Part 4

Lenn a völgy fenekén, de a várromtól legalabb két mértföldnyi távolban fekszik a kis falu, Praszkinócz. A két hegyoldal képezte vágányon látszik egy kígyózó csapás hosszú szalagja, mely egész a faluig vezet. Favágók, szurokfőzők szokták azt használni.

– Hüh, Styefko! Szörnyedt el Simplex e veszedelmes ut láttára, soha se megyünk mi ezen le épkézláb. Hisz olyan ez, mint Argyrus királyfi üveghegye. De annak táltosa volt. Két napig se mászunk le ezen négykézláb. S mi csak hagyján! De hát ez a gyönge teremtés?

– Nye bojsza, trombitás! biztatá a kalauz s neki állt egy jó szál fenyőfának, kivágni azt a fejszével.

Simplex ez alatt felkutatta a rom buvhelyeit, ha nem találna-e valahol zsiványoktól ottfeledett kincset. Mikhál pedig felkutatta a csalitot, a hol a friss havat felfogta a sűrű fenyőlomb s encziánt és angelikát keresett, s tökéletes volt az öröme, a mikor talált is ily ritka növényt, csodaerejűt.

– Drága szép hely ez itt!

Csak Henrik állt elmélázva a meredély fölött, homlokát tartotta a tenyerével, mintha valami nehéz volna a fején.

A mint a fenyőfa az utolsó fejszevágásra kidült, a hegy tulsó felhőtakarta oldaláról egyszerre sűrű puskaropogás kezdett felhangzani. S az egyszerre felriaszta mindenkit.

– No most már igazán összekapaszkodtak a zsiványok a katonákkal! monda a kalauz. Siessünk ám innen.

Azzal a levágott fenyőfát odahurczolta a meredek lejtő martjára, levágott végével előre igazítva, ott a hol a kigyózó ösvény-szalag kezdődött.

– Most aztán lóra katona! Te trombitás, leghátul. A panye pap a középre, a feleségét veszi a háta mögé, s az átöleli a derekát. Kiki megfogózik kétfelől az ágakban, behúzza a lábát maga alá, hogy valami bokorba fenn ne akadjon. Én magam ülök legelől. Én leszek a kocsis meg a kormányos.

Azzal mindenkit elhelyezett, a hogy mondá. Maga a levágott fa vastag végére nyergelt s azzal a három férfi, mint egy hat lábú sárkány előretolta a veszedelmes járművet, míg az lebillent a lejtő meredekére.

– Pan boh pomózs Jézus Krisztus! Gyih te sárkány!

A meglódult fenyőfa, mint a nyil siklott alá a tükörfényes kigyó úton: a hórihorgas kalauz, hosszú lábait szétnyújtva, kormányozá azt röptében jobbra-balra s ha nagyon neki lódult, megveté a két lábát a jégpatkókkal, hogy feltartóztassa, s mondogatta neki: «hő ne, hő ne!» Nincs az a gondolás, a ki úgy tudjon evezni, nincs az a kocsis, a ki úgy tudjon hajtani, mint a hogy ez tudta kormányozni azt az ördög paripáját. Egy elhibázott taszítás, egy fennakadás, s mind a négyen összezúzva érnek le a négy ezer lábnyi mélységbe. De a kigyó nem tud jobban láb nélkül elsikamlani, mint tudott ez a fenyőszál. Csupa gyönyörüség volt ez a gyors repülés a földön. – Holla hó! holla hó! Repülj te ördögló!

A bohó Simplex veszett jó kedvében lekapta válláról tárogatóját s félkézzel fogózva a fenyő üstökébe, rázendített egy postaindulót e lélekvesztő vágtatáshoz. Holla hó! holla hó! Így viszi az ördög a menyasszonyát a lakodalomra!

Mikhál is lebontá a karjait férje nyakáról s elkezdett gyönyörüségében tapsolni! Hej milyen gyönyör így lefelé repülni! Nem rettegett semmitől, öröme volt a vészben. Ártatlan volt a szive. Nem nyomta a lelkét semmi bün. Hajh milyen jó volt megmenekülnie attól a csábító kisértettől! Ha most csak egy árnyéka a belső vádnak terhelné a lelkét, most nem tapsolna a veszély kellő közepén, hanem irtózva nézne annak a mélységnek a fenekére, a mit lehet nevezni sirnak is, – pokolnak is.

– Fogj át, mert leesem! Kiáltá az előtte űlő férj, a kinek az arcza sápadt volt, mint a viasz; elszédült.

S még Mikhálnak kellett őt átkarolni, hogy a súlyegyent el ne veszítse s úgy tartani kebléhez szorítva, a míg a völgy fenekére le nem értek.

Teljes félóráig tartott ez a jéghátán repülés. Gyalog félnapi járó lett volna.

Itt azután hálát adtak az Istennek, hogy épkézláb lejutottak.

De még több okuk is lett a hálálkodásra, a mint déltájon megérkeztek a többi utitársaik a faluba, a kik a mély uton jöttek keresztül. Azok rémséges dolgokat tudtak elmondani a kiállt veszedelemről.

A lengyel nemes csapatját a szoroson békességben átengedte kelni Jankó, az egyik csapat vezére, a kihez lovas legényt küldtek előre, hogy egyezzék ki a rablókkal; a nemes polyák kifizette a vele jött diákokért is a fejenkénti vámot; hanem e közben a hátul jövő kézsmárki kalmárokra rajta ütöttek Havran haramiái (ezek voltak, a kiket az ördög kastélya mellől a Simplex tárogatója elriasztott), a hajtsárokat leverték, a kalmárokat megkínozták, a szállítmányaikat felprédálták, s a teherhordó állatokat elvették. A mint azonban a legjobb izűt rabolnának: hegyükbe érkezik a tizenkét katona az új módi puskákkal, a mik az esőben is tüzet adnak; megtámadják a rablókat; azok nem tudtak lőni. Valami negyven rabló ott hagyta a fogát, maga Havran a többiekkel, meg a rablott zsákmánynyal nagy nehezen tudott a sziklaoduk között elmenekülni.

Azonban az ifjú házaspár minden drága podgyásza is odaveszett. A rablók azt is elvették. Nem maradt szegény új házasoknak egyebük, mint a mi rajtuk van. A sok szép himzés, csipke, fehérnemű, miket az új asszony lánykorában saját kezével varrt, szövött, a tolvajok prédája lett. Pedig milyen nagy kincs volt az!

– Hogy a szebeni Vihodár törje kerékbe valamennyit! átkozá meg őket a kopanicsár.

Henrik arczát tűz-láng borítá el e szóra.

Mikhál pedig oda borult a vállára s vigasztalá.

– Adjunk hálát az Istennek, hogy minket magunkat csodamódon megszabadított a nagy veszedelemből.

Már ekkor megtanulta ismerni az elmult veszedelmet, de még nem tanulta meg előre érezni a bekövetkezőt.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Mely naghion rewvid lezen, ees nem igen kellemetesen fog befeieztetewdni.)

Az új házasoknak most már nem volt se lovuk, se öszvérük a tovább utazásra. Kénytelenek voltak valami jármű után látni, a mi őket Kis-Szebenig szállítsa.

A fuvaros, a kit rá tudtak beszélni, hogy vállalkozzék a Szebenig szállításra, mindenképen ahhoz kötötte magát, hogy szánba fogjon, azért, mert Praszkinóczon hó esett, s ott most szánút van. Kénytelenek voltak belenyugodni.

Simplex is kérte, hogy legalább a batyuját vegyék fel a szánra, hisz ő is Eperjesre igyekszik. Ő volt a legszerencsésebb, mert a hátán hozta minden motyóját, az övét nem prédálták fel a zsiványok.

Az is megengedtetett neki, hogy a szán mögött szaladjon: a maga könnyebbségeért belekapaszkodva a hátulsó saraglyába.

Szaladt ám addig, a míg a hóban tartott; de a mint előre látható volt, s a mit a paraszt sehogy sem akart elhinni, a hogy a hegy lábához értek, ott már elfogyott a hó, elkezdődött a sár: Simplexnek többször kellett a szánt tolni, mint felkapaszkodni rá, kivált hegynek fölfelé. Ketten kétfelől is tolták a szánkót a tiszteletessel, elől meg a paraszt húzta a lovakat kötőféknél fogva. Úgy kinlódtak szégyenszemre egy fakó szánnal a sáros úton.

Az utazó karaván mind elhagyta már őket, még a gyalogosak is. Jól ki is csúfolták. Ők maradtak leghátul. S késő este lett, mire megpillantották Szeben városának magasra kiemelkedő templomát, réztetejével s csupa kertekkel körülvett várfalait.

Az esteli Ave Maria harangszót hozta eléjük a szél. Biztató hang az annak, a ki otthon ül már békés tüzhelye mellett, de ugyan nem kedves szózat annak, a ki a falakon kívül rekedt; mert az angelus után minden kaput bezárnak, a hidakat felvonják, s többé semmi élő lelket, a ki testi alakban jár, a városba be nem bocsátanak.

– Künnrekedtünk; dörmögé a fuvaros, fejét vakarva. Hálhatunk már most valami kazal alatt! Mondtam, hogy ne vegyük fel ennek a garabonczásnak a batyuját, az volt olyan nehéz.

Pedig ha Simplex nem segít a szánkót tolni, még ennyire se jutottak volna.

– Csak haladjunk előre; biztatá őt komolyan a tiszteletes, ki maga gyalog ballagott a szán mellett, nem ült azon más, csak Mikhál.

A nap leáldozott már, vereslő fénye a Kárpátok csúcsain égett még; ide alant pedig az elsötétülő tájakból csak egyes dombtetőkön épült tárgyakat világított meg: a kulcsos város tornyait s aztán a falakon kívül egy magányos épületet, melynek még a fala és teteje is veresnek tetszett e világításban; csak a kéményéből kihömpölygő sűrű füst, az marad fekete.

A szeletjósló felhők ízzó veres barázdákra hasogatva kisérték a leáldozó napot s felriadt varjusereg szállt nagy károgással az erdőkből a város felé, előérezve a közelgő vihart.

Egy csapat varjú megszállt azon a szomorú épületen, a mi a veres házon innen egy dombtetőn épült fel; négy oszlop egy négyszögű falból felmeredve, s felül semmi tető, hanem négy vasrud, mely az oszlopokat összeköti, s minden oszlopból egy vashorog rug ki messzire; e vasrudakat ülték tele a varjuk. Sehol egy árva bokor a közelben, se fa, se emberi tanya.

Mi lehet az? kérdezé magában Mikhál.

A Simplex, meg a fuvaros a lovak fejét húzták előre; Henrik a szán mellett ballagott, s kezével fogta annak az oldalát, hogy fel ne düljön.

– Hová megyünk még? jajveszékelt a fuvaros. Ide kinn rekedtünk éjszakára. Nincs itt hová szállni. Elkapnak bennünket éjszaka a boszorkányok.

– Nincsenek boszorkányok. Monda Henrik szárazon.

– De bizony csak vannak. A Babura Pirka tudom, hogy csak az. Itt jönnek éjfélkor össze a…

– Hallgass; rivalt rá Henrik mogorván s nem hagyta neki végigmondani.

Azzal maga fogta meg a ló zabláját (mert úgy volt az szoktatva, hogy vezessék) s elkezdte letéríteni az útról.

– Panye! szólt huzódozva a fuvaros. Hová megyünk arra? Ott nincs már több ház, csak az az egy.

A felhőtűztől vereslő házra mutatott, mely kívül rekedt a városon.

– Odamegyünk.

– Őrizzen a Jézus Krisztus! rebegé a fuvaros. Az ott a Vihodár háza.

– Odamegyünk.

Azután odament a feleségéhez, betakargatta őt a köpenyébe, hogy meg ne ártson neki az esti szél.

– Messze van még az atyád háza? Kérdé gyöngéden a nő.

– Itt van már előttünk, felelt neki Henrik. Az én apám a «Vihodár»; – a szebeni hóhér…

HATODIK FEJEZET.

(Illendew moodonn felwilaagosithia az eddig laatott homaliossaghokat.)

Tehát az ő atyja a vihodár. A bakó.

Az az ember, a ki vérben dolgozik.

Nem juhok és tulkok vérében, hanem embervérben.

Ez az ő háza, ez az ő uradalma itt.

Háza a városon kivül, uradalmának határköve a bitófa. Azok a kerekes póznák az út mellett: az ő mértföldmutatói.

Az a rablósereg az ő érett buzája, a kit pallosával lekaszál, kötelével kévébe köt, kerekével megőröl.

Ő a legfelsőbb birája az embereknek!

Tekintélyes nagy úr, a ki elől kitérnek az utczán, a kinek az emberek levett fejjel köszönnek.

Uralkodik a tizenhat szepesi várostól kezdve Kassáig és pecsétes levele van a császártól és lengyel királytól arra, hogy öljön…

… Mikhál nem szólt semmit, csak behunyta szemeit, hogy ne lásson és végig feküdt a szánban.

A mint a szán a sáros, kátyulos országútról a sík avarra letért, ott az aszú fenyéren megint olyan sima szánútra talált, a min iramodhatott odább. Itt aztán Henrik ismét felült a szánba. A fuvaros is felkapott a kocsisülésbe Simplex is felkuporodott melléje. A lovak megijedtek a bitófától s arra elkezdtek futni a szánnal, mintha még ma be se lettek volna fogva. A fuvaros jajgatott, mintha már veszteni vinnék.

– Ne busulj Hanák! biztatá Simplex. A vihodár nagy gavallér odahaza, a maga házában. Tokaji borral traktálja meg a vendégét, meg karimás kásával; holtig megemlegeted a vacsoráját. Körmöczi aranyat viszesz haza tőle a feleségednek, szent Mikulást a porontyaidnak, meglásd. Én ismerem: derék jó ember az; muzsikáltam neki egyszer, s ő danolt hozzá. Utoljára egy marok lázsiást adott a sipkámba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Rettenetes ház ez; sugá Henrik Mikhál fülébe. S a ház ura félelmes ember. Borzalom meghálni e házban, és rettenetes szemébe nézni a ház urának, a ki én nekem atyám. Hallgass meg engem és ne utálj meg. Gyönge gyermekkoromban az utálat üzött el innen. Megszöktem. Irtóztam apám mesterségétől. Vágyam volt a világban élni, emberektől szeretve, tisztelve lenni. Elmentem úgy, hogy híremet se hallják. Koldulva, mendikáskodva éltem panaszos kenyéren. Koplaltam és dideregtem. Jártam a rongyban, a mit irgalomból adtak rám. Szolgáltam és tanultam. Alázatosságra és engedelmességre szoktattam magamat. – Egyetlen jóltevőt találtam a földön, a ki befogadott, oktatott, felnevelt és nemesitett. S én ennek az egyetlen jóltevőmnek elloptam legdrágább kincsét, a leányát. Nem mondtam meg neki, hogy ki az apám? ha megmondtam volna, nem adta volna nekem a leányát. Apámnak a családi nevét senki sem ismeri. Még nagyapja volt az, a ki ebbe a házba beköltözött, az vette át e szörnyű hivatalt elődjétől, a kit Vihordárnak neveztek róla, s így fognak híni ivadékról ivadékra mindenkit, a ki e ház gazdája lesz. De ő maga emlékezik a saját nevére, s tudja jól, hogy azt rajta kívül még egy ember viseli a világon. Az öreg Kaczenreiter gazdag ember. Sok aranyat szerzett s azt megtakarította. Mire is költhetné el azt a bakó? Van számára mulatság e földön? vagy pompa? Szabad-e neki birtokot vásárlani? De nem a kincseiért jöttem én ő hozzá. Nem azért hoztalak e szomorú ház kapujáig. Hanem azért, mert megcsaltam atyádat. Hogy apám kilétét eltagadtam, azt adám okul, hogy ő pápista. S ez nem igaz. Ő protestans. Canonaink szigoruak. Szülői engedély nélkül kötött házasság semmis. Nem lehet koczkáztatnom, hogy egy napon belépjen a bakó a templomba s megfogja palástom szegélyét s azt mondja: «Én Kaczenreiter Keresztély, lerántalak e szent helyről tégedet, a fiamat, ki tilos házasságban élsz egy nővel, a ki nem a tied». Nekem meg kell nyernem az atyám beleegyezését a házasságunkhoz, különben becstelen vagyok én és te, és házasságunk semmis. – Értesz-e engem?

E szóra a nő felugrott fektéből s egy perczig úgy érezte, mintha ki kellene szöknie ez ördög szánkájából, mely fut a száraz fű felett, s aztán futni, futni, futni! a míg valami mélységbe elbukik; hanem azután csak megadta magát, lehajtá fejét, kezeit eldugta köpenye alá s azt mondá:

– Engedelmes fogok lenni.

– A mit vétettem ellened, az, hogy nagyon szerettelek. Meg fogsz-e gyülölni érte?

A nő ismétlé halkan.

– Szelid leszek.

– Nem tart tovább egy éjszakánál e megaláztatás. Biztatá őt a férje. Holnap reggel tovább megyünk. Senki sem fogja megtudni, hogy a nagylétai papnak ki volt az apja? Élni fogunk békességben és tiszteletben, Isten dicséretében.

– Amen, rebegé a nő, nagyot fohászkodva.

A szán megérkezett az alatt a magányos ház elé.

HETEDIK FEJEZET.

(Leiratic az haaz, ees annac gazdazzonia.)

Ez nem olyan ház volt, mint más. Kívül a város falain magának kellett védelmeznie magát. Először is mély árok vette körül, mely tele volt tespedő vizzel, békalencse vont rá kérget, azon felvonóhid vezetett keresztül a házat körül fogó palánkig; de ez a hid már fel volt vonva s elzárta a bejáratot. A sánczkarókra mindenféle állatok bőre volt kiakasztva szárítás végett.

A ház falai téglából voltak rakva, vakolat nélkül. Az alsó ablakai csak lőrések voltak, a felsők, a hány, annyiformáju és nagyságú; de mind kettős keresztvasakkal elzárva. A hiddal szemben volt egy kapu, nehéz tölgyfa gerendákból, keresztül-kasul futó vaspántokkal és öregfejü szegekkel kiverve.

A ház udvarán belől nem volt csendesség. Már messziről hallatszott az ebvonítás, mely a közelből valóságos kutyakardallá szaporodott fel. Lehetett ott talán husz is.

A ház tehát már el volt zárva s ugyan könyöröghetett volna ott az árkon kívül az elkésett utazó a bebocsáttatásért; senki se hallotta volna azt meg, ha szerencsére ott nem lett volna a tárogatós: a ki sipjába belefujván, azon egy olyan nótát fujt el, a milyennel szoktak a császári hirnökök, a kik valami izenetet hoznak, a várkapuk előtt bebocsáttatást követelni.

A trombitaszóra aztán leereszkedett csörömpölő lánczain a felvonóhid. Hanem a kapu még zárva maradt. A Simplex odament és rávert ököllel.

A megujult kutyaugatáson egy rikácsoló női hang hallatszott keresztül.

– Ki van az ajtón?

– A létai pap, meg a felesége! Kiálta vissza a Simplex.

Erre a kapun belül nagy csihi-puhi hallatszott, mintha a kutyákat verné valaki szélylyel s a mint azok ordítva hátrafutottak, feltárult nagy nyikorogva a kapu, kitátva a tág bolthajtás mély száját, melyet egy függő lámpás világított meg belül.

A kapufél mellett egy asszonyalak állt, nagy csomó kulcscsal a kezében.

Magas, sugár alak volt, sárga rokolyában, a feje veres kendővel átkötve, az alól borzasan törtek elő szénfekete hajcsomói.

Valaha szép lehetett az asszony; hosszúdad arcza, gödrös álla és piros orczái voltak, fekete szemöldökei és villogó szemei s magas nagy homloka. Csakhogy mindez csupa ráncz volt már, s a homlokán a redők olyanok voltak, mint a zsoltárban a léniázott kóta.

– Jézus Mária, Szent Anna! oltalmazz! didergé a fuvaros; a Babura Pirka a maga testében!

A némber nagyot kaczagott, a mint a szánt meglátta.

– Hát a papok is «peméten» utaznak már? Szólt durva tréfálózással; mialatt a besikamló szánkó után két felgyürkőzött suhancz becsukta a dörgő kaput s aztán elkezdte megint felhuzni a nyikorgó lánczokkal az állatmódra nyivákoló hidat.

– Sok jó estét, Pirka nenő! szólt a Simplex, megcsippentve a némber állát. De régen nem láttuk egymást, talán rám se ismer már?

– Huh, rebegé a hanák. Megcsipted a boszorkány állát! Bizony hátra fordítja a fejedet az éjjel!

– Eredj, te ördög diákja! Monda a némber. Mi hord mindig az utamban? Hát hol az a létai pap?

– Ott szedi le a feleségét a szánkóbul. Itthon van-e a patronus? (A bakót «patronusnak» czimezték).

– Hát hol volna? Ott van a laboratoriumában. De megszakállosodtál!

– A mióta legutoljára megvendégelt Pirka nenő domika levessel. Tudja, akkor azt igértem, hogy ha megnövök, feleségül veszem. Hát lesz e lakodalmas kása?!

– Bizony megnyergel még, ha sokat bolondozol vele. Inté őt a Hanák, lovai üstökén egyet rántva. Az éjjel kantárt vet a nyakadba s ellovagol rajtad a Kriván tetejére!

– Lesz minden, ne busulj. Biztatá Babura Pirka Simplexet. Csak elébb a többiek hadd zabáljanak: azután majd jőjjetek fel a konyhába. Lesz jó vacsora.

– Dejszen nem eszem én abból, dünynyögé a Hanák. Szent, hogy valamit adna innom, a mitől bizonyosan sertéssé változom.

– Legalább szebb temetésed lesz akkor, mint ha embernek maradsz; boszantá őt a Simplex.

De azért a Hanák csak nem volt rávehető, hogy a lovai mellől az istállóból elmozduljon: inkább beérte a haricskapogácsával, a mit a tarisznyában hozott. A Simplex aztán azzal tréfálta meg, hogy mikor visszakerült hozzá éjszakára aludni, el kezdett nyeríteni, mintha már benne volna a lóban.

A némber legelébb is a lelkészt és feleségét vezette fel az emeletbe.

Az épület tömör bolthajtásos folyosókból és szobákból állt, a miknek mind vasveretes tölgyfa-ajtajaik voltak, végre ott hagyta őket egy hatszögletű teremben, melynek hat bolthajtása középen egy karikába futott össze s onnan függött le egy mécses. Hanem annál nagyobb világot adott a kandalló, melyben pattogó hasábok égtek.

Ebben a teremben semmi sem emlékeztetett a házi úr szomorú mesterségére. Ódon szekrények álltak a fal mellett, a terem közepén egy gömbölyü asztal, tigrisköröm alaku lábakkal, bőrrel bélelt székek; egy pohárszék fényes czintányérokkal és kancsókkal. Semmi kép a falakon, vagy kirakott fegyverek, a hogy más házaknál szokás.

E teremből egy kis oldalszoba nyilt, olyan alacsony ajtóval, hogy a belépőnek meg kellett hajtania a fejét.

– Ez lesz a hálószobájuk; monda a gazdasszony: jó csendes hely, a hova a kutyák lármája nem hallik.

Babura Pirka sem ismert már rá Henrikre; pedig de sokszor megtépázták egymást hajdan.

A nő észrevette, hogy Mikhál öltözete össze van ázva, különösen lábbelijeit nagyon megviselte a hegyi út.

– Nem óhajt a tiszteletes asszony átöltözni? Kérdé szolgálatkészen.

– Nincs mibe; felelt Mikhál. Málháinkat a rablók mind elvették; magunk a hegyi utakon menekültünk meg előlük.

– Az átkozottak! Talán hát jobb volna most lefekünni a meleg ágyba, s egy kis jó forró borlevest inni. Az fölmelegítené. S nem kellene az estelire átjönnie.

– Köszönöm szivességét, monda Mikhál, kinek eszében volt az idejövetel czélja: Henrik atyjának kibékítése. Én óhajtok a ház urával együtt estelizni.

– Igazán óhajt? kérdé a némber, összehuzva sűrű szemöldeit. Igazán nem fél tőle? Olyan erős szíve van? No hát még jobb.

Azzal kifordult a szobából s nem telt bele több idő, mint hogy a házastársak annyi szót válthattak egymással, a mennyi elég volt Mikhált felvilágosítani róla, hogy ez a Babura Pirka a háznál régi felügyelőnő; a midőn már vissza is tért egy nyaláb női öltönynyel a karján.

Szép nehéz selyem-rokolya volt az; sötét granátszínű: virág-füzérek himezve a szegélyeire színes selyemmel és skofiummal: öv is volt hozzá török szövetből és széles csipkekötény; elől aranyozott csattok kapcsolták be a vállfüzőt.

– Jó lesz ezt a száraz öltönyt felvenni.

Mikhál engedte magát levetkőztetni a gazdasszonynak, s aztán engedte magára adatni a selyem ruhát, a mit az gondosan megmelegitett elébb a kandalló tüzénél; azután összekapcsolta a derekán szépen, a kötényt is, az övet is felkötötte a derekára.

– Nézze az ember, mintha csak a testére szabták volna!

Azután a nedves saruit is kifüzte s azok helyett finom piros szattyán csizmácskákat huzott fel a lábaira Mikhálnak. S minthogy tükör nem volt a szobában, ő maga szolgált tükör helyett, körülnézve a vendéget.

– Mintha csak mondva csinálták volna rá! Ne féljen lelkem tiszteletes asszony. Nem valami komisz fraj viselte ezt. Gyönyörű szép nemes asszony járt benne valaha. Annak is csak kétszer volt a testén. Olyan volt, mint egy virágszál! Még a szépek között is legszebb volt. Én ütöttem le neki magam a fejét.

Mikhálnak összecsuklottak a térdei.

Ő egy kivégzett nőnek a ruháit viselte már a testén!

NYOLCZADIK FEJEZET.

Mellbenn megiratnac a vizontlaataasnac az ew ewrewmei, ees minden ember megismeri lezen az ew aallapotiaat.

De még ha akarta volna is Mikhál levetni azt az öltönyt, már nem volt hozzá ideje: mert a gazdasszony azt mondá, hogy az estebéd fel van adva s az étteremben vár a házi úr a vendégeire.

Mikhál csak úgy odaszédült a férje vállára, mint egy álmodó s engedte magát vezetettni ama szörnyű nagy ember elé.

Az ebédlő semmiben sem külömbözött a másik teremtől. Épen olyan hatos bolthajtásra épült, s fehérre volt meszelve.

A közepén állt egy asztal; azon három teríték: párosával egymásra tett czíntálak, két nagy öblös mázos korsó, czinfedővel, egy hólyagos kehely vert ezüstből az egyik vendégnek, velenczei kristály a másiknak, fakupa a háziúrnak magának.

A házi úr ott állt már az asztal előtt, kezével széke támláját fogva.

Magas, öles termetű alak volt, széles egyenes vállakkal; hosszú újjú barna lengyel kabátot viselt, széles csattos övet, hosszúszárú lovag sarukat. Kemény, szögletes vonásai voltak, fején simára nyirva a sertekemény haj, a szakálla pedig, mely őszbe csavarodott már, hosszú két zászlóban csüggött alá s végei az övébe voltak bedugva. Tekintete nyugodt volt és semmi emberi érzést el nem áruló.

Mikhál érzé férje kezén, hogy az reszket, mikor ez alak szeme elé lép; bármennyire erőlteti is a nyugalmat.

– Áldás békesség e házra; rebegé Henrik; mire az agg nagyot sóhajtott, de nem viszonozta azt.

– Tisztelendőséged a nagylétai lelkész? Ez volt az első szava Henrikhez. Mély dörgő hang volt az, mintha az egész alak érczből volna s egész termete hangzanék bele.

– Én lettem kiküldve a megboldogult helyett, ki Szentgyörgy havában halt meg. Bocsásson meg, patronus úr, hogy házánál alkalmatlankodom.

– Nem szokatlan ez; szólt az öreg. A nagylétai lelkész gyakori vendége szokott lenni e szomorú háznak.

Azzal megkinálta vendégeit, hogy üljenek az asztalhoz.

– Ez pedig a feleségem: rebegé Henrik.

Az öreg semmi nyájasságot sem erőtetett egykedvű arczára; azt mondá hidegen:

– Az asszonyok szeretik a látványokat.

Mikhál azonban, mielőtt asztalhoz ült volna, összetevé a kezeit a szék támláján s szemeit behunyva, elimádkozá az asztaláldást.

Az öreg összevonta szemöldeit s félrefordítá arczát.

Leültek vacsorálni.