Part 8

Ez alatt a főfőrabló, a Jankó elaludt. Az a szokása volt, hogy egy ülő helyében tudott aludni rövid ideig; de az alatt oly mélyen, hogy semmi lármára fel nem ébredt.

A többi rabló is dülöngélt a sok italtól, ki erre, ki amarra.

Csak a Bajusz maradt józanon.

Az a regula volt a rablóknál, hogy vendégségeik alkalmával egyik vezérnek mindig józanon kellett maradni; az nem ivott mást, mint mézeseczetet vízzel keverve: ennek azután gondjának kellett lenni az egész bandára, mikor mind tele voltak a jóval.

Az idő éjfélre járt már, a hold feljött a sziklák mögül s levilágított a sötét fenyőfalombok közül.

– Pacholeczek! mondá Bajusz, most már vége a dinom-dánomnak. Készüljetek az odábbmenésre, hogy reggelig helyben legyünk.

Erre eloltogatták a tüzeket sorban.

Mikor aztán egész sötét lett, akkor elkezdtek egymás között csendesen tanakodni, hogy melyik tervezett kalandjukat hajtsák végre?

Az egyik tervük az volt, hogy az iglói országos vásárt fényes nappal megrohanják s a míg a városban tüzet támasztanak, az alatt a kalmárokat meg a városházát kirabolják.

A másik tervük pedig az volt, hogy egy földalatti titkos bejáraton a szebeni vihodár sasfészkébe belopózzanak, a hóhérlegényeket leöldössék, a vihodárt és a fiát élve elfogják s aztán mindazt a kínzást, a mit az társaikon kipróbált, ő rajtuk végig gyakorolják, a fiatal menyecskére pedig sorsot vessenek.

Sokáig nem tudtak megegyezni a választásban.

Végre mégis abban egyeztek meg, hogy elébb az iglói búcsút emelik el, a vihodár maradjon későbbre: ahhoz elébb a Pirka egyetértését kell megnyerni; külömben ez a boszorkány egymaga megfojtja rendre a támadókat.

Simplex mindezt hallotta és a fogai vaczogtak bele. Örült is neki, rettegett is, hogy ezt megtudta. Örült annak, hogy ezzel is egygyel több oka van kebelbarátját rávenni, hogy Mikhált szabadítsa ki e rettentő helyzetből; de rettegett, ha arra gondolt, hogy a rablók észreveszik, miként részeg fővel egy hozzájuk nem tartozó előtt beszéltek ki ilyen rémterveket. Mi lesz abból?

Szeretett volna belebujni abba a sziklába, a mihez hozzá lapult, hogy meg ne lássák.

Egyszer azonban a holdvilág, a mint magasabbra feljött, épen oda sütött, a hol ő állt, s a Havrán észrevette.

– Nini! Hát ezzel a ficzkóval, mit csináljunk, hogy el ne áruljon bennünket? S azzal gallérján fogva odarántotta a középre.

– Üssétek agyon, mondá a Bajusz.

A szegény Simplex nosza megijedt most, elkezdett könyörögni, hogy ne bántsák.

– Csitt, pacholecz! inté őt a Havrán. Igazi pacholecznek nem szabad könyörögni! Állni kell, még mikor a bőrét nyuzzák is. Ha sirva fakadsz, egybe meghalsz. Ember légy a talpadon, mikor előttünk állsz. Ne próbálj reszketni!

– Üssétek agyon! ismétlé a Bajusz, a ki egészen józan volt.

– Nem úgy lesz! szólt a Havrán. Megigértük a Jankónak, hogy nem öljük meg a trombitást. Jól is muzsikált a ficzkó: mulattunk vele. Leszolgálta a trombitájával, a mit vétett az ördög kastélyánál a trombitájával. Hanem azért még sem eresztjük el úgy, hogy bennünket elárulhasson a panduroknak, a míg innen odább nem álltunk. Azt teszszük, hogy levitetjük őt az útra, ott az egyik lábát eltörjük, akkor aztán nem tud odább menni. Reggelre majd megtalálják az utasok s felveszik magukkal. No úgy-e jól lesz így pacholecz?

De a Simplexnek sehogy sem tetszett ez az eligazítása a pernek: ő a lábtörésre sem akart ráállni.

– No no, pacholecz! biztatá őt a Havrán. Hát csak ne félj tőle olyan nagyon. Egy kis csonttörés: katona dolog! A juhászné az ut melletti kunyhóban zsindely közé köti lábadat, ráolvas és összegyógyul, hogy tánczolhatsz vele. Itt van nesze tizenkét tallér a gyógyítási költségre; ennél többet a vármegye se itélne meg, ha pörre adnád.

S már fogták kétfelől a szárnyait a szegény Simplexnek, hogy viszik lábcsonteltörni! a mikor kétségbeestében az a mentő gondolatja támadt, hogy engedjék meg neki, hadd fujja el a maga szerencsétlenségéhez a szomorú gyászindulóját. Ezt megengedték neki. Akkor ő odatartotta a tárogatója tölcsérét az alvó Jankó füléhez, s olyat trombitált bele, hogy az embermagasságra ugrott fel altából.

– Jankó bácsi! Ne hagyjon! El akarnak pusztítani! rimánkodott aztán a nyavalyás.

Mire a Jankó nagyot nyujtózva széttolta mellőle a körülfogó zsiványokat s aztán betakarta a köpönyegébe a Simplexet.

– Ne félj, pacholecz, nem hagylak bántani.

De a többiek mind rátámadtak.

– Bolond vagy-e? Szabadon akarod ereszteni? Hogy nyomunkba igazítsa a pandurokat? Most mind részegek vagyunk. Mikor elnyom az álom, itt lepnek bennünket. Vagy megöljük, vagy lábát törjük.

– Egyiket sem teszszük; mondá Jankó, hanem kifizetjük: – a ki úr, az fizet. Mi kell ficzkó? Látom, hogy rongyos vagy: kell-e posztó?

Azzal felnyalábolt egyet a málhakötegek közül, kibontotta. Abban skarlátposztó volt. Elkezdte mérni a karján.

– Nesze öt rőf posztó, mentének, dolmánynak; hozd elő te is Havrán a tiedet, mérj neki nogavicsához valót; te meg Bajusz adj hozzá a magadéból köpönyegnek valót.

Azok káromkodtak, mint a jégeső; de a Jankó nem hagyott nekik békét, míg az egyik törökzöld karasiából, a másik meg angolkék kamukából le nem szabott a számára öt rőföt.

– De hát már most adja vissza a tizenkét tallért, jegyzé meg igen következetesen a Bajusz; a mit a lábeltörésért adtunk neki.

– Nem urak! mondá a Jankó. A mi pénzt egy úr a muzsikusnak adott, azt az az úr vissza nem kéri.

– No nem bánom, hát akkor adj te is neki hat tallért, a hogy mi adtunk! erősködék a Havrán.

Ez meg a Jankónak nem akart sehogy a fejébe menni.

– Már minek adnék én neki, ha már ti adtatok neki.

– Akkor én eltöröm a lábát, mert én azért adtam neki.

A nyomorult tárogatós azzal akarta kettémetszeni a vitát, hogy visszakinálta a kapott tizenkét tallért; de ugyan majd megjárta vele; mert ez által megsérté a Havrán nemes büszkeségét, ki a fölötti haragjában ráfogta a puskáját s el is sütötte rá. Szerencséje, hogy lekapta a fejét, így csak a sipkáját perzselte meg a láng.

– Hát kinek nézesz te minket, te paraszt? A ki úr, az nem veszi vissza a muzsikustól a pénzét! Fizessen a Jankó is annyit, vagy agyonütlek.

Most a nyavalyás ide volt szorítva a nagylelküség és a kegyetlenség csapdájába, a melyből nem volt menekülés. A rablók feje körül hadonáztak éles baltáikkal.

– Ide hallgassatok! Én mondok valamit. Szólt végre Jankó. Ássunk ide egy mély vermet: abba beleültetjük a trombitást. Betakarjuk egy üres hordóval, azt körül leczövekeljük. Akkor aztán nem fogja látni, hogy merre megyünk el? Ma elalszik, holnap a baltával kiszabadíthatja magát a hordóból s odább mehet.

Ez a bölcs közvetítő indítvány mind a zsiványoknak, mind Simplexnek megnyerte a tetszését; azok ástak egy gödröt a földbe, abba a Simplexet beleültették, egy félfenekű hordót ráborítottak s lelkére kötötték, hogy ha az élete kedves, meg ne moczczanjon a helyén holnap reggelig.

Meg is fogadta az utasítást és azt nagyon okosan tette; mert mikor már minden elcsendesedett körüle: azt lehetett hinni, hogy a rablók mind eltávoztak, egyszerre csak egy lövés dördült el a közelében s a golyó keresztül lyukasztá a hordót. Ez figyelmezteté, hogy vigyáznak rá.

Nem is mozdult volna meg helyéből, míg egyszer az a veszedelem nem érte, hogy a verem, a melyben ült, elkezdett megtelni vízzel. A víz egyre nőtt, már a szájához ért; kénytelen volt felállni, hogy bele ne fuladjon. El nem tudta gondolni, hogy micsoda árvíz jöhetett ide rá a hegy tetején. Végre bátorságot vett magának kitekinteni azon a lyukon, a mit a golyó ütött a hordó falán s akkor látta, hogy az egész sziklavölgy egy vízmedenczévé lett, s abban semmi élő teremtés nincs már.

Azzal hirtelen kiverte a hordó oldalát, kimászott a locspocs közül s aztán mindjárt megérté a zsiványok egész stratagémáját.

Azzal az említett zsilippel elzárták azok a csermelyt, s aztán ennek a medrét használták fel menekülő útnak a tulsó völgybe, mely járható volt addig, a míg a patak a sziklavölgyet megtöltötte, s aztán, mikor a tó olyan magasra emelkedett, hogy túl csorgott a zsilipen, akkor megint szépen elmosta a medrében hagyott lábnyomokat.

A Simplex azonban nem sokat elmélkedett mindezek fölött, hanem hálákat adott a Mindenhatónak a csodatételért, melylyel őt e nagy veszedelemből kiszabadítá, s mely csak megerősíté benne azt a hitet, hogy üdvösséges szándék volt az, mely őt utra készté, s azzal igyekezett azon a kőbe vágott kapaszkodón, a melyen ide hozták, megint visszaereszkedni, a nélkül, hogy elmulasztotta volna az utbaeső medvebarlangba, az ott kisdedeiket ápoló medvenőknek szerencsés jó reggelt kivánni.

Azt természetesen nem tette, hogy visszatérjen a hámori kopanicsához, a szép menyecskének megvinni a Jankó izenetét; hanem annyit megtett, hogy egy szemközt jövő olajkárosnak elmondta a vele történt rémdolgokat, s azt felkérte a rabló izenetének átadására a kopanicsában, mely annak már utjába esett; s az olajkáros viszont szolgált neki egy jó tanácscsal; a mi abból állt, hogy a mint Sáros várába megérkezik, ugyan igyekezzék a hátán czepelt batyut feljelenteni a sindicusnál; mert a kirabolt kereskedők mindenfelé kihirdettették a kárukat, s ha megkapják és felismerik nála a lopott posztót, olyan dolmányt, nadrágot szabnak neki belőle, hogy holtig viselheti.

Szót is fogadott a jámbor Simplex s megérkezvén szerencsésen Sárosba, maga szolgáltatta kézhez a drága posztókat, a miért jutalmul adtak neki a kereskedők egy aranyat s aztán háborítatlanul útnak eresztették. A hogy ő mind ezt naplójában szépen elbeszéli.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

(Balint hasonlatoskeepen felchap azoc kewzzé, a kic weerbenn dolgoznac wala.)

Bálint édes anyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és biróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez s így a porta hübéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élő szó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, a meddig Isten ő felsége napjait meghosszabbítja s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és «quantum potest» tudományos előmenetelben.

Ez a «quantum potest» egy igen derék ember: nagy patronusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a roszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz «muszáj» nem lévén feltalálva.

A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette férje mesterségét, ki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostoha apát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyü, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.

Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörüen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szivének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.

Három egész esztendeig nem látta aztán fiacskáját a jó Sára asszony; s mikor végre betoppant hozzá, alig akart ráismerni.

Nem ment a fejébe, hogy az ő fiacskájának bajusza legyen már. Az apjának még nem volt ilyen idős korában.

Azután erővel rá akarta fogni, hogy megsoványkodott. Azt a szomorúságot, a mit Bálint nem tudott előtte eltitkolni, valami gonosz betegségnek tulajdonította. Bizonyosan az a hegyvidéki rosz víz okozza azt.

S tudott igen jó orvosszereket e betegség ellen.

Nem ugyan oly hathatós szereket, minőkben a kézsmárki professor bővelkedett; az ő szerei sokkal egyszerübbek voltak; drága jó eledelek, miket maga sütött-főzött fiacskájának. Minden baj ellen tudott valami fáin ételt, a mi azt meggyógyítja; csak jó izűen kell belőle enni. S ha a bajt a rosz víz okozza, hát mivel gyógyíthatta volna azt sikeresebben, mint a jó borral?

De Bálint baján csak nem fordított sem a jó kürtös kalács, sem a hasonlíthatatlan levelensült: ott hagyta a legszebb sonkaszeletet a tányérján, mintha valaki számára felejtette volna ottan s vízzel itta a jó bort.

A jó Sára asszony hasztalan vallatta a fiacskáját, hogy mondja meg, mi a baja? olyankor az elmosolyodott, megcsókolta az anyja orczáját s azt mondta neki, hogy semmi baja sincsen, csakhogy már ilyenné változott a természete. Arról természetesen egy szót sem szólt Sára asszonynak, hogy az iskolával hogyan járt: a hogy virágos nyelven szokták mondani, hájat vett s megkente vele az iskola oldalát, hogy azt megegyék a kutyák.

Azonban, ha valaki megakarja tudni, hogy mi baj van a háznál, hát csak menjen át a szomszédba, ott majd megmondják.

Egy vasárnap este a szomszéd Fürmenderéktől jött haza Sára asszony.

– Te Bálikám! A Fürmenderék Náczija azt beszéli, hogy tégedet kicsaptak az iskolából Kézsmárkon.

– Ha azt mondja, igazat mond.

Oh, mi nagyon megörült ennek a Sára asszony!

– Hát csak ez a bajod, gyönyörű szép magzatom! szólt Bálinthoz vigasztalva, akkor sohse búsulj! Az apádat három kollegiumból is kicsapták, mégis kapott feleséget s város birája lett. Te is kapsz még, te is az lehetsz még. Agyon ne búsuld magadat e miatt. Nem lesz te belőled prédikátor.

Azzal összevissza csókolta, ölelte szerelmes magzatját, a kinek az arcza egy kissé földerült azután a szülői szeretet ennyi biztató szavára.

Hanem aztán csak megint visszatért arra a régi szomoruság.

Sára asszony pedig nem fogyott ki a gyógyszerekből. Az ilyen szomorú képű legényeket legjobban meggyógyítja a házasság. A nőtlen ember annyi, mint az özvegy ember s az özvegy embernek van oka búsulni.

Kiszemelt számára egy derék, jó magaviseletű hajadont, a Fürmenderék Náczijának testvérét, Katalin leányasszonyt, a ki maga sem volt idegen a délczeg Kalondai Bálinttól. Szépnek ugyan nem volt nevezhető a leányasszony, de biz annak az anyja sem volt szebb, még is férjhez ment.

El is vitte magával a Bálint fiát a kalákába, a hol az ifjak és leányok, szülőik szemei előtt, tisztességes mulatozás közben, egymással megismerkednek.

Bálint azonban senkit se vitt el tánczba, se szőkét, se barnát; csak állt ott, mintha rá volna bízva, hogy támaszsza meg a ház oldalát, nehogy bedüljön s nagyokat hallgatott, mintha most tanulna magyarul.

Sőt, mikor következett a «vánkos-táncz», a miben az a szokás, hogy felváltva az ifjak és leányok egy selyem vánkost visznek az elé, a kit tánczra felkérnek, arra szépen letérdepel a tánczrakérő, a felkért pedig gyöngyen felemeli, egyszer körüljár vele s aztán ő viszi tovább a vánkost, férfi leánynak, leány férfinak; hát ekkor is az történt, hogy mikor a Fürmenderék Katalinja odavitte a Bálint elé a vánkost s térdreereszkedék előtte, a Bálint se fel nem emelte őt, se tánczolni nem vitte el, hanem azt felelte nagy gorombán, hogy neki fogadása tartja nem tánczolni, a mi fölött Katalin sírva fakadt, mert annál már nagyobb szégyen tisztességes leányzót nem érhet.

Mikor hazatértek, Sára asszony azt mondta a fiának:

– Te Bálikám. A Fürmenderék Náczija azt mondja felőled, hogy tégedet a lelkek járnak. (Ez is egy olyan betegség volt, a mit csak a hajdankorban ismertek.)

– Hát hadd járjanak.

– Azért nem mersz egy leányhoz is hozzászólni. Aztán meg, hogy azért nem akarsz apád mesterségébe beállni, mert félsz a vértől.

– Nohát, majd megmutatom holnap mindjárt, hogy nem félek a vértől s tudom folytatni az apám mesterségét.

Nagyon megörült ennek a szónak Sára asszony, mert semmit se szeretett volna jobban, mint hogy fiacskája vegye le már asszonyi vállairól a férfinak való terhet s mihelyt a Bálint megigérte, hogy kész letenni a remeket, átadta neki a kulcsot, a mi azt a szobát felnyitja, a hol az apja eszközei állnak. Tudniillik a tagló, a vagdaló balták, a mik soha senki kezében azóta nem voltak; meg más egyéb fegyverek, puskák és kardok. Mindezek pedig az apa halála óta senki által kuszpitolva nem lévén, természetesen nagyon rozsdásak lehettek; minélfogva igen természetesnek találtatott, ha Bálint úrfi egy egész délelőttöt azzal töltött el, hogy aczélport, csepüt, krétát vett, hogy az apja szerszámait fényesre csiszolja, hogy minden ragyogjon, a mikor majd a remeket le fogja tenni.

Délben fel is hordá Sára asszony Bálintnak valamennyi kedvencz ételeit s miután jól tartotta a fiacskáját, elmondta neki, hogy ime már bejelentette a czéhmesternél, hogy a fiacskája le fogja tenni a remeket, az atyamesternél le is fizette érte már a taksát. Az akolban már készen áll a kövér tulok, a mi erre a tisztességre van szánva. A pinczében csapra ütve a hordó bor s négy öt arany is készen áll a fiókban, minthogy előrelátható, hogy a gyenge diákviselt legény egy ütésre le nem teremti azt a tulkot, már pedig a hányat üt a fejére a taglóval, a míg az ökör leesik, annyi arany lesz a birság.

– Jaj édes szülém, mondá erre a Bálint, nem ott van az én czéhmesterem, a hol azt kegyelmed kereste. Homonnai gróf ezredes kapitány lesz majd az én czéhmesterem. Nem a vágóhidon teszem le az én remekemet, hanem a csatapiaczon. S nem vágok én tulkot, a ki nem védelmezi magát, hanem törököt, a ki vissza is vág. Az lesz az én mesterségem.

Eleinte nem akart neki hinni Sára asszony; azt gondolta, csak a bor beszél belőle; hanem aztán, a mikor Bálint előhordta apja szerszámait: az ősikardot, puskát, hosszú pánczéltörő háromélű tőrt, szép fényesre csiszolva, akkor sírva fakadt a jó asszony, nyakába borult a fiacskájának, kérte, marasztalta, hogy ne tegye azt a bolondságot, gyönge gyerekcse még ő ahhoz; nem azért neveltették őt ilyen szépen, nem azért tanította annyi tudós professor diákul, németül, hogy most a goromba töröktől levágassa magát, lánczos golyóbis elszakítsa a lábát; özvegy édes anyja egyedül maradjon! De mindez nem fogott a Bálinton semmit. Azt felelte, hogy az apja is volt háboruban, hát ő csak annak a mesterségét akarja folytatni.

Mikor aztán látta Sára asszony, hogy a szép szó, az anyai rimánkodás mind nem fog a fiacskáján, akkor a vastagabb végét fogta a dolognak s elátkozta őt kegyetlenül.

– No csak eredj hát: megátalkodott rosz fiú! a magad gonosz esze után, ha bút akarsz hozni az én fejemre. Tudom jól az egész praktikádat, ne félj! megmondta nekem a Fürmenderék Náczija, hogy van te neked egy korhely pajtásod Homonnai uram csapatjában, valami Simplex, a ki ottan trombitás s neked testi-lelki barátod. Az vesz rá minden gonoszra. Az biztatott fel, hogy ülj fel katonának. No ha te neked az a testi-lelki barátod kedvesebb, mint az édes anyád, hát eredj vele. De én nekem úgy halj meg, hogy el se temettetlek; ha levágják a kezedet, rád se ismerek többet, az én fiamnak két keze volt. Mehetsz koldulni felőlem. Tőlem pedig egy poltrát sem kapsz. Az apád mindenét rám hagyta.

– Kivéve a fegyvereit, mondá rá Bálint s nem is kért anyjától semmi egyebet, hanem elment Homonnai János ezredeskapitányhoz, felcsapott a zászlója alá: ott azután adtak neki paripát és farkasbőr kaczagányt és három lengyel máriást felpénzül s mindjárt ott fogták, mert rövid időn indulni kellett Ónodra, a táborba.

És Sára asszony úgy megkeményítette a szivét, hogy mikor még azon éjjel trombitaszó mellett vonultak ki a városból a banderiális vitézek, még csak ki sem állt a kapuba fiacskáját köszönteni, hanem csak a muskátli-bokrok közül az ablakából leskelődött ki utána s szive keserüségét a trombitáson tölté ki, annak kivánva utána, hogy «törjön ki a nyakad», a mi a jábor Simplexen csak hajszálon mult, hogy be nem teljesedett.

TIZENHATODIK FEJEZET.

(Kiben bebizoniossodic, mi zewrnevssiges nagi hazna vagion annac, ha az idess ania az ew magzatiahoz kemeni ziwwel wiseltetic wala es towabba az tewrewkkel walo cheteepatecnac az ew dolga, mellnec elolwasaasa irtoztato lezen.)

Hire futamodott ugyanis, hogy a török Tokajnál betört s a Hegyalját pusztítja, a mi épen ősz felé volt, szüret idején, a mikor a földnépe mind kinn van a szőlőhegyek között.

Már pedig országunk czimerében a hármas halom legkitünőbbikét, t. i. a tokaji hegyet, nem hagyjuk olyan könnyen az ellenségnek.

Azért kiadatott a rendelet egyfelől a nádorispán, másfelől az erdélyi fejedelem által, hogy a zempléni és abauji banderiumok rögtön üljenek fel s a szepességiekkel igyekezzenek Ónod alatt egyesülni, a honnan azután ott, a hol találják, megütik a törököt.

Homonnai János gróf épen a lakodalmát tartá a szép Perényi Izabellával, mikor jött a sürgető parancsolat. Épen az utolsó tánczot járták: a fáklyatánczot, a mikor a vőfélyek és a nyoszolyók a menyasszonyt tánczolva kisérik a vőlegény ágyasházába; akkor a táncz közepéből szólítá el a hirnök a vőlegényt, a mire aztán a hadnagyok, vitéz urak kiki eldobák a fáklyát s siettek lóra ülni; magának a grófnak sem volt több ideje, mint hogy épen egy csókot nyomjon szerelmetes menyasszonya ajakára s aztán Isten oltalmába otthagyja őtet a nászszoba küszöbén.

Sötét éjszaka volt a kiindulás. Bálint vitéz ott lovagolt a maga hű Simplexe mellett, a kinek a tárogatófujás mellé még az a hivatal is adatott, hogy két üstfenekű dobot verjen, a mik kétfelől a nyerge elé voltak akasztva. Az ő lova volt a legroszabb, mert valamire való paripa nem állta ki, hogy a füle mellett doboljanak két felül.

– Lásd Simplex bajtárs, beszélgetett hozzá Bálint, ez a mi mostani utunk én rám nézve valóságos Isten itélete lesz. Elmondtad nekem, hogy az én szegény Mikhálom boldogtalan és hogy engemet látni ohajt, hogy nem jutott el Nagy-Létára s hogy a férje által rútul meg van csalva. Hogy sokat szenved és leirhatlan nagy veszélyek között forog. Többet nem mondtál felőle: én sem kérdeztem többet. Azóta én mind ezen töprenkedem. Ha fölkeresem őt, ha még egyszer beszélek vele, nem követek-e el azzal valami Isten ellen való bűnt? nem kárhozom-e el e miatt ő vele együtt? Ha én elkárhozom, az még nem nagy baj, ámbár én is szeretném az én lelkem jó apámat újra meglátni a paradicsomban s szegény jó anyám orczájában gyönyörködni a mennyei seregek közepett; hanem az a gondolat megrémít, hogy ezt az ártatlan teremtést is magammal rántsam oda. Neki az angyalok között van a helye. Te pedig olyan csábító módon tudsz hivogatni, hogy immár alig tudom megkülömböztetni, hogy mi lesz a jó, mi lesz a gonosz? Most rábizom a seregek urára az itélethozást. Ha a csatamezőn fogunk állni, az, a ki a szivembe lát, meglátja benne azt, hogy én az én Mikhálomat, a kit már az esküje más feleségévé tett, még most is szeretem s ha vétek ez az indulat bennem, ott vannak az úr drabantjai, a halálangyalai, elhivhat általuk, nehogy gonoszságot kövessek el. Ha azonban győzelmesen térek vissza, ha se golyó, se kard meg nem sebesít, a kit ugyan nem fogok kerülgetni, akkor az én nekem azon való bizonyság lesz: hogy a mennyei hatalom kész még a kedvemért valami csodát tenni, a mi által azt, a kit örökre elvesztettnek hiszek, még egyszer visszanyerhessem. Ha épen visszajövök, ha semminemű veszedelem nem ér, bizony felkeresem az én Mikhálomat.

– Hanem akkor azon légy, hogy én is visszakerüljek, mert nálam nélkül rá nem találsz a Mikhálodra, ha mindjárt Columbus Kristóf hátára kapsz is fel, vagy Klimius Miklós nyomán ugratsz is bele a holdba.

– Ne félj bajtárs! együtt élünk, együtt halunk.

A biztatásra nagy szükség volt, mert a mint az úgynevezett «akasztó-domb» mellett haladt végig a lovascsapat, a sötétből egyszerre egész sereg lidércz rohan ki rájuk s körüllibegte őket, mint valami tüzes lepkék csapatja. Mentől jobban prüszköltek a megriadt paripák s csapkodtak a farkaikkal, annál jobban üldözték őket a bolygó tüzek, a mikben a babonás nép a kivégzettek lelkeit látja, holott a tudósok szerint, a kik ezen korban a természetet és annak titkait mélyebben fürkészik vala, nem egyéb az, mint olyan fénylő materia, melyet az elásott kincs párolg ki magából, mikor tisztulásban van.