Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXVII. KÖTET

SZERETVE MIND A VÉRPADIG. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

SZERETVE MIND A VÉRPADIG

TÖRTÉNETI REGÉNY A RÁKÓCZY-KORBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

A ZOMOTOR.

Ez a szó «zomotor» olyan régi már, hogy csak a nyelvtudósok és régiségbúvárok ismerik, azok pedig nagyon fogják a fejüket csóválni, mikor megtudják, hogy itt most egy nagy lakodalom van készülőben, mert amaz egészen mást jelent.

Pedig hát az nevezetes lakodalmi vendégség volt, a mihez nemzetes Tisza Istvánné nagyasszonyom úri portáján készültek, úgy pünkösd után való hétben 1698-ban. Az előkelő nagybirtokú asszonyság egyetlen leányát: Ilonkát adja férjhez, a környék egyik legtekintélyesebb férfiához, tekintetes Visontai Kovách István uramhoz, Verebély megye alispánjához.

Verebély vármegye neve maga sincs már a földabroszon, valamint sok minden nem kerül már az asztalra, a mi akkor kézen-közön forgott: többek között azok a drága étekfogások sem, a mikkel a hajdani magyar nagyúr a meghivott násznépet meg szokta vendégelni. Nem a mai kákabélű ivadéknak valók azok. Most ha csak foghegyen kóstolgatnátok is végig egy ilyen traktát, hat doktor nem támasztana fel, úgy ágynak esnétek tőle; akkor doktor se volt kéznél; a kinek megártott a sok bevett jó, ott volt a kenő-asszony, kidömöczkölte a hátából a magyar betegséget.

Kellett is aztán az ilyen ételek előállításához ember, több, mint elég.

Nemzetes Tisza Istvánné úrasszonyomnak a portáját ismeri minden ember. Hajdan az ő férje is alispánja volt a megyének: folyvást sok vendéget kellett ellátni. Volt abban a házban négy-öt konyha; külön a nyársonsültek számára, meg más a kalácsoknak; azonkívül vagy három kemencze a szilvásban a levelensült készítéséhez. A konyhaművészet összegezett remekeinek előállítására szolgáló laboratorium azonban közvetlenül az úrasszony lakszobájával állt összeköttetésben, hogy ő maga mindenre felügyelhessen s vitás kérdésekben döntő szavával igazságot szolgáltasson. A mire ilyen nagy vendégség előkészüléseinél elég sűrű alkalom van. Ma van a vőlegény megérkezésének a napja; délelőtti istentisztelet után lesz az esküvő. Azért haladt ki ilyen későre az időből az egybekelés, mert a család egyetlen férfitagja: Gábor urfi, odalenn van a Bánátban, a nemesi banderiummal, a török ellen; mind azt várták haza, a menyasszony nagyon óhajtotta; de csak nem jöve meg. Már most hát nála nélkül költik el a lakodalmas kását.

Tisza Istvánné asszonyomnak magának is van régi nagytapasztalatú szakácsa; de a mai napra még elhozatta Bánffy-Hunyadon lakó nénjének az erdélyi szakácsát is, azonkívül Léváról felinvitálta Furóné asszonyomat, a ki nélkül derék lakodalom meg nem eshetik a környékben: tortát, marczafánkot, meg liktáriumot csak az ő keze után ismer meg igazán az ember. Segédszemélyzetül pedig annyi szakácsné, hetesné, kukta hemzseg a konyhában, hogy alig lehet tőlük mozdulni; pedig mindenkinek tele a keze dologgal. Hanem hát épen az a baj! Két szakács egy konyhában. Mind a kettő kevély arra, a mit tud, és a mit jobban tud, mint a másik. Még hozzá az egyik erdélyi, a másik magyarországi. Kész a particularismus. Hogy volna az jó az erdélyinek, a mit a magyarországi kotyvaszt? és megfordítva. Most épen azon hepcziáskodnak, hogy a «pujpunella»-mártáshoz miféle alkatrészek kellenek? Ez igen bonyolult kérdés. Egy hideglelésről szóló recipe abból a korból nem lehet annál czifrább és változatosabb. Egyik fél sem enged a magáéból csak egy szerecsendió-virágnyit sem. «Én Apafy Mihály fejedelem konyhájában szolgáltam hét esztendeig!» «Utczu ne! Apafy Miskáék nem is ismertek mást, csak a bosporos levet!» «Micsoda? Az én fejedelemasszonyom, Bornemissza Anna ő nagysága, olyan miskulánczia-salátát csinált, hogy a palóczok úrvacsorájának ették volna! Szófia a beszéd! scripta manent! Itt az én szakácskönyvem. Pujpunella-mártás. Magam írtam ki Pálffy herczeg archivumából!» «De az én szakácskönyvem nyomtatva van!»

A két hadvezér elkeseredett harczába természetesen hogy a fehérnép is belekotnyeleskedett, győzték nyelvvel; zenekiséretül közbe hangzott a fahajtörő mozsárcsengés, meg a habverő pergése, közbe egy-egy kastankodó kutyának a nyikkantása, a kit megrugott valaki.

Ez izgalmas konyhai értekezés alatt senki sem vette észre, hogy a nyitott konyhaajtón egy sárral, porral fedett alak settenkedik be a konyhába, kinek hajdan kecskebékazöld színű dolmányáról jócskán lefoszlott a sárga sujtás, a piros nadrág a két térdén ki van szakadva, s a csizmájának a talpát csak az átkötött szíj tartja. A legénynek olyan fekete a képe a napsütéstől, mint a miskolczi czipó, a kajla savószín bajusz mintha csak krétával volna ráfestve. A vállán egy kopott bőriszákot czepel, s a kezében egy görbe csákányt hoz, azt oda is támasztja az ajtóhoz. Ott azután egy darabig körülnézeget, kétfelé törüli a bajuszát, s mikor nagyhamar megérti, hogy olyan veszedelem van itt, a mibe neki jobb lesz bele nem ártani magát, szétnéz a szögletek felé, s megpillantva a nagy mákoskalács-sütő kemencze mellett egy köteg rőzsét, arra szépen leül a sutba, s onnan nézi aztán, a két tenyerébe támasztva az állát, mint a megtestesült makk-túz, az egész nagy patáliát.

– Mi kell az igazi pujpunella-mártáshoz?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki kell czitalni a nagyasszonyt!

Ő itélje el a dolgot. Ő a tekintély. A legfelső appelata.

Kijönne az különben maga is; hisz a pogány lárma a harmadik szobáig behat. Itt öltözteti ő épen a menyasszonyt, azt kell neki abbahagyni.

Épen jókor jött; mert a két szakács már a palacsintasütővel meg a molnárostya-serpenyővel indult egymás ellen duellálni.

A nemzetes nagyasszony, az igaz, hogy egészen arra való alak volt, hogy respektust szerezzen maga körül; derék, magas, termetes matrona, piros, telt orczával, a mi kettős tokát vetett, s szegletes tudott lenni, mikor haragudott. Szürke haja akkori módi szerint szélesen volt felfelé dudorítva s egy fekete csipke-főkötővel megkoronázva.

– Micsoda pogány lárma ez itten! kiálta felreccsenő szóval. Azt gondolja az ember, Eger várát vívják a törökök! Mit keres itt ez a sok csürhe nép? Csiba ki innen a konyhából, a kinek nincs itt semmi dolga! Olyan zsinat van, hogy az ember a maga szavát se hallja. Hogy «mi kell a pujpunella-mártáshoz?» Hogy a kakas csipje meg a fületeket! Mindjárt igazságot teszek. Elébb lóduljon innen minden torkos pákosztos had, a ki nem ide való.

S rögtön sietett is az itéletet végrehajtani: egy pár szájtátó kukta, kályhafütő csak úgy penderedett ki az ajtón, hatalmas tenyerétől előmozdíttatva. «Kell pujpunella-mártás!»

A mint ritkulni kezdett a gyülekezet, megpillantja Argus-szemeivel azt a szögletben gunnyasztó, rongyos alakot.

– Hát te itten? nem lódulsz ki mindjárt? Neked is kell pujpunella-mártás?

A gubbaszkodó alak fel sem veszi a fejét a két tenyeréből, csak úgy ingatja azt, határozottan kifejezve, hogy nem kiván belőle.

A haragos nagyasszony aztán megkapja a gallérjánál fogva s úgy fölemeli, hogy a lába sem éri a földet, hanem aztán a helyett, hogy kilökné azt is a többi után, hüledezve szól hozzá:

– Nini! Hát nem a Marczi ez? A Gábor fiamnak az inasa? Te vagy az, Marczi? Hát mért nem mondod senkinek, hogy megjöttél?

– Ha nem keerdezte senki. Felelt a legény egész palóczflegmával.

– Hát csak magad jöttél, mi?

– Csak egy szál magam biz een, mert a lovam odaragadt a poroszlói degetbe.

A nagyasszony megdöbbent. Az anyaszívnek előérzete van. Hirtelen betuszkolta a poros legényt a mellékszobába: nem bánta már, ha fenekestül felfordítják is a konyhát. Ott kezdte aztán vallatóra venni a palóczot.

– Mi hirrel jöttél a táborból?

– Semmi nagy hirrel, biz een.

– Hát a fiam nem jön el?

– Jönne biz az, de nem jöhet.

– Valami baja van talán?

– Nem fáj biz annak semmije se.

– Hát mit izent?

– Semmi rosszat sem izent biz az, eedes meezem.

– Hát mért nem jöhet? mért küldött téged?

– Hát mert a czifra dolmánya kilikadt.

– Micsoda czifra dolmánya, te?

– A kit az Iluska kisasszony varrott ki arany tulipántokkal, az a bársony.

– Mi történt vele? Mondd hamar!

– Hát egy gelóbis kilikasztotta a czifra dolmányt, aztán olyankor, mikor maga is benne volt.

– Meghalt a fiam? kiálta fel Tiszáné, s hirtelen visszafojtotta hangját.

– Een egy szóval se mondtam, hogy meghalt; csak azt, hogy a czifra pruszlikáját kilikasztotta a gelóbis, az pedig itt van a tarisznyámban, nee!

Azzal kihuzta a bőriszákból az összegöngyölgetett búzavirágszín bársony mellényt, melynek a bal oldalán egy kerek lyuk volt, s a körül széles vörösbarna folt, a kiomlott vér.

Tiszáné görcsösen szorítá mind a két kezével a szivéhez azt a drága öltönydarabot, s ajkát beharapva, halálos kínnal fordítá szemeit az ég felé: de nem zokogott.

– De ne búsuljon a nagyasszony, vigasztalá a palócz, mert levágták ám a füleet.

Erre meg a méreg öntötte el az anya szivét, dühösen markolt a palócz üstökébe s megrázta annak a fejét, kegyetlenül odaütögetve a falhoz.

– Kinek a fülét? te!

– Hát nem is az urfiét, hanem azét a beste Karaffiáét, a ki meglőtte.

– Hát bajvívásban esett el?

– Biz a volt annak a veege.

– Miért vívott? Kivel vívott? Ki volt a gyilkosa?

– Hát tudom een azt? Nem kötötteek azt az een aórromra. Keek huszár volt a Pálffy regementből. Nem eerjük már azt utol; mert az, a mint a füleet levágták, a gyenerális parancsolattyábul, mingyárt dezentált a törökhöz Temesvárra: pribeek lett, pogány lett; ezóta szarácsit csináltak belőle.

– Nem beszélted még ezt el senkinek?

– Ha senki se keerdezte tőlem.

– Hát akkor azt mondom, hogy egy teremtett léleknek se szólj felőle, a míg a mai nap el nem mulik.

– Nem szólneek een meeg a maókusmadárnak sem, csak már az üstökömet eresztené el a nagyasszony.

Mert még annál fogva mindig kézben tartotta.

– Lódulj be ide ebbe a kamarába, sugá dörmögve a nagyasszony, betaszítva a legényt egy sötét oldalfülkébe, a mi afféle kézi éléstár lehetett. Találsz enni-inni valót eleget; aztán feküdjél le, a míg rád nem nyitom az ajtót, fel ne ébredj, ha trombitaszót hallasz is.

Azzal belökte a palóczot a sötét oduba, a ki soha annál kedvesebb tömlöczöt még paradicsomul se kivánhatott magának.

A nagyasszony ráfordította a kamara ajtóra a kulcsot, s azt is lehuzta és a többihez akasztotta a karikára, a mi egy ezüst lantnál fogva csüggött alá a bogláros övéről. Ellenben egy másik kulcsot keresett elő a csomó közül s azzal egy nagy almáriumot nyitott ki. Volt annak tömérdek apróbb-nagyobb fiókja. Egyiket kihuzta. Volt abban sok mindenféle öltözet a nagyobbtól a legkisebbig. Azok mind a Gábor fiu ünneplő köntösei voltak, a hogy évről-évre kinőtt belőlük, az anyja egymásután félrerakta őket. Most aztán előszedegette sorba. Egész a legalsóig. Egész addig a kis főkötőig, meg a patyolat félingecskéig, a mit csecsemő korában viselt. Azután megint visszarakta őket egymásután. Mindegyikhez halkan motyogott valamit. Legfeljül tette azt a himzett mellényt. «Már most te is idekerültél». Erre a szeme csak megtelt könynyel. Letörülte hevenyén. «Nem! Te rossz szem! Ma nem szabad sirnod. Ma lakodalom napja van. Majd holnap aztán sirhatsz kedvedre; meg aztán minden nap, minden éjjel, a míg az életbe’ tart.

Megint csak a kezébe vette azt a himzett mellényt. Szemrehányásokat tett neki.

– Ha már nem jöttél vele együtt, minek jöttél meg épen mára? Ma nem a te napod van. Ma a leánynak a jussát kell kiadni. Hát illik a testvéreknek egymást így megkeseríteni? No most ereszsz innen. Nincs te veled semmi dolgom. A menyasszonyt öltöztetem. Egy nap csak az övé. A tied lesz háromszáz hatvannégy nap az esztendőből. No hát feküdjél a társaiddal. No hát aludjál. Majd holnap reggel, ha vége lesz minden muzsikának, visszajövök hozzád…

De a himzett mellény csak nem akart elaludni, csak nem eresztette őt el.

– No hát mi az? Hogy megölték? Katona volt, készen lehetett rá. A kinek a fiát a táborba viszik, úgy veheti, mintha csak a koporsóba tette volna. Az én bátyámat is megölték, aztán meg az anyám bátyját is megölték. Ez nálunk a férfi sorsa. A ki fegyvert köt, azt megölik. De csak ne bajvívásban esett volna el! Bizonyosan ott is a becsületét védelmezte: szép halál! No, majd holnap beszélünk egymással többet, most ereszsz engem!

Azzal helyére tolta a fiókot, rázárta a nehéz almáriumajtót, aztán a két öklét összeszorítva, a fejét megrázta s a lábával toppantott, úgy parancsolt a szivének: «vége legyen!»

Aztán indult az ajtó felé, a mi a menyasszony szobájába vezetett.

Hanem az az engedetlen szív nem akart ám szót fogadni. Valami vékony pókfonállal oda volt kötve ahhoz a szekrényhez: ez visszavonta. Csak azon kapta magát, hogy megint a kezében tartja azt a himzett mellényt s nézegeti rajta azt a golyóvágta lyukat, a mihez fogható véghetetlen mélység nincsen a világon: «milyen bolond kis lyuk! Aztán elég arra, hogy az embernek a lelke elhagyja rajta keresztül a világot!

Hátha még most is ott van az a lélek? Hátha ott leskelődik valamire? Talán arra, hogy ezzel a néma szájjal átadja az anyának az utolsó Istenhozzádot. Az anya odaszorítá ajkaihoz azt a golyóperzselte nyilást a himzett mellényen, s akkor aztán megnyugodott. A mellény elbocsátotta őt, és elment aludni.

Mikor a nagyasszony bement a menyasszonyhoz, akkor már mosolygós volt az arcza, mint a piros alma.

A menyasszony még csak tizenhat éves volt akkor. Nyulánk termete elárulja fiatalságát. Akkoriban nem a gyöngyös vállfüzőt viselték, hanem hosszú testhez álló derekat, egy sor zománczos gombbal, alól ruta alakú nyujtványokkal, elől szines skófiummal kihimezve, a ruha patyolat ujjai kétszeres dudort képeztek, összeszorítva színes csokorfüzérekkel, azokról meg kettős ezüstcsipke omlott alá; a szűk, ránczos viganót elől két széles sáv díszíti, sokszinű zománczos aranyvirágokkal gazdagon megrakva. A menyasszonyt még akkor nem öltöztették fehérbe: úgy volt szokás, hogy belül viselje az ártatlanságát.

Rátekintve, csupa gyermek volt még a menyasszonyka, egész arczán az a gyanutalan világbabámulás volt kifejezve, mint a ki nem is sejti még, hogy mi oka van valakinek az ismerős édes anyai arczot itt hagyni s utána menni egy bajuszos embernek, a kit még alig ismer. Lesütött pillájú nagy szemeinek ki nem találhatni a szinét, csiga-metszésű, félig nyitva feledt ajkai csupa kérdés, felelet nélkül; gyönge piros hajadon arcza még nem tanulta meg, hogy miért kell elpirulni? Jöhet az elé akárki, beszélhet előtte akármiről, nem gyujtja azt tűzlángra: el van az még rejtőzve. Hosszú, tömött világos gesztenyeszín haja egész a térdhajlásig omlik alá, az egyik ága már be van fonva széles aranyvirágos pántlikába, a másik még fonatlan, azt félben hagyta a nagyasszony, mikor a konyhába kiszaladt a nagy csetepatéra. Sohasem fésülte, sohasem fonta be még eddig azt a hajat más, mint az édes anya keze. Még csak azt sem engedte, hogy maga tanulja meg a leány haját befonni. «A kis élhetetlenke! Hogy lesz ez meg asszonyfővel? A kinek az anyja az eczetes-uborka-eltevéstől a brachialis reoccupatióig mindenhez értett, de a ki a leányának még csak a tyukok közé sem engedte meg soha kimenni, ráfogva a szegény kakasra, hogy az a fejére repül és megcsípi.

No már megint sirtál egy verset odakinn! dorgálá Ilonka az anyját, pedig az eléggé igyekezett a háta mögött maradni, hogy a haját befonja. Meglátta a tükörből, hogy vörösek a szemei.

– Hát hogyne sirna az ember? mikor a leányát odaadja örökre idegen embernek.

– Hát hiszen nem lesz az idegen ember, hanem nekem hites uram.

– Oh te kis élhetetlenke! Mit tudod te még azt? Majd megemlegeted te még az anyádat! Majd mikor idegen fraj tépi a hajadat. Nem így fésült engemet az anyám.

– Megtanulok magam bánni vele.

– Majd jól esnék még az anyád szavát hallanod, ha csörölve-pörölve is; majd mikor azt a goromba férfihangot hallod, a ki, még mikor kérni akar is, csak parancsolni tud. Mit tudod te még, hogy mi az a férfi?

– De már, hogy ne tudnám? Hát a Gábor bátyám nem az? Van annál szelidebb ember a világon? Olyan az, akár egy leány.

A nagyasszony két szeme csak még jobban vörös lett erre a szóra.

– Hjah, a te Gábor bátyádhoz ne hasonlíts te másokat, az igen szelid fiú volt.

– Én nem is tudom, minek ment az a háborúba? Hisz az, ha összetalálkozik az ellenséggel, képes neki azt mondani: inkább te lőjj meg engem, mint én téged.

A nagyasszony közel volt hozzá, hogy lábáról leroskadjon.

Ilona nevetve folytatá:

– No én tudom, ha ő egyszer egy ellenséget meg talál vágni, menten oda ugrik hozzá, hogy a sebét bekötözze.

A nagyasszony haragot szinlelt.

– Ne mozgasd annyit a fejedet, mert megrántom a hajadat. Viseld magad csendesen, mikor én beszélek. Nem minden ember olyan engedelmes, mint a te bátyád. A viczispán kemény potentát. Az egész vármegye reszket előtte. Otthon a háznál a sarkán fordul előtte minden ember. Azzal szép engedelmesen kell bánnod, mert ha azt megharagítod, még meg is ver.

Ez csak elég jó indok volt arra, hogy a nagyasszony a patyolat kötényével megtörülgesse a szemeit.

– Oh azt bizonynyal nem teszi! szeleskedék bele Ilonka. Dejszen megmondta neki ott előttem a Gábor bátyám, mikor gyűrűváltásra itt volt: «aztán a hugámmal úgy bánj ám, mint az oltári szentséggel, bajtárs! mert, ha csak a kis újjaddal meg találod ütni, de ha csak a szele éri is a kezednek, még nem ettem viczispánhust, de téged akkor bizony megeszlek!» Bizony így mondta a bátyám! De hát miért sirsz ezen megint? Hisz én azt akartam, hogy nevess egy kicsit.

Jó is volna, ha ezen nevetni lehetne!

– No, a végét a hajadnak befonhatod már magad is. Itt van, nesze, mindjárt jövök. A szalagot is fűzd belé. Aztán elénekelheted magadban: «Addig élem világomat, Míg szél fújja pántlikámat! A pántlika könnyű ruha: A főkötő nehéz ruha!» De bizony ne énekelj most világi nótákat, ebben a szent órában. Mindjárt jövök, hozok neked valamit.

A nagyasszony a kincstartó szobába távozott s onnan került elő rövid időn egy kis imádságos könyvvel, a minek táblája velenczei ötvösmunka volt zománczos ezüstből, drágakövekkel, valaha Brandenburgi Katalin fejedelemasszony ajándékozta volt azt a nagyasszony anyjának, így szállt az leányról-leányra menyasszonysága napján.

– Látod ezt a drága szép kis könyvet? szólt a nagyasszony, kikapcsolva a filigránmunka csattokat s szétnyitva az imakönyvet.

De a leány szeme nem a szép miniaturfestményű initialékon akadt meg, hanem egy kis göndör aranyszinű hajtincsen, a mi az imakönyv lapjai közé volt szorítva.

– Ah! kinek a haja ez itt? ez a sárga.

– Ez a bátyád haja volt, mikor egy éves volt.

– Ah! Ilyen sárga volt a haja akkor? pedig milyen szép sötét-szőke most!

– Nesze: ezt most neked adom.

– Hogyan? A könyvet is?

– De csak a könyvet. A hajat megtartom magamnak.

– Oh bizony, azt nekem adod. Nekem úgy sincs belőle egyebem, neked pedig itt marad ő egészen.

Ez már megint olyan szó volt, a miért a nagyasszony teljes zokogásra fakadt, s a leány keblére borulva, annak az égszin bársony mellénykéjét telesirta könyeivel. A leány mind azt hitte, hogy őt siratják s nevetett rajta.

– No látod, hogy telesirtad a «vál»-amat; pedig himeztem ám én arra a nélkül is gyöngyöt eleget. No lásd, épen tökéletesen ilyen dolmánykát himeztem, ezekkel a virágokkal a Gábor bátyámnak, mintha csak az övét látnád.

A leány azt gondolta, hogy örömet csinál az anyjának, mikor mintha tőröket szúrt volna a szivébe!

– No már most ülj le csendesen s ne feszengj annyit, hadd teszem fel a koszorus pártát a fejedre.

A leány még egyszer visszafordította a fejét az anyjához.

– Mit gondolsz? Vajon viseli-e még a bátyám azt a mellényt?

A mint a nagyasszonynak e kérdésre ijedségtől kerekre nyilt fel az ajka, s az álla hátrarándult, azt lehetetlen volt a leánynak észre nem venni.

– Anyám! Tán valami rossz hirt hallottál a bátyámról?

A nagyasszony erőt vett a fájdalmán s azt mondá:

– Semmit se, leányom.

– Te tudsz valamit? Előlem titkolod.

– Legyen eszed. Ugyan mit tudnék? Kitől tudnám? Madár se jön ide arról a tájról. No csak el ne kezdj sirni te is. Az volna szép! Ha a násznép kisirt szemmel találna.

– Oh én pedig valami rosszat érzek. Három éjjel mindig ő vele álmodtam. A ruhája össze volt tépve-szakgatva, arra kért, hogy varrjam össze, s mentől jobban varrtam-varrtam, annál jobban széjjel szakadt. Azután meg azt álmodtam, hogy együtt jártunk egy szép mezőn, a mi be volt terítve fehér virággal; s aztán a hányat lépett, mindenütt piros lett a virág a nyomában. Úgy sirtam, mikor fölébredtem. Ugyan mit jelent ez?

– Semmit. Verd ki a fejedből! Tudhatod, mint igaz keresztyén kálvinista leány, hogy az álmokat magyarázni tiltja az isteni parancsolat. Saul királyt azért vesztette el az Isten, mert álmokat magyaráztatott, boszorkányokkal jósoltatott magának. Álom azt jelenti, hogy aludtál. Ülj le elém, hadd teszem föl a pártádat.

– Oh kedves édes jó anyám. Ez a párta juttatja még csak eszembe a ma éjjeli álmomat. Úgy volt, mintha a Gáborkánk haza érkezett volna a menyegzőnkre, én épen akkor készültem feltenni a koszorút a fejemre. Ő meg úgy kért, úgy könyörgött, hogy ne tegyem azt a fehér virágfűzért ma a fejemre, inkább fűzzem azt az ő homlokára, az ő feje úgy fáj, majd szétszakad, talán majd meggyógyul tőle.

De már ez több volt, mint a mit sziv elviselhet. A nagyasszony felordított hangja teljes erejével.

– Mennybéli Jehova Isten!!! De micsoda nagy lárma ez már megint odakint a konyhában!

Azzal kirohant a leánya szobájából, ki egész a konyháig.

Ott persze a pujpunella-háboru már a válság magaslatát érte. A rézkondért mind a két szakács fogta a két fülinél fogva, s hol az egyik ütött rá a főzőkanállal, hol a másik. A nagyasszony kiragadta az üstöt mind a kettő kezéből, s aztán az üst fenekére csapott a tenyerével, s kimondá a csalhatatlan verdiktet.

– A pujpunella-mártáshoz végy harminczhat tojássárgáját, két egész szerecsendiót megreszelve, hat lat kálmusgyökeret, négy lat koriándrumot, két kanál csorgatott mézet, három egész fehér borsot, négy kanál szegfüborsot, habard össze hidegen. Azután olvaszsz fel egy olasz mogyorónyi indigót alkermesben; keverd hozzá. Azután végy egy kupa három-zsiványeczetet, a tárkonyeczetágyról, forrón olvaszsz fel benne egy diónagyságú fehér terpentint s öntsd a többi közé. Végül szürd át az egészet ritka gyolcsvásznon. Ez az igazi pujpunella-mártás.

Hogy kitombolhatta haragját a konyhai zivatarban, megkönnyebbült a nagyasszony szive. Furóné asszonyom, meg a fehércselédek körülvették: ne rontsa a drága egészségét, menjen a szobájába vissza: jobb lesz, ha maga is öltözéshez lát már, nem sokára érkeznek az uri vendégek. Ki hagyta magát engesztelni, s aztán visszatérve Ilonkához, tanácsot ült vele, hogy milyen öltözetet vegyen e mai napra? Mert volt ott a nagy ruhatárban egész arsenálja a pompás viseleteknek, a mik örökké divatban maradnak, tíz esztendőben, negyedszázadban egyszer jelennek meg a napvilágon, akkor is bámulásra méltók. Hanem a nagyasszony ezuttal csak mind a hamuszin, a sötét burnótszin, meg a violakék ruhákat szedte elő, a mik a régi magyaroknál a gyász szinei voltak (a feketét pompához használták) és sehogy sem akarta elvállalni, hogy azokat a szép nagyvirágú rokolyákat adassa magára: «nem negyvenöt esztendős asszonynak valók azok már!» «Hiszen hetvenesek is viselik ezt.» «Hetvenben megint újra lehet kezdeni, akkor már szabad.» Megmaradt végtére a sötét violaszinnél: az jó menyegzőre is, temetésre is.