Part 14

– Senkit sem fog kegyelmed agyonlövetni, ezredes kapitány uram. Senki sem nyult semmiféle asszonyi gunyához. Ez az alak itten a bolondóczi vár rejtekajtóján osont ki férfiruhában. Hajduim közül, a kik észrevették s üldözőbe fogták, kettőt pisztolylövésekkel, férfimódon megsebesített. Ez a nő legveszedelmesebb kéme az ellenségnek. A mit letéptek róla, férfi-öltöny volt. Letépték róla azért, hogy a várparancsnok titkos izeneteit megtalálják közte.

– Az meglehet, szólt Ocskay László. De én azért mégsem engedem, hogy a női szemérem az én harczosaim által megsértessék. Ha kém volt, főbe lőhetitek, de meggyaláznotok nem szabad. Hozzatok számára női öltözetet!

– Nem tudnám, hol vegyük? Mi asszonygarderobot nem hordunk magunkkal. Ha csak egy veresbarát soutanet nem adunk rá: azt huztunk le egynéhányat a gazdájáról: kéznél van.

– Hozzatok egyet! parancsolá Ocskay a két őrt álló hajdunak, a kik aztán lódultak kifelé, míg Ocskay maga úgy állt a nőalak elé, hogy háttal fordulva felé, kifordított bundás termetével azt egészen takarva tartotta. Csajághy magában nevetett, a vizes spongyával a sebeit áztatva.

Ocskayban még mindig felülállt a lovagiassági érzet a hivatalon. Dorgálni szerette volna Csajághyt.

– Akárhogyan van is a dolog! Az még sem illett! Elvenni tőle az utolsó leplét is! Még Attila hunnusairól is azt jegyezték föl a történetirók, hogy ha kegyetlenek voltak is a harczban, égettek, gyilkoltak, de a női szemérmet meg nem sértették. És most ti, kuruczok, a szabadság harczosai, megbélyegzitek a nemzeti zászlót azzal, hogy egy nőtől elraboljátok a testét fedő utolsó lepelt. Szégyen! Gyalázat! Inkább öltétek volna meg.

Csajághy letette a szivacsot s bekötötte a karját valami rongygyal. Azután egész csendes vérrel felelt Ocskay Lászlónak.

– Mondám már, édes vezérem, hogy itt most egy rendkivüli esettel van dolgunk, a mit, ha valaki egészen meg nem ért, sehogy sem ért meg. – Bizony nagy szégyen, gyalázat volna, ha csak úgy mondanák el egyszerüen, hogy a kuruczok egy asszonyról, még hozzá egy uri dámáról, még az ingét is letépték! Azt mondaná mindenki: «barbárok ezek!» rosszabbak a barbároknál: «sybariták». – De hallgassa csak meg valaki a magyarázatot. – Az elfogott kémnél semmi irást nem találtak, minden rejtekét az öltözetnek összekutatták, nem volt közte semmi irás. Ekkor egy tapasztalt svéd czimbora azt mondja: «szoktak ám titkos irással is izeneteket küldeni: meg van annak a módja. Az izenetvivőnek az ingére irnak édes tejjel, a mit akarnak, s ha ezt a vászonnemüt aztán forró vaskályhára teszik rá, az irásjegyek egyszerre megbarnulnak, s olvashatókká lesznek. Jó lesz megkisérteni!» – A fogolynő erre felsikoltott. Azzal elárulta, hogy a titka ki van találva és már most nézd meg és itéld meg, hogy istentelenség volt-e, szégyen-gyalázat volt-e a hajduktól, hogy még az inget is lehuzták róla?

Ezzel egy finom patyolatöltöny-darabot vett elő a tarsolyából Csajághy s azt kibontva, odanyujtá a vezérnek.

A finom lenszöveten rőtbarna betükkel irottan ez volt olvasható:

– Én körül vagyok fogva kuruczoktól, nem menekülhetek meg. Titkaimat, miket excellentiáddal közölnöm kelle, nem adhattam eddig át Heister ügyetlensége miatt, ki ide lekötött. Soraim átaladója tudatni fogja mindazt excellentiáddal, benne megbizhatik. Neki elmondtam mindazt, hogy a kuruczhad legnevezetesebb vezérei közül ki hajlandó áttérni a császári sereghez, mi áron és mi módon? Kinek mi a gyönge oldala? mivel megvásárolható? név és személy szerint. Én ezt mind kitanultam. Ha itt elveszek, tudassa excellentiáddal e fontos felfedezéseket az, a ki ezt magával viendi.

Scharodi.

Ocskayval csak úgy keringett a világ e soroknak az olvastára.

– No ugye, hogy ennél átkozottabb titok még nem volt ilyen vászondarabra fölirva? Monda felülkerekedett önérzettel Csajághy. Hát ugye, hogy nem barbarismusból, nem luxuriesből szakitotta le a testéről ennek az alaknak az utolsó takaróját a kurucz goromba kéz? Ez itten nem asszonyember, nem fehérszemély, hanem az ördög ivadéka! Ez Beliál leánya maga!

Ocskay maga újra meg újra elolvasta a finom vászonra irott sorokat. Hogy lehet ezt az öltönydarabot, a mi a saisi lepellel rokon, ilyen visszaélésre felhasználni? Lehet-e ebben valami igaz? Árulás, hitszegés, eskürontás egy ilyen patyolatra felirva, a mit nem szabad szemnek meglátni, kéznek megilletni, ha idegen nőé.

Hanem azért Beliál leánya, ha ördög leánya is, mégis csak hölgy s a lovag lovag marad még a nőnemü sátán iránt is. Ocskay a belépő hajdu kezéből kikapta hevesen az elhozott biborveres selyempalástot, a mi egy agyonütött templáriusé lehetett, s a hajdut kikergetve, odafordult a nőalakhoz s azt dörmögé hozzá:

– Itt van, madame, vegye fel ezt magára!

A hölgyalak, a mint e szóra leereszté két felemelt karját az arcza elől, hogy előre hulló haját hirtelen hátravesse, s aztán a nyujtott selyempalástot magára borítsa, oda nézett teljes nyilt tekintetével Ocskay szeme közé.

Ocskay visszatántorodott. Az asztal tartotta fenn, a hogy megtámaszkodott benne. Elszédíté e szempillantás.

A következő pillanatban már be volt takarva a hölgyalak, tetőtől talpig; a bő selyemsoutane festői ránczokban fogta körül szoborszerü gyönyörű termetét, két kezével összeszorítá azt a keble fölött, s úgy nézett föl Ocskay arczára.

Ocskay lihegett, mint a vizbe fuló. Közelebb tántorgott Csajághyhoz, mintha önkénytelen annak a védelmét keresné e megverő tekintet ellen.

– Ráismertél?… Pedig ezuttal dióbarnára van a szőke haja befestve. Dörmögé Csajághy.

Az a hölgy volt Szunyoghy Ozmonda.

Ocskay hosszasan bámult maga elé mint az álmodó.

Évek előtt… mennyit álmodott ő erről az alakról! – Milyen rossz álmok voltak!… Milyen mámorittas álmok!

Talán több is volt, mint álom? Talán rettenetes valóság volt: összekeverve istenítő gyönyörökből és ördöggé aljasító gonosz indulatokból… Ha ugyan valóságnak lehet nevezni a csókot, az ölelést, a szerelmi őrjöngéseket, s nem inkább a hallucinatiók ábrándbirodalmába kell mindent sorozni? Bizonyos-e valaki arról, hogy élő alak volt, nem fántom, a kit keblén tartott? igazi gyönyör volt-e és nem mámorital káprázata, a mitől idvezült? a mitől elkárhozott?… Ejh, ki tudja azt, mikor fölébredt belőle?

Mikor újra maga előtt látta, azzal a skarlát-palásttal a testén, mely csodaszép idomaihoz odatapadt, e kárhozatra hivogató csábtekintettel minden vonásában, ezekkel a szemekkel, a mikből a delej úgy sugárzik, mint a holdtányérból az igézet, csakugyan a regék mesetündérei jutottak eszébe.

Pedig azt hitte már, hogy ez a halottja olyan jól el van temetve! Miként egy egész világa az özönviz előtti aeocenének, a mi fölött az új alluvium zöldül már.

– Mit akarsz vele tenni? kérdé Ocskay rekedtes hangon Csajághytól.

– Az könnyen kitalálható. Ki kell vallania azokat a titkokat, a miket Scharodi rábizott azért, hogy mondja el annak a hatalmas államférfinak Bécsben, vagy Vörösvárott, a ki ezen az uton akar bennünket megrontani.

– Nem fogja az igazat megvallani.

Azt csak bizd én reám. Majd kiveszem én belőle.

– Hogyan?

– Torturázni fogom.

– Ezt az alakot itt?

– Ezt. – Mindig utáltam a hóhérmesterséget; de ennél az egynél egész gyönyörüséggel fogom azt végezni. Torquemada maga oda jöhet tanulni hozzám.

Ocskay a fejét rázta.

Csajághy ebből a néma jelből is értett. Azzal a megszokott csendes, lassú hangjával dörmögé:

– Vezér! Itt semmi hamis érzékenykedésnek nincsen helye. Itt ezen a patyolaton írva van a pokol evangeliuma. A testünkben van a rákfene, az árulás. Meg kell tudnunk, melyik izünk fertőzött? A melyikre a tíz ujjam közöl kisül, hogy fenés, azt levágom. A ki áruló, az haljon meg, míg másokat meg nem rontott. Nekem meg kell tudnom mindazt, a mit ez a némber a lelke sötétségében tartogat; ha mindjárt kannibálnak fognak is nevezni azután. S te nem fogsz ennek ellentmondhatni.

– Más módja is lehet annak, szólt Ocskay. Vannak erősebb hatalmak is, mint a durva erőszak.

– Meglehet, hogy te ismered azokat. Kisértsd meg. Talán te tőled a szép szó, a rábeszélés, a megfélemlítés is czélhoz vezet. Magadra hagylak vele. Beszélj vele egyedül. Ámbár én jobb szeretném, ha soha se néztél volna többé ezekbe a szép szemekbe. – De hát – tedd próbára magadat. – Hanem – eszedbe jusson az a kézszorítás, amit egymással váltottunk, meg az a két szó, amit egymással kicseréltünk, mikor azon a nagy napon egymástól búcsút vettünk! Tudod! Emlékezel rá. Jól van. Beszélj hát vele.

Mikor Csajághy nehéz léptei elhangzottak a folyosón, Ocskay odafordult Ozmondához; karjai össze voltak fonva, szemöldei összehuzva. Ozmonda a szemébe nézett, aztán felkaczagott hangosan; mint egy pajkos gyermek, a ki meghunyászkodik addig, a míg a csinytevésért szidják, de a mint kihuzza a lábát a szobából az iskolamester, nyelvet ölt rá, kikaczagja, s folytatja a csintalankodást.

– Hahaha! Ez szép viszontlátás volt! Rám ismertél? Te bolondom! Azzal odasimult Ocskayhoz, szétvonva annak a keresztbe font karjait kezeinél fogva. – Hát téged meglehet-e még ismerni, a mióta nem láttalak? Tegnap volt, régen volt, talán hat esztendeje is van már, a mióta nem láttalak. De bizony most is az vagy: csak ez a haragos homlok ne volna.

S a szép bársonykezével félresimította a hajat Ocskay homlokáról: a ránczokat is el simította vele együtt s megint nevetett.

– Asszonyom, monda Ocskay hidegen. Önnek semmi oka sincsen most a nevetésre.

– Dehogy nincs, félistenem; mikor ezt az ostoba vasembert olyan szépen el tudtad innen küldeni.

– Ön félreérti az én szándékomat, grófnő.

– Dehogy értem félre, drága hősöm. Tudom én jól, hogy ez a percz, ez az alkalom nem a megfagyott örömök felolvasztására való. Nekem sem volna az semmi vigasztalás, hogy a sakálok helyett maga az oroszlán esz meg. De maga az a titok, a mit belőlem vagy szép szóval, vagy kínzással ki kell venni: nem meghallani való más füleknek, mint a tieidnek. (Azaz, hogy csak az egyiknek, mert a másikat én őrzöm otthon ereklyeszekrénybe zárva, mint egy szent reliquiáját.)

Ocskay arcza elveresedett ez emlékeztetésre. Még egy ember van, a ki tudja ezt a titkot!

– Óh igen. Együtt őrzöm azt azzal a levéllel, amit menekülésed órájában irtál hozzám, monda könnyű sóhajjal Ozmonda. De hát ez elmult. Most nehezebb tête-à-tête-re kerültünk össze. Beszéljünk csak suttogva, hogy meg ne hallják a leskelődők, ki ne beszéljék a világnak. – Sejtetted te azt jól, mikor ezt az alkalmatlan tanut kiküldted innen. Mikor Ozmonda és Ocskay László suttognak egymással, azt ne hallja meg senki. Előérzeted súgta ezt meg neked. Jól tette. Azt kaczagtam. Te sejtetted azt, hogy a mi titkot ez a Bramarbas tőlem nehéz torturákkal akar kicsikarni, mi történik azzal? Én nem vagyok Quintilia, aki elharapja a nyelvét, hogy a kínpadon ki ne beszélhesse az összeesküvők titkait! Nem, én nekem meg sem kell mutatnotok a tüzes harapófogót. Elmondok mindent ingyen: az első kérdezésre. Mindent, a mit Scharodi rám bizott; a rejtelmes tapasztalatokat. Hallja meg, a kinek tetszik. Te érezted azt előre, sejtelmed megsúgta, hogy nem jó lesz azokat másnak is meghallani, mint neked magadnak, s ha te megtudod, úgy el fogod azokat titkolni, hogy álmodban sem mondod el senkinek; mert ha hirré lesznek, jobban szétverik azok a kurucz tábort, mint a császári hadvezérek. (Ezzel ugyan nem sok van mondva.) Az én titkaim megsemmisítik a kurucz tábort.

– Nem hiszem.

– No hát képzeld, hogy most a kínpadra vagyok feszítve, s ez a veres selyemköntös rajtam egy lánggal égő palást és aztán kérdezd, a hogy inquisitori hivatalod tartja: kik azok a kurucz táborban, a kik hajlandók a császár hűségére áttérni?

– A vallatott nem az igazi neveket fogja mondani.

– Hozzá lesz téve mindenik névhez, hogy mi annak az ára? mivel lehet megejteni? Milyen a gyöngéje? Az inquisitor megitélheti belőle, hogy a kínvallatott igazat mond-e?

– Az első nevet?

– Kezdjük az apraján. Legelőször is «Blaskovics István».

– Hogyan? Az én tulajdon zászlóaljparancsnokom?

– Nem is olyan nagy az ára. Bárói czím: aranyláncz. Csecsebecsékkel is beéri.

– A második?

– Rakovszky.

– A turócziak kis királya? Ez egy tiszta, becsületes jellem. Hát ennek mi a kulcsa?

– Ezt nem lehet se kincsekkel, se fényes igéretekkel megvesztegetni; de lehet szép szóval. A herczegprimás nagyon tud a lelkére beszélni. Ez leghamarább ott lesz a megtérők között.

– Azután?

– Most már még nagyobb ember jön. Forgách tábornok.

Ezt a nevet jól esett hallani Ocskaynak: mindig neheztelt a miatt, hogy az az áttért labancz generális itt is hadvezéri rangot foglal el, míg ő csak dandárvezető: arra nagy dolgokat biznak, őt magára hagyják.

– No erről fölteszem. Mindig gyanakodtam benne. Csak azért jött közénk, hogy az összeköttetés Bécscsel meglegyen.

– Hát nem hazudok, úgy-e bár? Nincs már szükség a spanyol csizmákra? Talán le is ülhetnénk? mert még hosszú sor van hátra. Egymás mellé, hogy halkabban beszélhessünk? Vagy szembe inkább, hogy szemmel is beszélhessünk. Következik Thuróczy, Ebergényi. Az egyiknek a felesége német grófkisasszony. Ez a szivéhez való titkos kulcs. A másik veszekedő természetű: nem fér össze vezértársaival, mindenkivel összekoczódott már; ha többen lesznek, a kik hivják, barátságot fog keresni az ellenségnél.

Ocskay csak fejbólintással inte, hogy ezt is lehetőnek tartja.

– Van még több?

– Csak most jön a java. Következik Bezerédy.

– Ah! Ez képtelenség. Ő, a fejedelem legjobb tanácsadója, a hazáját rajongva szerető igaz magyar! Mivel lehetne ezt megvesztegetni?

– Épen azzal, a mi nagyon is sok van nála, a bölcsességgel, a hazaszeretettel. A ki nagyon aggódik a hazája sorsa felett, az már félig renegát. A jó forradalmárnak ne legyen se esze, se szive; mert az árulásra viszi. Bezerédy áruló lesz – meggyőződésből.

Ocskay mereven bámult maga elé. Ozmonda felfedezései oly közel jártak a valóhoz, hogy nem birta azokat megczáfolni.

– Ki van még? kérdé kedvetlenül.

– Mindig feljebb megyek. Lubomirszky Tivadar.

– A szepesi gróf! A XIII város hűbérnöke. A lengyel jóbarát! Ez lehetetlen!

– Kimondám. Az van róla mondva, hogy a «szerencse fia». A merre a szélvitorla fordul. Ő is, meg a testvére György herczeg, a szandeczi sztaroszta, csak arra várnak, hogy egy döntő csapás érje Rákóczy táborát s a császáriak mellé fognak állni.

Minden szó, mint a méreg, úgy ette be magát Ocskay szivébe. Jól mondta ez az asszony: veszedelem volna, ha ezt egy törvényszék előtt mondaná el végig valaki. Ahány név, annyi sebet üt, s ezeken a sebeken át elvérzik a hit!

– És még mindig van folytatása; mondá a nő. Fáj, úgy-e, a mit mondok? az inquisitor ül most a tüzes kínpadon! Nem könyörögsz még, hogy hagyjam abba! Nem sikoltasz fel: «irgalom, kegyelem!» No hát folytassuk, ha kiállod. Következik a sorban Károlyi Sándor.

– Ah, ez rágalom! Ez őrült beszéd; kiálta felugorva üléséből Ocskay. Ezt a nevet csak a vak boszú diktálta Scharodinak. Károlyi Sándor tábornok a fejedelem jobb keze! A hős, a ki annyiszor döngette öklével Bécs város kapuit. Hogy az elhagyhassa a fejedelem zászlóit! Ez nevetséges.

– Aha! A kínpadon nevetni is szoktak. Mikor a fájdalom türhetetlen, akkor beáll a hahotázás stádiuma. Csak nevess rajta, kínzottam! Nevetni való is az! Hogy még annak is ára legyen, a ki megfizethetetlen. Utolsó lesz, a ki eldől, de akkor olyan nagyot fog esni, hogy mindenkit magával dönt le.

Ocskay elkábultan ült vissza elhagyott helyére, Ozmondával szemközt; de már nem volt bátorsága a dæmoni kisugárzású szemek közé nézni: csak lehajtá a fejét, az asztalra könyökölve.

Ozmonda pedig fölkelt a helyéről, s odalépve hozzá, a vállára tette a kezét s úgy suttogott hozzá:

– Nos? Van még ereje a vallatónak egy fokkal nagyobb torturát kiállani? Mondjak még többet?

– Mi volna még több? dörmögé Ocskay. Ki van még feljebb? Ki lehet még magasabb? Csak a fejedelem maga van még hátra.

– Te mondád! szólt diadalmasan Ozmonda. Akaratlanul kitaláltad. Igenis. A ki a «pro libertate» zászlót kész letenni, az maga Rákóczy Ferencz, a fejedelem. Az ára: a lengyel királyság. Ezért odaadja cserébe a magyar fejedelemséget.

– Ez czudar rágalom! kiálta fel, indulatba hozva, Ocskay.

– Én csak a hallottakat mondtam el: rebegé Ozmonda, alázatos térd-fejhatással visszavonulva. Vallomásom szóról-szóra az, a mit Scharodi velem közölt. Semmit hozzá nem tettem, semmit ki nem hagytam. Ezt kész vagyok esküvel megerősíteni. De még van egy, a kinek nevét nem Scharodi közölte velem, a kit csak én tudok, a ki a folyton feljebb emelkedők sorában előttem legfelül áll, a megtérők legbecsesebbike: megsúgjam a nevét?

– Igen.

– A neve: «Ocskay László!»

Ocskay összerezzent. Hát már nemcsak ketten vannak, a kik ezt az ő homlokára látják írva? Még ez is?

Büszkén fölegyenesedett.

– És ennek az embernek mi az ára? kérdezé gúnyosan.

– Az az én feladatom.

– Az ön feladata? szólt Ocskay csodálkozva. S ön ebben a perczben még arra gondol, hogy feladatai vannak?

– Hát azt hiszed-e, szólt a hölgy, hogy én csendesen pihenni fogok? hogy én ezt a meggyaláztatást, a mit velem ma elkövettek, valaha el fogom felejteni? hogy mindazokon, a kik engem ily módon, halálnál keserűbben, megsértettek, olyan boszút nem fogok állni, hogy azt még az ivadékaik is sírva emlegessék?

Az a szép eszményi arcz e szavak alatt egy furia lárváját vette föl és akkor meg igézőbb volt.

Ocskay nyugalmat mutatott arczán.

– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy önnek nagyon kevés ideje maradhat boszúja kitöltésére. Önt, mint kémet, a haditörvényszék elé fogják állítani, s annak az ajtaja a másvilágra nyilik.

Ozmonda dévajul felkaczagott e fenyegetésre.

– Hahhaha! – Ő engem azzal akar fenyegetni, hogy megölet! Az én bolondom! Hogy főbelövet. Ocskay László odaállíttatja Ozmondát a puska végére, s azt mondja: «tüzelj!» – Nevess hát, kis bolondom.

– Asszonyom! Ez rémségesen komoly pillanat! szólt Ocskay, eltolva magától a hozzásimuló nőt.

– Tedd még komolyabbá. Hozasd ide az itéletet, írd alá hollótollal. Vedd kezedbe a topolyfa-vesszőt. Kiáltsd el: «Istennél a kegyelem.» Majd mielőtt a vesszőt kettétörnéd, valaki azt fogja a füledbe súgni: «ne törd el: add nekem, én elültetem, szájamban hordott vízzel öntözöm, míg megéled, fa lesz belőle!» Hahaha!

Ocskay boszusan toppantott s odasietett az ajtóhoz, felnyitá azt és kikiáltott:

– Csajághy főstrázsamester uram!

Ott volt a szólított, várt a hivásra, belépett; megállt az ajtóban.

Ocskay odatámaszkodott háttal az asztalhoz: a hölgy közel simult hozzá s kiváncsi figyelemmel vizsgálta az arczkifejezését.

Ocskay László sokáig hallgatott, kereste a kezdetét az eszméi fonalának. Nagyon össze volt az gubanczolva.

Csajághy kénytelen volt kérdést intézni hozzá.

– Ezredes úr! Kivallotta a kém a veszélyes titkokat?

– Egy szó sem igaz azokból, a miket mondott.

Ez volt rá Ocskaynak a válasza. S ez nem volt apodycticus hazugság. Ő magában tagadta, hogy azok igazak.

– Jól van. Mondá Csajághy. Hát akkor majd én veszem a kémet vallatás alá s én jótállok róla, hogy kiveszem belőle azt, a mi tiszta igazság.

– Nem lehet. Mondá Ocskay szárazan.

– Miért nem?

– Mert én nem engedem.

Ozmonda szemei elárulták a diadalmas érzést, felragyogásukkal.

– Ezredes úr, szólt Csajághy szigorú tekintettel. Ez hadi regula. Az elfogott kémet addig kell torturázni, míg a rábizott titkokat kivallja. S ezuttal oly titokról van szó, a mik mindnyájunkat végveszélybe vihetnek, ha lappangva maradnak. Árulás van soraink között! Annak ki kell derülni! Hadd hulljon a férges! A kémmel a haditörvényszék rendelkezik.

– De a fogolynővel én!

– Ah! A nővel! A nővel? Ezt el is felejtettem, hogy hiszen ez az alak itten asszonyféle. Ezt nem szabad torturázni, mert ez asszony, ezt nem szabad agyonlőni, mert ez asszony – ennek szabad bennünket elárulni, mert ez asszony.

– Úgy van.

– S mit akar vele kegyelmed?

– Szabadon fogom őt bocsátani.

Ozmonda minden tagját mintha a villanyosság hatotta volna át e szavakra, kezét az indulat hevében Ocskay vállára tevé, s forró lélekzettel lihegé e kitérő vallomást:

– Ah, mon idole, comme je t’ adore! (Ah, én bálványom, mint imádlak!)

De Csajághy e szavaknál kardmarkolatára csapott.

– Tudtam! Már megrontotta őt! Egy félóra elég volt rá! Nem úgy van, uram. – Ebben a pillanatban nem a dandárvezér és alvezére állnak egymással szemközt, hanem Ocskay László és Csajághy Márton. Két férfi, a kiknek egymással számadása van. Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?

S odalépett egy kardtávolnyira Ocskay elé és jobbját folyvást a kardmarkolaton tartá.

Ocskay pedig meg sem mozdult. Még az összefont karjait sem vette széjjel. De szemei bátran kiállták Csajághy haragos tekintetét.

Ozmonda egymáshoz ütögeté az ökleit diadalmas örömében.

Ah, milyen gyönyörűség, ilyen két nemes fenevadat egymásra uszítva látni; egy oroszlán meg egy szarvorrú! Most összeverekednek! A két vezér! A két hirhedett hős. Az ő két szép szeme miatt!

Csajághy még egy lépéssel közelebb dobbant Ocskayhoz, s most már kirántá hüvelyéből a kardot, úgy kérdezé felcsattanó hangon:

– Mit akarsz ezzel az asszonynyal itten?

Ocskay erre gyorsan, mint a gondolat, megragadta baljával Csajághy fegyveres jobbját s akkor mell mellhez érve álltak egymással szemben.

Ozmonda odaugrott mellé, s megfogta két kézzel Ocskay jobb öklét, mintha a kard markolatához akarná azt vezetni.

Ez pedig csendes, szilárd hangon dörmögé e szókat:

– Kicserélem őt a fogoly feleségemért.

– Chien! Comme je crache sur toi! (Kutya, hogy leköplek!) hörgé, fogcsikorgatva a hölgy s eltaszítva magától a forrón szorongatott kezet.

A vasember arcza pedig e szóra ellágyult: a kezéből kiejtette a kardot, s nyakába borult Ocskaynak.

– Vezérem vagy! bálványom vagy! Lásd, én erre nem gondoltam!

– Fölér a cserével? kérdezé Ocskay.

– Nagy ár; de megéri. Egy ördögöt egy angyalért.

– S hogy addig, a míg nőmet elküldik a cserére, jól gondját viseljék a méltóságos grófnőnek: te rád bizom a gondviselését.

A hosszú, csontos termet, fölvéve a földről elejtett kardját, azzal egész lovagtempóra szalutált a hölgy előtt, az arcza még akkor is véres volt a mai csatában kapott sebektől, s csikorgó nyájassággal mondá:

– Grófnő! Most már cavalier servantja vagyok – egész a kicserélésig!

Ozmonda olyan ijesztő szép volt; még az a lángszínű selyempalást is segített hozzá.

ASSZONYOK KICSERÉLÉSE.

Csajághy visszadugta a hüvelyébe a kardját s azzal egyenesen megállt Ocskay előtt, katonai tisztelgésre eresztve le a két kezét.

– Ezredes úr: pardon, gráczia! a miért kardot mertem rántani kegyelmed ellen. Tévedés volt az okozója. Nem tudám vala, hogy ezen úrhölgy itten voltaképen túsz légyen.

– Meg van bocsátva, ahhoz tartsa kegyelmed magát.

– Köszönöm a grácziát! Azzal ismét Ozmondához fordult. Már most tehát, méltóságos grófné, tekintse magát úrnőnek, a míg táborunkban fog lenni. Egészen akkép fogunk kegyelmeddel bánni itten, mint ahogy bánnak a kegyelmetek részén Ocskay László uram feleségével.

Ozmonda féktelenül felkaczagott erre a szóra. Az igaz, hogy Csajághynak sehogy sem állt a képéhez és alakjához ez a rögtönzött udvariaskodás.

– Nagyon jól van, vitézlő főstrázsamester uram! Elfogadom a szíves ajánlatot. És mindenekelőtt arra kérem kegyelmedet, hogy beszéljen velem németül; mert engem ez a kultiválatlan nyelv zseniroz: nem tudom magamat jól kifejezni rajta.

– Gehorsamer Diener.