Part 12

Jó szerencséje Heisternek, hogy a tollas kalapja aczélsipkával volt béllelve, meg hogy az a széles kard a lapjával érte a fejét; mert így csak egy kegyetlen ütést kapott rá, a mitől hátra lódult. Hanem akkor aztán Balahó uram két kézre kapta a pallost s megsuhintva azt kegyetlenül a feje fölött, egy olyan csapást mért a fővezérre, hogy az, ha megéri, a nyeregkápáig hasítja kétfelé. De hát nem érhette. A sors harmadperczeken fordul meg. Egy fiatal magyar főúr, a császári fővezér labanczhadsegéde, Czobor Márk, hirtelen kirántotta a pisztolyát s sziven lőtte Balahót, mielőtt az a kardjával másodszor is lecsaphatott volna.

Szegény jó Balahó! Nem mondta hiába: megtette a tempót.

Ez volt az igazi kurucztempó. Csinálja utána, a ki tudja!

AZ ALTER EGO. (MÁSIK MAGAM.)

Heistert ez a vakmerőség egészen dühbe hozta. Külömben is haragos egy úr volt. Alvezérei mind azt hitték, hogy már el van veszve az ütközet s visszavonulásról kezdettek beszélni. A tábornok főbelövetéssel fenyegetett mindenkit, a ki a visszavonulás szót ki meri mondani. Hisz ez az ütközet meg van nyerve.

Két sakkhuzás, és azzal «matt!»

Az egyik sakkhuzás az volt, hogy két tartalék-lovasezred rohanjon előre s a hol a kurucz tábor jobbszárnya a deréktól elvált s kedvére fosztogatja a podgyászszekér-vonalt, oda ékelje be magát. Ezzel a kurucz sereg kétfelé van vágva. Ez az egyik sakkhuzás.

– Hát az a pernahájder ugyan hol késik még? dörmögé haragosan a tábornok.

Az a «Bärenhäuter» nem késett már. Sárodyt értették alatta.

Sárody tervét még azon éjjel előre megküldé Heisternek egy szökevénytiszt által. Arra alapítá Heister a magáét.

Sárody szépen maga mellett engedé előrehaladni Tormássy hajdu-ezredét, s akkor egyszerre az egész zászlóaljával közvetlen közelből sortűzet adott rá.

– No Tormássy uram, hát hogy tetszik a keresztelő! kiálta át Sárody a hajduezredesre nagy csufondárosan, s azzal még egyszer megtöltetve a puskákat, felrántatta a fehér lobogót a kurucz zászló helyébe s szemközt fordulva a kurucz sereggel, hátráló léptekben rukkoltatta a zászlóalját a császári sereg felé.

Ez az árulás egy percz alatt megfordította az ütközet sorsát.

Tormássy hajdui, saját szomszédaiktól hátban összepuskáztatva, rémülten rohantak hanyatt-homlok vissza, s vészkiáltásukkal, véres fejeikkel elrémíték a hátuk mögött álló tiszai hajduságot, még magukat a fejedelem palotásait is, a kurucz sereg legderekabb csapatját; a futásnak indult négy gyalogezred magával sodort két lovasezredet is, a harmadikat, egy dragonyos-ezredet, a mi németekből állt, nehogy Sárody példája ráragadjon, maga az ezredes vonta vissza; s ezzel a második sakkhuzás is megtörtént: a kurucztábor három darabra volt szétvágva. A zöme előretört, a tartalékja megfutott, a jobbszárnya el volt szakítva.

Rákóczy, a vész láttára, sarkantyuba kapta a lovát, s a muskétás ezredével be akart vágni a csatatérre, hogy a diadalt visszacsikarja ellenfele kezéből. Személyes megjelenése még talán megfordította volna az ütközet sorsát. Bizonyosan megfordította volna. Túlbuzgó hivei megakadályozták benne. Megragadták a lova kantárát s nem eresztették a küzdelembe. Fátum volt az!… A ki fel akar törni az égbe, annak hinnie kell a saját csillagában… Vagy ott van az a csillag a feje fölött, vagy nincs: ha ott van, akkor mit félnek? ha nincs ott, akkor mit remélnek?

A zürzavar tökéletes lett.

Mind a két táborban vége volt az összefüggő hadműködésnek.

A fejedelem táborának egy része sietve, futvást kelt át a Tirnán s a halmokra vonult fel, a másik rész, a jobb szárny lovassága, zsákmányát nyerge mögé akasztva, mint a ki dolgát legjobban végezé, rugtatott el a Fehérhegyek felé; a harmadik rész, a gyalog hajduezredek, a mik a borsodiakkal nagyon mélyen behatoltak a császári sereg derekába s három hadvonalat keresztül törtek már, vissza már nem vonulhattak, kapták magukat, «előre hátráltak»; keresztül törték magukat még a tartalékon is, az ellenség hátából kerültek elő a Parna patakon át, a futó zömmel épen ellenkező irányban. A negyedik része pedig a kurucz tábornak, az az ötezer lovas a bal szárnyon, még egyre harczolt, s nem akarta elhinni, hogy vége van az ütközetnek, s mikor már a tulsó oldalon Heister bevonult az üresen hagyott Nagyszombatba, Ocskay László még akkor is ott nyargalászott a csatatéren, nagy angol paripája hátán s a hol egy futó kurucz csapatot megpillantott, azt megfordította, vitte vissza az ellenségre.

– Hová futtok? Hiszen miénk a győzelem! Hiszen le van gázolva a labancz!

Az igaz, hogy ott, a hol ő száguldozott, csak temetője volt már a császári hadaknak. Mint a kévék keresztjei gazdag aratás után, úgy hevertek a hullák halomban; lovasai csak futó ellenség visszafordított ijedt képével találkoztak mindenfelé. Dobok, zászlók, fegyverek elszórva hevertek a mezőn, gazdátlan paripák, a magas német nyergekkel a hátukon, száguldoztak rémülten nyerítve, s az ágyúk ott álltak mind a két táborhelyen, magukra hagyva, kuruczé, labanczé, mint valami bitang jószág. Olyan ütközet volt ez, melyben mind a két fél úgy szerteszéjjel verte egymást, hogy egyiknek a hada sem volt többé sereg.

És Ocskay László még mindig azt hitte, hogy meg lehetne azt a fátumot fordítani. Égett az arcza attól a vágytól, hogy a mit a híres nagy hadvezetők, a franczia haditanácsosok elvesztettek, azt ő, a lenézett, kicsúfolt portyázó vezér újra kivívhassa! Csak egy akkora dandárt verhessen össze, a mekkorát Bécs alá vezetett, most ezt a szétzilált ellenséget kiveri vele a helyéből.

Nem vette észre, hogy sisyphusi munkát folytat. A futó csapatok, a miket visszafordít az ellenségre, csak addig állnak helyt, a míg ő velük van; de a mint egy másik rajt állít meg, hogy azt rendbeszedje, rögtön felbomlanak.

E megátalkodott makacs munkájában legjobb alvezéreit itt-ott elhagyogatja, a toborzott csapatokat rájuk bizva, s maga egyedül száguldoz, keresve, hol találna még kurucz csapatot?

Egyszer csak megpillant a császári sereg podgyászszekerei mögött valami háromszáz lovast. Magyar huszárok voltak, világoskék dolmányban, farkasbőr-kaczagánynyal, piros leffentyüs csákókkal. Azt hitte, hogy valamelyik kurucz ezred kompániái vannak ott, s a podgyászt zsákmányolják.

Rögtön arra fordítá a lovát s odavágtatva, elkezdé őket szidni keményen, hogy mit lebzselnek itt, mikor harczolni kellene?

– Indulj! Fordulj! Előre!

Azok csak bámultak rá egy ideig, s aztán nézegettek egymás szeme közé.

– Nos? Hát? Nem értitek a magyar szót? rivallt rájuk Ocskay. Nem halljátok, hogy mit mondok? Kifúrjam a fületeket? Ki népei vagytok?

Azok csak nem feleltek neki semmit. Csak egyre bámulták.

Nem kuruczok voltak azok, hanem a császári sereghez tartozó labanczok, a kiket Bagocsay hozott el magával Dunántúlról. Heister nem bizott ezekhez úgy, mint Feirville a maga labanczból lett zászlóaljához s otthagyta őket podgyászfedezetnek.

Ocskayt boszantá ez a néma, rábámuló engedetlenség.

– Előre, legények! Utánam, a ki magyar! Én vagyok Ocskay László!

– Hahhó! kiálta fel erre a kapitány Bagocsay Náczi. Ez a mi emberünk. Csipd meg, fogd meg, legény! Ezer arany van ennek a fején.

Az ezer arany szóra egyszerre megelevenedett az egész csapat, s neki rugtatott a magányos lovagnak, kardot rántva.

Ocskay most vette észre, hogy kikkel van dolga.

– Czéda zsebrákhad! dörmögé fogcsikorgatva, s egyet jobbra, másikat balra vágva, kiugratott a csoport közül, azok hasztalan keresték őt a kardjaikkal a bő mentéjében, a pánczélingét nem járta a kardjuk; keresztülvágta magát rajtuk. Aztán könnyedén elszáguldott előlük jó telivér paripáján.

Hanem az a háromszáz labancz csak a nyomában maradt, s mind szélesebb karéjt alakítva, elkezdte megkeríteni. Ocskay csak szidta őket, hisz utól nem érik. Egyszer aztán megtudta, hogy mi jó szándékkal vannak iránta? Neki szorították a Parna pataknak.

A Parna vize pedig azok közé tartozik, a mik télen is melegek maradnak, nem fagynak be soha, sőt a körülöttük levő sömlyéket sem engedik befagyni. Ezért választotta ezt a patakot Heister hátvédül: ez hiusította meg a kurucz portyázó-csapatok minden törekvését őt hátulról megtámadhatni.

Ocskay belejutott a sömlyékbe; lova csülökig kezdett süppedni az ingoványba: a friss hótól nem vehette azt elébb észre.

Lehetetlen volt innen kiszabadulnia.

Ezer arany szép pénz.

A labancz az édes apját is levágja ezer aranyért.

Saját csapatja szerteszét csatangolt, s ha látta is valaki közülök ezt a kergetőzést, épen úgy kurucznak nézhette a labanczot, mint a hogy ő elnézte.

Csak egyre gondolhatott még, hogy élve el ne hagyja fogatni magát.

Kiszemelt a sömlyékben egy emelkedettebb helyecskét, a mennyi épen egy lovasnak elég; oda kikaptatott. S akkor aztán egyik kezébe fogta a csákányát, másikba a kardját s úgy várta be az üldözőit.

Körül nem foghatták, mert mögötte volt a patak, csak szembe támadhatták meg. De azok mégis háromszázan voltak, ő pedig egyedül; ha minden kardcsapása egy emberhalál volna is, mégis neki kell abba belefáradnia.

E keserves szorongattatásban egyszerre csak rivallgó tárogatóhang szólal meg a mezőn, s Ocskay László egy csapat kuruczlovast lát vágtatva jönni a patak mentében az innenső oldalon. Az már igazi kurucz volt, mást mutat annak az arcza!

Milyen «rajta-rajta!» rivallással jöttek! Egyszeribe elment attól a labancznak a verekedő kedve; pedig azok csak kétszázan voltak, másfél labancz jutott egyre-egyre.

De a min legjobban elbámult Ocskay, az a varázslatos tünemény volt, hogy annak a kétszáz kurucz lovasnak az élén ő saját magát látta lovagolni. Ugyanazon arcz, az a tekintet; a büszke fejhordozás, a fenyegető nevetés, még a hogy a kardcsapásokat osztogatja is, villámsebesen, kaczagva, az ellenséget kérkedő tekintetével megbénítva: maga Ocskay! Így szokta az ember maga magát látni álmában.

Bagocsay, a labancz kapitány, onnan hátulról kommandéroz a csapatjának, tele torokból ordítva:

– Ti csak verjétek le Ocskayt az alatt! s maga a most jövő ellen fordul.

S arra ez, szakasztott azon a csengő hangon, a mi Ocskay Lászlóé, ezt kiáltja:

– Mi kell te neked Ocskaytól? Labancz! Gyere csak! Itt jövök! Én vagyok Ocskay!

S azzal visszakézzel olyat vág Bagocsaynak a karjára, hogy az kardostól együtt a porba esik.

– Ez az én vágásom! Motyogja magában Ocskay László. De hát hogy vagyok én most ottan? Ott is, meg itt is?

A labancz szétfutott.

A felmentő csapat siet üdvözölni Ocskay Lászlót. Ráismer a kapitányra, Pongrácz Gáspár az, a szabadcsapat vezére; vele jött Csajághy Márton. Az vezette őt elzüllött ezredese nyomába.

De Ocskay egyre csak arra a saját képmására bámul, a ki még akkor is, mikor már a kurucz csapat zöme megszünt üldözni a labanczokat, egymagában vágtat utánuk, s üti, püföli a hátukat egyedül, a kit ér a csordából. Épen úgy, a hogy ő szokta.

S még azután, a mint visszatér a nagy verekedésből ez a rejtélyes alak, mintha nem lett volna testének-lelkének elég, a levegőbe is csapásokat osztogat a karddal. Akár csak saját magát látná Ocskay László.

– De hát ki ez az ember itten? kérdi ámuldozva Csajághytól.

– Hát nem ismertél rá? Ez a te öcséd, Ocskay Sándor.

Olyan nagyon hasonlítottak egymáshoz, csak két év korkülömbsége volt közöttük. Ocskay Sándor nem volt ugyan olyan szép férfi, mint a bátyja a mindennapi életben; de a harcz hevében szakasztott hasonmása volt Lászlónak.

A két testvér átölelte egymást forrón. Gyermekkoruk óta nem látták egymást szinről-szinre. Mind a kettő bámult azon, hogy olyan nagyon hasonlít a másik hozzá.

– Épen ugyan jókor jöttünk; monda Csajághy.

– Hátha nem jókor? Dörmögé Ocskay László.

– Siessünk innen, vezér uram, szorgolá Pongrácz; a napnak vége van már.

Igaz volt. Az éj alászállt. Abba kellett itt már hagyni minden munkát. A takarodó bús hangja üvöltött a síkságon és a hegyek közt egyformán: a tárogató oly messze elhallik!

Mikor Ocskay László, öcscsét és Pongráczot előre bocsátva, maga Csajághyval a csapat hátulján lovagolt, azt mondá neki:

– Tudod, mért mondtam neked az imént azt, hogy «hátha nem jókor?» Másodperczeken fordul meg a fátum. Ha ti még egy másodperczet késtek, én már azon gondolkoztam, hogy élve nem hagyom magam labancz kézre kerülni: egy pisztolylövés a homlok közepére megszabadít közülök. És akkor milyen derék dolog lett volna. Én itt maradok; eltemetnek. Ilonka özvegy lesz, szabadon bocsátják; helyettem feltámad az én alter egom, a ki őt szereti. Milyen jól jártunk volna mind a hárman.

És Csajághy nem mondta neki erre azt, hogy «nem.»

*

Az éj alászállt, a harcznak vége volt már, egyes elzüllött csapatok loholtak még erre-arra az esthomályban, nem keresve, hanem kerülgetve egymást. Nem kellett már senkinek ellenség. Kurucz igyekezett a kuruczhoz, labancz a labanczhoz találni – valahová, – erre-arra. – Az ágyúk ott maradtak a síkon, egymással szemközt ásítozva, őrizet nélkül, lovak nélkül, mintha ők akarnák még maguk szakállára folytatni a nagy bajvivást. A véres hómezőn nyögnek, kiáltoznak a világ minden nyelvén az ott hagyott sebesültek, a kiket senki sem jő felszedni; a csatatér hyenái, a fosztogató marodeurök még elég dolgot találnak az elhagyott podgyászszekerekben, csak azután kerül a holtak, sebesültek kifosztására a sor; az eltemetés a jezsuiták dolga! S ezen az elpusztult csatamezőn barangol alá s fel, gyalog, fedetlen fővel egy magányos ember: – Feirville, a kuruczhad franczia táborvezére. Bámul és bolyong. A maga rendes eszével és strategiai ismereteivel ki nem birja okoskodni, hová lett a háta mögül a kurucz tartaléksereg? hová tünt el a fejedelem? a hatalmas testőrmuskétások, a harczedzett palotás-ezred: Esze Tamás hajdui, az igazi hajduk, a legelső felkelő sereg? Föld nyelte el őket? Nem is látták az ellenséget! Merre mentek? Ki mondja meg?

Találkozik erre-arra bandukoló csapatokkal. Kérdéseket intéz hozzájuk. Azok nem értik a kérdést, ő meg a választ. Annyit már ért, hogy egy elveszett csatatér közepén maradt magára, a hol az ellenség az úr, meg kell adnia magát hadifogolynak. Kinálgatja a kardját mindenkinek, a kit útban talál. Senki sem érti, mit akar? Vállat vonnak, odább mennek. Utoljára rábukkan egy csapatra, mely egy fűzfa rekettyésben húzta meg magát, s onnan nem akaródzik előjönni. Nem ismer rájuk, mert azok minden jelvényt letéptek magukról; de a megszontyolodásukból sejti, hogy kicsodák? A második német zászlóalj maradványa az, mely a kurucz táborban küzdött és nem szökött át, csak meglapult, mikor a vastaga következett a bajnak. Ezek közé vegyül a tábornok, s ott töri rajta a fejét a tenger-éjszakán át, hogy miként lett ez az ütközet elvesztve.

A JÓ SZOLGÁLAT JUTALMA.

Délig nagy volt a vidámság Nagyszombat kulcsos városában, a mit a hajdani világban «Kis-Rómának» neveztek kilencz templomával. Tele volt a levegő jó hírekkel. A kurucz sereg előhaladását jelezték a tornyokból. Dúló Pál kapitány uram, a helyőrség főparancsnoka, óránként kapta a tudósításokat a harczmezőről, s azok csupa diadalhírek voltak.

Soha annyi áldomást nem ittak még karácsony ünnepén, mint ezen a napon Nagyszombat városában.

A jezsuita-atyák nagy kolostorában várták magát a fejedelmet az ütközet bevégezte után pompás lakomára. Kétszáz személyre voltak felterítve az asztalok, a fejedelem ülőhelye előtt volt az asztalra feltéve egy remekművü pörkölt mandolatorta, góth stylben építve, annak a tetejét ékesíté egy teljes ornátusban levő kurucz vitéz czukorból.

Másutt azonban nem vártak olyan sokáig; hanem délre haladván az idő, az uraságok hozzáláttak, hogy legalább áldomásaikkal segítsék elő a nemzeti ügyet s kegyetleneket ittak a kuruczok diadalára.

Ebéd vége felé, mikor az a hír érkezett a csatatérről, hogy már a kurucz sereg hadzöme is belevágott a harczba s erősen birokra kapott a labanczczal, szorítják Heistert mindenfelől: akkor azt mondá Dúló Pál kapitány uram, felkelvén az asztaltól, hogy «de már magam is kimegyek közéjük, s elhozok egynehány német parókát.»

Nem telt aztán bele félóra, hogy Dúló Pál kapitány uramat magát hozták haza – keresztül lőve.

S vele együtt jött a rémhír, hogy fut az egész kurucz sereg.

Senki sem akarta ezt elhinni.

Elhitték aztán, mikor szemeikkel látták, hogy fut végig a városon hajdu, lovas, muskétás, palotás, összekeveredve, ész nélkül, rend nélkül. A fegyveresek kitakarodnak a városból, a nép sivalkodva fut végig az utczákon: sir, jajgat a gyönge szivü sokaság.

Mire bealkonyodik, Nagyszombat magára hagyva áll.

Ellenállásról beszélni sem lehet. A falak nem ágyu ellen valók.

El van határozva, hogy meg kell nyitni a győzelmes császári vezér előtt a kapukat, s vendégszeretettel kell őt fogadni.

A jezsuita atyák kolostorában hirtelen levették a pörkölt tortáról a czukorból készült kurucz vitézt, s tettek a helyébe másik czukorvitézt, a ki pánczélos német lovagot ábrázol, s az egész convent ott várta a kapuban a kiséretével együtt megérkező császári tábornokot. A perjel hozzá kezdett a latin dikczióhoz. Heister türelmetlenül vágott a szavába:

– Bene! bene! Tudom a többit. Etcaetera, etcaetera! Az egész oratio Rákóczy számára készült; s most ti csak «dux»-ot tesztek a «princeps» helyébe, s nekem akarjátok feltálalni. Nem kérek belőle. Inkább akarom látni azt a lakomát, a mit a «serenissime princeps!» számára készítettetek. Éhes vagyok, mint a farkas! Aztán küldjetek jeget, hadd borogattatom a pofámat. Nem látjátok, hogy ütleget kaptam? most jövök a korcsmából: nagy «Keilerei» volt.

Valóban Heisternek a félképe úgy fel volt dagadva kékre-pirosra attól az ütéstől, a mit Balahó kardlapjától kapott, hogy a félszeme szinte eltünt a daganatban; a mi semmivel sem tette az ábrázatját kellemesebbé.

Ez is növelte a boszuságát; de különben is haragos volt. A mai nap nagy veszteségeket okozott neki. – Mint tapasztalt hadvezér, magában jól számot vetett az iránt, hogy ez rá nézve egészen pyrrhusi győzelem volt. A kurucz tábort csak szétbontotta, de meg nem semmisítette; ellenben a saját magáét úgy meggyöngítette, hogy nem képes Rákóczyt ujra megtámadni, s most azt sem tudja, hogy merre van előre, merre hátra. – Még hozzá ez az ütés az orczáján. A sebet édesdeden türi az ember; de az ütés daganatja keserves.

– Tálalni! tálalni! Aztán semmi hosszú asztaláldás. «Hála Isten; van mit enni; Ámen.» Üljön le kiki, a hol helyet talál. Aztán hogy mondják a barátok: «a potu incipe coenam.» Iváson kezd a vacsorát. – No a mai meg van szolgálva.

Siettek a kivánságának eleget tenni, s hozták legelébb is a seres kancsókat, tele habzó árpalével.

– Csak ezt a balfelől való széket hagyjátok mellettem üresen, ide az én legkedvesebb testi-lelki barátom fog ülni, a kinek legtöbbet köszönhetek! Az ő segítsége nélkül ma szépen járhattunk volna. – De hol kóborog az ilyenkor? – Menjetek utána! Mondjátok neki, hogy siessen. Addig nem tudok se enni, se inni, a míg ezt a derék vitézt mellettem nem látom.

Két ordináncztiszt rögtön sietett a parancsot végrehajtani.

Heister ugyan nem mondta a nevét a nagyon sürgetett testi-lelki barátjának; de az ordináncz tartozik azt a maga eszétől is kitalálni.

Minthogy azonban a két ordináncz mindegyik külön tartja a maga eszét, annálfogva az egyik igy találta ki a tábornok kivánságát: A ki a mai nap diadalához legtöbbet segített, az bizonyára az áttérő Scharodi volt. Annálfogva rohant azt felkeresni és tudatni vele a magas kitüntetést, hogy a mai lakománál a tábornok saját maga mellett tartott fenn a számára egy helyet, s addig ebédhez sem fog, a míg a vitéz urat ott nem látja.

A másik ordináncz azonban ugy okoskodott, hogy a ki a mai napon legjobb szolgálatot tett Heisternek, az Czobor Márk hadnagy úr volt; mert ha ő jókor nem jön a pisztolylövéssel, a kurucz kardcsapás véget vet az egész ütközetnek. S ez volt a helyesebb magyarázat. Ez találta el az igazit. Hamarább is visszaérkezett az elsőbbinél s jelenté a tábornoknak, hogy vitéz báró Czobor Márk hadnagy úr azonnal ott fog teremni, csak elébb a templomba ment.

– Mi a kakukk! Soha sem hittem, hogy az én hadnagyom olyan igen áhitatos. Recsegteté a hangját Heister.

– Nem azért biz az. Hanem mivelhogy a város összes asszony- és leánynépsége féltében a nagy templomba menekült; a hadnagy úr odasietett megnyugtatni a hölgyeket, hogy csak oszoljanak a házaikba haza; nem lesz semmi bántódásuk.

– No nézd! A svadronőr! Első dolga, a mint a nyeregből leszáll, az asszonyok után látni. Ez még az evésnél-ivásnál is elébb való neki.

Azonban megérkezett már.

Heister tettetett haraggal rivallt rá. – Nagyon jól illett neki, mikor tréfából haragudott. Ez volt nála a két véglet: komolyan dühösködni, vagy tréfából. Közben nem volt semmi.

– Hadnagy úr! Mi dolog ez? Mikor önre várunk, ön szoknyák után szaladgál!

– Tábornok úr, szólt Czobor Márk, azt mondja a német: «Frauendienst vor Gottesdienst», «a női szolgálat elébbvaló mint az istentisztelet».

– De nem elébbvaló, mint a katonai szolgálat! No hát! Igazodj! Tisztelegj! Aztán idd ki ezt a kancsót egy hajtásra lélekzetvétel nélkül. Ugy ni! Már most ülj ide mellém!

S minthogy voltak a társaságban rangra előkelőbb főtisztek, a kik e megkülömböztetésért méltán megneheztelhettek, azoknak elmondá a tábornok az egész történetet a vakmerő kuruczczal, a ki őt csaknem levágta a tábora közepén, s kettőbe hasítja, ha ez a derék magyar ifjú ott nincs, s biztos kézzel halálra nem lövi az eszeveszettet.

Erre aztán általános lett az elismerés a derék magyar vitéz iránt, ki valóban lényegesen hozzájárult, hogy – ezt a lakomát ne Rákóczy Ferencz költse el a szép refektoriumban.

– De ez a legérdekesebb, monda Czobor Márk, a mint magához térhetett a dicséretzáporból, hogy miként ismerhette fel az a vén kurucz a tábornokot annyi katonatiszt közül, holott a vezér nem szokta magát külső pompával megkülömböztetni. Hát a mint a lelőtt kurucz ruháit megmotozták, a mellénye alá dugva ezt a képet találták meg.

Azzal átadta Heisternek a rajzolt torzképet, a minek elfintorított vonásaiból is egészen ő rá lehetett ismerni.

Heister olyat ütött az öklével az asztalra, hogy a tortán álló czukor labancz leesett a vártáról s a nyakát törte legott.

– De ez már valami istentelenség! Hát igy nézek én ki, mi? Hát igy áll az én szám félre, he? Meg ez a bajusz! Egyik le, másik fel! Ki volt az a gazember, a ki ezt idekarmolta?

– Alatta a neve.

– Itt biz az. – Pinxit Scharodi. – Hallatlan szemtelenség. A szemem káprázik. Nézzétek: igaz-e?

A carricatura körútat tett az asztaltársaság közt, mindenki nevetett: e biz a tábornok s mindenki azt mondá: ez a név bizony Scharodi.

Heistert pedig annál jobban ette a méreg, mentől inkább ráismertek arról a torzképről.

Erre a jelenetre érkezik meg a vidám Scharodi.

Mindétig mosolygó arcza most még jobban tündökölt attól az örömtől, hogy a fővezér őt extra-ordinánczczal hivatja a díszlakomához. Maga a jó lakoma is a gyönge oldalai közé tartozott mindenha.

Odasasirozott egyenesen a tábornok székéhez, összeütve a sarkantyuit.

– Excellentiás uram, én vagyok Scharodi.

A tábornok akkorát ugrott a székéről erre a szóra, hogy a parókája kétfelé repült a fején mint két sasszárny, behemóthi hangon rivallt rá kegyetlen haraggal a tisztelkedőre:

– Hát te, pernahájder! Még a szemem elé mered tolni a pofádat! Hol a profósz? Kurta vasat neki s le vele a kaszamátába.

Scharodi csak elhült: «no ez szép trakta lesz!»

– Tábornok úr, mivel érdemlettem én ezt?

– Mivel érdemletted? Hát ide nézz! Kinek a kutyakörme kaparása ez a csúf kép itten? Tagadd el! Alatta a neved. Hát ilyen fertelmes diótörő vagyok én, mi? Ilyen csúf pofa az enyim? – De még hagyján! – Hanem az az istentelenség, hogy te ezt egy gonosztevő haramia kurucznak a kezébe adtad, hogy erről rám ismerjen az ütközetben. Az ördög ficzkó odalopakozott hozzám s egy bolond nagy pallossal olyat ütött a fejemre, hogy itt van a helye, nézd! A félszememmel nem látok. S a másik csapással kétfelé hasít, ha az én derék barátom, ez a magyar ifjú, a kinek a nemzetéért nem tettem semmit, meg nem ment, le nem lövi, mint a tököt. Ennek köszönhetem, hogy most férgek pecsenyéje nem vagyok. Tudod ezt? áruló!

Scharodi kifeszítette a mellét s védelmezte magát.