Part 5

Csupa növényi eledel jött az asztalra, azután meg sajt. Semmi hús. Semmi olyan ételt nem adtak fel, a mihez kés kellett volna. Nem is volt kés az asztalon. Bor és ser volt bőségesen. A házi úr nem kinálkozott; hanem a gazdasszony. Az töltött Mikhál poharába sert bort; a mi helyett az inkább vizet kért, de azt nem adtak neki. Azt mondták, hogy a szebeni viztől golyvát kap az ember. Megkellett kóstolnia a sert.

Az evés alatt senki sem kezdett beszédet; hanem a legelső kupa után megszólalt a ház gazdája.

– Tisztelendőségedet is megrabolták a gonosztevők?

– Isten csodája által menekültünk meg magunk is.

– Elveendik méltó jutalmukat. Holnap után meglátandja őket tisztelendőséged.

Henriket kétkedő bámulat fogta el e szóra.

– Igenis. Hatot elfogtak közülök a katonák, s azok holnap után a többivel együtt fognak kivégeztetni.

Henrik merev tekintettel nézett az öregre. Annak az éles szemei észrevették a csodálkozást.

– Nos, hát nem azért küldték-e ide tisztelendőségedet, hogy a szegény bűnösöknek, ha saját vallásbeliek találtatnak közöttük, az utolsó vigasztalást megadja?

Henrik arcza elsápadt.

Az öreg sejtett valamit.

– Mert hogy ez a hivatal nem a legkellemetesebb. Jelen lenni azoknál a szomorú jeleneteknél, a bünösök oldala mellett: ezt nem minden lelkész szereti. A pápisták részéről az eperjesi franciscanusokat szokták rendesen kiküldeni, a lutheranusoknál a nagylétai lelkészt. Ez az ekklézsia együtt jár ezzel a hivatallal. A nagylétai lelkész szokott minden ily szomorú alkalomnál együtt ülni a gyászszekéren velem, a bűnössel szemközt. Azért rendesen ennek a háznak a vendége szokott lenni.

Henrik azt hitte, hogy rászakadnak az ősi ház boltozatjai. Ezt ő nem tudta eddig. Homlokáról kezdte törülni az izzadtságot.

– Nem tudta volna azt tisztelendőséged eddigelé? Hogy a létai lelkész fekete talárja és a szebeni «végbiró» veres csuhája egymáshoz tartozó tárgyak? Elhallgatták volna az esperesek tisztelendőséged előtt, mikor a fárája beneficiumait előszámlálták: egy dénár minden keresztelésért, egy máriás minden temetésért, azt, hogy «és egy körmöczi arany minden szegény bűnösnek adott utolsó vigasztalásért:» Hisz ez a jövedelmének a «bakja».

– Valóban nem kérdezősködtem a világi jótétemények felől. Hebegé Henrik. Én csak lelki hivatásomra gondoltam.

– De hát ha nem azért jött tisztelendőséged a holnap utáni vásár előnapjára, hogy a végrehajtandó itéleteknél mint lelki atya fungáljon: akkor minek köszönheti az én szomorú házam ezt a szerencsét?

Mikhál bátorítólag tekinte Henrik szemébe s inte neki, hogy itt már az idő mindent megvallani.

– Elmondom az én történetemet, patronus úr; kezdett hozzá Henrik. Én ez előtt tíz évvel, kora gyermekségemben, megszöktem az atyám házától. Atyám szeretett, jó volt hozzám, egyetlen fia voltam: és én mégis elhagytam őt; mert nem akartam az ő mesterségét folytatni; mert magasabbra vágytam; tudományos, lelki pálya volt a kivánságom. Tíz évig nem tudattam atyámmal, hol vagyok? Ez idő alatt sokat kiálltam, sok nyomort eltűrtem, de meg volt érte a jutalmam a tudományok útján való gyarapodásomban. Mindig első voltam tanuló társaim között. Nagy urak úrfiai, papok gyermekei ültek velem egy padban, szegény mendikás diákkal; de előttem nem ült soha egy is. Valamennyit levetettem. Tanárok, esperesek kedvencze lettem. Mikor szónokolni felmentem a kathedrába, a nép áhítattal leste szavaimat s senki nem aludt, ha én prédikáltam. Fiatalon, alig huszonnégy esztendős fővel már megválasztottak rendes lelkésznek s a superintendens megerősítette a választást, a nélkül, hogy elébb káplánnak küldött volna ki, a mi a legnagyobb kitüntetés, a mi theologust érhet. A lelkészi vizsgán úgy feleltem, hogy a consistorium azt kiáltotta rá: «eminentissime!» S végre, hogy fel legyen téve fáradságos életemnek koronája, jóltevő pártfogóm és tanárom, a nagytudományú, hirhedett Frölich Dávid tudor megtetézte életemnek boldogságát az által, hogy egyetlen leányát, Mikhált hozzám adá hitvestársul. Ekkor elhatározám magamban rég elhagyott atyámat felkeresni szomorú magányosságában, ki engemet már rég halottnak hisz s bús elhagyatottságban éli öregségének napjait. Mondám szeretett kedvesemnek: keressük fel az én jó öregemet; lepjük meg idegen képében. Első utunk legyen ő hozzá. Kedvesem ráállt e kivánságomra; az esküvő utáni napon rögtön útra keltünk, hogy atyámat meglátogassuk. Útközben azonban megtámadták karavánunkat a rablók, lovunkat, öszvérünket elvették; mi magunk, jó emberek által kalauzolva menekültünk a hegyeken keresztül nagy kerülővel; később egy ügyetlen szánnal másztunk tovább. Az idő ránk esteledett. A város kapuit bezárva találtuk. A rablóktól féltünkben nem mertünk kinn a szabadban meghálni éjszakára. Megláttuk e házat a városon kívül. Bebocsáttatást kértünk. Megnyertük azt. És most bocsánatot kérünk a háborgatásért.

A ház ura folyvást a beszélő ajkait nézte, a míg az mesélt előtte.

– Tehát csak a véletlen hozta ide tisztelendőségedet?

Henriknek az ajka megtagadta az «igen»-t; csak a fejével bólintott, mintha nem épen olyan nagy bűn volna az, ha az ember az egész fejével hazudik, mintha csak a szájával teszi azt.

– És így a míg atyjának áldását meg nem nyerte tisztelendőséged, addig nem is vehette el házas élete boldogságának földi örömeit? kérdé a házi úr, tanuságot téve e mondásával mind a prosodiában, mind az egyházi canonokban való jártassága felől.

– Melyet azonban még e napon meg fogok nyerni; mert íme itthon vagyok az én atyám házánál. Az én nevem Kaczenreiter Henrik!…

E szónál fölállt az ifjú férj helyéről.

A gyönge nő pedig, hitvesi hűségének teljes odaadó érzésével borult oda az apa lábaihoz, megragadá annak kezét és megcsókolá azt.

Megcsókolta a Vihodár kezét!

Igazán, forrón, odatapadó ajkakkal csókolá meg azt a kezet, a mit nem szokás csókolgatni.

KILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellnec rendeen az kegies athia megdorgaalia wala kemeen ziwwel az ew elteewedetth magzattiat, ees vtoliaara bochaanathiaat adia leezen az megteerewnec.)

Mikor Kaczenreiter Keresztély az ifju nő csókját megérzé kezén, háromszor felsziszszent, fogai közé szíva a levegőt: «szh – szh – szh!»

Aztán Henrik is odaakart hozzá lépni, hanem az öreg kinyujtá hosszú kezét s fiának vállára téve, visszanyomta azt a székébe; mintha egy vas emelőrúd nyomta volna le, a ki nem ismer ellenállást.

Az öregnek csak Mikhál számára volt szava.

– Tehát nem azért jött ide ez a gyönge teremtés, hogy ama szomorú látványt megnézze? Ezt szeretem. Rendesen több ott az asszony, mint a férfi és fiatalok is. Mi a neve? «Mikhál». És ezé itt? «Henrik». Régen hallottam ezt.

Azzal fölkelt az asztal mellől.

Mikhál pedig még mindig kezében tartá azt a vas kezet s úgy kulcsolá össze az ujjait, hogy Keresztély keze ott maradt közöttük, úgy rebegé el az asztaláldást. Az öreg pedig félrefordítá a fejét az imádkozás alatt.

És azután kihuzta a kezét a Mikhál kezéből s minthogy az még mindig ott térdelt a lábainál, mintha várna valamit, az öreg lehajtá a dolmánya ujjainak hosszú hajtókáját, hogy az egész a körme hegyéig eltakarta azt, s úgy tette a kezét a Mikhál fejére, nehogy a csupasz tenyere érintse valahogy ezt az ártatlan fejet.

A mire aztán a Mikhál felállt a térdéről.

De a fiának nem nyujtá kezét a patronus.

Ellenben, a mint a gazdasszony bejött ismét a terembe, hogy elszedje a terített asztalt, azt mondá neki, hogy csak hagyja azt abba s elébbvaló dolgának tekintse ezt a gyönge teremtést a hálószobájába vezetni, jó ágyat csináljon neki, fektesse le, gyönge dajka módjára altassa el. A tiszteletes még itt marad egy pár szóra.

Mikhál megköszönte a kegyes gondoskodást s aztán kezét nyújtá férjének, félénken kérdezve:

– De te is utánam jösz nemsokára?

Mire Henrik illendően azt felelte:

– Mihelyt atyám áldását kinyerhetem.

A Babura Pirka ebből a szóból tudta meg, hogy a lelkész a patronusnak a fia.

A mint a nehéz ajtók egymás után becsukódtak az eltávozott asszony nyomában, Kaczenreiter Keresztély azt mondá fiának:

– Jöjj velem.

Azzal az oldaltáskájából kivett egy duplatollú kulcsot s azzal egy fortélyos závárt felnyitott egy alacsony vasajtón s azt feltárta. Az ajtón túl csigalépcső látszott, mely egy toronyba vezetett föl.

Régi időkből tudta már Henrik, hogy az öreg ebben a toronyban tartja a kincseit, a hol azokhoz semmi tolvajkéz hozzá nem férhet, s annál fogva kedvező jelnek vette, hogy az öreg által oda idéztetik.

– Vedd a mécsest és eredj előre.

Henrik felvette a két lángú mécstartót s előre ment a lépcsőn, az öreg azonban bezárta kettejük után a vasajtót.

A mint tizenkét fokon fellépdeltek, egy nagy kerek kamarába jutottak el. Az a kamara pedig körül volt rakva a patronusnak nem a kincseivel, hanem a mestersége minden eszközével, a hogy azokat amaz időkben dívó kínzásokra, életkioltásra használták; de a miknek leirásával az a nélkül is elszomorító történetet még iszonytatóbbá tenni nem akarjuk. Most már csak múzeumokban láthatók ezek az eszközök, s az emberek megjavítására más szereket gondoltak ki embertársaik.

Henrik azonban borzadozva tekinte szét e rémséges arsenálon, s nem tudta elgondolni, hogy mit akarhat az öreg vele ezen a helyen.

A patronus nem soká hagyta őt ez iránt kétségben. A kamra falára akasztva függött egy ölnyi hosszúságú pallos, két kézre való fogantyúval, fekete bőr tokban. Azt az öreg leakasztá a fogasról, kikapcsolta a tokot, melyben piros bársony bélés között hevert a tükörfényességű széles fegyver, melynek a két éle homorú volt már a sok köszörüléstől. Azt kivette belőle. S akkor azt mondá a fiának hideg, nyugodt hangon:

– Térdepelj le. Imádkozzál. Meghalsz.

– Atyám! kiálta Henrik megrettenve.

– Nem atyád. Bírád és bakód!

– De hát miért akarsz engem megölni?

– Azért, mert negyven év óta vagyok bakó; ez alatt sok gonosztevőt elküldtem a másvilágra; de ilyen rettenetes gazember, mint te vagy, még nem került a kezem ügyébe.

– Mit vétettem én? kérdé megrettenve Henrik.

– Együtt és egy csoportban vétetted mindazt, a mi másokat különszedve is a vérpadra vitt. Tolvaj vagy! Megloptad a jóltevődet, ki házába befogadott. Álarczos vagy! Megtagadtad apádat. Istenkáromló vagy: hozzányultál az oltári szentséghez, tudva, hogy az a te kezedtől megfertőztetik. Gyilkos vagy: kétszeresen apagyilkos és feleséggyilkos; mert soha kegyetlenebbül még ember meg nem volt ölve, mint a hogy megöltél te engemet, ezt az ártatlan asszonyt és ennek az apját. Meg kell neked halnod.

– De ha vétkes vagyok, akkor állítsanak bírám elé! Nem bánom, olvassák rám a törvényt, s ítéljen fölöttem a törvényszék.

– Semmi beszéd. A te számodra nincs törvény. Az országnak van egy határozata, mely szól a «martalóczok»-ról, a kik embert lopnak. Azt mondja e decretum, hogy a hol egy martalócz tetten kapatik, hogy férfit vagy leányt ellopott, ne vitessék semmi bíró elé, hanem egyenesen a bakóhoz; az legyen a bírája s válaszszon számára a halál nemei közül. Te pedig martalócz vagy. Leányt loptál. Tetten kapattál. És én kegyelmes bírád akarok lenni, midőn csak fejvételre itéllek. Vetkőzzél le és térdepelj!

Henrik összeszedte minden bátorságát. El kezdett mosolyogni. Azt hitte, az öreg csak tréfál vele: meg akarja rémíteni.

– Jól van öregem: eleget rámijesztettél már. Untig volt a tréfából. Én se nem öltem, se nem raboltam. Apagyilkos épen nem vagyok. Tisztelem apámat; különben nem volnék most itten. Azért kérlek, add atyai áldásodat s bocsáss a feleségemhez, a ki önkényt követett s nyugtalanúl vár rám.

– A leány, kit elhoztál magaddal, nem feleséged és hiába vár reád. Hajnalban erős kiséret mellett visszaküldöm őt atyjához, a te halálhíreddel együtt.

E szóra dühbe jött a fiu. Elbízta magát testi erejében, a mivel bajtársai előtt olyan nagyra volt s elkeseredésében rárohant az öregre. Azt hitte, hogy kifogja a kezéből facsarni a pallost, utat tör magának ebből a kelepczéből s a hogy meg tudott ugrani tíz év előtt padlásablakon át, sánczpalánkon, vizárkon keresztül, újra megkisérti az egérutat; azonban nagyon rosszúl számított. Az öregnek a balkarja elég volt, hogy őt mellberagadva, mint egy macskafiut, a kamra tulsó oldalára hajítsa, a hol fejét a falba csapva, összerogyott.

– Még csak ez volt hátra! dörgé az öreg, meg se melegedve. Hogy fel merd a kezedet emelni a te urad és bírád: a te apád ellen! Ezer-egy eset közül az első, hogy az elitélt birokra merjen kelni a bakóval. Lelkipásztor! Melyik bibliából tanultad ezt?

A megalázott ember e kudarcz után minden lelki erejét elveszté. A hős, ki magánál erősebb emberre akadt, a lelki harczra sem érzé magát többé erősnek; térden csúszott oda atyjához és zokogva könyörgött:

– Atyám! Kegyelem! Egyetlen fiad vagyok.

– Egyetlen fiam: ki apját megcsufolta! Te elszöktél tőlem. Azt mondtad: «az apám becstelen mesterséget űz: nem osztozom sorsában». Igaz, mert úgy van! Én az emberi fajzat szenyjét tisztogatom. A kezem nem lehet fehér, mint a liliom. Minden, a mi piszok, a mi förtelem, a mi utálat, engemet hí, hogy irtsam el. Irtóztató sors. De egynek viselni kell azt százezerek között. Úgy terem a rossz ember, mint a kigyótojás. Te magad láttad őket. Körül voltál tőlük fogva: tapasztaltad, milyen hatalmasok? Pedig már e pallos félig elkopott az irtásukban. Egy pokolnak a pinczéjét már magam töltöttem meg elkárhozottakkal. Mégis egyre nőnek, mint a mérges gomba. Ama bitófák nélkül az ördög birodalma kerülne felyül ebben az országban. Nekem is irtózat éjjelem-nappalom s nem szeretem magamat, a mikor egyedül vagyok. És mikor elalszom, egynek ott kell állni az ágyamnál, hogy felköltsön, mikor álmodom; mert azok rettenetes álmok! Le is tettem már egyszer e hivatalról, mert harmincz évi szolgálat után a király kegyelme feloldja a bakót s a királyi levél «becsületesnek» hirdeti ki őt, harmincz évi utáltatás után. De a mint kezemet letettem a pallos nyeléről, félév mulva nem lehetett utazni e vidéken, s a városokból fényes nappal elrabolták az asszonyokat s a gonosztevők oda mentek tánczolni a feltört templomokba. És én újra visszamentem «dolgozni a vérben». Irtóztató munka. Ember elbújik, kutya vonít, legelő gulya szétszalad, ha közeledni lát, ha megérez messziről; a templomban nincsen számomra szék, a városban nincsen számomra nyitva ajtó. A jók még jobban utálnak, mint a rosszak. De az mind nem fáj nekem. Egyedül az fáj, hogy a tulajdon fiam is megutált engem! A másvilágon ezeregy rémalak, a ki ott rám vár, hogy levágott fejét hozzám vágja, nem fog megriasztani, hanem a tulajdon fiam, a ki arczul fog ütni, az lesújt a pokolra!

– Nem atyám! szólt közbe Henrik. Esküszöm neked az élő Istenre, nem utállak meg. Te is az emberiségnek szolgálsz. Nem itéllek meg érte. De én nekem nem adott oly erős szívet az ég. Én az engesztelés, a javítás missióját választottam. Én is azt a rosszat akarom irtani, a mit te irtasz, de nem vassal, hanem Isten igéjével és mind a kettőnk küldetése Istentől jő.

– Hát te azt hiszed, hogy ez megfér együtt? Hogy apád bakó legyen, te meg lelkipásztor? Hogy mikor az Úr vacsoráját osztod, reszketve nézzen minden ember a kezedre, ha nincs-e rajta az apádtól öröklött vérjegy? hogy eklézsiádban a gyermekek lángfolt anyajegyekkel jöjjenek a világra? Hogy a csőcselék ujjongva kiabáljon utánunk, mikor együtt megyünk ama gyászszekéren: «ahol megy a bakó meg a fia: a pap! Az öreg kettévágja a bűnöst, s a fia összeragasztja a lelkét!» s aztán kaczagjanak az én palloscsapásomon, úgy mint a te imádságodon? Vagy nem azt akarod? Hanem eltagadni továbbra is, hogy ki volt az apád? Mindennap egyet hazudni elébb és azután felmenni a szószékbe és hirdetni az örök igazságot. Nem akadna a torkodon ez a szó: «Miatyánk?» Esketnél másokat és esküdnél hamisan magad? Prédikálnál az ötödik parancsolatról, s nem suttognának a füledbe az ördögök ez alatt? Hirdetnéd a halottak fölött a föltámadást és rettegve gondolná reá, vajha az apád föl ne támadjon halottaiból, a kit eltemettél? Maradj veszteg. Tartsd egyenesen magadat. Végezzünk!

Az ifju roskadozva keresett támaszt félkezével a földön.

S a hideg kő mintha megszánta volna. Alant, a mély boltozat alul csendes énekhang zengett fel, gyöngéd női hang zsolozsmája, az ismert esti ének:

«Szeretem és áldom az Ur Istent, Mert meghallgatá az én kérésemet: Könyörgésemre hajtá kegyes fülét; Melyért imádom őtet örökké.»

Az ifju elkezdett zokogni. Az apa a pallosra támaszkodott két kezével.

Azután sokáig hallgatott.

Nem akart az estima alatt megszólalni.

Fia odaveté magát a földre zokogva, s arczával nedvesíté a kőlapokat.

– Akarsz élni? Kérdé halkan az apa.

Henrik repeső örömmel emelkedék fel a földről. Ez a meghatott hang bizonyossá tette a felől, hogy a halálos harag engesztelődéstől kezd lágyulni.

– Szánod azt a nyomorult teremtést? Kérdezé az apa.

– Szeretem őt, mint a lelkemet.

– Csak azt kérdeztem, hogy szánod-e? Többet ne vallj.

– Úgy van.

– Sajnálod az apádat?

– Szeretlek és tisztellek.

– Ne mondj olyan sokat! Csak a mit kérdeztem, arra felelj!

– Isten látja lelkemet, hogy úgy van.

– Sokszor viseled nyelveden annak a nagy úrnak a nevét! Tehát ha szeretsz élni, ha sajnálsz engem, ha szánod azt a szegény teremtést, akkor kelj fel. Ne sírj. Az nem hozzád illő. Férfi vagy. Vesd le ezt az öltönyt. Itt van másik. Vedd fel azt. Azután jer velem, a hová vezetlek.

Henrik leveté a fekete tógát, felvette a vászonzubbonyt, melyet az öreg vett elő számára egy fali szekrényből. A zubbony egyszerű volt, minden gomb és csatt nélkül. Egy bőrtüsző kellett csak hozzá, mely azt összeszorítsa. Henrik jól látá, hogy az öreg ugyanazon fali szekrényből kétszáz aranyat kiszámlál s azt a tüszőbe csusztatja. Aztán felcsatolja azt a fia derekára: «ez a tied». S aztán int neki, hogy vegye fel a mécstartót s ismét előbocsátja maga előtt, a csigalépcsőn lefelé. Ő maga viszi a pallost magával.

Magában arra gondolt Henrik, hogy csak ezuttal szépen megszabadulhasson az öregtől, többet ugyan nem fog a háza tájára jönni soha, a míg életben tudja.

S az öreg tudta jól, hogy a fia most erre gondol. S tett róla, hogy az meg ne tehesse azt, a mire gondol.

TIZEDIK FEJEZET.

(Melbenn elmondatnac az maas azzoni aallatnak heaabawalo zvgolodaasai az zeep welaagi rend ellen.)

A szép Mikhálnak minden legkisebb porczikája reszketett, mikor a gazdasszony levetkőzteté, hogy lefektesse az ágyba.

A Babura Pirka mindenféle jót akart vele tenni: fedőt melegített volna, sós korpát melegített volna, ezerjófüvet főzött volna neki, de Mikhál minderre azt mondta, hogy nem kell: nem a fázástól reszket ő, hanem – valami mástól.

A Pirka azt is elértette. Kivált mikor Mikhál elmondta neki, hogy még csak két napos házasok és még soha sem volt a férjével egyedül.

Leült hát az ágya mellé, mikor lefekteté az asszonyt, és annak a picziny fehér lábait a kezével el kezdé dörzsölni. Azt mondta, hogy az jó az álmatlanság, meg a szívbeli nyughatatlanság ellen, ha valakinek a lábait dörzsölgetik.

– Az én kezem pedig sikeres kéz, mondá a Pirka, mert én hetedik gyereknek születtem, aztán most boszorkány vagyok.

Valami rosznevelésű nő elnevette volna magát erre a szóra: Mikhál pedig valami olyan bámulattal tekintett a Pirkára, mely közelebb volt a tisztelethez, mint a félelemhez. Ő még soha sem látott boszorkányt.

A Pirkának pedig tetszett az, hogy Mikhál imára kulcsolva teszi a kezeit a keblére.

– Az ám, most boszorkány vagyok. A kivel akarom, jót teszek: a kivel akarom, roszat teszek. De még a kivel jót teszek is, az is megbánja. Az előtt én is hóhér felesége voltam. Nekem tetszett az a mesterség. Csak azt csudálom, hogyan engedheti az a biró másnak, hogy a kit ő megkinzásra, megölésre itélt, azt ne maga kinozza meg, ne maga ölje meg. Mikor az, hogy egy eleven embert holttá tenni parancsolt, csakugyan az ő lelkét terheli, ha van lelke; ő számol róla a más világon, ha van más világ; hát azt a gyönyörüséget mért engedi másnak, hogy el is végezze a mit itélt? Ha én császár volnék, úgy rendelném, hogy a biró maga legyen a hóhér is. Én mindig ott jártam az urammal, mikor dolgozott. Egy alkalomról el nem maradtam volna. Ha asszonynyal volt dolga, annak én vágtam le a haját ollóval. De szép hajakat vágtam le! Mikor az uram meghalt, (egy veszett kutya harapta meg: abba halt bele) magam folytattam a mesterséget egy legénynyel. A legényem, nagy, hórihorgas kamasz, csuffá tett egyszer a piaczon; nem tudott semmire menni a munkával: aztán magam kaptam ki a kezéből az eszközt, én végeztem helyette. Ezért aztán elvették tőlem a mesterséget, elcsaptak; azt mondták, nem asszony kézbe való a kard. Ugy kerültem ide szolgálatba Vihodárhoz. Az se kapna más asszonycselédet a házához: én sem kaptam volna más gazdát, a ki befogadjon. Hej de hidegek a piczi lábacskái! Ne meséljek valami szépet, galambom?

A galamb szóról eszébe jutott Mikhálnak az ő kedvenczkéje, a ki most is a táskájában kuttog s arra kérte a Pirkát, hogy vegye ki onnan a szegény állatot s adjon neki valamit enni és inni. Volt annak a számára tiszta buza is eltéve.

– Jaj szivecském, nem marad ám meg a galamb ennél a háznál. Annyi vércse, bagoly van ennek a hiujában, hogy azoknak a vijjongatásaitól is meghal az ilyen félénk teremtés. Ha pedig megmarad az ilyen nősténygalamb, aztán párja nélkül tojást tesz le, s azt kikölti, hát abból lidércz lesz.

A babona ragadós. Mikhál már kezdett tőle félni, hogy a galambja lidérczet talál kikölteni.

Bántotta a veszedelmes kiváncsiság, megtudni azt, a mi előtte ismeretlen. Ez az asszony volt az egyedüli némber a háznál. S akármilyen nő, mégis csak ragaszkodik ahhoz a másik nő; kivált egy ilyen háznál. Mert előtte beszélni.

A Pirka megetette, megitatta a galambot s azzal megint visszarejtette a táskába, jobb annak ott.

Mikor ismét betakargatta a meleg dunnával, medvebőrrel a szép asszonyt, észrevette a nyakában azt a kis selyem tarsolykát s erre dühösen kezdtek villogni a szemei. Azt gondolta, hogy amulet, a mi a boszorkányok hatalma ellen van kitalálva. Mikhál aztán mondá neki, hogy az pestis üző, semmi más.

Erre elnevette magát a Pirka.

– Nincs itt arra semmi szükség. Ebbe a házba nem üt be a pestis soha. Nagy egyptomi ragály idején mind a hóhér a sírásó. Egy se halt még bele.

– Hogy lehet az?

– Hát nem tudja? Konvencziójuk van a halállal.

(Ezt ugyan nem kell elhinni; hanem az olyan embereken, a kiknek az idegeik el vannak fásulva, nem fog olyan könnyen a ragály.)

– Szegény jó anyám emléke; sóhajta Mikhál, ajkához szorítva a selyem vánkosát.

– Ne tegye azt. Inté a némber. Valahányszor az emléket megcsókolják, a halott mindig egyet fordúl a sírjában.

Erre aztán Mikhálnak olyan kedve támadt kisírni magát.

– No no, gyöngyvirágom! Ne olyan keservesen! Mondjak valami szép mesét? Miről meséljek? A bányarémről, vagy a hegyi törpékről? Elmondjam a «Szalonnavár» történetét? Nem hallotta még?

Mikhál felhagyott a zokogással. Azt kivánta a Pirkától, hogy mondja el neki annak az asszonynak a történetét, a kinek a ruháit ő rá feladta.