Part 7

Mindezekhez hozzájárult, hogy ezen a napon este az öreg patronus nagy áldomást adott az egész legénységnek, a hol először sert, azután veres bort ittak. A legények is sokat kötődtek a Henrikkel: csufolták, hogy papucsvitéz, hogy a felesége a szögletbe szokta állítani s megdöngeti a guzsaly-nyéllel; fejébe ment a bor és a vér; a mandragora megtette a többit: mikor vége volt a dinom-dánomnak, odament a Mikhál szobájának ajtajára, neki vetette a vállát s betörte azt erőszakosan.

Reggel a szép Mikhál szeme alatt volt egy kék folt, a homlokán meg egy daganat; a nyakáról meg le volt szakítva az a drága amulet, a mit az anyja készített a pestis ellen, s a mit az apjától kapott nász-ajándékba.

– Minek vagy te már nekem? mondá az amulethoz beszélve; ha meg nem tudtál engem védelmezni? Mely pestisnek, mely döghalálnak akarsz még lenni elhárítója, ha ezé nem voltál?

Azután elővette a galambját, a mit magával hozott hazulról: ahhoz beszélt.

– Te vagy az oka mindennek! Miért fájt a szivem olyan nagyon miattad? Miért nem tudtalak megölni akkor? Fojtottalak volna meg; koppasztottalak volna meg; huztalak volna nyársra; téptelek volna szélylyel; most nem volnék itten. Már most eredj haza. Vidd vissza az amuletet. Kössük a nyakadba. Vidd el az atyámnak. Tégedet védjen meg az amulet az úton vércséktől, kányáktól, atyámat otthon az én keserű sóhajtásaimtól.

Azzal fogta az amuletot s a szalagnál fogva, melyen meglátszott, hogy nem leoldva, de erővel volt leszakítva a nyakából, felköté azt a galamb szárnyai alá. Aztán kinyitá az ablakot s szárnyára bocsátá a galambot.

A galamb egyet nevetett galambok módjára, aztán felrepült a magasba s Mikhál nem tudta meg többé, hogy mi lett belőle?

Hát pedig az lett belőle, hogy még az nap hazaérkezett Késmárkra, s a mint a nagy tudományú férfiú vastag könyvébe elmélyedve ülne, megzörgeté az ablakát.

Tudós Frölich Dávid professor csodálkozva bocsátá be az ablakán a szárnyas postát s még nagyobb lett megütközése, mikor meglátta annak a szárnyai alá kötve a drága amuletot, a minek a szalagja erőszakkal volt elszakítva.

A milyen bölcs volt és nagy mathematikus, ebből kiszámítá, hogy leányával nagy bajnak kellett történni.

Nem kérdezte aztán a jó tudós az égi jegyek aspectusaitól, hogy jó nap-e ez az útazásra? se karavánra nem várt, a kihez útazótársnak csatlakozzék; hanem rögtön fogta a botját és elindult egyes-egyedül gyalog, – felkeresni a leányát.

Azután hol gyalog, hol szekérre kapva, hol szamaragolva igyekezett egyenesen Nagy-Létára. Hite szerint ott kellett már lenni az új párnak.

Ott az özvegy tiszteletesné pedig nagy zúgolódással fogadta, hogy még színevilágát se látta az új papnak; a mi nagy hiba; az újszülötteket mind a szomszédba hordják keresztelni. Sőt, a mi még nagyobb sérelem, a mult heti lőcsei vásáron a protestans hitű gonosztevőket is a pápista barát kisérte ki a vesztőhelyre, a mi flagrans megsértése a linczi békekötésnek s kárbaveszése négy körmöczi aranynak.

A tudós úr innen Kis-Szebenbe ment. Kérdezősködött Henrik atyja, az öreg Kaczenreiter felől.

Soha senki sem hallotta ezt a nevet Szeben városában. «Vihodár»-nak hítták annak az apját is. Még a városi számadások rubrikáiban sem volt annak más neve, mint Vihodár. A fiáé is az lesz.

Az öreget kinevették a Kaczenreiterével. Azt mondták neki, hogy áprilisbe küldte valaki.

Nem akart tágítani. Sorba járt minden házat Szeben városában, keresve a vejét, meg a leányát s nem találta őket sehol.

Arra az egyre nem jött rá, minden tudománya és bölcsesége mellett, hogy abban az egyetlen egy házban keresse őket, a mely a városon kívül van.

De ugyan, hogy is jöhetett volna ilyen gondolatra?

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Mell naghion kis zaamu zawacbol fog aallani, hanem annaal svlosabbacbol.)

Mikor ezen a reggelen a Babura Pirka feljött az asszonyához, nagy bámulatára teljesen felöltözve találta őt maga előtt. A szép gránátszín selyem rokolya volt rajta.

Mikhál kikergette a gazdasszonyt a minden reggeli levessel.

– Hozz nekem sült húst és vörös bort! parancsolá e helyett.

Megjött hát már a szava is, meg az étvágya is.

(Ezt már bizonyosan a csizmájába dugott üröm és a békakorsócska okozá.)

Mikor aztán a Babura Pirka előjött a mindig kész hideg fokhagymás sülttel és a palaczk borral, Mikhál leült az asztalhoz s elébb ivott, aztán evett, – aztán megint ivott.

– Tölts még! parancsolá a gazdasszonynak.

Mikor aztán jól evett és ivott, akkor odafordult a Babura Pirkához és azt kérdé tőle:

– Mit csinál akkor egy asszony, hogy ha nem szereti az urát?

– No, ahhoz én értek egy kicsit. Felelt rá a Pirka.

Akkor megint azt kérdé tőle a Mikhál:

– Hát akkor mit csinál egy asszony, hogy ha mást szeret?

– De már ahhoz meg nagyon értek!

– Hát akkor mit csinál egy asszony, ha nem hisz többé a mennyországban?

– No ahhoz meg már tökéletesen értek.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Meeg chac gianittatnac; de egeezlen nem tvdatnac az gonoz bozorkaan alattomoss practicai.)

A Babura Pirka mindenekelőtt hozott be magával egy tégelyben olyan szert, a mitől az ütések kék foltjai csoda módon nagy hirtelenséggel elmulnak; a mely pedig nem áll egyébből, mint corporis Christi napján hajnalban bal kézzel, a napnak hátat fordítva a földből kitépett buzavirág gyökerének levéből, item: zöld csütörtökön szedett cardamomum nedvéből, szűzraj mézével összekeverve. Ezzel bekenegeté a Mikhál homlokán és arczán látható kék foltokat, a mi annak nagyon jól esett. Aztán megdicsérte jól, hogy ugyan a Henrik mester is elmehet dicsekedni azzal, a mit kapott.

Azután pedig megfelelt neki legelőször is az első kérdésére.

– Tehát legelőször is, kedves rózsám, ha egy asszony nem szereti az urát: akkor úgy tesz, mintha nagyon szeretné, mert a féltő indulat olyan mérges kutya, ha éhezik, ébren van, ha jóllakott, elalszik. A ki nem szereti az urát, azon van, hogy az se ne lásson, se ne halljon. S nem terem a hegyek között oly bűvös-bájos gyökér, a mitől a férj úgy megvakuljon, megsiketüljön, mintha az asszony megcsókolja a szemeit s azt sugdossa a fülébe: «galambom, gyémántom». A mely asszony haragos, az mindig a hátán hordja a férjét, a jó kedvű asszony ellenben mindig a fején ül az urának s odaviszi, a hova akarja. A szép asszonynak nem kell még kantár, hogy lovat csináljon a szakállas emberből, a hogy mink vén boszorkányok szoktuk. Selyemszál is jó még annak: hizelkedő hangjának selyemszála. Aztán a szép asszonynak a tenyere, a mi végig czirógatja az ura orczáját, olyan aranybánya, hogy nincs az a selmeczi bánya, a mi úgy fizesse a termésaranyat. Erre pedig nagy szüksége van az olyan asszonynak, a ki a másik kérdésére is választ akar kapni. Hát még a harmadikra? Már pedig én azokra is tudok választ adni. A milyen igaz, hogy Babura Pirka a nevem s boszorkányok hadnagya vagyok, olyan igaz, hogy elhozom neked, szépséges violám, a te szeretődet. Azt se kérdem, kinek híják? Azt se kérdem, hogy hol lakik? Messze van-e, közel van-e? Elküldöm érte a bakkecskémet s az elhozza őtet, a hova kivánod, ha az én tanácsomat mindenben követed.

A boszorkány hatalmat vett már a gyönge asszonyi teremtésen úgy, hogy az megfogadta az első tanácsát. Mikor délesti ebéden összetalálkozott az urával, bár mások is látták, nem szégyenelte azt megölelgetni, körülczirógatni, sőt azt is eltűrte, hogy az ura a térdére ültesse, s kérlelő gyöngédséggel megcsókolja az arczán azt a kék foltot, a mit nem haragból jövő ütés ejtett. A mi mind nem lett volna kárhoztatásra méltó enyelgés, mert hiszen hitvestársak voltak; hanem tudjuk, hogy ez csak tettetés volt az asszony részéről, mert szivének mélysége utálattal és gyűlölettel volt eltelve azon férfi iránt, a ki elszakította őt az igaz szeretőjétől, azon hazug kecsegtetéssel, hogy tiszteletes asszonynyá teszi, pedig hóhérmesternévé tette: örökre eltemette, hogy soha tisztes társaságot ne lásson életében.

Azonban pedig olyan jól tudta követni a Babura Pirka rossz tanácsát, hogy a férjének hizelkedjék (pedig nem is a skárlátpiros dolmány volt rajta, hanem csak a munkához való vászon köntös), hogy az ura örömében és nyájasságában lecsatolá a zubbonyát átszorító bőrtüszőt, s odaönté az ölébe, a kötényébe, a kétszáz aranyat.

– Ez a te móringod!

Aztán mondja valaki, hogy a hóhér nem gavallérember!

Másnap reggel előfogta a Mikhál a Babura Pirkát, s azt mondá neki, hogy már most feleljen a második kérdésére.

– Mit csinál egy asszony, a ki mást szeret?

– Jaj, lelkecském, erre nem olyan könnyű megfelelni. Azt a mást kell felkeresni elébb. Azt pedig fel nem találja más, mint az én fekete bakkecském. Az pedig mind addig nem kelhet útra, a míg arany patkót nem vernek a lábára.

A Mikhál a tarsolyába nyult s kivett belőle négy aranyat, s odanyujtá azt a boszorkánynak, megzörrentve a tarsolyt, hogy hallassék, hogy van ott még több is.

A bűvölő asszony elnevette magát.

– Hát nem tudod, kis bogárkám, hogy a kecskének hasított körme van: nem négy patkó kell annak a lábára, hanem nyolcz.

Mikhál egy szóra odaadta neki a másik négy aranyat is.

– No meglátod kis békácskám, hogy elhozza neked a szeretődet a fekete bakkecske; csak el kell várni az idejét a mikor egyszer mind az öreg, mind a fiatal patronus elmennek hosszú útra, a mi bizonyosan meglesz az eperjesi országos vásáron.

A Mikhál hitt a boszorkánynak mindent.

Hát mit tehetett mást? Mikor minden eddigi hite leromboltatott; apja bölcsesége, anyja amulétja erőtlen semmiséggé lett szemei előtt; megcsalták, megalázták, bezárták, kicsúfolták, megkinozták; pedig senkinek se vétett; pedig olyan jó volt. Azt gondolta, no hát legyünk rosszak, talán azért jobb lesz a fizetés?

Babura Pirka pedig abból a nyolcz aranyból négyet mindjárt odaadott a Simplexnek, a többit megtartá magának s ettől a naptól fogva Mikhál nem hallá a tárogató dalait az udvarban zengeni.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Az holott elmondatic, mikippen nem mindenkoron keewaanatos zerenche az hatalmas vracnac taarsasaagaabann walo mvlatozaas.)

Annak pedig, hogy a szép és szerencsétlen Mikhál miért nem hallá többé a tárogató dalait az udvaron felhangzani, nem egyéb volt az oka, mint hogy a Pirka elküldé a Simplexet, hogy keresse fel azt a férfiut, a kit az ifju asszony szive szerint szeret, s a kiről annyit tudott volt, hogy a Simplexnek jó barátja.

Annyit ugyanis kivallott előtte a tárogatós, hogy Mikhál akarata ellenére adatott férjhez s mást szeretett igazán; de mint afféle németnek, a ki előre lát és soha sem hordja a nyelvén a szivét, mint a magyar, volt annyi jó dolga, hogy nem mondta meg a boszorkánynak az ifju valódi nevét, sem azt, hogy hová való igazán, hanem hazudott neki valamit mást. Hiszen, ha boszorkány, hát találja ki magától!

A gonosz Pirkának azonban elég volt ennyit tudni, hogy a szegény ártatlan teremtést megrontsa. Mert az ilyen boszorkánynak nemcsak azért jár az esze a fiatal asszonyok tőrbe ejtésén, mivelhogy ők maguk már lekötelezték magukat a Belzebubnak, hanem azért is, hogy a kit egyszer praktikáikkal megejthettek, azt azután kényük szerint kifoszthatják s azoknak a gyöngeségéből saját maguk duskálkodhatnak.

Az előre kapott nyolcz aranyból tehát négyet odaadott a Simplexnek utiköltség fejében, s utbaigazította, hogy merre menjen ki Sáros felé, minthogy a tárogatós azt állította, hogy Mikhál kedvese Erdélyben lakik.

A Simplex pedig, mind a mellett, hogy német volt, mégis jámbor igaz ember volt, s minthogy iskolákat is járt, jól tudta azt, hogy az olyan házasságot, melynek kötésénél csalás fordult elő, a consistorium meg szokta semmisíteni; már pedig itt világos a csalás, a midőn a kérő mint lelkész mutatja be magát, s kisül róla, hogy hóhér. Ezt akarta ő tudtára adni testi-lelki barátjának, a ki azután, ha kivánta, elválaszthatá lészen az asszonyt a csalárdul hozzákötött urától, hogy törvény szerint egybekeljen vele.

És annak köszönheté a Simplex, mivelhogy igaz úton járt, a maga csodálatos megszabadulását a legnagyobb veszedelmekből, a miktől semmiképen meg nem menekült volna, ha ő is olyan gonosz szándékból indult volna el felkeresni a Mikhál kedvesét, a milyenből őt a boszorkány útnak indítá.

Mert alig haladt valami egy óra járásnyira, a tárogatóval a hátán, abban a mély völgyben, a mit Farkasvölgynek és Bukfenczvölgynek is neveztek akkoriban, s a min oly keskeny út vezetett végig, meredek sziklák között, hogy két öszvér alig birta egymást kikerülni, a mint egyszerre csak eléje ugrik két marczona alak egy sziklahasadékból s baltát forgatva a feje fölött, azt mondja neki, hogy «megállj».

A jámbor tárogatós nem tudhatta, hogy mifélék, a kik megállítják? mert azon időben a vármegye pandurjai épen olyan öltözetet viseltek, mint a zsiványok, hogy azokat könnyen meglephessék. Fejükön magas báránybőr süveg volt; ingük fekete, mert zsírban volt kifőzve s aztán a kürtőben megfüstölve; az is derékban tüszővel leszorítva, ebbe handzsár és kalapács dugva; lábaikon bocskor, kezeikben puska és hosszúnyelű balta.

Az utonállók azt mondták a tárogatósnak, hogy várjon ott, a míg a többiek előkerülnek, majd azok aztán megmondják, hogy mi lesz vele? addig pedig ki ne nyissa a száját, mert főbe kóllintják.

Nem sokára egy füttyentés után előjött, a sziklákról leugrálva, hasonló négy marczona ficzkó, azok a tárogatóst közrefogták s intettek neki, hogy menjen velük.

Egy szűk sziklavágányon kényszerítették fölhágni, a mibe jobbról-balról emberi tudománynyal lyukak voltak vágva, hogy a felmászó kezével, lábával azokba kapaszkodhatott. Olyan volt az, akár egy kürtő. S helylyel-közzel nagyobbacska lyukak tátongtak a sziklafalból, a mikből félelmes morgás hallatszott elő. A kisérők biztatták a Simplexet, hogy semmit se féljen, medvebarlangok azok, az öreg medve szoptat ilyenkor: nem bánt senkit, ha nem háborgatják. Hanem szemközt találkozni csakugyan nem szeretett volna a Simplex egy szörnyeteggel, a ki talán még a zsiványnál is rettenetesebb teremtés, s a kinek ismerte azt a jó szokását, hogy mikor egy ilyen szűk úton összetalálkozik a hegy lakóival, azt szokta tenni, hogy két lábra emelkedik és az útban talált embert, nem is rosszakaratból, hanem csak játékból úgy átöleli, hogy megfulad a karjai között, a mikor a hegylakó nem is szokta védni magát, csak kirántja a kését, s a nyelével a tüszőjének feszítve, bevárja, hogy az ölelkező medve markolatig döfje a szügyébe. Így néha megmenekül az ölelésétől.

A mint a szűk sziklakürtő végét érte, egy tágas, köröskörül meredek szirtektől körülfogott szakadékban találta magát a tárogatós. Ez volt a rablók tanyája.

A meredek sziklák ormairól terepély fenyőfák borultak össze e völgy felett, mintegy mennyezetül s egy gránithasadékból vidám csorgó csergedezett elé, a minek két rovátkolt kő közé szorított zsilipje volt; ennek a czélját csak később tudta meg a Simplex.

Az első tekintetre bizony káprázott a szeme attól, a mit látott. Száznál is több rabló hemzsegett a sziklateremben. Csoportokban ültek a bográcsok előtt, mik háromlábú bakokra akasztva, rotyogtak a pattogó tűz felett. Egyik zsivány a szakács, a másik a bébillér. Ez aprította a juhhúst, amaz keverte a bográcsban, tejet töltve a húsra víz helyett s abba fahéjt, szekfűszeget, sáfrányt hintve marokkal, a mi igazi zsiványfényűzés. Mások meg a hordók körül ültek s azoknak a fenekén koczkáztak. Valamennyi nagyon halkan beszélt; senki sem kapkodott előre a bográcsba, s nem nyúlt a csapra ütött hordókhoz, a mikben ser, bor és pálinka lehetett. Nagy volt a fegyelem közöttük.

A sziklatér közepén málhakötegek voltak felhalmozva, minőket a kereskedők szoktak vásárra vitt kelmékből összehajtogatni; e drága trónuson ült a három rablóvezér.

Ők is épen olyan öltözetet viseltek, mint társaik; de azért mégis voltak olyan különösségeik, a mikről a Simplex sorban felismerheté őket, a népmonda szájról-szájra adott leirása szerint.

Az egyik vezér a Hafrán volt, ismeretes arról, hogy szereti a pompát: a mi abból állt nála, hogy a tüszője körül volt rakva felfűzött aranypénzekkel, s a kalapjának a karimájáról köröskörül csüggtek le a rozinoblék, az akkori divat szerint viselt füles aranypénzek, az ujjain is aranygyűrűk voltak, s a pallosának drágaköves volt a tokja meg a markolatja. A rabló óriási termete által is kitünt a többiek közül.

A második vezér volt a Bajusz. Ez magával hordta a nevét, hosszú bajusza volt, s annak a végére egy-egy arany rozinoble akasztva. Mikor inni vagy beszélni akart, akkor fogta a bajuszát s a füle mögé kanyarította.

A harmadik vezér volt a Jankó. Alacsony, szikár termet, a miből senki sem nézte ki azt a roppant erőt, a mi benne lakott. Olyan ugró volt, hogy álló helyéből fel tudott szökni másnak a vállára, sőt a vágtató ló hátára, a futó szekérre is felugrott a földről. Nem is győzte le még birkózásban senki, ha mindjárt maga Sámson lett volna is.

Erre is könnyen ráismerhetett a Simplex, a szájában tartott helleborusról. Köztudomásu volt Jankóról, hogy ő kora fiatalságától, mint Cambyses fia, hozzá szoktatta magát a helleborus-rágáshoz, a mi által azt érte el, hogy semmiféle méreggel el nem lehetett alattomban veszteni; másfelől meg oly méregerő volt a szájában, hogy a mely asszonyt megcsókolt, az rögtön elkábult, ha pedig férfival birkózott, s beleharapott annak a nyakába vagy az arczába, az rögtön holt emberré lett.

Most is ott volt a szájában a helleborus-gyökér, czafrangos levélbokrétájával kifelé fordítva. Ezen keresztül beszélt a Simplexhez.

– Mi vagy? Mi neved? Honnan jösz? Hová mégy? Kit szolgálsz?

A Simplex megerősíté a szivét, hogy bátran feleljen; mert a zsiványok előtt nagy vétek az, ha valaki tőlük fél s inkább megkegyelmeznek annak, a ki bátorságot mutat.

– Árva gyerek vagyok. Apám, anyám nem ismertem, Sziléziában születtem. Nem tudom minek kereszteltek? Társaim elneveztek Simplexnek azért, mert nagyon együgyű vagyok. Kézsmárkról jövök, a hol Mátyás mestertől trombitálni tanultam; megyek Sárosra, szolgálatot keresni valami nagy úrnál, a ki szereti a muzsikát, vagy valami toronyőrnél, a kinek segédre van szüksége.

A rablóvezér folyvást nézte a beszélőt merev, éles tekintetű szemeivel, s egyre majszolta a helleborust.

– Ha Kézsmárkról jöttél, akkor utadba esett a hámori kopanicsa. Láttad-e a Kopanicsárnét?

– Láttam. Gyönyörű szép menyecske.

A rabló szemei felvillantak erre a szóra.

– Az a menyecske az én kedvesem. Hát az urát láttad-e?

– Láttam. Csúf öreg ember.

– No, hát ha ismered, menj vissza még egyszer hozzájuk: megfizetem a fáradságodat. (Azzal büszkén a tüszőjére ütött, csakúgy csörgött benne a sok tallér.) Aztán mondd meg nekik, hogy mind a kettőjüknek van már egy a rováson. Az asszonynak is, az urának is. Az asszony a minap a lőcsei búcsúban, a mészárosoknál tánczolt a kis-szebeni juhászszal, jó méhser mellett, kivilágos kivirradtig. Az ura meg nem rég elvezette a hegyi utakon a hátunk mögött a kis-szebeni vihodár fiát feleségestől, a kikre fájt a fogunk. Hát mondd meg nekik, hogy nem sokára odamegyek hozzájuk. Aztán akkor az asszonyt jó kedvünek lássam; az urát meg sehol se lássam. Mert ha az asszonyt egyszer ajkán csókolom s az urát arczul harapom, ez nekik elég lesz. (E szónál kivette a szájából a helleborust a rabló, s a Simplex akkor látta, hogy annak a szája egészen sárga a növény nedvétől, s a mint nevetesre szétnyitá az ajkait, a két sor foga is egészen sárgának látszott, a mit borzasztó volt nézni.) Ezt hírül viszed nekik, trombitás, tudod? Most pedig velünk maradsz, eszel-iszol, a mennyi beléd fér, és aztán muzsikálsz nekünk, a hogy kifér belőled. Megfizetünk érte.

A szegény Simplex ugyan örült, hogy ilyen símán megszabadulhatott s még egy kis pénzkeresetre is volt kilátása. Igéré keményen, hogy elviszi az izenetet.

Ez alatt megfőtt a tokány a nagy bográcsokban: a rablók hozzáfogtak a lakomához. A megfőtt húst kiönték a bundára, annak a bőre volt az abrosz is, a tál is; a miről bicskával ettek. Hanem az iváshoz annál nagyobb pompával járultak. Arany, ezüst kelyhek, billikomok jártak kézről-kézre, miket templomokból, úri kastélyokból raboltak el s valahányszor egy rabló ivott, az mindig áldomást mondott egy felmagasztalt bajtársra, a ki a keréken, a bitófán, a vesztőkarón, vagy más ilyen szép halálnemével végezte dicsőséges pályafutását, s a felköszöntő aztán elmondta a többieknek a pajtás viselt dolgait: hány embert ölt? hány rablásban vett részt? milyen selyemkapczája, milyen úrasszony szeretője volt? s végezetül milyen bátran állotta ki a hóhér minden kinozását s nem vallott a társaira semmit.

A Simplexnek pedig tust kellett fújni az áldomáshoz.

Ivás közben aztán megjött a rablóknak a beszélő kedve. Elkezdtek saját hőstetteikkel dicsekedni nagy fenhangon; hogyan raboltak ki nagy utazó karavánokat, hogy ütöttek rajta uri kastélyokra, a mikben minden élő lelket más-más halálnemével irtottak ki, hogy töltötték tele a zsidó száját olvasztott ólommal s milyen torzképeket csinált az attól? hogy vallatták ki a gazdag fösvényből kincsei rejtekét kínzásokkal, hogy repesztették ketté, két fasudárhoz kötve, az elfogott pandurokat, s hogy gyújtották a templomot az odamenekült parasztok fejére? Mindegyik versenyzett a dicsekedésben, hogy nagyobb legyen a másiknál.

A Simplex már csak azért is egyre fújta a tárogatót, hogy ne legyen kénytelen hallgatni ezeket az ocsmány beszédeket.

A rablók őt is kényszerítették velük együtt enni és inni, s jó szerencséje volt a Simplexnek, hogy diák korában nagyon kitanulta ezt a tudományt s győzte az italt, különben még megártott volna neki. Jól tudta pedig, hogy minden szabadulása abban van, hogy birja-e még a tárogatót fújni, mint a hogy a mesebeli czigányról tudjuk, a ki azért hegedült a farkasoknak, hogy meg ne egyék.

E közben beesteledett, a sziklavölgyet csak az égő farakások világították még meg, a zsiványok valami fertelmes toporzékoló tánczhoz kezdtek, a mihez a Simplexnek, egy hordóra felállva, kellett fújni a toborzót; a tomboló alakok ordítottak, rikácsoltak, lövöldöztek s a baltáikat olyan ügyesen hajigálták ahhoz a hordóhoz, a min a Simplex állt, hogy az mind a hegyével állt meg a hordóban, leugrania pedig nem volt róla szabad. Olyan látvány volt az, hogy a pokolban sem látni mását.

A Havrán végre azt parancsolá a Simplexnek, hogy fújjon egy riadót a tárogatón.

A Simplex fújt neki egy riadót.

– Te pacholecz! harsant rá a rablófőnök, ez épen olyan riadó volt, a milyennel minket az ördög kastélyánál fellármáztak; nem te voltál az az ördöngös trombitás, a ki azt tette?

Fejébe ment-e már akkor a Simplexnek a sokféle ital? vagy úgy okoskodott, hogy a tagadásból még nagyobb baj következik, azt felelte e szóra, hogy «én voltam az!»

– No te ördög trombitása! ordított erre a Havrán dühödten, akkor ketté is váglak itt ebben a nyomban! Tudod-e, hogy az átkozott trombitálásoddal belekergettél bennünket a katonák torkába, s negyven pajtásunk ment a pokolba miattad? Veszteg állj a hordón, hadd hasítlak egy csapással ketté!

Azzal kihúzta a széles pallosát és két kézre fogta.

Hanem a Simplex sem vette tréfára a dolgot, leugrott a hordóról s odamenekült a Jankóhoz, a kitől legtöbb kegyelmet várt; az pedig éktelenül kaczagott s felkapva a puskáját, azzal fogdosta fel a Havrán csapásait, a miket az a szegény Simplex fejére mért, s a közben egyre nevetett, hogy a sárga szája és sárga fogai szétnyíltak bele, mint az oroszlán torka.

– Ugy kell nektek! mondá, visszaverve Havránt; minek ijedtek meg ötvened magatokkal egy szál trombitástól? Az én pacholeczémat ne bántsátok, mert ez az én izenetemet viszi a szeretőmnek, s a ki hozzányúl, azt én agyonharapom!

Erre a szóra aztán kiengesztelődött a Simplex iránt a dühös Havrán; de azt mégis követelte tőle, hogy a meztelen pallosán ugorjék keresztül; a mit meg is kellett neki tenni, akár volt ugráló kedve, akár sem, s minthogy ez a tréfa nagyon megtetszett a zsiványoknak, az egész csoport mind sorba követelte a tárogatóstól, hogy az ő pallosát is ugorja át, a mi a Simplexre nézve igen hasznos kommóczió volt ugyan anynyi evésre és ivásra, de végre is úgy belefáradt, hogy inkább lefeküdt a földre, s meghagyta magát csapatni a pallossal, mintsem azt keresztül ugorja.