták Kosztolán várát, s Ritschánt Bécsbe vitték, most ott ápolják a jótékony apáczák. De hát mit gondol ön, uram: ha még Ritschán fel nem talált épülni, s az ön angyala azt izeni vissza, hogy még nem «jöhet el a cserére?»

Mintha éles nyíl szegezte volna át egyszerre Ocskay szivét! Ez odatalált egészen.

Arczának nagyon el kellett árulni indulatját, mert a hölgy élveteg kárörömmel tekinte reá. El akarta azt titkolni jobban.

– Nem fájt semmi, asszonyom. Én nőmet szeretem és tisztelem. Ő el fog jönni, a mint az izenet megérkezik hozzá, s én önt át fogom adni érte cserébe.

– És én gratulálni fogok önnek a nyereséghez! viszonzá rá Ozmonda, talpraugorva s szétrázva maga körül termetén aláomló haját.

Ocskay nem bánta volna, ha Scharodi bombái közül egy oda ütött volna be inkább a szobába.

Mint a fölmentő érkezése, olyan jól esett a lelkének, mikor Csajághy visszajött.

– Maradj itt, kérlek, mondá neki. Én megyek az ágyúkhoz.

Nagyot lélekzett, mikor a szobából kiment.

De a beczkói ostromnak mégis csak ő volt a legnehezebb sebesültje.

Csajághy azonban hozta magával a mi csak szabó, varga és boltos volt Beczkó városában; selymet, csipkét, patyolatot halommal, lehetett válogatni benne.

A szabók atyamestere becsületes jó német ember volt, a ki sokkal jobb szerette a tubákot, mint a puskaport. Ozmondának rettenetes jó mulatsága volt vele; a míg a majszter mértéket vett a ruhához, úgy reszketett, mint a kocsonya, a jámbor. Nem is volt az bolondság; mértéket venni, aztán kiszabni a kelmét, mikor egyre durrognak a gránátok az ablak alatt, csörömpölnek az üvegkarikák az ólomfoglalásban. Valahányat durran, atyamester uram kezében mindig félreszalad az olló, s valamennyi legény mind az ujjába szúr a tűvel.

Pedig a munka sietős: estig el kell ruhának, czipőnek, fehér gúnyának készülni; mert estére már megérkezik a császári tábornok, Viard az egész dandárával s azt nem szándékozik a kurucz had bevárni. Ők elvégezték a maguk munkáját, Beczkóban megsemmisítették a császári sereg számára felhalmozott egész télre való élelmiszereket, a külső erődöket szétrombolták, az őrhadat lekaszabolták: a sziklafészek odafenn Bolondóczon maradhat már magának, az senkinek sem árt.

Addig pedig nem lehet innen tovább menni, míg a fogoly urnő számára a fűződerék, szalup, vertugadén, pufándli mind el nem készül; míg a haja szép tornyosan fel nincs frizirozva; mert rangbeli hölgynek másképen az utczán megjelenni lehetetlen. De hisz igyekeznek is rajta. Hat szabólegény kezében csak úgy pattog a czérna: csak a granát ne pattogna a fejük felett. Azonban nemsokára ezen is segít Ocskay László. A vereshegyre huzat fel ágyúkat s jól czélzott lövéseivel elhallgattatja a bolondóczi bombavető mozsarakat. Ezentúl onnan már csak tüzes golyókat röpítenek a városba a szakállaságyúkból, hanem azokat a kuruczok nyers marhabőrökkel lefülelik, nem tehetnek nagy kárt.

Igy azután a teljes öltözet ruha, legujabb párisi divat szerint, estig el is készül, s Ozmonda grófnő, kisérője, a lovagias Csajághy Márton karján, a legelegánsabb dámának öltözve, hagyhatja el azt a termet, a hová reggel oly génant helyzetben került be, s legyezőjével üdvözölheti az őrtálló hajdut, a ki puskájával tiszteleg előtte, s a ki meglehet, hogy ma reggel annak a puskának az agyával taszítá előre. Lenn az utczán vár reá az üveges hintó, melybe Csajághy fölsegíti lépni: ő maga lóháton kiséri a hintót s magyarázza német nyelven az úrhölgynek, hogy a mit ott nyugot felé villogni lát, az a császári csapatok sisaktaraja, a kik Trencsén felől közelednek. Nem kell tőle tartani, hogy utólérjék a hintót. Ott van Ocskay a lovasaival, majd visszaveri őket. Mikor a hegyoldalra följutnak a hintóval, már meg is kezdődik a csetepaté. A Trencsén felőli síkon a sisakos dragonyosok s a piros csákós kuruczok előre-hátra kergetőznek. A hajduság a sövény mellől sortüzet ád, a felgyujtott kazlak megvilágítják a tájat, a bolondóczi várból, meg a vereshegyről a tűzgolyók ide-oda repülnek, tűzkaréjokat rajzolva az égre.

– Das ist herrlich! Das ist gottvoll! mondja rá a hintóban ülő úrhölgy: lorgnettjén át gyönyörködve a mulatságban.

*

A beczkói vakmerő megrohanásra nem következett semmi visszatorlás. Ocskay visszahúzódott Bánba a hegyek közé; ellenfele, Viard pedig nem hogy utána ment volna, hanem ellenkező irányban visszahátrált egész a Csallóközig. Egy kis ideig tartó békességet parancsolt az ég. Azaz, hogy nem az ég, hanem a föld. A mult évben nem termett ezen a vidéken se széna, se szalma. A mint Ocskay a Beczkóban összegyüjtött takarmányt fölégeté, ezzel arra a télre véget vetett a háborunak. Hanem aztán futhatott maga is. Az ő lovának sem volt mit enni. A kuruczok is a házak zsuppfödeleivel delektáltatták a paripáikat. Milyen próza ez a hőskölteményben! «Nincsen széna, nincsen abrak, Kedves lovam, agyoncsaplak!» Talán akkor keletkezett ez a nóta.

Ocskaynak volt módja a pihenésben.

Ő maga ott maradt Bán városában; szép foglyát, lovagias porkolábjával együtt, elküldé Zay-Ugróczba, a hol azok a Zay grófok kies fekvésü őskastélyában a szokott vendégszeretettel lettek fogadva.

Maga Ocskay nem ment oda soha. Félt Ozmondától. Valóban félt tőle. Minden szava egy tövis volt, s a hol az a lelkébe beletörött, ott kelevény támadt.

Gyanakodóvá tette mindazok iránt, a kiknek eltántorodását lehetőnek mondta. Még a fejedelmet is beleártotta! Hogy annak is inkább tetszenék a lengyel királyság, mint saját hazájának felemelkedése. De minden gyanu között legnyugtalanítóbb hálótárs volt az, a mit Ilonka felől költött ez az asszony. Hátha igaz lehetne az! Azóta, hogy nejét elragadták, tengeridő mult el, s az asszony csak egy rövid levelkét sem tudott férjének fogságából irni; csak egy sort legalább: «élek és szeretlek!» Lehetetlen az, hogy módját ne ejthette volna. De még csak Tiszáné nagyasszonyomtól sem kapott levelet ez idő óta. Hát az miért nem irhat? Ő talán tudhatna valamit a leánya felől. «Ingadozik, hajladozik, ha a szellő megéri!» azt fújja a nóta. Az «asszony»-t érti a «csalfa nád» alatt. Szerette volna azt a gyanut kitépni a szivéből; de olyan volt az, mint a gyepübodza, benne szakad a gyökere, s még erősebben sarjadzik utána. És aztán mindezt a titkot úgy őrizte, nehogy az ajkán egy szó kijőjjön belőle. Még Csajághynak sem szólt felőle semmit.

Hosszú idő is telik abba, a míg a kurucz főhadiszállásról átizennek a labanczhoz, hogy itt van egy nagyon értékes fogoly asszonyság, a kit cserére ajánl fel az elfogó vezér a saját, foglyul tartott felesége helyett; a míg ezt az ajánlatot Bécsbe felexpediálják, a míg ezt a főhaditanácsban, meg az udvari cancelláriában meghányják-vetik, végre helybenhagyják, az időt és helyet megállapítják, a hol a kicserélésnek végbe lehet menni: az egy örökkévalóság.

– Hallja kegyelmed, édes barátom, monda egy napon Ozmonda Csajághynak, ki őt úgy kisérte mindenüvé, mint az árnyék. Én a kegyelmed hűséges szolgálatait körülöttem ugyan nem tudom eléggé nagyrabecsülni; de azért nekem mégis nagyon hosszú kezd már lenni ez a kényszerített mulatság.

– Azt biz elhiszem. Zay-Ugróczon nincs se Favorita, se Práter, se paradicsom. Egyhangú az élet. Tánczolni is nagyon keveset szoktak itt.

– Keveset, de jól. Az itteni élet ellen nem volna kifogásom. Csakhogy én itt egy fölösleges ember vagyok, míg otthon meglehet, hogy hiányomat érzik.

– Az valószinű.

– Aztán az a szegény Ocskay is olyan türelmetlenül várja már haza a feleségét: az is örülne már, ha ki volnánk cserélve egymással.

– Hát még én? (Ezt csak magában akarta mondani Csajághy, de biz az kiszaladt a száján.)

Ozmonda nagyot kaczagott a legyezője mögött ez elszólásra.

– Nagyon szeretem, ha valakit találok, a ki igazat mond a szemembe. Hiszen azt is hallottam már, hogy Beliál leánya vagyok. Azóta sokat tartok magamra.

– Akkor háboru volt köztünk.

– Most pedig fegyverszünet van; mint a régi időkben a «treuga Dei», a mikor minden hadakozó félnek abba kellett hagyni a verekedést. Épen erről akartam önnek beszélni. Kegyelmed bizonyosan tudja azt, hogy itt a közelben van egy kis helyecske, a hol kölcsönös megegyezés szerint örökössé van téve a Treuga Dei: örök fegyverszünet uralkodik.

– Hallottam róla. A pöstyéni fürdő, a Vágon túl.

– Igen: az. Egy csodatevő fürdő, a hol sánták, bénák meggyógyulnak, sebesültek kiépülnek. Ide küldözi kurucz, labancz egyformán a maga lábbadozó harczosait, a kik nagy sebeket hevertek ki. Ide nem szabad senki harczos csapatjainak betörni: az egykori ellenségek békében ápolhatják megszenvedt tagjaikat; ez egy neutralis sziget a csatatéren. Ez olyan szép gondolat, hogy még Beliál leányának is tetszik. De különösen az tetszik benne ezúttal leginkább én nekem, hogy itt ebben a béke szigetében van nekem egy jó ismerősöm: mondjuk, hogy «barátom,» a kit kegyelmetek a szomolyáni ütközetben kegyetlenül helybehagytak, s ki most ott valószinüleg annyira lábbadozófélben van már, hogy egy jó szóért, meg egy jótett elkövetéseért már lóra is ülhet. Bizonyosan ismeri ön, Ritschán tábornok az.

– Ismerem, én vágtam le a két ujját a jobbkezéről.

– Tehát kedves emlék! Ha én ennek egy levelet irnék innen, a melyben körülbelül az volna mondva: «Uram, én itt ülök, elfogva mint túsz és szeretnék hazajutni; cserébe odaadnak Ocskay László ezredes uramnak a feleségeért. Ezt a nőt kegyelmed ragadta el ocskói kastélyából. A kegyelmed lovagis kötelessége, hogy visszahozza a férjének, a midőn az olyan cserét ajánl, a mi fölér vele.

Kérem, járjon el ez ügyben minél nagyobb sietséggel.» Hát mit gondol, lovag uram, erre a levélre nem tartaná-e kötelességének Ritschán eldobni rögtön a mankóját, nyeregbe ülni, felvágtatni Bécsbe, eljárni a legfelsőbb helyeket, a hol ez a dolog késik, s tiz nap alatt itt volna Ocskay László uram angyalával, cserébe – az ördögért? Mit szól kegyelmed ehhez? Nem Beliál leányához illő gondolat-e ez?

Csajághy megszégyenülve sütötte le a fejét. Tehát mégis csalatkozott ebben az asszonyban. Hisz ez angyali gondolat! Valóban, ha Ritschán most Pöstyénben van, s értesül az ajánlott cseréről, az vágtatva fog sietni fel Bécsbe, s lovagember módjára visszahozza azt az asszonyt, a kit parancsszóra foglyul kellett elvinnie, s a kiért most ily visszautasíthatlan cserét ajánlanak. Ez a nő még sem olyan gonosz, mint a milyennek ő eddig ismerte.

Hogy ráhagyta magát szedetni a szegény jámbor kálvinista kurucz. Ezzel az angyali jóságú ötlettel akarta épen Ozmonda Ocskay szivére a skorpió-csipéshez a méregcseppet is hozzáejteni. Csajághy nem tudott semmit abból, a mit Ozmonda Ocskaynak Ritschánról besúgott.

Csajághy egész gyanútalan szivvel járt el Ozmonda megbizásában. Legbiztosabb embere által küldte Pöstyénbe a Ritschánnak szóló levelet, s attól vissza is hozta a választ. Ritschán Ozmondán kívül még Csajághynak is irt, tudatva vele, hogy már kiépült a sebeiből s legnagyobb készséggel feg eljárni a rábizott ügyben.

Nem telt bele nyolcz nap, hogy Viard tábornoktól staféta érkezett Ocskayhoz. A felesége útban van már, salvus conductussal. Jőjjön eléje kiséretével, magával hozván a túszul tartott hölgyet. A találkozás napja hamvazó szerda, s a hely a motesiczi uri kastély előtti tér, a hová, ha reggel korán indulnak, az egyik fél Bánból, a másik Trencsénből, csaknem egyszerre érkezhetnek meg. Az előbb jövő megvárja a később érkezőt.

A mondott napon Ocskay maga mellé véve kétszáz jó lovasát, azoknak az élén Csajághy (az öcscse Érsekujvár táján táborozott), megindult az egyenes úton Motesicz felé a zárt hintóval, a miben Ozmonda ült. Hamarább odaért a motesiczi kastély elé; neki kellett amazokra várni. Ozmonda azalatt kiszállt a hintóból.

Kevés vártatva megvillantak a császári lovasok sisaktarajai is a Héviz felől alákanyarodó úton, mely a magas hegyhátról vezet alá: azok sem voltak többen kétszáznál.

Mind a két lovascsapat, a kurucz is, labancz is, kívül maradt a helységen, hadirendben felállítva, csak a hintók jöttek előre, s az azok mellett léptető vezérlovagok a hintó két oldalán.

A Trencsén felől jövő hintó mellett jobbról egy délczeg, daliás alak lovagolt, messziről üdvözölve a várakozókat nyájas mosolygással.

– Ritschán! hördült fel Ocskay László ez alak láttára; s arcza egyszerre sápadt lett, ijedtség, harag, lélekháborító rosz indulatok torzították el vonásait egyszerre. Kezével a torkához kapott, mintha meg akarna fulladni.

Ozmonda diadalmas kárörömmel nézte ezt a kínvonaglást az arczán: a sárgaszemű szörnyeteg ébren van már.

Csajághy pedig figyelemmel nézett hol az egyikre, hol a másikra, s egy percz alatt kitalálta, minő harcz foly itt most közöttük. Az a hang, a mivel Ocskay e nevet kimondá: «Ritschán», elárulta a benn dúló szenvedélyt.

– Igen. Ritschán ment föl érte a mult napokban, mondá nyugodtan Ocskaynak; itt volt Pöstyénen, felépülés végett. Szunyoghy Ozmonda grófnő szólítá föl levélben, hogy menjen fel és siettesse a cserét. Én küldtem el a levelét ma kilencz napja.

Ez csak olyan krónikai szárazsággal volt elmondva; hanem azért Ocskay mégis megérthette belőle, hogy Ritschán nem ment kiszabadíttatása után Bécsbe, hanem ott gyógyult meg Pöstyénben: tehát Ozmonda nem mondott igazat. Ozmonda szólítá fel, hogy menjen Bécsbe, sürgetni Ilonka kiadatását, s hozza le sietve, tehát az, hogy Ilonkát Ritschán kiséri idáig, az ő cselszövénye volt. – Megkönnyebbült a lelke, amint ezt megtudta.

Most már ő is eléje lovagolt Ritschánnak s kezet szorított vele.

– Elhoztad nőmet?

Rend és szokás szerint. Te is a grófnőt?

– Ott áll.

– Rendben minden.

Azzal mind a ketten leszálltak lovaikról s a császári szinü hintóhoz indultak. Annak az ajtaja kulcsra járt, s a kulcsa Ritschánnál volt. Neki előre kellett menni. Ekkor lehetett látni, hogy Ritschán még biczczent a kapott sebek miatt.

A hintó nagy kényelmes, bőrrel fedett, salugádoros ablakú bárka volt; Ritschán felnyitá az ajtót s kezét nyujtá a bennülőnek.

Ocskay – Tiszáné nagyasszonyt látta leszállni a hintóból.

– Anyám! Kegyelmed itt? szólt elbámulva Ocskay.

– Hát te azt nem tudtad? Hiszen magad irtad Léváról nekem, hogy fogjam pártul elhagyott feleségedet. Azóta mindig vele vagyok. Együtt fogtak el bennünket az ocskói kastélyban. Te ezt nem tudtad?

Ocskay sietett kezet csókolni az anyósának. Hová tünt el a sárgaszemü szörny egyszerre! Hisz vele volt az anya! És milyen anya!

– De már a többieket magad vedd le a hintóból. Mondá Ritschán.

– Többieket? Kiket?

Odarohant. Kettő volt egy helyett. Egy nő, meg egy kis fiu.

Egy kis piros pofás angyalka, göndör arany-hajjal, a kit az anyja, szemérmesen diadalmas arczczal nyujt két kezével előre.

Lehet már másfél éves: tud beszélni is. «Be–be» azt teszi, hogy «csunya». – «Cse–cse» azt teszi, hogy «szép».

Két idegen úr áll előtte.

– Nos? Hát melyik az apa? Szólt a gyermekhez Ritschán.

Igy csak becsületes ember tréfálhat.

S elébb ő nyul a gyermek felé.

A kis angyalka haragos képet csinál; két kezével lefelé csapkod. «Be! Be!»

Aztán Ocskay nyujtja felé a kezét. Akkor az angyalka nevetni kezd, s repesve borul a nyakába s azt mondja: «Ba, Ba!» Ez pedig nagy szó. Ez a superlativusa mindennek, ami kedves.

A másik pillanatban aztán már Ilonka is ott van az ölelő karok között. Milyen baj, hogy egyszerre csak az egyiket lehet csókolni. Végtől végig elhalmozni csókokkal, megöntözni könyekkel. Azokat a kis kezeket egészen a szájába venni, s dicsekedő nevetéssel biztatni, mikor a bajuszát tépik!

Látja ezt Ozmonda? Segit-e az rajta, ha hátat fordít e jelenetnek? nem hallja azért a csókok csattanását s azt az artikulálatlan kitörését az örömnek, mikor két egymástól eltépett, összetartozó lélek ismét egybetalálkozik?

Ott állt Csajághy is, s még az ő vasarczát is megaranyozta valami belső melegség erre a látványra. Mikor nehány perczre szünetet tartottak, azt mondá Ocskaynak:

– Látod, hogy van eset, a mikor Istennek érzi az ember magát? Lehet a nőt is boldogítani, meg a hazáért is küzdeni egyszerre.

– Ugy hiszem, belenyugodhatnak kegyelmetek a cserébe, mondá Ritschán. Mi hármat adunk vissza egy helyett.

Hát az az egy? Néz felé valaki? Vesznek még tudomást róla, hogy van a világon? Azt sem mondják neki: Isten hozzád! ugy hagyják ott.