Part 13

– Tábornok úr, én áruló nem vagyok. Az a kép nem bizonyít semmit, legfeljebb azt, hogy én még akkor is, a midőn az ellenség táborában kényszerítve szolgáltam, annyira el voltam telve excellentiád iránti tisztelettel, hogy a képmását igyekeztem ideál után vázlatozni.

– Ezt nevezed te ideál után vázlatozásnak, kupczihér!

– Már, tábornok úr, vagy jól van találva ez a kép, vagy rosszul. Ha jól van, akkor nincs ok a neheztelésre: nem a szépség a férfi érdeme. Julius Caesar is csúf volt. Ha pedig nincs jól találva a kép, akkor ez csak azt bizonyítja, hogy rossz pictor vagyok; de nem vádolhatnak azzal, hogy erről a képről ismertek rá excellentiádra. S ha tábornok urral ily baleset történt, azt nagyon sajnálom; de ennek se nem én, se nem az a vakarintott kép az oka, hanem a tábornok úr korlátolhatatlan vitézsége, a ki maga legelől rohant az ellenség sorai közé.

– Semmi hizelkedés! Semmi rókafarkcsóválgatás! Te okoztad a legnagyobb veszedelmet nekünk az ütközetben.

– De úgy hiszem, hogy ezt helyrepótoltam bőségesen.

– Nem olyan bőségesen, mint képzeled. Mult éjszaka a küldönczöd által azt izented nekem, hogy az ütközet kezdetén azonnal átjösz a táboromba, s én az egész haditervemet erre a mozdulatra alapítottam. Erre vártam az intézkedéseimmel. Te késlekedtél. Ez alatt a kuruczok betörtek a balszárnyomba, felprédálták a podgyászomat; a jobbszárnyon halomra aprították a legjobb ezredeimet. Én folyvást a te igért mozdulatodra vártam. De te csak a makkot sütötted ottan, egy helyen állva, mint egy olajbálvány. Mikor aztán én végre segítettem magamon egy merész döntő csapással, akkor álltál te is elő, mikor már láttad, hogy a győzelem az én részemre hajlik, hogy a fejedelmed hadai megbomlottak. Nem jutalmat érdemelnél ezért, hanem büntetést. Magad degradácziót, a csapatod megtizedeltetést.

A tábornok jobbján ülő Esterházy, magyar labancztábornok odasugott a fülébe:

– Nem kell ilyen szigoruan bánni a szökevényekkel; mert elvesszük vele a kedvét másoknak az áttéréstől.

Ez egy kissé helyre igazította a tábornok haragos kedélyét. Csak az utómérgét adta még ki, egyes megtisztelő czímekben.

– Bolond! – Fakutya! Pernahájder! – Szamárevő. – Elmehetsz. – Tizmérföldnyire a testemtől távol maradsz. – Hajnalt se vársz, megindulsz Beczko várába, a csürhéddel együtt.

– Tábornok úr! Hisz tele van az egész vidék kuruczczal.

– Ne mekegj! A te dolgod, hogy odajuss. Megy veled kiséretül a három kompánia Bagocsay-lovas. Vigyáz egyitek a másikra, hogy el ne szökjetek, – nem kelletek a testemhez közel. Jó lesz nektek Beczkóban, onnan nem lehet elszökni. Mehet, kapitány uram.

Scharodi megmerevítette magát.

– Tábornok úr, engem őrnagynak czímeztek eddig.

– Kotródj eblábolva! Mert ha még egyszer küldelek: zászlótartónak foglak czímezni.

– Akkor is hiven fogom szolgálni a császáromat.

– Nem kérdeztem. Aztán majd ha egyszer nagyon sok érdemet szereztél magadnak, s valami jutalmat akarsz kapni érte, hát csak ennek az úrnak czímezd a folyamodásodat, tudod?

S háta mögé fordított kezével odatartotta eléje azt a famosus torzképet: «Szamárevő!»

Scharodi fogcsikorgatva távozott, az arcza sárga volt a szégyentől és az epétől. Csak már «szamárevőnek» ne nevezték volna, a miért a sileziták legjobban haragusznak.

Heister igy szokott bánni az emberekkel. Ő csak büntetni tudott jól, jutalmazni sehogy.

– Folytathatjuk az ebédet, urak!

KÉT KARÁCSONYFA.

A kis Jézus a bécsi Küszdenpfennig-palotába is meghozta a maga drágalátos ajándékait. A gyermekek örömestéje ez. Ha a puritanismus minden ceremoniát ki tudott is küszöbölni a vallásgyakorlatból, a karácsonyfát nem birta ledönteni. Az minden évben kizöldül. Pedig gyökere sincs. Ott gyökerezik a gyermekek emlékezetében. «Tavaly is volt, az idén is lesz?» «Tavaly is hozott valamit a Jézuska, vajjon mit hoz az idén?» Akármit higyjenek a pogányok, a skeptikusok, a socinianusok, a bafometimádók, a gnosticusok Krisztus idvözítő voltáról: hogy a születése napján sok millió embert idvezít, az bizonyos. Azokat, a kik legméltóbbak rá: a gyermekeket.

Micsoda leskelődő várakozás ez! micsoda álomüző kiváncsiság! micsoda kölcsönös egymást jónaklennimuszájszintés! a míg az «angyalka» azt mondja, hogy szabad, megnyilik az ajtó; s feltárul az a látvány, a mihez fogható gyönyörüségeset az ember soha többet e világi életében nem lát. Az a szép zöld fa, a minek minden ágán virág helyett egy tarka viaszgyertyácska ég; a pompás repülő angyalkák czukorból, a lefüggő déligyümölcsök, a mikkel az angyalka parancsára a meddő fenyőfa megrakodott: aztán az a sok megbecsülhetetlen drágaság, a mit az a tündöklő fa fényes árnyékával betakar: találja ki minden ember, melyiket hozta a számára a kis Jézus? Hát még aztán azok a ragyogó arczok, amik ebben gyönyörködnek.

A legkissebbiké az elsőség joga. Ő válogatja ki, hogy melyik drága ajándék kinek szól a kincshalmazból.

Legelső, a mi az «enyim.» A gyermek nem tud tettetni. Nem takargatja, hogy a világban az első ember az «én.» Az aranyos pálczaló, meg a czifraostor, aztán a négylovas szekér, ez az enyim.

Aztán következik a «bátya.» Az a második ember a világon. Az a bámulat tárgya, a tekintély. Ha a kicsiny kap valami jót, azt mondja: «a bátyámnak is!» addig a magáéhoz nem nyul, bátyjának kiszemeli a rézágyucskákat, meg az aranyos szablyát, a nyillövő puskát. Ez az övé.

Az anya kapja a bogláros fejkötő-tűzőt, az Ozmonda néni a homlokszorító feronièr-t, s a gyóntató atya a himzett oltárvánkost. A cselédség is sorban megkapja a magáét.

– Hát az apának nem választasz ki semmit? kérdi pater Renatus, nyájasan megczirógatva a gyermek piros orczáját.

– Apa nincs itt: messze van.

– De az angyalka elviheti neki oda is, amit idehozott a számára.

A gyermek durczásan vállat von s pityeredésre görbülő szájjal mondja:

– Angyalka nem hozott apának valót.

– Dehogy nem, nézz csak széjjel! Mit találsz még?

Csakugyan volt valami karácsonyi ajándék ottan maga Rákóczy Ferencz számára is. Pater Renatus maga hozta azt. (Azaz, hogy pater Renatus által küldte az angyalka.) Egy remekművű sakktábla, elefántcsontból, achat- és chalcedon-figurákkal. A kicsike nem reflektált rá.

– Nincs itt az, a mit apának kell kapni.

– Hát mi volna az, fiacskám?

– Egy korona.

Sarolta herczegnő ijedten sziszszent fel, Ozmonda szája elé kapta a kezét, Pater Renatus elmereszté a szemeit.

– De kis fiacskám! Mit gondolsz? A korona drága kincs.

– De az angyalka elég gazdag: azt is hozhat az apának.

Pater Renatus szelidíteni akarta a kérdést.

– Nem, kis fiacskám. A korona nem játékszer; a Jézuska mást hozott az apának. Nézd, ezt a csecse játszótáblát.

A kis fejedelmi poronty megrázta a fejét s megvetésre pittyesztve az ajkát, azt mondá:

– Az én apám igazi háborúst játszik! s azzal durczásan ment ki a szobából, otthagyva az ajándékait. Tartsa meg magának az angyalka a drága kincseit, ha azt nem tudta elhozni, a mi az apának volt szánva.

– Én meg nem foghatom, honnan veszi ez a gyermek ezeket a gondolatokat? mentegeté lelkét Sarolta herczegnő a gyóntatóatya előtt. Itt ennél a háznál senkitől nem hall ő erről egy szót sem.

– Imádkozzék érte, kegyelmességed, minden reggel és minden este tizenkét Úr imáját és tizenkét üdvözletet, hogy az Úr fordítsa el a gyönge gyermeki szivről e veszedelmes gondolatokat, a miket a gonosz csepegtet az ő ártatlan szivébe!

A két hölgy pedig alig várta, hogy az éjféli misének, ami a házi kápolnában tartatott meg, vége legyen s a gyóntató eltávoztával magukra maradjanak.

Hogy Rákóczy döntő ütközetre készül e napokban, azt egész Bécs városa tudta. Lesték naponkint Heister stafétáját.

A karácsonyéj a babonák éjszakája.

– Egy török «nimetullahita» dervistől tanultam én egyszer valami bűvészetet, monda a szőke hölgy Sarolta herczegnőnek, a miből jövendőt lehet mondani. Azt kérdezzük meg.

Egy nagy velenczei kristály-palaczkba tiszta vizet töltöttek, s abba Ozmonda egy kis phiolából valami zöld nedvet öntött belé. Az, a vizbe vegyülve, ezt egyszerre felháborította, az egész palaczk tartalma zavaros barna szint öltött, a miben, mintha felhők gomolyogtak volna. Lassankint a felhők alakot öltöttek, zöld és veres mozgóképek kezdtek egymástól szétválni, kigyózó, tekergő, foszlányos szörnyalakok. Mintha egymással küzdenének előre-hátra dulakodva, szétterjengve, csoportosulva.

– Ez a kurucz tábor, ez a labancz tábor!

– Ott harczolnak egymással… Ni, hogy dulakodnak!

– Látod azt az erős, piros alakot ottan? Mintha egy lovasvitéz volna.

– Az bizonynyal a fejedelem.

– Mik azok a piros csikok, a mik utána úsznak?

– Azok a zászlók.

– Most a zöldek kerülnek felül.

– Nem, nem, a veresek áttörnek rajtuk.

– Hát azok a gömbök, a mik a fenékre leszállnak?

– Azok a halottak.

– Mikor a fenékre leszállnak, a veres és zöld együtt megint barna szinüvé lesz.

– Utoljára a zöldek felemelkednek mind a felszinre, a veresek szintén, a zöldek középen maradnak, a veresek az üveg szélén köröskörül.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy a kuruczok körülfogták a labancz tábort.

– Vagy talán azt, hogy a labanczok szétverték mind a kuruczokat.

A két nő úgy elbölcselkedett a török bűvészet horoscopja felett, hogy egészen megfeledkezett a karácsonyfáról; a minek a viaszgyertyái egyenkint elaludtak, csak a czukorangyalkák, a fehér galambok himbálóztak még az ágain…

… És épen ebben az órában II. Rákóczy Ferencz is ott állt a maga karácsonfája alatt, a Nagyszombat fölötti erdős halmon: előtte az őrtüz, kezében az emlékkönyve, a mibe az elvesztett ütközet nehéz tapasztalatait jegyezgeté, a nagy karácsonyfáról oda hullanak reája, a miket az angyal hozott, a jégcsapok, a száraz levelek, a széttört nagy tervek, a porrá lett remények. A karácsonyfa ágain megrebbennek a károgó hollók…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Újesztendő napján már megtudta Sarolta herczegnő, hogy mit jövendölt a török nimetullahita dervis horoscopja. Egész Bécs megtelt a diadalhirrel.

Az utczán trombitaszó mellett hirdették a heroldok a császári fővezér roppant diadalát, a kurucz hadak végső veszedelmét. Nyomtatott lapokat adtak ki, a mikben el lettek számlálva a kuruczok veszteségei: a számtalan halott, a tömérdek fogoly, hadizsákmány. Maga a fővezér is foglyul esett. Eleinte azt hitték, hogy maga a fejedelem; később bevallották, hogy nem az; Rákóczy csak veszélyes sebet kapott, futva elmenekült; de elfogatott a franczia király hadvezére a kurucz seregnél.

Sarolta herczegnőnek is ki kellett világítania a maga ablakait ennek a diadalnak az örömére, s ott kellett lennie a Te Deum laudamuson a szent István-templomában.

Az ablakából láthatta a triumphalis menetet, mikor a diadaljeleket meghozták: egész szekereket megrakva a kuruczok rézdobjaival, feltűzködött zászlóival, s egy nyitott hintóban a fogoly Feirvillet, a kit közcsufondárosságul körülhordoztak a város utczáin.

Sarolta herczegnőnek hallania kellett azt a gúnyordítását a népnek, látnia kellett, hogy dobálják utczahosszant sárral az ő férjének a zászlóit.

– És én még sem hiszem, hogy mindennek vége; suttogá Ozmondának. Hogy lehetne ezt megtudni?

– Én tudnám, hogyan?

– Szólj!

– Egy bizalmas embert kellene odaküldeni a fejedelemhez.

– Olyan nincs.

– Hát én?

– Te? Arra nem is gondoltam. Hogy mehetne oda egy nő?

– A hogy én szoktam innen kijárni: férfiruhában.

– S ha útközben elfognának? Gondold meg, hogy két táboron kellene keresztül vergődnöd, a császáriakén, meg a magyarokén.

– Mind a kettőhöz találnék módot. A császári seregben is van egy tábornok nagybátyám, a fejedelmi seregben is. Tudnám a módját, menedéklevelet kapni egyiktől is, másiktól is.

– Meggondoljuk nagyon ezt a dolgot…

– Én nekem van egy jó tervem.

– Mondd el.

– De senkivel sem szabad azt tudatni.

– Hát beszélek én valakivel a világon? monda a fejedelemné szomoruan.

– Még pater Renátusnak sem, gyónás alakban.

– Gyónás alakban? Hát hiszen az ember csak a bűneit szokta meggyónni. Kér valaki absolutiót a jó tetteiért, a mik titokban lettek elkövetve? Bűnöm nekem az, hogy az én férjemet szeretem, hogy vele együtt lenni akarok? Nem esküdtem-e meg az oltár előtt arra, hogy «véle tűrök, véle szenvedek; se jó, se rossz dolgában soha el nem hagyom?» Bűnöm nekem az, hogy a férjemnek vissza akarom adni a gyermekeit? Bűnöm nekem az, ha az Istenhez imádkozom, hogy adjon diadalt az én szerelmesemnek? Óh bizonyára, én nem fogok ezekért pœnitentiát tartani.

– Pedig mégis megtudták valahonnan, hogy a Türkenhausból én a nagy hársfa segélyével éjjelenkint leszöktem hirt hozni és vinni; holott csak ketten tudtuk azt, s Ocskay vakmerő kisérlete után rögtön ide szállították a herczegnőt a Küszdenpfennig-házba, a honnan a Favoritára nem lehet ellátni.

– Te! Igaz, hogy azóta megint közeljárt Ocskay?

– Igaz. Egész Fischamendig nyomult előre s azt fel is gyujtotta.

– Egy szó sem volt róla sem a Diariumban, sem a Mercurban.

– A nyomtatott lapok, a miket hozzánk küldenek, elhallgatták az egészet, hanem az irott lap, a «Scandalia,» a miket a «Burzen»-ekben készítenek, elmondta: abban olvastam. Azóta még jobban őrzik a fejedelemnő lakását. Ez a Küszdenpfennig-ház egy valóságos kis erősség.

– S hogyan akarsz innen észrevétlenül kijutni?

– Elmondom. Itt jön a vizkereszt ünnepe. Ez a diákság szabadalmas napja. Ekkor járják be a «currendfiuk» az egész várost, zsolozsmákat énekelve, s beszedik érte a «litániagarast.» Néhol a termekbe is behívják őket; másutt csak az udvaron hagyják énekelni, aztán az ablakból hajítják le a pénzt, a mit nekik szántak, papirhüvelybe téve; a papirt meggyujtják, hogy a diák a sötétben rátaláljon a pénzdarabra. Este én is felöltözöm diáknak, a tornáczon és lépcsőgádoron lelopózom az udvarra s rákezdem a gajdolást. Erre a kapus ki fog jönni nagy mérgesen, azt hiszi, kivülről osontam be, míg ő bóbiskolt s kikerget az udvarból. Azután, mint éneklő «baccalár» bejárhatom egész Magyarországot; ott szivesen látják mindenütt a peregrináló diákot s nem gyanakodnak benne. Így eljutok a fejedelemhez. Ő pedig már tudja, hogy ki vagyok?

Saroltának tetszett ez a kalandos terv. Gyanutalan szive nem is sejté, hogy a mit Ozmonda előtte elmondott, az csak szemfényvesztés. Nincs annak semmi szüksége erre a koczkáztatott alakoskodásra, s ha mégis megteszi azt, valami más oka van rá, hogy megtegye.

Majd megtudjuk azt is.

BELIÁL LEÁNYA.

Scharodi szerencsésen eljutott Beczkóba a csapatjával. Babocsay labancz-huszárjainak ugyan kétharmadát elfujta odáig a szél; hanem a német gyalogság együtt maradt. Senki sem háborította. A kurucz csapatok is úgy szét voltak zilálva, hogy egy-egy zászló alatt csak két-háromszáz ember maradt meg, a többi haza ment, kipihenni a harcz fáradalmait. Ocskay csak akkor tudta meg Csajághy portyázóitól, hogy Scharodi csapatja lement a Vág mellé, mikor már késő volt útját állni; de külömben is szüksége volt jó időhaladékra, a míg a saját ezrede megint összegyülekezik. Mert az volt ám ez idő szerint a hadiszokás. A kuruczság könnyen megszaladt, szétbomlott, eloszlott a világ minden szelei irányában: hanem aztán rövid időn épen olyan könnyen összegyülekezett megint, s mintha semmi baj sem történt volna, újra kezdte a «nemulass»-t.

Elég volt annyit tudni, hogy Scharodi Beczkóban van. Nem mehet onnan el. Ott majd megnyomják!

Dejsz a nagyszombati «tüzkeresztelőért» megkapja a «stolát!» Hátra van még a számára egy sakramentum, az «utolsó kenet.»

Senkire nem fájt úgy a foga Ocskay Lászlónak, mint ő rá.

«No majd az én késem nyeld el, ha ezermester vagy!

Heister jónak látta a nagyszombati ütközet után nem erőltetni a háborút Rákóczyval: a hadait szétosztá a Fehérhegy alatti városokba téli szállásokra. (Azoknak ott sorban igen víg életük volt; minden esztendőben kétszer tarthattak Te Deum laudamust, egyszer a kuruczokkal, másszor a labanczokkal.)

Egyszer csak megdördült megint az ágyú.

A beczkóvári őrség arra ébredt fel, hogy a sánczait löveti valaki.

Már megint föltámadt a porba gázolt féreg: ott, a hol nem várták.

Beczkó vára akkor pompás erősség volt; még a mostani romjaiban is fel lehet ismerni hajdani hatalmas voltát. Egy meredek sziklatömeg homlokán emelkednek még most is a «Bolondócz»-nak hitt fellegvár falai; a góth stylban épült toronymagas kápolna belsejében még láthatók a frescofestés maradványai, a pilléreken a szárnyas angyalfő-faragványok. Ez volt Stybor vajda palotája. Ott van a természetalkotta erkély, a honnan a vajda, a vipera-csipéstől megdühödve, vakon alárohant; ott a kapunagyságú ablak, ahonnan Beczkót, a bolondot aláhajították. A vérét lemosta a zápor, de a nevét nem moshatta le a várról: az megmaradt Beczkónak, Bolondócznak. Három oldalról maga a meredek szikla tiltja az ostromot, a negyediket, a meneteles oldalt két magas rovátkozott kőbástya védi, melyek közül az egyik a külvárost kanyarogja körül, a másik a belvárost és a várat keríti el, boltozatos kapukkal elzárva. Alatta a Vág vize folyik.

Azonkívül, hogy természet és erőditvény védi, még az az oltalma is van, hogy három hatalmas vár között fekszik, mintegy a háromszög közepén; e három vár Trencsén, Vágujhely és Temetvény. Mind a háromban erős császári dandárok feküsznek közelben.

A ki Beczkót be akarja venni, úgy igyekezzék vele, hogy elkészüljön, a míg azok ott feküsznek; mert, ha megvárja, a míg felkelnek, úgy ott szorítják, mint az egérfogóban.

Ocskay el tudott készülni.

Este indult meg a hirtelen összegyüjtött dandárával a báni hegyek közül; lovasezredeit a Vág gázlóihoz küldé, hogy a segélyül siető vágujhelyi császári seregnek útját állják, s maga a hajduságával megrohantatá a külváros bástyáit. Az első ágyulövésekre, nem várva a réstörést, lábtókat vetettek a talpasok a falnak, úgy másztak fel a bástyákra; a külvárosban rácz őrség volt; azzal hamar elkészültek; hanem a belvárost Scharodi német muskétásai védték. Itt nagy vérbe került az ostrom. A külváros házait valaki meggyujtotta; ez aztán elég világossá tette az éjszakát, támadók és védők jól láthatták egymást. Elkeseredett volt mind a támadás, mind a védelem. Az a csapat, mely a nagyszombati csatában zászlót változtatott, jól tudhatta, hogy nem számíthat irgalomra, s védte magát a kétségbeesés erejével. Az is kevés volt. A hajduság, boszut ordítva, rohanta meg a várkaput. Elől ment Csajághy, fejszével a kezében. Hogy még nagyobbnak lássák, granatéros medvebőr-süveget nyomott a fejébe, úgy rohant neki a puskatüznek. Nyolcz golyó találta el a testét; de egy sem ütött rajta valami nevezetes sebet, csak köppölynek járta meg: számba se vette valamennyit. Hatalmas fejszecsapásai alatt döngött, recsegett, bedőlt a várkapu, s omlott be rajta a vérszomjas hajdusereg.

Emberevő kedvükben voltak!

De az ellenfél sem igen könyörögte a kegyelmet. A várfalakról elüzetve, az utczákon végig védelmezték magukat a labanczok. Kard és dákos harczolt egymás ellen. Egyes házakból lövöldöztek a kuruczokra; a mi a viadalt még elkeseredettebbé tette. A nagy templom előtt megujult a tusa. A labanczok bevették magukat egy templomba s onnan puskáztak az átvonulókra. Nem a mostani templom volt az, nem a Ferenczrendiek kolostora. Ez a templom és kolostor a vörös barátoké volt. Ennek a szerzetnek különben is veszett híre volt a nép előtt. Bálványimádással vádolták őket. A külföldről elűzött templáriusok maradványai voltak. Ők is belekeveredtek a tusakodásba, a minek az lett a vége, hogy a kit a templomban találtak, mind leölték: a katonát, papot, vegyest. A templomot pedig kirabolták, föl is égették.

Maga Scharodi, ötvened magával, keresztül vágta magát a mészárláson, s felmenekült Bolondóczba, a fellegvárba. A boszuittas hajduság oda is utána.

Ocskay László a Vág partjáról intézte az ostromot; oda hozták neki az izeneteket a nyargonczai a bástyákon belül történtekről. Neki hadvezetői feladata volt nemcsak az egész várvivást vezényelni, hanem egyuttal a Vág tulsó partján gyülekező császári seregekre is ügyelni. Vágujhely ott van a szomszédban, s ott áll Viard tábornok egy egész dandárral. Az égő Beczkó lángja hirdeti neki, hogy mi történik ideát, Bolondócz falai csak úgy ragyognak tőle az éjszakában. Ott is terem a tábornok egész lovasságával a túlparton, csak hogy a Vág most meg van áradva, zajlik, nem jöhet át rajta: kénytelen felkerülni Trencsénnek, ahol állóhíd van, de azalatt Beczkóval végeznek.

Egy hirnök, aki a városból jön, jelenti Ocskaynak, hogy a belváros is be van véve: a hajduság dühös, a miatt, hogy a házakból és a templomból lövöldöztek, s megtorlásra készül. Ocskay visszaizen, az hogy ártatlan lakosság életét kimélni kell; különösen asszonyembert meg ne bántson senki, mert a ki egy fehérszemélynek csak a ruháját is megtépi, az halálfia.

Nem felejthette Ritschán mondását: «a hogy ti bántok a mi asszonyainkkal, akként bánunk mi is a tieitekkel».

Virradatkor látta Ocskay, hogy az ellenségnek csekély maradványa a meredek úton a fellegvárba menekül futvást, s hogy a hajduság lábtókkal készül a sziklákat megmászni. Gyorsan odafuttatá egy segédét azzal a parancscsal, hogy hagyjanak fel ezzel a vakmerőséggel. Azok odafenn, akármilyen kevesen vannak is, de granátjaikkal az ostromlókban nagy pusztítást tehetnek, bombavetők nélkül a fellegvárat nem lehet bevenni.

Egész reggel lett, mire ez a küldöncze visszatért. Azalatt Ocskaynak a figyelmét mind a túlparton levő ellentábor sürgése-forgása foglalta el. Kiszámítható, hogy Viard tábornok ma, akárhogyan igyekszik is, a trencséni hidnak kerülve, ide nem érhet; a gázlónál pedig várják.

– Nos, mi hir a városban? kérdé a visszatérő küldöncztől.

– A hajduság nagynehezen elállt a bolondóczi ostromtól; hanem aztán boszujában neki esett a rablásnak városszerte.

– Csak védtelen embert meg ne öljenek, mondá Ocskay.

– Azt nem is teszik. Ki van adva a parancsolat.

– Meg a fehérnéphez ne nyuljanak.

– Már azt pedig aligha meg nem teszik, akárhogy ki van adva a parancsolat. Mikor végigjöttem az utczán, épen akor hurczoltak a városházához egy asszonyt, a kin semmi öltözet sem volt.

– Mit szólsz! kiálta haraggal Ocskay. Te láttad?

– Biz a két szememmel láttam én azt, s a gyönge selyembőréről itélve, alighanem uri asszonyság volt, még pedig fiatal.

– De ez már istentelenség! kiálta indulatosan Ocskay, s sarkantyuba kapva paripáját, azt mondá a segédének: «Kisérj oda!» s azzal vágtatott be a városba.

A városház előtt csoportosan álltak a hajduk s hevesen beszéltek egymás közt.

– Ide hozták azt a nőt? kérdezé, haragtól fojtott hangon Ocskay.

– Odabenn van! Dejszen ott van ő keeme! felelgetének a hajduk, mint a kik valami nagyon bölcs dologban érzik magukat tudósoknak.

Ocskay leugrott a lováról s fölrohant a lépcsőkön.

– Hol van Csajághy? kérdezé az őrtállótól, a ki a tanácsterem ajtaja előtt kivont karddal strázsált.

– Odabenn lesz a főstrázsamester úr.

Ocskay betaszítá az ajtót s arra a látványra, a mi legelőször szemébe ötlött, az egész lelke felháborodott.

Két hajdu között, a kik kivont karddal voltak odaplántálva a terem közepére, állt egy nőalak: egészen úgy, ahogy Phrynét mutatta be a védő ügyvédje az araeopág biráinak. Csupán csak a térdeig leomló dióbarnaszin dús haja takarta rosszul rejtve profanált szépségét. Arczát nem lehetett látni, mert azt a két felemelt karjával eltakarva tartá.

A tanácsasztalnál pedig Csajághy állt, s egy dézsa hidegvizzel meg egy szivacscsal mosogatta a kapott sebeit. Egy volt a balkarján, kettő a jobbkarján, a mi vérzett; a homlokán is volt egy, de azt nem látta, azután meg az arczán, de azt fel sem vette, annálfogva az arcza véres is volt. Ugy látszott, hogy a sebeivel jobban el van foglalva, mint a terem közepén álló leplezetlen Vénusalak bámulásával.

– Csajághy! ordítá Ocskay, megtaszítva öklével a nagy tanácsasztalt. Becsület ez?

A marczona hadfi ránézett féloldalvást.

– Csak nyolcz sebet kaptam ebben a hajczéczúban: azt hiszem, hogy ez elég becsület.

– De hát ez a nő ott?

Csajághy vállat vont.

– Hát annak még eddig semmi baja sem történt.

– Mikor «így» áll előttünk!

– Hát hiszen fűtött szobában van, nem hűti meg magát.

– Ördög és pokol! Felejted, hogy vezéred vagyok! Szigorú parancsot adtam ki: a ki egy nő öltözetét megtépi, agyonlövetem.