Part 9

A lidérczraj órahosszat vexálta a lovasokat, a míg csak a mocsármentén jártak s nem egy vitézt kellett kisegíteni az árokból társainak, a kit a bolygótüzek letérítettek az útból. A katonák káromkodtak, mint a veszedelem!

A Bálint pedig hátramaradt a csapatból: valami nyomta a szivét. Soha kora gyermekkorától fogva úgy meg nem kezdte az éjszakát, hogy a maga rövid kis imádságát el ne mondta volna, a mi ennyiből állt: «Uram Isten, légy én velem! S virraszd fel holnap jó egészségben az én szegény jó anyámat. Amen.» Bíz ennél szebbett is tanított neki a praeceptor diákul; de azt nem tudta megtartani. Soha nem tudott kibékülni a «secula seculorum»-mal; hogy mit kérjen ő «tizezer esztendőre» való jókat? elégnek tartotta szegényesen mindennap egy napra valót kérni a jó Istentől. Az is elég, ha megadatik. Hát csak úgy tett, mintha a megtágult hevederét szállt volna le megszorítani, s mikor aztán már nem hallotta a többiek káromkodásait, akkor beletemette az arczát a nyeregtakaró bundába s elmondá a kis rövid fohászkodást, mely után megkönnyebbült szivvel ült fel ismét a nyergébe s vágtatott társai után.

Reggelre Németi alá értek, a mi Göncztől fél óra járás, ott a szabad ég alatt a vezér megesküdteté a tiszteket és a hadfiakat a zászlójuk iránti hűségre és engedelmességre. Ott azután délig pihenőt tartottak, akkor mentek tovább.

Hát a mint Németinél átakarnak kelni a Hernádon, kit találnak ott a révben, a komp előtt?

Sára asszony volt, egy nagy kassai szekérrel, jó három lóval. A szekéren gönczi hordó tele borral, szilvaszeszes átalag, friss czipó, kalács, fonatos, juhturó bödönnel, szalonna, sonka s a vándor éléstár közepén ott ül ragyogó orczával a derék kassai polgárnő, felgyűrve az ingujj a két kövér fehér karján.

– Édes anyám, lelkem; mit keres itt kegyelmed? kiálta rá Bálint, odavágtatva a szekérhez.

– Hát te gonosz fiu, ha már erre az életre adtad magadat, csak nem hagylak meghalni éhen. No gyere, egyél, igyál. Hívd meg a tiszt urakat is, meg a jó pajtásaidat. Van itt nekik is elég. Ne koplaljatok, mint otthon.

Azoknak se kellett nagy hivogatás. Vajmi hirtelen ellepték a szekér környékét s Sára asszony osztotta közöttük az elemózsiát bőkezűleg. Meglátta pedig a trombitást is ott somfordálni.

– No gyere ide, te trombitás! Hogy a mennykő mindig három ölnyire csapkodjon le melletted! Ha már elcsábítottad tőlem a fiamat, hát gyere ide, ülj mellém. Aztán «eszni» német! mert különben megrázlak.

A jámbor Simplex megtette, a mit lehetett: odaült a szekér derékba, Sára asszony mellé, evett, ivott tehetsége szerint; de utoljára szabódni kezdett, hogy már «nincs van lehet többet eszni!»

– De német: muszi eszni, vagy beléd rázom.

S hogy szavát tartsa, megfogta a Simplexet két karjánál fogva, s megzötyögtette, mint a zsákot, hogy több férjen bele s még egyszer újra kezdette vele a lakomát.

A jó Bálint pedig többet gyönyörködött abban, hogy az anyja két hatalmas kövér kezét nézte, mint a sok ennivalóban, a mit osztott.

Aztán összevissza csókolta az áldott teremtést.

– De már most térjen vissza kegyelmed, édes szülém; elég volt a jóbul; szólt, mikor már mind átkelt a huszárság a kompon, csak az utócsapat volt hátra. A tiszt urak is biztatták, hogy forduljon vissza.

– Vissza-e? Hát tán azért jöttem én ide egy rakott szekérrel, hogy visszamenjek? De elkisérem én a fiamat, ha az operentziára megy is! Majd bizony elhagyom ott, a hol baj van. A hol más nem fél, én sem félek.

Hiába mondták neki, hogy bajos dolog mégis asszonynak olyan helyre menni, a hol háború van; hátha elfogja a török?

– No iszen azt a törököt szeretném én látni! Tudom, hogy olyat adok neki a csontvágó bárddal a kopasz fejére, hogy két darabban szalad el. Nem ijednek meg a kassai asszonyok a maguk árnyékátul. Láttam én már elég háborút. Öntöttem le sajtárvizzel a tüzes golyót, a mit a házamba lőttek, s hordtam ki az uramnak az ételt a táborba, mikor kinn sátorozott; s a kit megsebesítettek, ugyan ki kötözte volna be, ha nem a mészáros felesége, a ki megszokta már a vért látni? Aztán én nemes asszony vagyok, odamehetek, a hova nekem tetszik. Nekem az országúton a herkópáter se parancsol. Menjenek az urak, a merre akarnak; én is megyek, a merre akarok.

Nem lehetett vele birni. Meg kellett neki engedni, hogy kisérje hát a sereget hátul a többi podgyászos szekerekkel egyben.

A tudósítók e közben hírül hozták, hogy a száguldozó török hadak a Tiszán túl Rakamaznál gyülnek össze; jó, hogy a kompokat mind kihuzták Tokajnál a szárazra: amazok nem jöhetnek át egykönnyen.

Homonnai gróf uram azonban elhatározá, hogy ő fogja az ellenséget a Tiszán túl felkeresni s seregét Tokaj felé indítá meg.

A mint a Tisza innenső partjára elértek, egy csepp ellenséget se láttak sehol: az nyilván át akarta csalogatni a magyarokat, hogy aztán a Tiszának szorítsa. Azért átkelhettek a kompokkal minden akadály nélkül.

Sára asszony még oda is követni akarta őket: de ezt semmiképen meg nem engedték neki. A szekereknek az innenső parton kellett maradniok. Sára asszony csak azt kérte, hogy engedjék őt a legmagasabb dombra felhajtatni, hogy onnan nézhesse a maga fiacskáját, mikor az a törökkel tülekedni fog.

– De ugyan vigyázzon magára édes szülém, hogy valami ágyúgolyóbis meg ne sértse.

– Ugyan, ugyan! Diák voltál s annyit sem tudsz, hogy a golyóbis nem megy át a vizen, mert az lehuzza; tromfolá őt le Sára asszony, s aztán felhajtatva a legmagasabb dombra, onnan nézte a szekér tetejéről a csata folyását. A nagy szotyák kocsis pedig ijedtében bebujt a szekér alá; onnan is a hátával nézte az egész ütközetet; pedig férfi lett volna a mihaszna!

Elébb öt török lovas jelent meg a domb tetőn. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy hányan lehetnek még a dombon túl?

Balról messze elterülő nádas volt, réti bozóttal; jobbról egy tölgyfaerdő és irtvány. Fel lehetett róluk tenni, hogy azok tele vannak elrejtett ellenséggel.

Azért is az öt lovas ellen a magyar részről is csak öt lovas indult meg. – Erre amazok megfordultak és elszáguldtak. – Akkor aztán a magyarok is visszafordultak és nem kergették őket tovább.

Aztán megint megjelent hét-nyolcz török lovas a dombon s elkezdte a magyarokat csufolni. Tudniillik, hogy olyan messzeségből élőszóval nem lehetett csufondároskodni, hanem csak jelek által, a török kinyujtotta a két karját mint a feszületet, s azzal mutatta, hogy a Krisztust szidja, a magyar pedig az állára tette a kezét s az öt ujját lefelé lógatva, fejezé ki a próféta szakálla iránti megvető véleményét. Végre a magyar nem állhatta tovább a sértegetést.

Oda vágtatott a törökökhöz ugyanannyi magyar lovas előre szegzett kopjákkal. Azok aztán összecsaptak s miután kölcsönösen minden kopját összetörtek, szépen kiki visszatért a maga csapatjához.

Végre a magyar vezér megunta a hosszas ungorkodást, s felosztva a seregét négy csatára, az egyik csatát elküldé az erdő megkerülésére.

A mint ezek az erdő közelébe értek, kiront rájuk onnan nagy sivalkodással egy sereg török lovas s megütközik velük.

Erre a magyarok úgy tesznek, mintha megfutamodnának, de csak azért, hogy az üldöző törököt a második csata közelébe csalják, akkor aztán egyszerre megfordulnak s a közrekapott üldözőket neki fordítják a mocsárnak, azzal a szándékkal, hogy belékergessék.

Itt azonban rábukkannak az elrejtett janicsárokra, a kik közéjük puskáznak a bozótból, s egyúttal felkerekedik előttük a nádas mögül egy dandár mindenféle lovas; kurdok, spahik és szarácsiak, s mint a darázsraj omlik mindenfelől reájuk nagy sivalkodással.

Ezek ellenébe most a magyar vezér a harmadik csatát indítá meg. Ebben volt a Bálint is, az ő pajtásával, a Simplexxel.

Sára asszony a tulsó partról nézte őket, a mint neki iramodtak.

– Hogy megüli a lovat a lelkemadta kölyke! mintha mindig azt tanulta volna. Ha a szegény apja látná mostan!

A Bálint soha sem tanulta a katonamesterséget, csak úgy gondolomra fogott hozzá; a jobb kezébe fogta az apja széles görbe kardját, a balkezébe a hosszú három élű tőrt, a kantárt odadobta a ló nyakába. A Simplex is kihúzta pallosát s a farkasbőr kaczagányt a balkarja körül csavarta, hogy majd azzal védelmezi magát.

A rájuk szemközt jövő két lovas közül az egyik albániai pánczélos volt, a másik pedig előkelő spahi, legalább is aga.

Az albán lovasnak egész teste pikkelypánczélba volt elrejtve, olyan volt az abban, mint a krokodilus, még a lovának a nyakán és szügyén is pikkelypánczél volt s hegyes tőr a homlokán, mint az unicornisnak, s ezen a jámbor Simplex, a ki vele szemközt jutott, úgy elbámult, hogy azt is elfelejtette, hogy a kezében kard van (már most ő hol vágja meg ezt a körülvas embert?) s csak a kaczagányos karját tartotta a feje fölé a nyavalyás, a mire az albán lovas olyat húzott a kardjával, hogy majd leütötte a lováról.

Szerencséjére, a Bálint észrevette a bajtársa veszedelmét, s oda kiáltva neki, hogy: «ne hagyd magad pajtás!» a baljában hordott háromélű tőrrel úgy bökte fejbe az albánt, hogy az menten lebukott a lováról; de ugyanakkor meg az ő embere, a spahi emelé fel a kardját ő ellene, hogy mindjárt levágja vele a nyakát.

– Le ne vágd a fiamat pogány! ordítá a túlparton a szekér tetejéről Sára asszony, s az ő kiáltása tette-e, vagy a Bálint gyors keze? a fiu úgy vágott ellent a töröknek, hogy kiütötte a török kezéből a kardot; még a hüvelykujjából is odavágott egy darabot.

Akkor aztán galléron fogta a spahit s foglyúl vitte ki magával. Az könyörgött neki, hogy ne bántsa, s igért neki kétszáz arany váltságdíjt, ha élve hagyja.

El is vitte a foglyot magával szerencsésen a Bálint a tartalékig, a hol a vezér nagyon megdicsérte a vitéz magaviseletéért s azt mondta neki, hogy elég volt ez mára. Az ütközet befejeződött: halott és sebesült volt mind a két félen, a mennyinek lenni kellett, annál sem több, sem kevesebb, s azzal mind a két vezér megírhatta a maga uralkodójának, hogy a győzelem az övé volt; az ellenség mind egy lábig lekaszaboltatott, a ki el nem futott, s a mocsárba fulladt, a ki ki nem gázolt belőle; neki pedig a hajaszála se görbült meg, s ha útközben felgyújtott egy kukoriczagórét, elmondhatta, hogy bevett egy várat. S ezzel a katonai becsületnek is elég volt téve.

Hanem a Simplex nem találtatott sehol. A mi pedig nagy baj volt a hadseregre nézve, mert nála voltak a dandár dobjai és tárogatója, s azok nélkül, mint tudva van, nem lehet hirül adni a seregnek, hogy már be van fejezve az ütközet; se takarodót nem lehet fuvatni és veretni. De még nagyobb baj volt az a Bálintra nézve, hogy a Simplexet nem találta; mert ha az elvész, akkor ki vezeti el őt majd az ő Mikháljához, a kiről csak annyit tud, hogy a férje nem vitte el őt Nagy-Létára a papi lakba, a hogy igérte volt?

Azért is a Bálint azt mondá a kapitányának, hogy ő vállalkozik harmadmagával visszamenni a csatatérre, s a mocsár szélében, a hol legutoljára egymás mellett küzdöttek, a szegény Simplexet felkeresni, a mi veszedelmes vállalat volt, mivelhogy ilyenkor a csata heve után szoktak leginkább a martalóczok előjönni, hogy az elesett halottakat kifosztogassák s a kit élve elkaphatnak, rabságra vigyék.

Azért is Homonnai ezredes kapitány uram nem két, de hat lovas vitézt adott a Bálint mellé, hogy azokkal az ezred-trombitást a mocsár mentében keressék fel.

A Simplexet azonban korántsem vágta le a török. Annál ő sokkal együgyübb volt, minthogy ily dicső halált keressen magának. Hanem a mint a nagy hajczihő megkezdődött, a népek nagyon összekeveredtek, itt egy magyar, ott egy török; itt egy dárda, ott egy csákány: az ember azt se tudta, melyiktől őrizze magát, hogy ki ne üssék a szemét? kapta magát, leugrott a lóról, a két üstdobot levette róla; a gebét bizta a maga lófejére; a dobokat eldugta a rekettye közé, maga pedig elbújt a sásba, a hol legsűrűbb volt, s onnan hallgatta a nagy puffogatást, kiabálást. Mikor aztán vége volt a csihipuhinak, minden elcsendesült, akkor kimászott a sásból és körülókumlált.

Az utóharcz még folyt a távolban; de a közelben már csak azok hevertek, a kiknek elég volt az élet. A mocsár szélében pedig megpillantá az albán lovas paripáját, a kinek a gazdájától egy vágást kapott a bundájára. A kabala csendesen legelt, csak úgy harapta a füvet; az albán vitéz pedig, kinek a fejét a Bálint belikasztá, a földön hevert, még akkor is markában tartva a kantárszárat, a minélfogva a lova magával hurczolta.

Nosza mindjárt pártul fogta a paripát a jámbor trombitás, felrakta rá az üstdobjait s aztán elszedte az albán czók-mókjait s azokat egy dárdára fölakasztva, így lovagolt vissza a tábor felé. Bálint és társai már szemközt találták.

A Simplex nagyra volt a diadalával. Ő henczegett legislegjobban. Hogy vágta ketté az albán vitézt a nyereg-kápáig! Hogy vette el a lovát alóla! A Bálint pedig csak hallgatta csendesen, mert a testi-lelki barátok közt az volt a törvény, hogy a mikor az egyik két emberre való hőstettet vitt véghez, annak a felét a bajtársának engedje át, s ha azt hallja, hogy a barátja dicsekszik, azt csufondárosan meg ne szégyenítse.

A miért is a Simplex az ezredeskapitány által erősen megdicsértetett, s minthogy az az albán lovat neki ajánlotta fel, (az ő régi rosz gebéje hazajött magától), tehát még jól meg is ajándékoztatott. Azután pedig jelt adhatott a tárogatóval az elszéledt vitézeknek a takarodóra; a kik is estefelé szép rendben visszavonulának a Tisza tulsó partjára, kiki magával vivén az általa elfogott törököt, s szopogatván a saját újját, a hol ráütöttek.

Bálint a maga fogoly törökjét odavitte az édes anyja szekeréhez, a kinek nem kisebb volt a fölött az öröme, mint a gyermeknek, a kinek az apja a vadászatról eleven vadkacsát hozott haza. Nem is engedte a jó asszony, hogy a szegény törököt a szekér oldalához kössék s gyalog vigyék Kassáig; hanem felültette őt a kocsis mellé s elégnek tartotta egy czigányszatyinggal odakötni a lábát a saraglyához, hogy bolond fővel el ne szaladjon. Aztán még az elvágott hüvelykujját is bekötötte szegénynek.

Milyen kevélyen fogja ő ezt a törököt mutogatni odahaza.

Most már aztán nem mondhatja a Fürmenderék Náczija többé, hogy a Bálintot a lelkek járják! s hogy fél a vértől!

TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Kibewl megtvdivc peelda aaltal, hogi a ki roz vtra indvl, mindiart azonnal az werembenn esic.)

Mindnyájan szerencsésen hazaérkezének pedig Kassára. Sára asszony még hamarább hazakerült a fogoly törökkel mint a fia.

– Jaj fiam! Nagyon jó, jámbor ember ez a török; dicsekedék aztán a hazatérő fiának. Olyan szófogadó ez, mint a bárány. Magyarul is tud, Váradon megtanulta. Az egész úton folyvást a keresztyén vallás gyönyörűséges voltáról beszéltem neki. Csak úgy nyelte a szép oktatást. Milyen dicsőség volna, ha megtudnám téríteni az igaz hitre.

– Tyhüj, anyámasszony! – kiáltá fel Bálint megrettenve, véghez ne vigye valahogy azt a kegyes dolgot, hogy megtérítse a törökömet, mert akkor itt marad közöttünk s aztán senki sem fizeti meg nekem érte a váltságdíjat; az pedig kétszáz arany ám!

Szörnyen megbotránkozott ezen a hivalkodó beszéden a jó Sára asszony.

– Ugyan, ugyan, édes fiam! hát elébb való neked kétszáz arany, hogysem mint egy megtérőnek a lelke, a ki fölött nagyobb öröm van az égben, hogysem mint kilenczvenkilencz igazakon, a kik soha hitetlenek nem voltak! Hogy mondhatsz ilyen istentelen beszédet? Ha az apostolok is így gondolkoztak volna! Aztán mirevalók neked azok a kétszáz aranyak? Hiszen ha csak pénz kell, itt a kulcsok az övemen, általadom, nyúlj a szekrénybe, vedd kezedhez az egész gazdaságot; van minékünk tisztességes mesterségünk, a mi aranyat, ezüstöt hoz a házhoz, a mennyire csak szükségünk van. Ha pénzt akarsz szaporítani, nem vagy te arra szorulva, hogy emberhúst árulj. No kellenek-e a kulcsok?

– Isten áldja meg érte, édes szülém; de nekem nem kell a kegyelmed pénze. Nekem már egyszer ilyen lidérczhozta pénz kell, a mit nem kellett darabonkint a fogamhoz verni, a míg megkerestem.

– Ej ej! fiacskám Bálint, te valami titkos dologban töröd a fejedet, a mit nem akarsz az anyádnak megvallani. Valld meg, hogy szerelmes vagy. Valld meg no, ne szégyeld magad. Az apád is ilyen andapálkatonája volt, mint te vagy: két esztendeig titkolta, hogy szerelmes belém, csakúgy messziről kerülgetett, utoljára is nekem kellett őtet megkérnem. No ugy-e, hogy szerelmes vagy?

– A bizony meglehet.

– De hát kibe?

– Azt nem mondhatom meg.

– Szegény leány? Alacsony sorsu? Talán paraszt? Vagy épen szolgáló cseléd? Nem bánom, akármi származású, csak jámbor hajadon legyen: elhozhatod a házamhoz. Ha tudatlan, behunyom a félszememet, nem látom meg a hibáját, csak azt látom meg, hogy te szereted. – Ha tudatlan lesz is, nem restelem a fáradságot vele: mesternek állok mellé s betanítom minden asszonyi bölcsességre. No hát ki az?

– Nem mondhatom meg, jó anyám.

– Bálint, Bálint! szólt Sára asszony, megfenyegetve a fiát a nagy köszörülő aczéllal, a mit az oldalán viselt. Te nem jóban töröd a fejedet! Te olyan asszonyszemélyt szeretsz, a kinek már férje van. Ne is tagadd! Látom az elsápadt orczádról, a leesett álladról, hogy rátaláltam a bibédre. Bálint, rosz úton jársz! Gondolj rá, hogy annak a jutalma itt e földön hóhérpallos, a más világon pedig a pokol tüze! – Tudod, hogy erkölcs dolgában a mi törvényeink nem tréfálnak. Sok ilyen szép fejet, mint a tiéd, láttam én már legördülni, a kinek egyéb vétke nem volt, mint hogy összenevetett egy asszonnyal, a kinek már nem volt szabad ő rá nevetni. De én imádkozni fogok az Istenhez, hogy tégedet mindjárt az első lépésnél olyan akadályba ejtsen, hogy tovább ne mehess és az út végéig el ne juthass: a hol gyalázat, halál és kárhozat vár reád. Az Isten meghallgat engem!

A Bálint pedig arra gondolt, hogy hiszen ő is az úr Istenre appellálta az ügyét: azt mondva, hogy ha épen hazakerül a csatából, akkor üdvösséges dolognak fog nyilvánulni azon szándéka, hogy hajdani kedvesét boldogtalan sorsában meglátogassa. Ime az első lépést teljes áldás követte; nem csak megszabadult győzelmesen, de még foglyot is ejtett, a kinek a váltságdijával sokkal könnyebben segíthet minden ismeretlen bajon, hogysem mintha üres erszénynyel menne azokra szembe. – Azért alig is várta, hogy a fogoly Achmed váltságdíját küldjék már az atyafiai Nagy-Váradról.

Sára asszony pedig csak azért is mindent elkövetett, hogy a törököt megtérítse. Mindennap olvasott neki az evangeliumból, s tanította énekelni a «Szentek hegedűjéből.» Vitte is már annyira a törököt, hogy a keresztyén vallásból elfogadta a borivást és a sonkaevést; hanem egyszer, mikor arra a kényes kérdésre került a sor, hogy hát aztán a keresztyén hitre áttért töröknek szabad-e megtartani mind a négy feleségét? akkor csak összecsapta a tenyereit a jámbor asszony.

– Micsoda? Hát neked négy feleséged van? Hüh, lélekadta törökje! Hogy a mennykő csapkodjon a papucsodba, mikor nem vagy benne! – Akkor csak maradj a magad pogány nemzetének. Eredj a négy feleségeddel a saját török poklodba; be ne rondítsd a mienket! Többet aztán nem vesződött a pogány megtérítésével.

Pár nap mulva meg is érkezett a török váltságdíja Homonnai ezredes-kapitány kezéhez; az leszámlálta a pénzt Bálint vitéz kezébe, Achmedet pedig haza bocsáták rendén Nagy-Váradra.

Volt tehát már a Bálintnak pénze elég, hogy a mit az agyában kifőzött, azt végrehajthassa.

Első dolga volt szabadságot kérni Homonnai ezredeskapitány uramtól a maga és Simplex bajtársa számára egy időre; a mi nekik könnyen megadatott, minthogy a gróf úr épen a mézes heteit élte s annálfogva nem volt szándéka semmiféle hadjárathoz fogni; a török is csendesen viselte magát ezen a tájékon.

A kétszáz arany ott volt már a tarsolyában. Az útra nem kellett egyéb, mint egy jó gyöngyösi posztóköpenyeg, a mit úgy híttak, hogy «gyöngyösi privilegium»; aztán meg egy jó kézbeli fokos; egy kulacs, meg egy tarisznya: a többi megjön magától. Ha az ember gyalog utazik, soha sem hagyja cserben az alkalmatossága.

Nagy segítségükre volt a kapitánynak azon rendelete, hogy a lovasezred, a melyhez ők tartoztak, induljon Ónodra. Odáig Bálint is együtt ment a Simplexsel; elhallgatva anyja előtt, hogy szabadságot kapott. Onnan aztán ketten együtt felkerekedtek, hogy felmenjenek a Szepességbe, a szép Mikhált meglátogatni.

Azonban Sára asszony imádsága sikeresebb volt az ő szándékuknál, mert a mint az ónodi nagy erdőn végig mennének, egyszer csak előugrik a bokorból tizenkét martalócz, a milyenek azt az átkozott mesterséget űzték, hogy a városok körül ólálkodva, a keresztyén ifjakat és asszonyokat elfogdosták s aztán eladták a töröknek; ezek a két fegyvertelen ifjút megrohanták; a Bálint sokáig küzdött velük, egy párnak be is törte az orrát; de utoljára a sokaság őt is elnyomta, a száját betömték s a pajtásával együtt egy fához kikötötték: természetes, hogy a kétszáz aranyat sem hagyták nála. Aztán szétmentek új prédát keresni. Estig még egy asszonyt hoztak oda fiatal lányával együtt; aztán mikor besetétedett, valamennyit a nyeregkápához pányvázva, elhurczolták magukkal.

Így teljesedett a Sára asszony kivánsága, hogy bár csak az első lépésnél mindjárt olyan akadályba lépne a Bálint fia, a mely őt a tovább haladástól e veszélyes úton visszatartóztassa.

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kiben meghiratic az io paitaassoknac kevlewmb-kevlewmbfeele zerenccheeic, es hogi kinec teniere, kinec talpa tewric wala.)

A gonosz martalóczok minden felső ruhát lehúztak a foglyaikról, csak az alsó vászon gúnyát hagyták meg rajtuk, úgy hajtották őket végig a behódolt falvakon keresztül, a miknek magyar és keresztyén lakossága volt, törökkel vegyest s olyan barátságos törvényük volt, hogy ha magyar ellenség közeledett, azt a török kadi tartozott bejelenteni a török basának; ha pedig ozman ellenség jött valahonnan, azt a magyar biró a magyar vezérnek.

Az úton a fogoly asszony leánykájának a lába a kövecseken egészen kisebesedett, menni sem tudott már tovább. A Bálint nem nézhette, hogy a martalóczok, mint az oktalan állatot, úgy kényszerítik a nyomorult gyermeket ostorral a tovább haladásra; mintha nem volna neki elég a saját maga veszedelme, még azt a kis leányt is felvette a vállára, úgy czepelte azt egész Eger kapujáig.

Egerben épen nagy heti vásár volt: a foglyokat odaterelték a piacz közepére, a hol tulkok, birkák és bivalyok voltak áruba bocsátva; ott az egyik martalócz egy rekedt tilinkón sipolva, elkezdte a vásárosok figyelmét felhivni a maga rabszolgáira, pergő nyelvvel hirdetve azoknak a kitünő tulajdonságait; mutogatva a Bálint hatalmas karjait, ki daczos képpel, kifeszített mellel állt akkor is; míg a Simplex olyan siralmas képet csinált, összegörnyedve bánatában, hogy a martalócz kénytelen volt az ostora hegyével egyszer egyszer odacsippenteni a lábaikrájába, hogy tánczra kerekítse; a fehér népnek meg lerángatta a válláról a köntösét, hogy lássák a vevők, milyen ép bőrük van?

Legelébb is megvették az asszonyt meg a leányát. Egy müdirnek volt szüksége mind a kettőre. Legalább nem szakították el őket egymástól.

Azután jött egy köpczös török mészáros, a ki juhokat szokott vágni. Hej, megörült ez, mikor megtudta a Bálinttól, hogy ő is mészáros legény. Nem is alkudott rá sokat. A hogy tartotta a martalócz, megadta érte a száz aranyat, s mindjárt rátette a két lábára a maga békóit s így hajtotta el maga előtt, biztatva útközben, hogy ne féljen semmit, nála jó dolga lesz: kap enni eleget; s majd ha a szőlőszedés ideje eljön, akkor odakinn dolgozhatik a szőlőben s akkor lőrét is ihatik.

Hanem a Simplexnek sehogy sem akart vevője akadni. Akárhányan jöttek, mind azt nézték, milyen a tenyere? Az pedig nagyon sima és puha volt. A trombitafuvásban nem is törhetett fel. Nem kellett senkinek; hiába kiabált a martalócz: «vegyétek, vegyétek meg ezt a gyaúr disznót!» s tánczoltatta a pányván mint a medvét.