Part 2
Hát az én csókomra! Mikor a legnagyobb mulatság közepén két ajtó közt elkaptam a derekát és agyon csókoltam az arcát. Egy nagy tálca volt a kezében, tele poharakkal, és én csókoltam, mint a fergeteg és két pohár sem csendült össze a tenyerén!
GYÖRGY BÁCSI.
(Bántja a leleplezés, de nem akarja mutatni, legyint.) Mind semmi az, mind csak tréfa! Az én csókomra emlékszik-e? Mikor ölben vittem haza az édes apját… mikor öngyilkos akart lenni… Hogy esett a nyakamba, hogy repült a karjaimba! Hogy font át két puha karjával, hogy éreztem kemény kis melleit, forró lázas, tüzes egész testét, amit úgy dobott oda nekem, mint egy rózsát a gomblyukba, tartózkodás nélkül, hogy én úgy férfiasnak, olyan erősnek és nagynak és önmegtagadónak és önfeláldozóan nemesnek soha nem éreztem magamat, mint akkor!
NÉNI.
(Hosszu szünet után.) Ó Istenem Uram, az is baj, ha egy sincs, az is, ha annyi derék kérője van az embernek… (A három férfi rendesen visszaül a helyére.) Szegény boldogult uram, az isten nyugasztalja, igazán úgy éltünk, mint két galamb a buzában… de ha ma kéne választani, ma se tudnám megmondani, ki hát a legméltóbb az öt kérőm közül!… Jaj Istenem, ne kinozzanak már, hagyják a régi dolgokat! Úgyis lám mit ér… Ha megtörténtek is, nem mivelünk történtek! A gyerekeinkkel, az unokáinkkal… Ilyenkoru emberekkel nem szoktak ilyesmik megesni!… Hát beszéljenek lelkem arról, amik most vagyunk. Most mit tudunk kezdeni az élettel, magunkkal, meg egymással…
GYÖRGY BÁCSI.
(Legelébb tér magához s tréfásan, szomoruan más fordulatot akar adni a beszédnek.) Hja, most!… Most is volnék még valaki, csak ez a kutya köszvény ne kinozna!…
NÉNI.
Na lássa, engem se hagy békén a hátfájás!
MISKA BÁCSI.
Igazán, na kérem én meg úgy vagyok az aszthmámmal, hogy ha este rámjön, reggelig nem hagyom abba a köhögést!
GYÖRGY BÁCSI.
No én is eleget csikorgatom a fogamat éjszaka!
JÁNOS BÁCSI.
A fogadat! Hát még van? Jaj kedves barátom, akkor te egy boldog ember vagy. Már nekem alig áll kettő-három!
MISKA BÁCSI.
A, fogat lehet tétetni, bár tüdőt lehetne úgy!
GYÖRGY BÁCSI.
Vagy lábat!
NÉNI.
Ó, a köszvényre van nekem egy olyan receptem, hogy egy hónap alatt kigyógyítja…
MISKA BÁCSI.
A köhögésre nincs?
NÉNI.
Zsályatheát kell inni Hegyi zsályát. Szegény uram is sokat köhécselt, de ha reggel megivott egy csésze jó meleg zsályatheát, mindig mondta, hogy: Anyuskám, úgy tisztul a tüdőm!… Szegény!… Azért az a fő, hogy éljünk!…
GYÖRGY BÁCSI.
(Egy percnyi csönd után.) Mégis szép az ősz!… Mig az ember látja… addig szép!
NÉNI.
Szép! Szép bizony!…
GYÖRGY BÁCSI.
(Fellobban benne a hires magyar siva-vigadó temperamentum.) Ej, Kata!… Lehet nekem köszvényes a lábam, a szivem, az életem! Ha magát látom, lehet itt az ősz, a tél: megint tavasz van, nótás tavasz! És ha ránézek magára, hát a fehér hajam visszafeketedik és kigyul bennem a vér, mint a tüzhányó! Ej, Kata, Paksy Kata, ha már kifizet, legalább nótával fizessen ki minket. Hogy is volt az, mikor azt dalolta nekünk, hogy: (Elkezdi a nótát; a néni rögtön hasonló tűzre lobbanva kapja el a nótát s György bácsi diszkréten kiséri.)
Csipkés a szőlő levele, Vártalak rózsám az este, Váratlanul jöttél hozzám, Áldjon meg az isten rózsám!
NÉNI.
(Int s uj nótára gyujt.)
A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem! Bele estem, benne vagyok, A szerelem rabja vagyok!
MISKA BÁCSI.
Hát azt gyerekek, hogy:
Vékony deszka kerítés! Átlátszik az ölelés!… Ölelj babám kedvedre, Nem hányom a szemedre!
LEÁNY.
(Hátul a fiuval már előbb megjelenik.) Jaj de szép!
FIU.
Istenien szép! Őrülten szép jelenet… No csak!… Gyerünk csak avval a hulló levéllel! Ősz van! (előre lopózík s a ruddal megrázza a fát, vastagon, sürün hull a levél. A néni kinyujtja a kezét és a hulló levelek alá tartja, úgy dalolja el szilaj kedvvel a Vékony deszkakerítést. A fiu visszalopózik és a leánnyal tovább ott maradnak, nézik a jelenetet.)
JÁNOS BÁCSI.
Hát azt gyerekek!…
NÉNI.
No: öregek, öregek! Elég lesz!… Este van, köd van. Befelé! (Magára teríti a kendőjét.)
MISKA BÁCSI.
(Köhint.) Bizony befelé, az öregnek semmi sem olyan ártalmas, mint az esti köd. (Feltűri a kabátja gallérját. Felállanak. Alkonyi fény.)
JÁNOS BÁCSI.
Ó, édes egy Kata, Megvigasztalgata! Ez a maga hangja, Olyan mint a hangya- Bizsergés.
NÉNI.
No nézze meg az ember ezt a vén poétát!
GYÖRGY BÁCSI.
(Komolyan, elfogódva, megremegő hangon.) Kata!… Katám… Hátha mégis… Gondolja meg… nem volna jó… mégis… itt élni!
NÉNI.
(Kedvesen, könnyelmüen, szerelmes felhevülés nélkül, tehát elutasítóan legyint.) Ó, bizony nem tudom lelkem, mert már nagyon elszoktam ettől az erős levegőtől! (De gyöngéden és vigasztalóan, szánakozóan mosolyog oda György bácsira.)
GYÖRGY BÁCSI.
(Kezet csókol.) Értem (Sóhajt.)
NÉNI.
No, istenem, azért nem kell elszontyolodni! Isten bizony szivesen lennék még egyszer menyecske, dehát édes jó barátom: itt az ősz!… Mi a nótánk, ha nem az, hogy:
Hull a levél a virágról, Elválok én a rózsámtól! Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves Galambocskám!…
(Elmennek. Hátul a két fiatal gyerek az alkonyi fényben szeretettel, kiváncsian összebujva néz az öregek után. Szélsuhogás, levélhullás.)
(FÜGGÖNY.)
TÖKMAG
JELENET
SZEMÉLYEK:
A SUHANC
A CSITRI
Szinhely egy nagy budapesti bérház kapuja, valamelyik csendes mellékutcában, ahol este, lámpagyujtás után már senki sem jár.
JÁTSZOTTAK:
RÓZSAHEGYI KÁLMÁN ÉS D. LIGETI JULISKA.
1912. FEBRUÁR.
_(A kapu egyik szárnya be van zárva, a másik félig behajtva, mint kilenc óra tájt szokás.)_
A SUHANC.
(Jön az utcán jobbról, nyakában lóg a szeredás. Lábujjhegyre ágaskodva megáll a kapu előtt s nézi a házszámot.) Ez istenuccse! 127 ez, akármeddig nézem! No hát itt lakik a csitri!… Má meg vagy hé! Itt laksz!… Hű de fene klastrom! Laknak ebbe százan is! Hogy esmerem én meg annyi ablak közt az övét! Pég szeretném megzörgetni, hogy gyüjjön ki!… (Beles a kapun s visszalép.) Még meglát valaki, pég nem akarnám hirbe keverni… Mit gondolnának a budapestiek, hogy má még a falubul is utánajárnak ennek a csitrinek… (Leveszi a kalapját s megnézi mellette a kis bokrétát.) Hí; de megpofoz az anyám, ha hazamegyek, hogy mind leszedtem az ablakbul a virágját. De hát ha jányho megy az ember, kell a virág, igaze!… Ánnye, ánnye, mán mégis, hogy kék megtudni, hun lakik ez a jány… Muszáj megvárni, mig kigyün valaki, attul majd megkérdem. (Leül a szegletkőre.) Jó hideg van hálistennek, régen vót ilyen becsületes tél!… Istókuccse megéheztem. (A tarisznyát előre fordítja s kenyeret, szalonnát szed ki belőle, piros nyelü bicskával eszik, a kenyér jó fekete, de annál jobb izű!)
A CSITRI.
(Kijön a kapun s szétles a járdán, mintha valakit lesne, várna.) Ánnye, még nincs itt az a soffér… pég hogy megigérte!… Jesszus! Hát ez a suhanc mit keres itt?
A SUHANC.
(Tele szájjal nevet rá, nagy boldogan, de nem szól.)
A CSITRI.
Hát te mit csinálsz itt?
A SUHANC.
Eszek.
A CSITRI.
Azt látom. Van szemem.
A SUHANC.
Akkor jó. (Nyugodtan tovább eszik.)
A CSITRI.
Hát hogy kerülsz ide?
A SUHANC.
Hun gőzösön, hun gyalog.
A CSITRI.
Osztán mi ujság otthon?
A SUHANC.
Nagy ujság!
A CSITRI.
Micsoda?
A SUHANC.
Megdöglött a biró tehene.
A CSITRI.
Jé… Melyik?
A SUHANC.
A tarka. A svájcer.
A CSITRI.
Nohát!…
A SUHANC.
Hát te! (Leveri a tenyeréről a morzsákat s elpakolja az elemózsiát.) Hát te hogy vagy, te csitri te!
A CSITRI.
Két lábon, mint a liba.
A SUHANC.
Ejha! De kurtán tudsz!
A CSITRI.
Tudok én még kurtábban is!
A SUHANC.
Tudsz? (Hátba vágja.)
A CSITRI.
Goromba disznó. De keményen tudsz!
A SUHANC.
Tudok én még keményebben is! (Hangosan nevet.)
A CSITRI.
(Mérgesen elfordul.) Felőlem tudhatsz!
A SUHANC.
(Gyöngéden oldalba böki.) No hé… Hát ne izélj, iszen hozzád gyüttem!… Valamit hoztam neked!… Mit hoztam én neked!
A CSITRI.
Mit osztán?
A SUHANC.
Mit? Tanáld ki!
A CSITRI.
Nagyon tanálós kedvembe vagyok!
A SUHANC.
Ugye nem tudod? Azt hiszed ugyi, hogy fagyos almát? Mi?… Mer azt is hoztam! Tudom, hogy szereted! Meg aszalt szivát! Azt is hoztam a tarisznyába! (Kivesz egy marékkal, egy piros almát és szilvát.) Ni csak milyen piros! Még pirosabb e, mint te vagy! No csak vedd el bátran, ne szégyeld magad!… (A lány elveszi.) De hát még mit hoztam én neked! Ami Pesten nincs!
A CSITRI.
Ugyan mit má?
A SUHANC.
(A tarisznya fenekin vájkálva.) Mit adsz, ha megmondom!… No ne kényeskedj má! (Kivesz egy marok tökmagot s elébe tartja.) Tökmag!
A CSITRI.
Tökmag!?
A SUHANC.
No látod!… Ugyi tudom én mi kell neked!… Azt hiszed nem vót eszembe százszor, mikor mondtad, hogy a tökmagot mindennél jobban szereted a világon! Mi? No markolj bele!
A CSITRI.
(Kivesz egy szemet s kifelé fülel titokban az utcára, már kezd türelmetlen lenni, sóhajt.) Nem jön!…
A SUHANC.
(Nem hallotta, mert épen ujra a tarisznyában kutatott. Felnéz.) Ni az egérfogú, hogy rágja! (Némán, boldogan, mosolyogva nézi, elébe tartja a markát s a lány újra vesz egy szemet.) Tudtam én, tudom én. No még! Bátran! (A lány ujra vesz egy szemet s azt a markában morzsolja.) Egyél, egyél! Míg a tökmagot szereti, engem is szeret!… Vegyél hát. Ne egyesivel, hanem marokkal! Van elég.
A CSITRI.
(Sóhajt.) Nem jön… Haggyj mán békét, ne vekszájj vele.
A SUHANC.
Micsoda?… Nem kell?
A CSITRI.
Épen ilyenekre vágyok most! Tökmagra!
A SUHANC.
Mi?… Nem kell… a tökmag! De iszen akkor te mást sz… Megájj csak! ne bámészkoggy mán világba, hallgass ide! Emlékszel, mikor az őszön ott ültünk kinn az udvaron, oszt a disztónak vágtuk a tököt, osztán te aszontad, hogy má neked el kell menni Pestre, mer szógállni kell menni, osztán sirtál, mer aszondod, hogy Pesten nincsen tökmag, meg nem vagyok ott én se, mer azér hogy hát akkor még engem is sziveltél… mint a tökmagot, de most mán kiköpi a szájábul, mer má másat kóstolt!… Mer nem tom mivel etettek meg, bestye, hanem ha megharagítasz, úgy agyonütlek!… No-no-no, nem bántalak csak pislants rám még eccer, mint mikor ott ültünk a tőkén, oszt összebujtunk mint két ázott madár…
A CSITRI.
(Sóhajt, magában.) Mán nem jön!
A SUHANC.
(Hosszú szünet után.) Hát oszt, hogy szógáll az egésséged?
A CSITRI.
Meg vónék.
A SUHANC.
Jól?
A CSITRI.
Jól.
A SUHANC.
Semmi bajod?
A CSITRI.
Semmi különös.
A SUHANC.
Náthás se vagy?
A CSITRI.
Asse.
A SUHANC.
Fogad se fáj?
A CSITRI.
(Sóhajt.) Asse!
A SUHANC.
Kár!
A CSITRI.
Mér?
A SUHANC.
Csak.
A CSITRI.
(Összébb huzza magán a kendőjét, sóhajt.) Nem jön már a soffér!…
A SUHANC.
Szeretném… ha valami bajod vóna… Hogy én megvigasztalnálak!… Mer hát tudod, én otthon aztat olyan igen-igen szépen felgondoltam, hogy te itt sokat búsulsz, sirsz, rossz sorod van, osztán meg régen is nem láttál, ősztül óta… hát hogy mink most ketten itt szépen leülünk erre a szegeletkűre, osztán a vállamra teszed aztat a búbánatos fejed, osztán kipanaszkodod magad isten segítségivel, tiszta szívbül, oszt én csak megölellek, megcsókollak, oszt aszondom neked, (megöleli félkarral, a lány huzódva engedi, bánatosan) hogy aszondom: Ne busujj kis csitrim, mer van még jóisten odafenn az égbe, ne törődj te senkivel, semmivel, nesze itt ez a tarisznya tökmag… osztán míg ezt rágod csak azt gondold mindig, hogy majd elveszlek én, ne félj, csak egyszer ides apám beadja az írást a katonasághoz, hogy engedjék meg a házasságot, mer hogy még csak 18 esztendős vagyok…
A CSITRI.
(Kifordul a karjából.) Jaj istenem, de nagy szamár minden férfi ember!
A SUHANC.
De te okos vagy! Aranylánc van a nyakadba! (A lány ijedten odakap, hogy eldugja.)
A CSITRI.
De jó szeme van.
A SUHANC.
Hát azt hun vetted?
A CSITRI.
Isten adta, loptam!
A SUHANC.
Hát az az üveggaláris hun van, akit én hoztam a pócsi búcsurul!
A CSITRI.
Nem tudom… Valahun ott van tán a kuffer ajjába!… Nem divat a Budapesten.
A SUHANC.
Mi lóg azon a láncon? A Szűz Mária? (Le akarja tépni.)
A CSITRI.
A hát!
A SUHANC.
Oszt bajusza van?… Szűz Máriának Budapesten bajusza van? Az a divat? Mi?
A CSITRI.
(Kitépi magát.) De hadd el!
A SUHANC.
(Megkapja a lányt s az dulakodik vele. A legényke nem sokat mozog, csak épen tartja a lányt, csuklójánál fogva.)
A CSITRI.
Hagyj mán te cudar! Ni még, hogy megfogja a kezem! Még kitöri!… Haggy el, mer olyat sikótok, hogy idegyün a rendőr; de az bevisz!
A SUHANC.
(Mérgesen, elkeseredetten elpenderíti magától.) Erigy.
A CSITRI.
Kelletett nekem legyünni máma este a kapu alá! (A ruháját lesimogatja, nagykendőjét a vállára teríti.)
A SUHANC.
Nem izentem utánad, hogy gyere le.
A CSITRI.
Tán téged lestelek itt! Bizony másfélét vártam, hogy itt lelem… de a férfi mind komisz, valahun egy termett! (Elmegy, de köszönni nem akar. Mégis a kapuból vissza kidugja a fejét.) Tisztelem az otthonvalókat! (El.)
A SUHANC.
(Sokáig néz utána, elszontyolodottan, aztán belemarkol a tarisznyába s kivesz egy marék tökmagot. Kis ideig nézi, aztán odaszórja a kapu elé, mint mikor magot vet a szántóvető. Leveszi a kalapját, kihuzza mellőle a virágot s azt is odaveti a kapuba.) Hej Uristen, de sokat kell csereberélni az embernek a virágot a kalapja mellett!… (Felcsapja a kalapját s elmegy amerről jött.)
(FÜGGÖNY.)
A KAPUBAN
SZEMÉLYEK:
ANDRÁS GAZDA
GÁSPÁR GAZDA
JULI, A PESTI CSELÉD
ESZTER
JÁTSZOTTÁK A MEDGYASZAY VILMA SZINPADJÁN 1913 NOVEMBER HÓBAN: BOLDIZSÁR ANDOR, PAP JÁNOS, VIDOR FERIKE, SZALONTAI FERIKE.
_(A nagy cifra kapu, előtte kis lóca, annak a sarkában ül András gazda.)_
ANDRÁS GAZDA.
(Ül, ül s a Kis Ujságot olvassa, igen, igen csóválja a fejét.) Affene az ujságját, csak bolondítja a népeket.
GÁSPÁR GAZDA.
(Jön.) Mit csóválja kend a fejét, András koma?
ANDRÁS GAZDA.
Affene az ujságját, csak bolondítja a népeket.
GÁSPÁR GAZDA.
(Köp.) Minek olvassa kend!
ANDRÁS GAZDA.
Hát minek!… Nem lehet el az ember bosszuság nélkül. Osztán mióta az én természetem az asszonyozástul mán elment, hát sose veszekedik velem az Eszter. Osztán mondok, így nagyon csendes ez a rohadt világ, még a nyál is megposhad az ember szájába, – hát mondok, legalább az ujsággal mérgesítem magam. E legalább mindig tele van veszekedéssel.
GÁSPÁR GAZDA.
Osztán, amit az az ujság ir, az a veszekedés, az egésséges kendnek?
ANDRÁS GAZDA.
Affenét! Nekem az az egésséges, akit én veszekszek erre a becstelen komisz, rossz ujságra. Hallottak ilyet, most is mit irnak azok a zsidók. Hogy a gróf Tisza István abba mesterkedik, hogy végérvényesen eladja az országot.
GÁSPÁR GAZDA.
A nehézség gyűjjik rá, az attul kitelik, verjenek diót a csontjával!
ANDRÁS GAZDA.
Kitelik! Kitelik!… Hásze, bár kitelne!
GÁSPÁR GAZDA.
Micsoda!… Hogy elaggya az országot!
ANDRÁS GAZDA.
Hát.
GÁSPÁR GAZDA.
Pízir!
ANDRÁS GAZDA.
Nem is tobákér! Vessz meg! Pízir hát, a zistenit! Még pedig mennél több pízir!
GÁSPÁR GAZDA.
(Igen szeliden) Ejnye, András komám, mán aztat kezdem hinni, hogy fel kell vinni kendet Pestre; a kösség kőtségén; a Pásztor intézetbe; beótani; veszettségtül.
ANDRÁS GAZDA.
Ejnye, ejnye, milyenek ezek a bukó falusi marhák! Hát ide süssék kend; mint Krisztus urunk, én is mondok kendnek egy példázatot.
GÁSPÁR GAZDA.
No.
ANDRÁS GAZDA.
Hát vót nekem tavaly egy rossz tehenem. Az asszony örökölte a nagyannyárul, de ippen olyan cudar vót, mint a vén öregannya, nem adta le a tejet, míg lőccsel nem gyámolítottam. Sovány vót, keszeg, erkölcstelen büdös egy dög. Má nagyon unatkoztunk vele, csak az asszonynak nem igen vót kedélye eladni a marhaállományt, mert hogy örökölte, mint mi ezt az országot. Hanem osztán mégis kiódoztam a szavazatját, osztán körülnéztem, hogy lehetne elcsaklizni a dögit. Becsaptam osztán vele nagy ésszel a monori zsidót, de jól… Osztán tavaly arra kerülök, hát látok a zsidó udvarán egy jóféle tehenet. Olyan gyönyörű vót a, mint a harmat, csak úgy rengett a husa, még a gané is, aki a farára vót ragadva, olyan jól állott rajta, maj megöleltem, – az én tehenem vót!… Mondok a zsidónak: mi a nyilát tett evvel a naccságos úr! Hát aszongya: Hej András gazda, becsapott kend evvel a tehénnel, nagyon sok pízt tanáltam érte adni, hát muszály felhizlalni, mert máskép nem fizeti ki nekem magát!… No lássa kend!… Azér mondom én, hogy… csak hadd aggya el Tisza István koma az országot!… Hej istenem, csak gondolja fel kend, micsoda egy országot tudna hizlalni ebbül egy Rócsild, ha megvenné!… Ni csak te, ki gyün ott!…
GÁSPÁR GAZDA.
Hun.
ANDRÁS GAZDA.
(Nézi s a bajszát kezdi csipegetni.) Ott e.
GÁSPÁR GAZDA.
Az a, Máté Juli, amék Pesten szógáll, osztán most haza gyütt egy kicsit látogatóba.
ANDRÁS GAZDA.
Hű a kisbicskáját de fogamra való!
GÁSPÁR GAZDA.
Iszen most mondta kend, hogy már elment az asszonyozástul a természetje.
ANDRÁS GAZDA.
Az asszonyozástul el! De az ilyen pesti egyénekkel szeretek elenyegni.
JULI.
(Jön.) Dicsértessék…
ANDRÁS GAZDA.
(Dörmög s mohón bámulja, magát illegetve.)
GÁSPÁR GAZDA.
(Higgadtan néz rá.)
JULI.
(Kihivóan, csinált szemérmeskedéssel megy át előttük. András gazda elébe löki a botot.) Jaj ne izéljen András bácsi; ejnye ne froclizzon má no, azzal a bottal. Be fura szokása van. Nohát eresszék mán, mit gondol. (András gazda egy kicsit játszik vele, a bottal szurkálja, de Juli maga akarja, hogy ott maradhasson.) Be nagy maher, elmehetne Pestre…
ANDRÁS GAZDA.
Hát te.
JULI.
No… már mit akar velem!
ANDRÁS GAZDA.
Hát, mit is akarok, te,… nagy város az a Pest!
JULI.
Ó, ne izéjjen má no!
ANDRÁS GAZDA.
Te. Hány tányér rántott levest esznek meg ott fröstökre te!
JULI.
Ó, ne figurázzék má no! Még most is ilyen huncut, vénségire! (A kapun kiles Eszter.) Szépen esznek ott rántott levest, eltanálta, tudom én, hogy csak engem akar főzni… No, gyerünk csak avval a bottal!
ANDRÁS GAZDA.
(Melege van, zavarba egy kicsit, mert Juli igen közel riszálja magát az orra előtt) Hát csak azt mond meg legalább, hogy a pesti uraknak mind együttvéve hány réf gatya-madzag kell! Te!
ESZTER.
(Kiugrik.) Hijnye azt a!… (Csipőre tett kézzel megáll s a nagy haragtól hirtelen meg se jön a szava.)
ANDRÁS GAZDA.
(Lesunyja a fejét.) Hű, a kopogóját!
ESZTER.
Hát a feleségednek heteken át szót se vetsz te vén huncut, mikor ilyen fiatal feleséged van, te beszáradt fejü vén kutya! Pesti személyek kellenek neked! Azokkal kell néked elenyegni! Hogy ez a kapubálvány le nem szakad a szégyentül! Csakhogy rajtakaptalak! Csendőrrel vitetem ki ezt a szép virágot! Becsületes embereket kell neked kerülgetni! Hogy megáll itt neki, mint a tehen, ha vakarják!
JULI.
(Igen gyorsan pereg a nyelve.) Én nem állottam, van eszembe; csak szabad tán az utcán járni, megesne bele, hogy én ácsorogjak, nem tudom hogy jönne a ki nekem. Még hogy én állok meg, mint a tehen, nem vagyok én balhé, engem még a pesti fijatalurak se nagyon…
ESZTER.
Fogd be a szád te! De megnyílt kelepelője. Örülj, hogy én hallgatok! Hord el innen magad, míg egy szót se szólok, mert ha egyszer én feltátom a számat…
JULI.
(Megrántja a vállát, mint aki nem törődik az egésszel.) Felőlem… Kisztihand! (El.)
ESZTER.
Nézze meg az ember! Te meg befelé! Be a kapun! Nem a kapu előtt! Megájj csak, majd fogsz te nekem itt cicázni, pesti személyekkel. Csak azt lesd!… Gyere csak be, gyere! (Bemegy a kapun.) Lesz még lakodalom! Majd én itt némán fogok élni, ű meg pesti cifrákkal az én hátam mellett, megájj csak! (Elhal a hangja, mintha bement volna a házba s ajtócsapás.) Még se jösz?! Meddig várok még?
ANDRÁS GAZDA.
(Hosszú csend. Szíjja hidegen a pipát, feláll.) No hát istenálgyon koma!
GÁSPÁR GAZDA.
(Úgy tesz, mintha semmi se történt volna.) Má bemegy kend, koma?
ANDRÁS GAZDA.
(Kezet nyújt.) Bemegyek koma. Dóga is van az embernek. (Megy.)
GÁSPÁR GAZDA.
Itt hagyta kend az ujságot.
ANDRÁS GAZDA.
(Megáll, kiveri a pipát.) Fenének kell az ujságja… Lesz má nekem hálistennek, bosszuságba módom! Roggyon rá ház; az ország!… (Hirtelen kitör.) Szegény Tisza Pista! csak aztat sajnálom, az árvát, hogy hogy fel kell annak tekerni az eszit, hogy micsoda huncutsággal tudja az megcsinálni, hogy ezt a büdös vacak országot (a felesége után int) a nyakába tudja sózni valami Rócsildnak!… (El.)
(FÜGGÖNY.)
POLITIKA
JELENET
SZEMÉLYEK:
AZ EMBER
AZ ASSZONY
Történik a ház előtt a tornácon egy csöndes őszi alkonyaton, mikor a tehenek bőgve indulnak hazafelé a mezőről.
JÁTSZOTTÁK A MEDGYASZAY VILMA SZINPADJÁN 1913. ÉVI DECEMBER HÓBAN: BOLDIZSÁR ANDOR ÉS SZALONTAI FERIKE
_(A tornácon ül az ember, András gazda, és idegesen, mérgesen nézegeti az ujságját, rágja a kurta bajuszát. Az asszony, Eszter, jön-megy, ránéz, mosolyog rajta, végre egy kosár krumplival mellé telepszik. Vacsorára hámozza.)_
AZ ASSZONY.
(Jön, megy.) No látod, hogy idebe is csakúgy lehet azt az ujságot olvasni, mint kinn a kapu előtt.
AZ EMBER.
Lehet fenét… Csak az az igazi… a kapuban!…
AZ ASSZONY.
De látod öregem, mikor így szeretlek; ha mán szavadat nem igen hallom is, legalább itt üldögélsz nekem a szemem előtt. (Elmegy.)
AZ EMBER.
(Megfenyegeti ököllel.) A ragya verjen meg!… Csak sokat kárálj, be szivesen megsuhogtatom rajtad ezt a tengeri nádat… Hogy engem így megfosztottál a politikai szabadságomtól… Ide bekiván, hogy itt hervadjak neki a házban, mint a virág. Pég de jól esik odakinn olvasni ezt az ujságot… Azelőtt a szép kapu előtt. Azelőtt a gyönyörü kapu előtt… Haj! Haj! Még az ujságnak se olyan az ize, mint odakint… Csak ki tudnám tanálni, hogy kössek belé… hogy elhegedülném a hátán a szent Dávid énekét… (Olvas.)
AZ ASSZONY.
(Visszajön egy kosár krumplival.) Mindig olvas, mindig olvas. Mi a gutát tud mégis kend olvasni abbul az ujságból… Úgy belebuvik mint a malac a herébe, csak a farka látszik ki… No. Há mi csinál.
AZ EMBER.
Hát olvasok!
AZ ASSZONY.
Mit.
AZ EMBER.
Politikát.
AZ ASSZONY.
Mi az a politika?
AZ EMBER.
A politika?
AZ ASSZONY.
Az.
AZ EMBER.
Hát a politika: politika.
AZ ASSZONY.
Jobb vóna, ha a bűneire gondolna kend. Ideje vóna mán gyónni eccer.
AZ EMBER.
Gyónni!… Nincs nekem semmi vétkem.
AZ ASSZONY.
(Nevet.) Na én tudnék egyet-kettőt mondani. Na hát tanítson meg mán eccer rá, mi az a politika!
AZ EMBER.
(Gondolkozik.) Eh, nem való az asszonynak.
AZ ASSZONY.
Mér osztán?
AZ EMBER.
Azér nem való Eszter, mer csak példábul tanul az ember. Mán pég, ha példát adnék a politikábul, Eszter, megharagudnál.
AZ ASSZONY.
Nem haragszok én az olyanokért, ahun tanul az ember.
AZ EMBER.
De bizony megharagszol. Mer az asszonyi természet nem veszi be a politikát.
AZ ASSZONY.
No mán igazán kiváncsi vagyok, mi az a politika!
AZ EMBER.
Eszter fiam, minek kell azt neked tudni!
AZ ASSZONY.
Tudni akarom, minek olvassa kend azt a sok ujságot.
AZ EMBER.
Ne kivánd Eszter!
AZ ASSZONY.
Azért is.
AZ EMBER.
Kivánod?
AZ ASSZONY.
Kivánom!
AZ EMBER.
Óhajtod?
AZ ASSZONY.
Óhajtom!
AZ EMBER.
Esküdj meg rá.
AZ ASSZONY.
Mire?
AZ EMBER.
Hogy akarod!
AZ ASSZONY.
Nem esküszöm én.
AZ EMBER.
Akkor nem is akarod igazán!
AZ ASSZONY.
Hát esküszöm no!
AZ EMBER.
Tarsd fel az ujjod!
AZ ASSZONY.
Vén bolond. (Feltartja.)
AZ EMBER.
Hát megesküszöl rá, hogy te kivántad.
AZ ASSZONY.
Jó, no.
AZ EMBER.
Hogy a te akaratod vót!
AZ ASSZONY.
Tovább.
AZ EMBER.
Hogy te nem hagytál békét, míg meg nem oktattalak rá, hogy mi a politika, meg hogy mér olvasom én eztet a sok ujságot.
AZ ASSZONY.
No tovább, tovább mán.
AZ EMBER.
(Feláll.) Hát akkor Eszter… (megsuhogtatja a tengeri nádpálcáját) akkor hát megtanítalak rá…
AZ ASSZONY.
Na hát olyan kiváncsi vagyok!
AZ EMBER.
Kiváncsi is vagy? Akkor jó… Nesze! (Végigvág rajta.)
AZ ASSZONY.
Megbolondult kend?
AZ EMBER.
Még nem érted Eszter! (Jó erősen kétszer végig vág az asszony hátán.)
AZ ASSZONY.
(Felugrik.) Höj, a kezeszára törjön le, e tisztára megbolondult! Az ég szakadjon rá, mit akar kend!
AZ EMBER.
Még most se értheted meg egészen Eszter fiam! Hát ez a politika… ez az ujság!… (Neki áll és jól elveri, körül kergeti az udvaron és veri.)
AZ ASSZONY.