Part 11

Mielőtt útnak indította volna őket, összegyüjté valamennyit. Sok mindenféle vidékből származott népek voltak azok. Félő volt, nehogy útközben megint elszéledjenek. Azért az egész gyalogcsapatnak nagy ünnepélyességgel egy pompás veres selyemzászlót adott át, a mit háromféle pap szentelt fel, kálvinista, pápista és görög. Annak dobszó mellett a hadirendbe felállított fegyveres nép katonai módon hűséget esküdött. Még azonfelül Ocskay László maga, lóhátról tartott nekik egy szép lelkesítő orátiót, a miben sok drága igazságot elmondott a haza szenvedéseiről, az ősök dicső példájáról s a szent szabadságról. Remek előadása lévén, párosulva a legcsengőbb organummal, beszéde bizonyára nagy hatást keltett a harczosok szivében. Siettek is neki az alvezérei gratulálni hozzá; a közkatonaság pedig háromszor kiálta rá harsány vivátokat.

Csak Balahó uram nem volt kielégítve egészen.

– Nem tökéletes munka ez! mondá Ocskaynak. Majd én hadd beszélek az én nemzetségemnek!

Azzal előkereste a rongyosabbik dolmányát a szeredásából, még jobban begyűrte a kalapját, fogott magának, hol, hol nem, egy olyan hosszú kardot, hogy hatalmas termete mellett is, az állával támaszkodhatott a markolatjára, ha maga elé állította, s azzal felkapaszkodott a Czinka Panna kordéjának a kassába, s onnan kezdte meg a szónoklatot.

– Én édes véreim! Drága nemzetségem. Ismertek engem bizonyára, de ismer az egész ország! Én vagyok az a hirhedett Balahó Mátyás, a ki egész életében a nemzetet szolgálta és semmi veszélytől soha meg nem rettent. De sok ezernyi ezer embert segíték hajdan a kivánt révpartra! (Igaz is volt, mert révészmester volt.) Jóltevője voltam az egész országnak, volt is módom benne, mert nekem adózott egész két vármegye. Kastélyaim voltak Tiszáninnen és Tiszántúl (nádgunyhó tudniillik), s mindennap száz meg száz jó ember pihent meg azokban. Most mind ennek vége! A gonosz labanczok gazdag vetésemet mind elpusztították, lábon meggyujtották; erdőim kivágták, kastélyaim a fekete földig leégették. Így szabadultam meg, a hogyan itten láttok, a gunyám csupa rongy, testemen annyi seb, a hány lyuk a köntösömön: megfogtak, megkinoztak, börtönbe vetettek, körmeim alá töviseket vertek, parázson sütöttek, hogy a hazámat eláruljam; de mégsem tettem meg. De mit panaszkodom én a magam bajáról? Ezt mind elviselném. Csak azt ne láttam volna, a mit házam népével gonoszul elkövettek. Volt jó feleségem, derék hűséges asszony, azt két fára kötve, kettéhasították, kis csecsemő fiam felszúrták dárda hegyére, szép gyönyörű hajadon leányom, hogy meg ne gyalázzák, a szemem láttára a kútba ugrott, öreg nagyanyámat szurokba mártották és úgy gyujtották meg! (Már akkor általános volt az elszörnyedés hangja az egész hajduság közt.) És ki tette mindezt? Maga a «nagyfejű», az a gonosz Heister. Az ő parancsára, az ő intésére gyilkolták le ilyen kegyetlenül az én cselédimet s velük együtt ezernyi ezer ártatlan véreinket! (Átok reá! ordítá a fegyveres had.) Nem maradt egyebem, mint ez az ősi kardom. (E szónál felemelte erős öklében azt a hosszú pallost.) De fogadom igaz hitemre, hogy addig nem nyugszom, a míg ennek az élét csorbára nem verem a gyilkos koponyáján! Mindnyájunknak ő a gyilkosa, hóhéra. Mindnyájatoknak volt valaha otthon ősi háza, anyja, felesége, kis gyermeke. Azt mind ő égette, ő gyilkoltatta le. Nincs otthon mit keresnünk, hanem a gyilkost, a gyujtogatót kell keresnünk a csatatéren, s a hogy ő fizetett nekünk, úgy fizetni neki vissza tízszeresen. Itt ez az én kardom, a hol ezt látjátok villogni, ott villogjon a tietek is, ottan ordítsátok: «halál a nagyfejűre!»

Balahó uram rikácsoló hangja túlrecsegte még azt a riadalt is, a mit a hajduságnál keltett. Ez aztán nem az a taktusra adott vivátszó vala már, a mivel a vezér szónoklatára feleltek, hanem egy folytonosan kitörő ordítás, kísérve kivont kardok csörömpölésétől; alig birt ez a vihar lassankint elcsendesülni, akkor is csak az elszörnyedés morajává csillapult alá, mint mikor a Balaton szélvész multa után még soká elháborog.

Balahó uram pedig – megtéve a tempót – megelégült szívvel szálla le a kordéról s rágyujtott a makrapipára.

– Mi a tatár! Balahó uram! mondá neki Ocskay. Hogyan égethették le a labanczok a kelmed vetését? hisz a kelmed egész dominiuma a Tisza háta volt.

– Hát biz azt sehogy sem.

– Talán hát a feleségét sem hasították kelmednek kétfelé?

– Soh’ se volt nekem feleségem.

– Hát a kis fia, a kit lándzsára szúrtak, meg a kútba ugrott leánya, hol vette azokat?

– Bizony sehol sem én, ha csak a fáról nem szedtem volna őket.

– Hát az öreg anyja?

– Husz esztendeje, hogy meghalt, Isten nyugtassa meg!

– E szerint hát azt sem égették meg?

– Mindegy az. Ha nem tették velem, megtették mással. Így kell a sokaságnak beszélni, vitéz ezredeskapitány uram, nem úgy, a hogy kegyelmed cselekedte. Ha az ember a hazáról beszél a hadinépnek, elbusulja magát, elszomorodik rajta. A busulástól pedig az embernek csak az ivókedve jön meg. Nem kell a katonát a hazával szomorítani, mert megszomjazik rá s azt várja, hogy áldomást ihassék. Ha itt nem kap bort, hazamegy, ott iszik. Hanem így kell neki beszélni, a hogy én kiraktam. Ettől aztán nem bort szomjazik, hanem vért. Majd meg kell őket nézni, hogyan rohannak ezek csoportostól a nagyfejűre, csak egyszer megkaphassák. Így kell azokat felpaprikázni!

Azzal benyomta az égő taplót a pipájába s a nagy bolond kardot a vállára vetve, visszaballagott a maga csapatjához, otthagyva a tanult uraságokat, hogy csinálják utána ezt a tempót, ha értenek hozzá!

Ocskay pedig rögtön szekerekre ülteté a hajduságát s a Duna jegén keresztül megindítá őket a fejedelem táborhelye felé.

Maga pedig sietett felkeresni Heister táborát, s attólfogva mindennap volt vele csatározása; rendetlen csikóscsapatjai minden oldalról körülcsiripelték, s a hol nagy erőre találtak, szépen visszatértek a vezérükhöz. Ezektől megtudá, hogy ezúttal nem egy szokott labancz sereg indult meg a hadjáratra, a mit kétharmadában kénytelen-kelletlen felültetett magyar bandériumok s fegyelmezetlen rácz hordák képeznek: könnyű ellenfél a kurucz lovasságnak, hanem egy egész rendezett valóságos osztrák hadsereg vonul előre, taktikai hadirendben; a szine-java a hős Eugén herczeg seregének, a zentai diadal veteránjai, kiknek trombitaharsogása előtt a hatalmas szultán seregei a Dunába rohantak. Itt most hatvanhárom kompánia nehéz lovasság van együtt, a legkitünőbb ezredekből, s azonkívül csak három század magyar labancz huszárság, azt csak szénázásra használják. Gyalogságuk csupa muskétás, új szerkezetű lőfegyverekkel és hosszú dárdákkal ellátva, huszonnégy ágyút visznek magukkal.

Mindezekről jó eleve értesítette Ocskay a fejedelmet, s Rákóczy úgy készült, hogy maga is hasonló erejű hadsereget vigyen ellenfelére. Ha ennek erősebb volt a gyalogsága, ő nála a lovasság volt számosabb. Tizenhárom ezerre teszik a számát. Hanem ágyút csak hatot hozott magával, a mi megfoghatatlan: hisz volt neki elég lövege. Talán Lipótvár ostrománál volt azokra nagyobb szükség? vagy a régi magyar harczi szokás dívott még, hogy egyszer kilőjjük az ágyút, s aztán rajta-rajta! Ez csak jeladásra való, azt pedig hat ágyu is úgy megteszi, mint huszonnégy. Majd csinál elég lármát a maga ágyuival az ellenség!

Gyalogsága igen szép és rendezett volt a kurucz seregnek. A hajduság jól felfegyverkezve, puskával és karddal. A kuruczok nem hordtak már a háborúba dárdát, hanem kardot. Kiment a használatból az a hires jelszó, a mivel Kinizsi buzdítá a kenyérmezei ütközetben a maga seregét: «Előre dárdások! Utána kopjások! Ne féljetek szászok! A hol fáj, szúrjátok!» A magyar most karddal harczolt. Az osztrák még dárdát hozott magával. Első próbatét volt, hogy melyik a jobb kézbeli szerszám? Bizonyos, hogy el fog válni, mert mind a két félen olyan legénység jő szemközt, a melyiknek a kezében szikrát szokott adni a vas.

Egészen franczia mintára voltak felszerelve Rákóczy palotásai, a testőr-muskétások, sáfránszin dolmányban, kék paszománttal, s a franczia gránátos zászlóalj hatalmas medvebőr kalpagjaival, a szálas legénységből válogatva, betanítva, hogyan kell a tarsolyban hordott granát kanóczát meggyujtani s az ellenségre hajigálni, mikor az négyszögöt formál, vagy erősített sánczot védelmez. A mi pedig a szabályos hadmozdulatokat illeti, azokban legkitünőbb volt a fejedelem seregében Sárody ezredes német zászlóalja. Dobszóra lépni, kanyarulatokat csinálni, puskával sortüzet adni egyik csapat sem tudott oly pontossággal, mint az övé. A mellett szigorú fegyelemtartásáról is hires volt, vezére nem tűrt el semmi kihágást, s a milyen tréfás czimbora volt a jó társaságban, olyan jó katonának ismerte mindenki a táborban. Néha egyesítve produkálta mind a kettőt: a jó katonát, meg a víg czimborát. Mikor Lipótvárát elkezdték ostromolni, s az ilyen mesterséges munkához még nem szokott kuruczság húzódozott a ví-árkok ásásától, a várbeliek bombáitól rettegve, Sárody oda vitetett ki magának egy hordót, tele borral a két sáncz közé, s a hordó fenekére ülve, áldomásozott, s gitárral a kezében, dalolta a várbeliek boszantására azt a víg nótát, hogy: «Als die Schneider Hochzeit hatten, da waren alle froh!» A kuruczság kedvet kapott tőle, lassankint odagyülekeztek melléje, mind megitták a hordó bort, s aztán együtt énekelték vele, hogy: «Da schliefen alle Schneider, auf einem halben Stroh!» (pedig nem is értették, hogy mit tesz), a várbeliek nagy boszuságára, a kik hasztalan röpítgették feléjük a «pumáikat», egy sem talált oda.

Az ilyen tréfákért még a magyarok is nagyon szerették ezt a renegátot. Volt ott több ilyen német tiszt is. Általában az a jó regula volt, hogy hadifogoly senki sem szeretett lenni, hanem ha az ellenség el nem eresztette, beállt hozzá katonának.

De különösen kedvencze volt Sárody a kurucz sereg franczia táborkari főnökének, vicomte de Feirvillenek, kit XIV. Lajos azért küldött Rákóczy táborába, hogy hadvezéri tudományával pótolja ki azt, a mi a magyar tapasztalatlan főuri hadvezéreknél hiányzik, a kiknél a személyes vitézségből állt az egész strategia.

Sárodyval lehetett a francziának magasabb hadműveletekről is beszélni. S egyáltalában lehetett vele beszélni, mert tudott francziául, míg a magyar urak csak diákul értettek. Cicero nyelve pedig mindenre jó, csak hadászati értekezésre nem; a nagy Róma idejében nem lőttek pisztolylyal; annálfogva ha az ilyen eseményt valaki latinul akarja elmondani, ekképen rakja ki: «kézbeli cső makkjával áthajíttatott» (sclopi manuarii glande trajectus est).

Még egyébre is jó volt Sárody. Mint régi osztrák seregbeli főtiszt minden ezrednek ismerte az erejét, létszámát, vezetőit s a szerint, a hogy a kémek és portyázók hirül hozták a kurucz táborba, mely csapatok milyen hadirendben vonulnak fel Heister parancsnoksága alatt, Sárody előre meg tudta mondani, hogy minő erőt kell azzal szembeállítani? Úgy hogy az ő jelenléte a haditanácsban, mikor az ütközet tervét elkészítették, valóban kivánatos volt.

Karácsony éjszakája volt.

Mulatságos babonákkal teljes este. Játszanak ilyenkor minden házban éjfélig, akkor misére mennek; imádkoznak, meg tréfálóznak, ropogtatják a kártyán nyert diót.

«De mi most nem diót ropogtatni jöttünk ide!»

Ezt izené Rákóczy Bercsényinek, a ki szerette volna Heisternek engedni át a támadást s a nagyszombati halmokon védelmi állást foglalni.

Elhatározták a haditanácsban, hogy leszállnak a sikra, a hol előnyösebb a harcz a túlnyomó magyar lovasságra nézve. Igaz, hogy a sík tért két patak szeli keresztül, a Tirna és Parna, de azok most be vannak fagyva, nem akadályozzák a lovasságot.

A fejedelem, derékhadával a Tirna partján fekvő Nagyszombatnak támasztva a hátát, elfogadja az ütközetet Heisterral, míg a két portyázó dandárvezér, Ebeczky a jobb-, Ocskay a baloldalon fogja azt közre, s a hátába kerülve, négy tűz közé szorítja.

Nagyon szép terv volt ez! Csalhatatlan a sikerülése. A csapatok égtek a harczvágytól. A csapatvezérek együtt maradtak egy karácsonyi víg lakomára a tirnai hétkerekű malomban, s igen kedélyesen mulatoztak. Sárody megint ezermesterkedett. Ólmot öntött s abból jövendőt mondott. Gombóczokat főzött, a miben az a tréfa, hogy a forró viz melyik gombóczot dobja fel legelébb? Minden gombóczban czédula van valami névvel. Mikor a leánykák csinálják ezt a karácsonyi tréfát, akkor az a jelszó, hogy a mely nevet a legelső gombócz felhoz a viz szinére, az megy férjhez a jövő farsangon. Sárody gombóczaiba egy-egy csapatvezérnek a neve volt elrejtve, s az volt a tréfa jelszava, hogy a kinek a gombócza legelébb felvetődik, az hal meg a holnapi ütközetben. A fejedelem nevét azonban nem engedték a tréfába belekevertetni. A tréfa azonban annál tökéletesebb lett, mivelhogy a hebehurgyán előre felbuggyanó gombócz ezt a nevet rejté: «Balahó kapitány!»

Mindenki hahotával nevetett a tréfán. Mivelhogy Balahó uramat szerte úgy ismerték, mint egy szörnyű nagyszájú embert, a ki rettenetes a fenyegetőzésben, utolérhetetlen a mások felbuzdításában, ellenben mindig ő az első az ütközetben, a ki, mikor lőnek, rögtön hasra fekszik.

Balahó uram azonban szörnyen megrestellte azt az ő rovására feltámadt vigasságot, s ökleivel ütve az asztalt és a mellét, fogadkozott, hogy meg is halok én, ha kell, az én hazámért és fejedelmemért! De minden dibdáb labancznak nem adom bitangra az életemet. De kaphassam csak egyszer azt a gyilkos Heistert magát a kezemügyére, a ki a feleségemet ketté hasíttatta, a ki porontyomat dárdára szuratta, tudom, hogy egyikünk elmegy izenetet vinni Belzebúbnak!

– Hát hisz azt most legkönnyebben megkaphatod, Bruder, mondá neki Sárody. Itt fogják mutogatni holnap a vásáron dobszó mellett. Minden markos legényt meginvitálnak rá, hogy ki birkózik meg vele.

– Magam leszek az a legény! mondá Balahó uram. Csak rá ismernék az istentelenre!

– Óh azon könnyen segítünk, Balahó uram, mindjárt lepingálom én kegyelmednek az egész Heistert, a hogy áll és él, hol van egy darab papiros?

Sárody fránya ügyes torzkép-rajzoló volt. Nehány vonással hirtelen úgy odaveté a papirra Heisternak a carricaturáját, hogy a ki egyszer látta, rögtön ráismert róla: ott volt az idomtalan nagy feje, a mit hosszú paróka fedez, fekete szemöldökei, félrehuzódó szája, a mi fölött az egyik bajusz makacsul fölfelé, a másik ép oly megátalkodottan lefelé irányul, a homlokon három egyenközű «s» betü alakú barázda; a nagy előre rugó dupla áll, hozzá a kurta nyak, a köpczös váll, ez a szakasztott Heister tábornok!

Mindenki kaczagott rajta s magasztalá a majszter remeklését. A sok magasztalástól elvégre Sárody annyira elkapatta magát, hogy még alá is firkantotta a képnek, hogy «pinxit Sárody.»

– No, Balahó uram, hát itt van, ráismerhet erről, mondá Sárody. Ha már akkor meg nem nézte jól, a mikor a feleségét ketté hasíttatta, s a kastélyát felgyujtatta Heister.

– Bomolj meg, német! sötét volt akkor! Hadd látom azt a képet! No iszen nagyfejű! Már most hát búcsuzz el a fejedtől, mert elhozom én azt; a milyen igaz, hogy az én jó öreganyámat szurokba mártattad, úgy gyujtattad meg a szemem láttára.

– S annál se látta meg a képét Balahó uram?

– Vakapád! németje. Hát ’sz a szurok fekete! De most már elteszem ezt a képet, ide a keblembe! S esküszöm a szent Herkopáterre, hogy a holnapi szent keserves napon, ezt az én kardomat belemártogatom a gonosz vérébe!

S azzal végig fekteté a kihuzott kardját az asztalon, hogy az a táblának az egyik végétől majd a másikig ért, a vezér uraknak általános nagy nevetése közben. Balahó uram pedig mind ehhez igen komoly képet csinált.

Mikor a vezérek szétoszlának, az ezredeikhez visszasietve, azt dörmögé Tormássy László, a nyárádi hajduk kapitánya, Esze Tamás fülébe:

– Hallod-e, bajtárs, sehogy sem tetszik az nekem, hogy ennek a Sárodynak mindenüvé oda szabad ütni az orrát. Kár volt ezt Ocskaynak idehozni közénk. Nem hiszek én ennek, ha százszor kikeresztelkedik is magyarnak, mert mindig mosolyog. Az ilyen ember csak befelé haragszik.

– De hát már arról ő nem tehet, hogy olyannak teremtette az Isten a képét, hogy mindig mosolyogjon. Nem lehet minden ember Balahó uram, a ki mindig káromkodik.

– És én mégis inkább hiszek Balahó uramnak, mikor legjobban hazudik, mint Sárody uramnak, mikor legjobban igazat mond.

– No majd meglássuk holnap, melyik az igaz ember?

Meg is látták, mert másnap a hadirendben akként lettek felállítva, hogy a hadsereg zöménél Sárody német zászlóalja képezte az ágyufedezetet, ezt tartotta a legfegyelmezettebb csapatnak Feirville, azért állította első sorba; mindjárt mellette volt Tormássy uram hajdusága, aztán a háta mögött, a második vonalban Esze Tamás tiszántúli hajdui, jobbról Tormássy mellett pedig a tiszáninneni borsodi hajduk, azok között Ocskay gyalogcsapatjának az élén jó Balahó uram a hosszú pallosával. Tehát nagyon közelről tapasztalhatták egymásnak a viselt dolgait.

Fehér karácsonyra virradt az éjszaka. Egész addig a szent napig megbecsülte magát az időjárás, akkor egyszerre a holdujsággal megfordult s már hajnalban olyan sűrűen elkezdett havazni, hogy a fejedelem seregei nem láttak a förmetegtől husz lépésnyire s csak úgy találomra foglalták el az előre meghatározott helyeiket a Tirna nyugoti partján. Kémeik hirül hozták, hogy Heister tábora is átkelt a Parna patakon s hadirendben áll a sikon. De a két tábor még nem láthatta egymást a nagy hóeséstől. De azt már mind a két fél tudta, hogy a másik is itt van. A vezényszó áthallatszott egyik táborból a másikba.

A fejedelem, kisérete élén, maga járta sorba a hadcsapatokat, buzdító szavakat intézve hozzájuk.

Egyszerre megszólaltak Nagyszombat valamennyi tornyában a harangok, szent Karácsony ünnepére. Talán a nagy harangszó tette: a hófelhők felszakadoztak, a havazás elmult, s a két tábor meglátta egymást, szemközt felállítva ágyulövésnyi távolban. A magyar tábor, mint egy nagy E betű látszott körülölelni a császári tábor négysoros hadirendben felállított tömegét.

Abban a pillanatban megkezdődött az ütközet. A kurucz tüzérek nem várva a parancsszóra, kisüték az ágyuikat az ellenfélre. Arra az is megkezdte az ágyuzást. Különösen a fejedelem és kisérete volt az ágyutekék czéljául kiválasztva. Egy ágyugolyó Rákóczy közelében terítette le a kiséret egyik tagját, erre Feirville odanyargalt a fejedelemhez s indulatosan követelte, hogy vonuljon vissza az ágyúk lőtávolából, ha az ő személyét valami baj éri, veszve az ütközet s az egész magyar ügy. Rákóczy rá hagyta magát venni, hogy a tartalékul felállított testőrkarabélyosokhoz vonuljon vissza, a kik egy dombtetőn tanyáztak, onnan nézte az ütközetet.

A kurucz hadsereg kezdte a támadást, a kicsinált csataterv szerint. A jobb szárnyon Ebeczky, a balon Ocskay lovasezredei vágtak be a császári sereg oldalába, mind a kettő nagy remekeléssel.

A Heister tábora balszárnyán csakhamar össze-vissza volt keverve lovasság, gyalogság, s egy tömegben gomolyodott a felállított ágyuüteg felé, a minek e miatt nem lehetett hasznát venni. Ebeczky sikere magával ragadta Ilosvayt, Deák Ferenczet, Srétert, azok is bevágtak parancsszó nélkül a császáriak közé; a vakmerőség jól ütött ki; áttörték az első hadsort, megrohanták az ágyuüteget, annak a fedezetét is elverték. Nem tartóztatta fel az ádáz rohamot se vasba öltözött lovasság, se puskázó nép, se dárdasövény, még az ágyutűz sem, mindenen áttörtek. Hanem ekkor következett egy fegyvernem, a mely megállította diadalmas előrohanásukat. A legveszedelmesebb fegyvernem. A podgyász-szekerek. A mint a kurucz lovasság a császári podgyászszekér-vonatig eljutott, ez veszedelmesebb lett ránézve minden sánczároknál és tűzaknánál; ez megállította, szétrobbantotta, összekuszálta a győzelmes dandárt. Nem hallatszott többé se vezényszó, se «rajta magyar!» hanem csak az, hogy «cape! rape!» Dugd el, vedd el! A fejedelem seregének ez a szárnya abban az ütközetben nem tett többé emberszámot.

Hej nem így volt Ocskaynál! A hol ő bevágott, nem néztek ott másra, csak a győzelemre. Ötezer lovas harczolt a nyomában. Maga Rákóczy azt irja felőle, hogy csodáit mivelte a vitézségnek ebben az ütközetben. Nem sokára a császári sereg jobb oldalán is elhallgattak az ágyúk, a kurucz lovasság azokat is elfoglalta.

Heistert unszolták az alvezérei, hogy hozza elő a tartalékját, s verje vissza vele Ocskay rohamát. A tábornok mérgesen utasítá vissza a sürgetőket, ne avatkozzanak az ő dolgába! tiszta munka, a mit ő csinál, semmi baj sincsen még. Még vár valamire. Majd ha az bekövetkezik, akkor kezdődik el az ő cselekvése! Addig hadd ugrálja ki magát a kurucz!

Most Feirville eljöttnek látta az időt, hogy a derékhaddal általános rohamot intézzen a császári sereg zöme ellen. Bercsényi a jobb-, Eszterházy a balszárnyon, ő maga a középen riadót fuvattak.

Példás rendben indult meg az egész hajduság, hat ezred egy sorban. Szembe az ellenség ágyuütegével haladt épen a borsodi hajduezred. Annak kellett a keserűjét kiállni. Mikor kilőtték az ágyúkat: «bukj le!» kiálta Balahó uram, s már akkor hason feküdt, mellette a kardja; de a mint az ágyugolyó elbúgott felettük, megint talpra ugrott mindenki s futott nagy zsivajjal; mintha csak laptást játszanának. Olyan közel érték már az ágyúkat, hogy azok nem tehettek bennük kárt. Hanem ott maguk előtt találták a Wobezer, Trisler és Firmont kompániáit. Ostromsisakos, pánczélos gyalogság, muskétával és hosszú dárdával ellátva. Itt lett először kipróbálva, hogy melyik a jobb szerszám, a kard-e, vagy a dárda? A kard volt a jobbik. A borsódi hajduk széttörték kardjaikkal az ellenük meredő dárda-erdőt s a három legvitézebb kompánia veterán hanyatt-homlok meghátrált.

A hajduezred parancsnoka ekkor észrevette, hogy az ő csapatja nagyon is gyorsan rohant előre, s «megállj»-t parancsolt, nehogy az ellenség hirtelen körülfogja: időt akart engedni a mellette felvonuló Tormássy Lászlónak, meg a még hátrább jövő Sárody német zászlóaljának, hogy egy vonalba jöjjenek, s aztán egyszerre folytassák a rohamot.

A három veterán kompánia meghátrálása már Heistert is kihozta a hadvezéri nyugalmából. Odavágtatott maga, csak nehány segédjétől kisérve, a megfutamodókhoz, s elkezdte őket hangosan szidni s kergette kivont karddal vissza a harczvonalba. Az arcza egész veres volt a dühtől. Sem látott, sem hallott.

Csak ez teszi felfoghatóvá, a mi ezután történt.

– No Balahó kapitány uram! szól egy tréfás hajduhadnagy a nagyszájú kérkedőhöz. Hát ihol van a nagyfejű la! Ott van maga Heister.

– A biz ő maga, a gyilkos.

– A ki a kegyelmed feleségét, gyerekeit, öreg anyját megölette.

– Bizony azt tette az! (Annyiszor elmesélte ő ezt, hogy már maga is egészen elhitte.)

– No hát most, hadd lássuk, mit tud kegyelmed azzal a hosszú pallossal? Mindig azt mondta kegyelmed, hogy csorbára veri azt a gyilkosnak a koponyáján, csak egyszer közelre kaphassa. Hát most elég közel van.

– Hát azt gondoljátok, nem teszem meg?

– Elhiszem, ha látom.

– No hát lásd meg!

Azzal Balahó uram kiugrott a sorból, megköpte a tenyerét, marokra fogta a kardját s elkezdett loholni arrafelé, a hol Heister szedtevettézve kardlapozta a muskétásait.

A hajdutársak azt hitték, hogy csak bolondozik az öreg kurucz, majd visszajön fele útjáról, ha megsokalja.

De az csak dobogott előre, s mondogatta egyre magában: «szegény feleségemet két fához köttetted, ketté hasíttattad, kis porontyocskáimat dárdára szurattad, öreg anyámat szurokba mártattad, úgy megégettetted. Itt vagy gyilkos, itt vagy a kezem közt!»

Azok amoda át észre sem is vették; ha látták, mit törődtek vele? Egy öreg ember, rongyos parasztgúnyában, egymaga, mit akarhat? A mellett a tért ellepő sűrű rekettye is takarta a bujkáló alakot.

És ezalatt egészen közelért a császári fővezérhez.

Csak egy ugrás kellett, odaszökni hozzá, megkapni balkézzel a lova zabláját, jobbjával felemelni azt a hosszú kardot, és rákiáltani: «egész familiám kiirtattad, gyilkos! Nesze nagy fejednek!»