Part 3

A tájék egyre változott: tüneményes hegycsoportok, viszhangzó fenyőerdők, mormogó vízesések keltek, szálltak egymás után. Friss gyepen, árnyékos fák tövében, csörgő patak vize mellett letelepedett a népes uti társaság; kiki elővette az étkes tarisznyát, a tömlőt és átalagot. A gazdagabbak megvendégelték a szegény diákokat is, kik viszont víg dalok éneklésével fizették meg a jó ellátást. Különösen volt a társaságnak egy vidám mulattatója, a kit mindenki «Simplex» néven hítt. Ő maga is ezen a néven mutatja be magát egykorú naplójában, melyből igaz történetünk adatainak egy részét merítettük. Vándor diák, ezreddobos, és tárogatósipos volt. A mellett tréfacsináló és jó czimbora. Henriknek nagyhamar meg tudta nyerni a kedvét. A menyecske körül is forgolódott s ki-kivette az alamuszi hajtsár kezéből az ostort, s szidta azt lengyelül, a mit az elviselt csendesen.

Simplex bohóságai egészen felderíték az utazó csoportot, Mikhálra is elragadt a kedv. Az üde lég, a vidám természet megkönnyíté szivét a gondoktól.

Egyszer, a mint egy magas hegytetőre felértek, ismét más panoráma váltotta fel az eddigit. A napsütötte hegyoldal helyett egy mély völgy következett, melyből a rengeteg fenyőfák, mint egy csodálatos zöld mező folytak egymásba, a távolban a havasok ormai emelkedtek egymás hegyén-hátán, megszakgatva hosszú jégrepedésektől. Az út meredeken kigyózott alá a sötét völgybe, a hol már éjszakának kellett lenni s versenyt futott vele a hegyi patak, mely jobb felől a gránitszikla pereméről, mint egy kristály orgona, száz csapban omlott alá.

De Mikhál figyelmét nem ez a kép ragadta meg, hanem egy idegen, elijesztő látvány az út bal oldalán.

Ott egy kiemelkedő sziklahasadékba volt feltűzve egy magas czölöp, a czölöp tetején volt egy kerék, s ezen a keréken feküdt valami, a mi hasonlított egy emberalakhoz; kezei, lábai lelógtak róla s egy hátraszegett koponya félig alácsüggött; nagy fekete madarak repkedték lomhán körül, felriasztva, de messze nem távozva a közeledő emberzajtól.

Mikhál lelkéből hiányzott a fogalom, mely ezt a névtelen tárgyat meg tudta volna nevezni.

– Mi ez? kérdé összeborzadva s önkénytelenül visszarántva öszvére kantárát.

Henrik pedig nem volt ott, hogy a kérdésére megfeleljen; az előre lovagolt a diákokkal, a kiknek nagy szükségük volt most a dalolásra, hogy e sötét völgybe való leszálláshoz bátorságot adjanak a karavánnak. – «Az» ott ennek a völgynek a «czégére».

Csak a hajtsár volt az ifju asszony mellett.

– Ne nézzen oda, tiszteletes asszony! mondá a hajtsár a nőnek dunnyogó hangon.

Mikhál visszafordítá a fejét a megszólaló felé, hanem aztán úgy találta, hogy sokkal jobb lett volna neki bámuló tekintetét azon a névtelen borzasztó tárgyon ott felejteni, mint megcserélni a szívijedelmet, szemébe nézni annak, a ki megszólítá.

Csak most ismert rá. Az a szótlan, rongyos szotyák hajtsár Kalondai Bálint volt.

– A Krisztus öt sebeire, Bálint! szólt visszafojtott ijedelemmel Mikhál.

– Még is rám ismertél egyszer.

– Mit akarsz itt?

– Melletted menni.

– Miért jösz mellettem?

– Azért, hogy szolgáljalak, ha valami kell; védelmezzelek, ha baj fenyeget s utoljára azért, hogy megtudjam, hová visznek?

– Bálint! szólt a nő, kihúzva az ifju kezéből öszvére kantárját. Ez bűn, a mit cselekszel. Szégyen neked is, nekem is. Én rád nézve meghaltam: ha szerettél, temess el. Tisztességes halottad vagyok: megsirathatsz. Ne tégy olyan halottaddá, a ki Isten előtt bevádol. Én asszony lettem; hűséget esküdtem másnak. Lelkemet ne veszítsem el miattad. Az Isten irgalmára kérlek, ne jőjj utánam. Térj vissza innen és felejts el. E rettenetes völgyben, a hol nem tudom, hogy mi vár rám, de érzem, hogy az tele van borzalommal, csak úgy imádkozhatom Isten oltalmáért, hogy szabadítson ki minden veszélyből, ha te nem vagy mellettem. Vétekkel, esküszegéssel nem mehetek le e félelmes mélységbe. Ha szeretsz rajtam valamit, szeresd a lelkemet; ha féltesz, féltsd a becsületemet. Állj meg itt és ne jőjj tovább.

Az ifjú felnyitá ajkait, hogy valamit rebegjen; de nem jött ki azokon szó, csak egy ellebbenő pára; forró lélekzet párája a hideg hegyi légben; vagy talán a léleknek egy darabja. Aztán szemére huzta kalapját, lecsüggeszté fejét s ott maradt az utfélen állva, míg a nő tovább ügetett öszvérével.

«Viszkots Jánó.» Kiálta az elbámuló alak fülébe egy tréfálózó hang, s vállára ütött valaki.

A vidám tárogatós volt az: a Simplex.

– De messze elmaradtál az asszonyodtól!

– Még messzebb is elmaradok, Simplex bajtárs. Rám ismert. Elkergetett. Most már téged kérlek: ha igaz barátom vagy, tégy velem egy nagy jót. Nekem nem szabad tovább kisérnem őket. Tedd helyettem meg azt te. Eredj velük. Ha baj találja érni Mikhált, segíts rajta: szabadítsd meg. Te okos vagy, jártas vagy ebben a vidékben. Maradj a közelében, a míg lehet. Aztán ha jól lesz dolga, ha roszul lesz dolga, hozd hirül azt nekem; megtalálsz Kassán az anyám házánál.

Az ilyen megbizást a mai világban ugyan vágnák a megbizó fejéhez; lát kiki most a maga dolga után, s nem kisérget bolond fővel egy olyan asszonyt, a kit egy másik szeret, s egy harmadik feleségül vett: hajdankorban ámde más emberek voltak; dolguk sem volt annyi s fennállt a társadalomban egy most már divatból, használatból kiment jog, a mit úgy hittak, hogy a «barátság joga.» Nincs az codificálva; de a közéletben még is divott s foliansokat írtak róla. (Többek közt Tiraquell). A «barátság jogán» nagy dolgokat lehetett követelni s a kik ezt a jogot fölvették, olyan szövetséggel voltak egymáshoz lánczolva, mely erősebb minden rokonságnál. S majd később példákból megtudjuk, hogy milyen nagy szükség volt abban az időben a «baráti jog» íratlan törvényczikkelyeire, miket nem hozott országgyülés, nem szentesített király, nem őrzött biró, még is erőben álltak!

A Simplexnek csufolt tárogatós kezet adott barátjának, hogy mindent úgy fog elvégezni, a hogy rá lett bízva. Azzal sietett az eltávozó nőt utolérni.

Kalondai Bálint pedig ott maradt a tetőn és nézett utánuk, a míg el nem takarta őket előle az erdők sötétsége s hallgatta a patkók dübörgését, majd csak a viszhangját, míg az is elenyészett.

Akkor visszafordult, nagy örömére a hollóknak, varjaknak, a kik nem mertek addig visszatérni vesztőhelyi lakomájukhoz, a míg ez a fekete alak ott állt.

Mikhál pedig igyekezett utolérni Henriket, a hites férjét, a ki nagyon előre talált lovagolni az éneklő diákokkal.

Az út egyre zordonabb lett, a mint a völgy mélyébe alá kanyarodott; a két fenyőerdős hegyhát mind meredekebb vagányba szorítá, a patak keresztül kasul ömlött rajta s kimosta a görgeteg köveket, a mik között még az öszvér is csak nagy válogatva lépegetett. Eleinte csak kövek között, a míg az út egy széles hegyszakadékhoz ért, melyen keskeny fahid vezetett keresztül; itt az útrontó hegyipatak nagy zuhajjal omlott alá a szédítő mélységbe s a hidon túl aztán az út még jobban összeszorult, két meredek sziklafalal közé, miknek sima palatábláin folyvást szivárgott alá a nyirok, pinczebűzt terjesztve az egész sötét sziklafolyosóban, a mire a magasból düledező fenyőszálak hajladoztak alá. Itt a mély útban már nem kövek közt lépegetett az öszvér, hanem csontok között. Emberek és lovak csontjai voltak azok; szerte szét hevertek egymással összekeverve.

– Temető ez? kérdezé összeborzadva a szép Mikhál a maga Henrikétől.

Henrik nem tudott neki rá felelni: azt mondta, hogy soha sem járt ezen az uton; másfelé jött hajdan Kézsmárkra: a hegygerinczen át; hanem az csak gyalogoknak való.

Ott volt azonban a Simplex kéznél s az megmagyarázta a sok útban levő csont történetét, a hogy ő azt erre jártában a kalauzok szájából hallotta.

Sok év előtt az erdélyi fejedelem seregei és a török segédhadak ide e mély útba beszorítottak egy császári lovas ezredet. A hidat a völgy mélyén letörték előttük s itt nyomorultul leölték valamennyit. A holtakat nem volt hová eltemetni. Most is itt vannak. A pákosz diákok egy-egy koponyát felvettek a földről s végig gurigáztak vele az uton. Valószinűleg nem ők voltak az elsők, a kik e sima emberfejekkel tekéztek a maguk mulatságára.

– Pedig ha itt kap benneteket Havran, a ti fejetekkel is így fognak tekézni! kiálta utánuk Simplex, a mivel azonban sem az ő kedvüket el nem rontotta, se a Mikhálét meg nem javította.

Alkonyatra eljutottak a kopanicsához, a hol tanácsos volt éjszakára megmaradni.

Fatuskókból épült házcsoport volt az, körül palánkolva hegyes sánczkarókkal, a mik közt lőrések voltak hagyva. Nehéz gerendákból összetákolt kapú vezetett a palánk belsejébe, melyen belül a lónyerítés hirdeté, hogy ott már utazók vannak.

A zörgetésre felnyílt a kapú s a legelébb érkezett diákokat és a velük jött fiatal hitvespárt bebocsáták. Hátrább maradtak a kereskedők és hajtsárok megterhelt öszvéreikkel és marháikkal, s legutól a lengyel úr fegyveres kiséretével.

Pajta nagyságú épületek voltak ott valamennyit befogadni. Széna az állatoknak s ugyanaz fekhelyül az utazóknak elég. A gazda kinn a szabad tűzhelyen főzte valamennyi számára a bográcsos húst. Az egyik házat már egy korábban jött utazó csapat megszállva tartá. Tíz lengyel kalmár, kik posztót és fűszert szállítottak az eperjesi vásárra, és kiséretül felfogadott tizenkét katona. Rendes hadseregbeli muskétások; kerekes puskákkal, oldal pallossal, fejükön sisakkal és mellükön vérttel.

A kopanicsárnak felesége is volt (szép fiatal menyecske); az mingyárt pártul fogta a tiszteletesnét, bevitte a maga odújába, hogy ne hallgassa azt a csintalan beszédet, a mit ez a sok mosdatlan szájú férfi fog az egész éjjel összekalatyolni.

– Mert senki sem fogja itt az éjjel lehunyni a szemeit, magyarázá a jó asszony; itt leskelődik a hegyek közt Jankó, Havran és Bajusz. Mind a három!

Mikhál azt kérdezte, hogy micsoda három név ez?

A gazdasszony megmondá neki, hogy az három rablóvezér neve. Egyik rettenetesebb, mint a másik. A Havran kegyetlen, a Bajusz nagy furfangos; hanem a Jankó az igazi hős! az a bátor, senkitől meg nem rettenő vitéz.

Hogy ragyogtak a szemei az asszonynak, mikor a Jankoról beszélt.

Mikhál azt kérdezte tőle, hogy hát ők nem félnek-e a rablóktól itt a magányban?

– Oh a Jankó nem bánt minket! monda a menyecske és mosolygott hozzá.

És Mikhál olyan gyermek volt még, hogy sem a szemvillogásból, sem a mosolygásból nem értett meg semmit.

A gazdasszony azután elmesélte neki, hogy milyen hatalmasok azok a zsiványok. Egyre akasztják, nyakazzák, kerékbe törik őket, még sem fogynak el soha. Három vármegye, meg a császári katonák nem bírják őket kiírtani a hegyek közül.

Éjfélig elbeszélgetett a menyecske Mikhálnak a rablók kalandjairól, s borzasztó végéről, a mit a «Vihodár» keze osztogat.

– Ki az a Vihodár?

– Hát ki volna más, mint a szebeni hóhér! Híres nevezetes ember az hetedhét országon! «Vihodár»; az a neve; ismeri azt minden gyerek. Ismerik azt a zsiványok, a «czifra leányok», meg a boszorkányok.

Mikhál pedig mind ezen három emberi lényről nem tudott semmit; még mesét se hallott róluk soha. Viszont aztán ő is elbeszélte a gazdasszonynak, hogy honnan jön, hová megy? hogy még csak egy napos házasok s ez az első éjszaka, a mit férjével egy födél alatt tölt.

Éjfél után bejött Mikhálhoz az ő hitvestársa, elmondani neki, hogy baj van.

A hegyi útat, melyen át kell menni, megszállva tartja a rabló csapat. Nagy számmal vannak. Az utazók száma is elég nagy ugyan, de nem tudnak egymás között megállapodni, hogy mit cselekedjenek? A lengyel nemes úr, a ki sok puskást hozott magával, azt mondja, hogy ő bizony nem azért jött ide atyafilátogatni, hogy meglövöldöztesse magát. Ő a vékonyabb végét fordítja a botnak. Követet küld Jankóhoz s váltságdíjat ajánl neki, ha bántatlanul átereszti a hegyszoroson. Kész megfizetni a váltságdíjat a többiekért is, a kik hozzá csatlakozni akarnak. A kalmárok és hajtsárok azonban nem akarnak vele tartani; mert jól tudják, hogy a milyen könnyen rá állnak a rablók az alkura, ha mulatságból utazó nemes urakkal, vagy szegény diákokkal van dolguk, olyan nehezen engedik a körmük közül kisiklani a gazdag szállítmánynyal megrakodott kalmárokat, hajtsárokat, azok mind prédául esnek, ha nem védik magukat. Ezeket leginkább felbiztatták a Lengyelországból jött kalmárok, a kik tizenkét császári katonát is hoztak magukkal, s nagyon bizakodnak, hogy keresztül tudnak törni a rablókon.

– Az ám, csak arra várnak, hogy esős idő álljon be.

– Mit használ nekik az esős idő? Kérdé Mikhál.

– Megmondhatom, szólt a kopanicsárné suttogó hangon. Hát mikor eső van, akkor a zsiványok nem tudnak lőni: a kanóczuk kialszik, a lőporuk megnedvesül. Ennek a tizenkét kátonának pedig már olyan új módi puskája van, a minek a kereke nem kanóczczal süti el a lőport, hanem egy darab tűzkő van belecsíptetve; az rácsap egy aczélra, az szikrát ád s attól gyúllad meg a puskapor. Azt mondják, hogy Francziaországban készítik az ilyen ármányos eszközt. A katonák nagyon fenik a fogukat, hogy azt az újmódi puskát kipróbálják a zsiványokon, csak egy kis esős idő jőjjön, hogy amazok meg ne lőhessenek.

– Már most az a kérdés, monda Henrik, hogy melyik féllel menjünk: a lengyel nemessel-e, a ki a rablók kegyelmére bízza magát s sarczot fizet nekik? vagy a kereskedőkkel, a kik puskáikra akarják bízni a védelmüket?

– Egyikkel se menjenek, szólt bele a háziasszony. Mást mondok én. Sajnálom ezt a szép fiatal gyönge teremtést. Csak tegnapi házas még. Talán még meg sem csókolta az urát. A kalmárokkal ne menjenek; mert ott nagy veszedelem lesz. Én ismerem a Jankót; ha azt megtámadják, olyan mint a medve; oda se néz a puskának. Annyiba se veszi a zsivány az életet, mint egy bocskortalpat. Maguknak nem jó volna abba a verekedésbe belekeveredni. Pap nem ért ahoz. De meg a lengyel úrral se menjenek, hogy magukat a rablókra bízzák. Én ismerem a Jankót; ha az egy szép asszonyt meglát, olyan, mint az ördög! Zsák aranyat hamarább elereszt megvámolatlanul, mint egy szép menyecskét. Nem tanácslom, hogy keze ügyébe kerüljön. Hanem tudok egy harmadik módot a kiszabadulásra. Nem való nagy társaságnak, de egy pár ember, három, négy is megteheti. Itt az uram. Ez elvezeti a hegyháton keresztül gyalog, lovat, öszvért hagyjanak itt a hajtsárral, meg a málhákkal, azok menjenek a lengyel úrral s ha átmentek a hidon, a hol Jankó útjukat állja s lefizették a taksát, a praszkinóczi csárdánál megállhatnak, odáig az én uram a havason keresztül majd elvezeti magukat úgy, hogy a madár se kiált rájuk.

Mikhálnak tetszett a tanács. Két borzalmas veszély közül ez volt a legjobb menekülés.

Csendesen összecsomagolták a legszükségesebbeket; a többi málhát rábízták az egyik hajtsárra (a másikat nem találta Henrik, az megszökött); a gazda hozott számukra hegymászó botokat, szeges talpú bocskorokat, ezeket felkötötték s még a hajnal előtti sötétben neki indultak a havasnak harmad magukkal.

Egyszerre csak azt vették észre, hogy négyen vannak. Simplex ügetett a nyomukba, a tárogatós; azt mondta, hogy nincs kedve a bőrét a vásárra vinni: inkább hegynek mászik.

Mikhál nem bánta, hogy velük megy: legalább egy ismerős arcz. A tréfáival behízelgette magát már nála; s legalább a kalauzzal is tudtak általa értekezni, a ki sült polyák volt, tolmács kellett mellé, s Simplex tudott a nyelvén.

A mit a lengyel kalmárok kivántak, az beteljesült, az eső elkezdett esni; alig voltak félórányira a kopanicsától s a mint felfelé haladtak a gyalog ösvényen, utolérte őket a sűrű köd. Benne jártak a felhőben s csak a kalauz tapasztaltságának köszönhető, hogy el nem tévedtek a vadonban.

A jártas hegylakó azzal bíztatta őket, hogy a köd nem soká lesz az útjokban, mert ez nem más, mint egy alant járó felhő, melyre ha még magasabbra hágnak, felülről fognak lenézhetni, s túl rajta, tiszta derült ég következik majd; napfelköltekor már a magasban lesznek, a hova az a felhő nem jár.

Simplex igen hasznos útitársnak mutatta be magát ezuttal. Hogy a fiatal asszonyka a csuszós úton ne fáradjon el olyan nagyon, oldal-pallosával két fiatal fenyőfát vágott le, abból hordsaraglyát ütött össze: arra ültették föl a kifáradt Mikhált s ketten a vezetővel czepelték, a hol rosz volt az út.

A kopanicsár lengyelül beszélt a tárogatóshoz, a mit az asszony nem értett: arról beszélt neki, hogy ha kettőjük közül valamelyik félre talál csuszamlani ezen a keskeny sziklaösvényen, mind a hárman a szép asszonynyal együtt hanyatthomlok fognak lezuhanni abba a mélységbe, a minek a fenekét nem láthatják meg a nagy ködtől, csak a hegyi patak zuhogását hallják ki belőle. Vagy ha el találnak tévedni abban a nagy ködben s belebódorodnak a havas szakadékaiba, vagy belecsúsznak a jéghegy repedései közé, a honnan még a zerge se tud kikapaszkodni többé; vagy ha szemközt találkoznak a vérmedvével, a mi csak emberhusra éhes, vagy ha egyenesen rábukannak a zsiványok tanyájára, akkor Isten legyen árva lelküknek irgalmas, kegyelmes!

A fiatal asszony pedig ott kettőjök között ülve, elővette a táskájából a pávafarkú galambját s megetette a tenyeréből, megitatta a szájából. Ezer halálveszélytől körülvéve, suttogta neki: «tubiczám, tubagalambom!»

Már hajnalodni kezdett, a mit csak arról lehetett megtudni, hogy a köd fehérebb lett, az eső pedig átalakult hóvá: ez már a havas regiója volt.

– Jó helyt járunk; dörmögé a kopanicsár. Ez itt a medvejárás a borókabozóton keresztül: ezen járnak a zergék, vadkecskék, bölények fel a tengerszemhez inni estenkint. Most mindjárt kiérünk az ördög kastélyához.

De bizony még se jó helyen jártak, minthogy az ördög kastélya semmiképen sem lehet jó hely.

Mi fénylik ott a bozótban? dörmögé aggódva Simplex.

– A hiúz szeme; mormogott rá a kalauz. A zergesutákra leskelődik.

A hiúznak pedig két szeme van, s ez csak egy volt. Egy puska kanócza volt, a mit valaki a gubája alá takargatva őrzött a megázástól.

Megállj! Rivalt rájuk egy hang a bokorból s egy marczona alak emelkedék ki a sűrű boróka közül, alig tíz lépésnyi távolban, nehéz lőfegyverét egy megfordított vasvillára nyugtatva.

A zsiványnak volt annyi furfangja, hogy nem a két tehervivő, parasztosan öltözött alakot vette czélba, hanem a hátul jövő úrformát.

– Jézus Mária! sikoltott fel Mikhál. Meglövi az uramat!

– Meg ne lődd, hanák! Kiáltott a zsiványra Simplex, nem látod, hogy pap!

A kiáltásnak haszna lett; az őrt álló rabló leereszté a kanóczot. Az is lehet, hogy maga is meg volt ijedve: három férfit látva egy magával szemben, a kik közül az egyiknél pallos volt, a másiknál fejsze, s nem bízott hozzá, hogy valjon a megnyirkosodott puskapor elsül-e? hát inkább kegyelmet gyakorolt s szépen beszélt.

– Kend az Styefko? Kit visz kend?

– Egy papot, meg a feleségét.

– Akkor hát lutheranus pap. Köszönje kend! Mert ha pápista volna, beletaszítnám a szakadásba. Hanem ha odább megy kend, a hol a Hanusz áll őrt, annak azt mondja, hogy pápista papot visz, meg a hugát; mert az meg a lutheranusnak fordítja ki a bőrét.

– Nem kell félni! bíztatá a remegő asszonyt a kopanicsár. Egyesével három-négy embert nem támad meg a zsivány; ez itt a szélső előörs volt: a tanya odalenn van a mély útban.

Siettek tovább. Most már kérte Mikhál Henriket, hogy ne maradjon el tőle olyan messze.

Azt jól számította ki a vezető, hogy napfelköltére, a meredek hegyi ösvényen s a medvejáráson keresztül elfognak jutni arra a hegytetőre, a meddig a felhő nem emelkedik. Fejük fölött kezdett oszlani a köd, mikor a hófelhőt megbontá a napsugár, olyan volt az, mintha milliom kristálytű csillámlana körül a légben s egy szellő lebbenésre kiderült a szép felhőtlen ég köröskörül. A nap akkor jött fel a havasok mögül.

Még semmi gyönyörűségük sem volt a napfeljövet látványában, útjok egy sűrű fiatal fenyőerdőn vitt keresztül, a minek a vénje nem rég éghetett le; az öreg törzsek ott feketültek még szerte a fiatal geszt között. Ezen kellett áttörniök.

A hordsaraglyának már itt nem lehetett hasznát venni.

A vezető azt mondá, hogy maradjanak hátra az utasok: ő maga elébb körül fog tekinteni, hogy nincs-e valami baj?

Azzal nagy óvatosan lopakodott előre a sűrű geszt között, hogy zajt ne költsön az erdők templomi nagy csendességében lépteivel.

Kis idő múlva visszatért s nagyon lógatta a fejét.

– Baj van. Itt tanyáznak a zsiványok épen az ördög kastélya mellett.

Épen belejöttek a rablótanya kellő közepébe.

Simplex is kilopózott a csalit szélére s látta saját szemeivel, hogy ott a meredély fölött emelkedő ócska vártorony tövében valami negyven, puskával, baltával járó alak tanyázik a gyepen, tüzet raktak a romtanya egyik odujában s ott sütnek főznek reggelire.

A kétségbeesés néha vakmerő bolond ötleteket sugall az embernek. Simplex pedig egészen ahhoz való ember volt.

Jószivű czimbora, kicsapott diák, könnyelmű kalandor; csak ilyennek lehetett az a veszett gondolatja.

– Hallod-e Styefko! mondá a kalauznak. Én ezt a tömérdek zsiványt innen elkergetem.

– Csak nem bolondultál meg!

De már akkor meg is tette. Lekapta a hátáról a tárogatóját, belefújt egy hatalmas riadót, hogy csak úgy viszhangzottak erdők bérczek bele; s azzal elordítá magát a csalitban:

«Szaladjatok: Itt jönnek a katonák!»

A felriasztott rablók eszeveszetten ugráltak fel a gyepről ez ordításra; akadt közöttük olyan okos, a melyik kilőtte az erdő felé a puskáját, a minek a ropogását a viszhang megszázszorozta, ez fölverte a többi tanyákat; lett lótás-futás, kiabálás az egész havason. Simplex pedig egyre fújta a tárogatót tüdőszakadtából; a kalauz leveté magát a földre arczczal és háromféle imádságot zavart össze, kezével, lábával kapálózva, mint a kit a nyavalya tör; Kaczenreiter Henrik pedig felmászott ijedtében egy fenyőfára.

A szép Mikhál pedig, mikor meglátta ezt a sok ész nélkül iramodó zsiványt, ezt a rángatózó hórihorgas kalauzt, a kétségbeesetten trombitáló Simplexet felfújt pofájával, meg a fára mászó tiszteletes hitvestársát: nem állhatta meg, hogy hangosan föl ne kaczagjon.

Hát hiszen mindegy: ha mindjárt meg is kell halni az embernek, azért nevethet egyet kedvére.

Minthogy pedig a nagy veszedelem csakugyan tökéletesen elmult csodamódon: a szép asszony nevetése elragadt a tárogatósra, hogy a trombita szopókája kiesett a szájából; azután a kopanicsár is felkelt a földről, az is elkezdett röhögni s végül Henrik is leszállt a fáról s ő is kaczagott hangosan.

Az új menyecske gondolta magában, milyen furcsa az, mikor az asszony nevet s aztán a férje együtt kaczag vele! Talán az a házas élet főfő gyönyörüsége: «vele sirok, vele nevetek…»

Hanem azért a kopanicsár jól hátbavágta ököllel a tárogatóst, félig nevető, félig panaszló hangon mondva neki:

– Dejsz’ nem jövök én el többet veled kalauznak! Hogy a szebeni Vihodár tapogassa meg a nyakadat!

Mikhál gondolá magában, milyen furcsa az, hogy mikor egy asszonynak a férje rögtön abba hagyja a kaczagást, mintha hideg vizzel öntötték volna le, akkor a nőnek is rögtön meg kell szünni a nevetéstől.

– De most már aztán iramodjunk ám innen, a míg szabad az út, Praszkinóczig meg se álljunk! sietteté őket a kalauz; mire mindannyian felkerekedtek, s a hogy az erejük birta, igyekeztek az ördög kastélyát elérni, a hol még lobogtak a tüzek; elszórva körülök szétdarabolt véres konczok, fanyársra szúrt féligsültek.

Az ördög kastélya egy régi elhagyott vár omladéka, a husziták idejéből; közel hozzá bugyog fel a forrás, a mihez a zsiványok járnak tanyázni. Most frissen hullott hóval volt terítve a fensík gyepes lapja. Délig olyan lesz a táj képe, mintha tél volna itt.

A fensíkon fakadó forrás egy alantas völgyöbölben kis tavat képezett, a mi sásliliomokkal és ernyős virágú eleczkével volt körül szegélyezve. Ide járnak fel az erdőből inni a vadállatok.

Ez omladék lábától meredek lejtővel hanyatlik alá a völgyvágány, mely észak-nyugat felé fordulva, még egészen a téli köpönyegét tartotta fenn. A hegyoldalt hókéreg fedi, a mit soha se tud felolvasztani a nap, csak délután süt rá egy óráig s a mit az alatt leolvaszt róla, attól sima jéglemez fagy a hó tetejére; csak úgy ragyog, mint a tükör. Az a különös, hogy míg a havas délkeleti oldalán szakad az eső meg a hó, a felhőtől a láthatárt se látni, addig a másik oldalán derült ég mosolyog s ellátni egész Lengyelországig.