Part 21

Azzal sietett lovához vissza s vágtatott tova az éjjeli pusztaságban. A kakasok elsőt szóltak éjfél után.

* * *

– A drómó hazanyargal már országába.

– Minden jó lélek dicséri az Urat!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S ha imádkozott Sára asszony azért, a mire a fia kérte, úgy imája bizony meg lett volna hallgatva oda fenn. Kalondai Bálint annál a fényes ostromnál, mely Eger várát visszaszerezte Magyarországnak, hősi halált szenvedve esett el.

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellbenn mindenkinec weegteere igazsaag teetetic.)

Zurdoki, a kinek vén emberhez illetlen szerelmessége okozá ezt a két boldog szivet összetörő tragœdiát, nem hogy okult volna e siralmas gyászeseten s lelkére vette volna a miatta kiomlott vérét egy szelid szép asszonynak; sőt inkább a mint Lengyelországban a vert hadak egy részével hazamenekült (a többit elfogták a krimiai tatárok s elvitték a félszigetre) azonnal ujabb gonoszságon törte a fejét.

Ha el nem csábíthatta az egyik szép asszonyt, kivetette a hálóját a másik után.

Közbejárót is kapott hozzá, készségeset, azért hogy a Babura Pirka elveszett, maradt még boszorkány elég. Ott volt mingyárt a Kopanicsár Ancsa.

Ezt is nemhogy elriasztotta volna varázslókapitányának rettentő kimenetele, sőt inkább sietett annak az üresen maradt helyét elfoglalni.

Mert a mit a tudósok mondanak, hogy egy martyr véréből száz támad, az áll a gonosztevőkre is. Egy kivégzett gonosztevő száznak csinál kedvet. A bűnösöknek is vannak rajongói, a kik dicsőséget találnak abban, ha a pokolért kiszenvedhettek. Különösen mikor a boszorkányokat égették és kinozták: több támadt, mint a mennyi elveszett. A rossz hír olyan volt, mint a mámor: beleszédíté azt is a verembe, a ki különben rá se gondolt volna.

Innen magyarázható meg, hogy Ancsa vállalkozott egy még annál is veszedelmesebb útra, mint a melyen a Pirka halált látott.

Sokat tehettek rá azonkívül a Zurdoki fényes igéretei is, ki a pénzosztással sem volt fukar. Volt neki miből. Rákóczy György ő rá bizta az egész kincstárát, hogy fusson vele Patakra, mikor a krimi tatárok Erdélybe is betörtek. Annyi veszhetett el abból útközben, a mennyi csak Zurdokinak tetszett. Ki kérte azt tőle számon ebben a nagy zűrzavarban? A «fekete vajda» (István) kincseit is így dézsmálták meg, a mik az ojtozi szoros egy barlangjában voltak elrejtve.

Zurdoki rábízta az Ancsára a szerelmes levelét, melyet ezúttal a szép Izabellához intézett, Homonnai gróf feleségéhez.

Nem sok gondot fordított ebben a stylusra: poétai ömlengésekben sem erőltette meg magát; hanem egyenesen a dologra tért. Elmondá, hogy ő tizszerte gazdagabb, mint Homonnai, s ha a grófnő ő hozzá kegyes akar lenni, akkor ő küld neki háromszáz aranyat; egy brilliántos nyaklánczot, a milyent csak fejedelemasszonyok viselnek, s azonkívül kezébe tesz egy végrendeletet, melynek erejénél fogva a grófnő az ő halála után egy várost, egy várkastélyt és huszonkét falut fog örökölni, minden ottlevő gulyákkal és ménesekkel együtt.

Ez nem volt vers; de azért ugyan forró szerelmes levél. Az igérő azt hitte, hogy a kincsek nagyszerűsége a szép asszonynyal elfeledteti a kináló csúfságát.

Izabella azonban haragra gerjedve olvasá ezt a gyalázatos ajánlatot s rögtön vitte ezt a levelet a férjéhez s azt kivánta, hogy példásan korbácsoltassa meg a levélhordozó boszorkányt. Ekkor saját kastélyukban laktak a Szamos mentén.

Homonnai gróf azonban azt mondá, hogy ugyan miért korbácsolnák meg a levél hordozóját? a levél iróját illeti meg a korbács.

S azzal ő maga mondott tollba egy választ a feleségének, a mit az levélben küldjön vissza Zurdokinak: azt szinlelve, hogy ajánlatai kedvező fogadtatásra találtak.

A levelet aztán visszavitte az Ancsa, Izabella részéről is jól megajándékozva.

Az volt a czél e cselvetésben, hogy Zurdokit keze ügyébe kaphassa egyszer Homonnai.

Az pedig ráment a lépre; a mit maga keresett magának.

Homonnai előkészíté az alkalmat. Volt az udvarában egy pár régi cseléd: egy kocsis, meg egy kulcsárné, a kik mindketten török származásuak voltak s török házasságban éltek, ezeket most a gróf áttéríté a kálvinista keresztyén vallásra s rendes oltár előtti esküvő útján rendelé őket hites társakká lenni.

Az ilyen eset nagy hírt szokott kelteni az országban; mert azon időkben, mikor a török olyan hatalmas volt, Magyarország két harmadát birta s a harmadikat félelemben tartá, rendkívüli tünemény volt az, hogy egy pár muzulmán ember önkényt megtagadja a maga prófétáját s áttérjen a Krisztust hivők közé.

Azért is a lakodalomra távolból és közelből hivatalosak voltak az ismerős uraságok, meg is igérkeztek a legtöbben; úgy hogy Homonnai uram gróf kastélyát erre az ünnepélyre ki kellett toldani hevenyészett faépületekkel, hogy minden vendég cselédsége elférjen benne.

E nevezetes lakodalomra kapott meghívót Zurdoki is.

Hisz az egész ünnepély az ő kedveért volt rendezve.

Ezt ő is tudta. Azzal a külömbséggel, hogy ő azt hitte, hogy az asszony rendezte ezt az ő kedveért; pedig a férj rendezte az ő kedveért s a két «kedv» között nagy a különbség.

A lakodalom napjára Zurdoki is megérkezett; harmincz cselédet hozott magával.

Homonnai igen szivesen fogadta s egy szóval sem hozta elő neki a régi viszálkodás thémáját, sőt eltűrte, hogy a vén szerelmes folyvást a felesége körül legyeskedjék, súgjon, búgjon, turbékoljon.

A szent szertartás a maga szokott egyszerű pompájával végbement, a gyülekezet minden figyelmét elfoglalta a keresztyénné lett török pár magaviselete; mindenki arról beszélt egymásnak, hogy nem tudta lehúzni a jegygyűrűt az ujjáról a vőlegény, hogy nyújtotta a balkezét a jobb helyett a menyasszony, hogy prüszkölt a keresztelő-víztől az egyik, hogy felhajtotta az áldozó-kelyhet a másik körömpróbáig, holott csak szürcsölnie kellett volna belőle egy kortyot, s mikor igent kellett mondani, hogy rázta a fejét mind a kettő tagadólag; mivel hogy a töröknél ez jelenti a helyeslést, ellenben a fejjel lefelé bólintás a tagadást. Ki ügyelt volna arra, hogy mit suttog Zurdoki a szép háziasszonynyal?

Azután következett a szép úri lakoma: huszonnégy fogás étellel. A lakoma fölött Simplex versenyzett a tárogatón a czigányzenészekkel. Bálint gyászesete óta Homonnai grófhoz szegődött tárogatósnak, a hol ötszáz magyar forint fizetése volt, úri ellátás mellett; a miből meg lehet itélni, hogy milyen nagy becsben tartottak akkor egy kitanult tárogatóst?

Ebéd végeztével aztán az asszonyságok és hajadonok eltávoztak a szobáikba tánczhoz öltözni, az uraságok pedig ott maradtak poharazni.

Járt kézről kézre a «bratina», a mi oroszoktól ideszármazott szokás. A drágakövekkel kirakott s jelmondatokkal televésett ezüst poharat egymásra köszöntött áldomással itták ki fenékig az urak. A ki e csatában kidült, nem nevetett rajta senki: a szolgák szépen fölemelték s elvitték a szobájába pihenni.

A kinek leghamarább meghasznált a bor, az volt maga a házigazda. Egyszer csak elkezdte a fejét letenni az asztalra. Elég volt neki.

El is vitték nagyhamar a csatatérről.

– Nagyon erős is ez a bor! bizonyítá maga Zurdoki is. Bizonyosan a nagy üstökös esztendejéből való. Magamnak is a fejembe ment.

Azzal úgy kezdett tenni, mintha valóban ittas volna, a nyelve akadozott, utoljára hátraszegte a fejét a karszékben s a pohár kiesett a kezéből.

Ez is elkészült már! mondának a vendég urak, s azzal négy szolga a karszékkel együtt felemelte s elszállította őt a saját szobájába.

Zurdoki azonban nem volt ittas, csak annak tetteté magát. A mint szobájában egyedül maradt, bezárta az ajtaját s aztán az összebeszélés szerint felkereste azt a kis alacsony ajtót, a mely az ágy lábánál van elrejtve. Azon túl egy kis folyosó következik, mely egyenesen a grófné szobájába vezet. A légyott ideje a legjobban volt kiválasztva.

A vendég urak, a kik az ivást kigyőzték, az étteremből a tánczterembe gyűltek már s ott elébb csupán a férfiaknak való toborzót kezdték eljárni, hogy majd mikor a mámor kipárolgott a fejükből, akkorra a hölgyek is visszakerülnek s rákezdhetik a palotást, a lengyelt, és a fáklyatánczot, meg a «háromszáz özvegyasszony tánczát».

A távollevőkre ilyenkor senkinek se volt gondja.

Zurdoki ott találta a grófnét a szobájában. Reá várt az egyedül volt.

A vén szerelmes mingyárt odaborult a lábaihoz a szép hölgynek, s hogy szerelme valódiságáról meggyőzze, oda rakta le a láb zsámolyára a magával hozott aranyterhelte erszényt, a gyémántos nyaklánczot és a káptalan pecsétjével hitelesített végrendeletet.

– Ez mind a tied, szerelmem, ha engemet jól fogadsz.

– Keljen fel kegyelmed, s bizony jól leszen fogadva; monda neki a szép Izabella.

Erre a szóra oly hevesen pattant fel térdéről a szerelmes öreg, mint valami evetke.

Az átelleni falon volt felfüggesztve Homonnai János képe életnagyságban, és mellette a feleségeé. A kettő között pedig volt köszörült üvegrámában egy szép velenczei tükör.

A vén sas odaállt a tükör elé s két lelógó fakó bajuszát kétfelé törülve, s így gyönyörködve a maga szépségében, hetyke szóval mondá:

– No hát Homonnai János gróf uram! Melyikünk hát a szebb legény?

… – Még mindig én vagyok az! vászolt neki az arczkép, s azzal félrenyilt, mint egy szőnyegajtó, s kilépett a kép mögül maga Homonnai János.

Zurdokinak csak nyitva maradt a szája ijedtében. Ekkor vette észre, hogy milyen nagy csúfot űztek a boncsokos fejével.

Homonnai gróf pedig nem sokat leczkézett vele; hanem megfogta hátul a nyakravalóját s kitaszította abba a terembe, a hol a vendég urak tánczoltak.

Azok bámulva látták a házigazdát is, a vendég urat is ilyen ép egészségben közöttük megjelenni, még pedig a grófné szobája ajtaján keresztül.

– Ime uraim, kiálta csufondárosan a gróf. Nézzék ezt a vén kecskét, a ki az én kertembe akart beszegődni kertésznek.

Erre a szóra rengeteg hahota fogadta a pórul járt szerelmest, a kinek szeme-szája koppant a drága falattól.

Zurdoki azonban a milyen nagyon meg volt ijedve a gonosztetten kapatás perczében, mikor a kicsufoltatást hallotta, egyszerre dühbe jött. Meglátta az apródját a teremben, a kire az asztalnál letett kardja volt bizva; oda kiáltá azt magához s elkapva tőle a kardot, szembeszállt Homonnaival, keményen rátámadva:

– Szégyen gyalázat ez kegyelmedtől: kelepczébe csalni egy főnemest s a saját házánál csuffá tenni a vendéget! de ezzel nem fog kend eldicsekedni senkinek, gróf uram. S ha kend csinált az én kedvemért lakodalmat a házában: megszerzem én azt még egy torral. Kard – ki – kard hát!

Homonnainak nem volt más szándoka, mint hogy országszerte csuffá és gunytárgyává tegye a vén kéjenczet, a mi annak legnagyobb büntetés lett volna. Azért nem is hozott magával semmi fegyvert. A mint azonban Zurdoki kardot rántott és őt bajvívásra hívta, ő is előkiáltá az apródját, a ki a kardját őrizte s önvédelmére ő is fegyvert fogott. A vendég urak helyet csináltak számukra a tánczteremben. Mindenki rendén valónak találta, hogy ily sérelem fegyver által legyen megtorolva s senkisem igyekezett őket kibékíteni.

Legelőször a dühös Zurdoki vágott hozzá a grófhoz s bizony kemény csapás volt az; csakhogy nem jól számította ki a kardja hosszát, a fegyver hegye csak a gróf skófiummal himzett sárga csizmaszárát hasította végig s aztán belevágott a pallóba. Ellenben, a mit Homonnai mért neki oda egyet a kardjával, az elég volt neki útravalóul a más világra. Ott lehelte ki gonosz lelkét a boszúálló férj lábainál.

S a jelenlevők mind azt mondák, hogy úgy kellett neki! bár Homonnai egy esztendővel hamarább ontotta volna ki a vérét! Ne biztatta volna fel a nagyfejedelmet szerencsétlen hadjáratára, ne juttatott volna annyi jó magyar vitézt siralmas tatár-fogságra, két országot tűzzel-vassal elpusztíttatásra.

Izebella grófné pedig mikor meghallá, hogy a férje megölte Zurdokit, ezt mondta rá:

– Kár, hogy csak egy élete volt! Csak a szegény Mikhálom véreért fizetett meg: a Kalondai Bálintéval még adós maradt!

És azután jöttek a nőcselédek, forró vízzel felmosták a pallóról a vért, szőnyeget húztak föléje, a házi úr az alatt a vendégeivel kisétált a kastély kertjébe, ott azoknak elmondá mindazon szomorító történeteket, a miknek okozója a vén kéjvadász gonosz ösztönei voltak, egész a legujabb cselszövényeig, melylyel magát a grófnét akarta elcsábítani. Bizonyságul mindjárt elő is mutatta a csábítás eszközéül használt ajándékokat és végrendeletet, a miket azonnal átadott a protestáns püspöknek, ki a szertartást végezni jött ide, hogy fordítsa azt a pataki kollégium hasznára. Úgy sem adott életében Zurdoki erényből egy polturát sem iskolára, vagy egyházra; a bűne forduljon hasznára a szent czélnak.

És mikor visszatértek a tánczterembe, s rázendültek a hegedűk és sípok, olyan jó kedvvel tánczolt a vendégsereg ugyanazon a helyen, a hol Zurdoki vére kiomlott, mintha semmi se történt volna.

S bizonyára az a legnagyobb büntetés, ha valakit már a halála után egy órával úgy elfelejtenek, hogy senki se beszél róla többé.

* * *

Szomorú vége lett a szegény nagyfejedelemnek is ez eset után. Egyik országból a másikba üzetve, mindenütt nyomort, pusztulást hagyva maga után, elvégre egy elkeseredett ütközetben ő maga az ellenség lovasai közé rohant s ott keresztül is vágta magát vitézül; de annyi sebet kapott, hogy azokba belehalt. Rossz tanácsadói nélkül, a kik nagyravágyását felizgatták, jó fejedelem és boldog ember lehetett volna.

* * *

A Simplex, a kinek egykorú naplójából állítottuk össze ezt a történetet, melynek eseményei mind az elbeszélő által szemmel látott való tapasztalatok, ez eset után a padisa által új nagyfejedelemnek kinevezett Barcsay szolgálatába állott, s azt elkisérte törökországi útjába is. Legutolsó naplójegyzetei Sztambulból szólnak. Hová lett? mi volt az igazi neve? azt nem tudta meg senki.

UTOLSÓ FEJEZET.

Mindenec elmvlnac; de az igaz tvdomaan ewrewkkee megmarad.

A derék tudós Fröhlich Dávid pedig még sok számos évig oltotta a tudományokat az ifjú nemzedék elméjébe és gazdagítá a világot fölfedezéseivel. Késő koráig levelezésben állt a külföld legkitünőbb tudósaival. S mindenkor a legpontosabban értesülve volt mindazokról, a mik Kelet-Indiában és Amerikában történnek, sőt a holdban lakó emberekről is írt egy igen érdekes és megczáfolhatlan igazságokkal teljes opust.

Hanem hogy a Mikhál leányából mi lett, azt nem tudta meg soha.

Gyakran fölállítá a horoscópot, összeveté az aspectusokat, és felüté a cisiót. E három tudományos factor segélyével mindannyiszor annak a megtudására jutott, hogy a Mikhál leánya most igen nagyon boldog s öröméletet él, valami nagyon messze eső országban, a minek még a nevét sem mondta ki senki.

S talán igaz, hogy úgy van?

JEGYZETEK A «SZÉP MIKHÁLHOZ».

Regényem bevégeztével némi számadással tartozom a tisztelt olvasó közönségnek.

Szándékom volt a kétszáz év előtti kort mutatni be, saját hazánkban, az akkori erkölcsi fogalmakkal, társadalmi állapotokkal, községi és családi élettel, a mi a nemzeti mívelődés s a nemzeti létért való küzdelem sajátszerű ellenmondásaiból fejlődött ki.

Magyarország egy részében török basák kormányoztak, örök harczban a római császár seregeivel, a ki a másik részt birta. A harmadik rész Erdély nemzeti fejedelmei alatt állt.

Minden nagyobb város védelemhez volt készülve: Kassa egy izben év hosszatt védte magát egy császári sereg ostroma ellen. A városok tanácsa ennélfogva nagy fenhatósággal bírt s az országos törvényeken kívül saját statutumait is jogerőben tartá s használta a pallos jogát.

A török és magyar közötti vidéket a martalóczok tarták rettegésben, a magyar és lengyel közöttit a százával összecsoportosult haramia bandák, azok ellen csak a legnagyobb szigorral védhette magát minden város. A fegyelem olyan volt, mint a csatatéren álló katonáké, s ez a fegyelem kihatott a családi és magán-életre is. Még a káromlást is nyelvkitépéssel fenyítették meg, s a szerelem botlásaira halál volt szabva.

Ezért aztán a hóhér a legnevezetesebb tényező volt a társadalomban. Mindig volt dolga és az rettenetes munka volt. Raffinált, kitanult kínzások. Gazdag ember volt a mester, és nagy hatalommal ellátva; de azért ő és minden hozzá tartozandója becstelen, ha csak harmincz évi szolgálat után az uralkodó kegyelemlevele «becsületessé» nem avatta fel; a mikor aztán szerzett vagyonával letelepülhetett a városba s élhetett a társaság között.

A tudomány maga is teli volt babonával, az orvoslás titkos sympathiákkal foglalkozott, nem csoda, ha az alsóbb néposztályokban a kuruzslónők egész hatalmat képeztek: a boszorkányi kart, melyet az üldözés nem irtott, de növelt. A kuruzslás együtt járt a kerítőséggel.

Irtani, elrettenteni volt a közigazgatás jelszava; nem az embereket megjavítani.

És a mellett az a titkos szövetség, a mi a törvényen kívül a társasélet egyes köreiben a maga külön törvényeit fentartá. A jezsuita hatolt előbbre a maga szövetségével, a protestantismussal szemközt; s titokban czéhek, jó barátok, fegyvertársak közügyet csináltak a magánügyből s mikor egy közülök meg volt támadva, akkor mindegyik kötelességének tartá azt a bajából kiszabadítani.

S mindennyi társadalmi nyüzsgés mozgás tetejébe jött még egy-egy országrendítő mozzanat, mikor a fejedelmek valami hadjáratot indítottak meg, mint a jelen történetnél Rákóczy György Lengyelország ellen, a mi rövid időn ismét más alakot adott a még meg sem szilárdult országnak, városokat, megyéket egyik kézről a másikra juttatta, jóllétet, anyagi gyarapodást, hatalmat, családi boldogságot egy ökölcsapással semmivé tett.

S ennyi küzdelem közepett idomult, változott annak az élete, a ki megakart maradni embernek, magyarnak, szabadnak és istenfélőnek. Ezt volt szándékom a korhoz híven visszaadni.

Történetemnek csaknem minden adata egy darab igaz történet egykoru krónikákból összeállítva.

Tudom, hogy a két szerető szívnek ily bünhődése visszatetsző a mai kor fogalmai szerint; de így történt az meg s így kellett annak megtörténni, hogy ama kor szükséges vasszigorán csorba ne essék.

Ha drámának dolgoznám fel ezt a tárgyat, akkor másként végezném azt be; drámánál a szinpadi hatás parancsol. Ott a végcatastropha előtt megjelentetném Mikhál atyját, a ki felderítené, hogy Henrik csaló volt: a «si fuerit dolus» szerint házassága nem volt érvényes Mikhállal és így Mikhál és Bálint nem követhettek el házasság-törést s ezzel Bálint nagy diadallal vinné el a vérpadról megszabadított Mikhálját; de a korrajznál kötelezett a fölvett eszme megtartani az alaphangot s végezni így, a hogy valóban végződött, s legfeljebb az elegiacus hanggal adni elégtételt annak az érzésnek, a mivel a hasonló történeteket a mai szelid erkölcsi nézetek fogadják, míg a mult kor nézeteit azok a fejezetek elé írt mondatok fejezik ki, a miknél épen ez okból megtartottam a régi irásmódot (kissé régibb modorút is, mint akkor divott).

A kor jellemzése végett időztem az akkori szokások leirásánál is hosszabban, a mi az első fejezetben, hiszem, hogy unalmas is. De szokásban volt. Még gyermekkoromban is a latinkodás a bon tonhoz tartozott. Egy ebéd alatt a házi gazda minden fogáshoz mondott egy diák hexametert.

A leves után: «Jusculum ut prosit, guttarum sume triginta».

Jött a rák. «Mensibus erratis valet sub prandio cancer».

A halra mondta: «Tertia dummodo maledictus piscis in aqua». S erre bort kellett inni.

Mikor a bort kitöltötte, azt mondta rá: «Quodsi manes, pergam; si tu pergis, nos remanemus». Ez szólt a habnak a bor szinén: ha elmulsz maradunk, ha te maradsz, mi megyünk el.

A sültnél a szokott felszelési regulát: «caput alas pedes et caetera membra resolve».

Ha a sajtot hozták: «Caseus et panis, sunt optima fercula sanis».

A dióra mondta: «Prima nux prodest, nocet alter, tertia mors est».

A vajat így kinálta: «Mane aurum, argentum meridie, vesperi plumbum».

Végül a gyümölcsre: «Dat pira, dat poma, qui non habet alia dona».

Mit a megkinált, ha igazi orthodox Galenuskövető macrobiota volt, így utasított vissza: «Vivere si velis diu, tu nil de arbore sume».

A Cisio még gyermekkoromban használatban volt; csak mint játék már; de hű utánnyomata a mult századbeli komoly tudományos tanácsadónak, mely fölvilágosított a multról és jövőről, a nap teendőiről, távollevők hogylétéről s egészségünk fentartásáról. (I. fejezet.)

A két század előtti utazásmódot leirja az egykori naplója a névtelennek, ki magát «Ungarischer Simplicissimusnak» nevezi, a XI-ik fejezetben.

Az akkori Kézsmárk leirását (17. l.) feltaláljuk Wagner J. K. «Christlich und Türkischer Staedte und Geschichtsspiegel»-ben.

A gyógyszerek és sebkuruzslások módját (42. l.) nagy komolyan leirja a Georgica curiosa «Über Wunderheilmethode und Pestwundercuren».

A «barátság jogát» (51. l.) ugyanaz hosszasan ismerteti Tiraquel után, minden következményeivel együtt.

A bakótól elszökött fiú történetét, ki pap akart lenni, szintén az idézett névtelen irónál fedeztem fel.

Tőle vettem át a Babura Pirka boszorkány alakját s a rablótanya és haramiavezérek ismertetését is.

Az akkor divatozott tánczokról körülményesen beszél a névtelen krónikairó, s azt mondja, hogy a magyar táncz inkább hasonlít a ballethez s a jellemző pantomiához, többnek leirását adja. Ezeket Ipolyi Arnold magyar mythologiájában is feltaláljuk.

A «háromszáz özvegyasszony tánczá»-ról azt mondja: egyszer az erdélyi fejedelem Nagy-Bányán időzött s épen akkor egy bánya beomlott s tömérdek munkást eltemetett: úgy hogy háromszáz özvegy maradt az eltemetettek után. Az asszonyok még nem tudták férjeik halálát. A fejedelem titokban tartatá azt s nagy ünnepélyt rendezett, melyre a nőket mind meghivatta s az udvari karmesterével szerzette ezt a dallamot, s mire azután azok a nők, bortól felvidultan, tánczra kerekedtek. Akkor, midőn legjavában folyik a táncz, mond a fejedelem: «No urak, most láttok valamit, a mit soha nem láttatok még: hogy tánczol háromszáz özvegyasszony egyszerre együtt». Lett aztán erre sirás, jajveszéklés, mikor a nők megtudták, hogy férjeik halva vannak. E kegyetlen tréfa után gondoskodott a fejedelem, hogy az özvegy nők gazdagon megajándékozva, újra férjhez menjenek. (29. fejezet.) Innen maradt fenn a háromszáz özvegyasszony táncza. Más alkalommal a «halott tánczot» irja le, mely minden magyar városban szokás volt. Egy férfi lefeküdt a terem közepére mozdulatlanul, az arczát leteríték szemfedővel, akkor a zenészek rákezdték a halottáncz nótáját, mire a férfiak és nők a földön fekvőt felemelték, s elkezdtek vele tánczolni; de az merev maradt, mint egy halott, a hogy a karja ki volt nyújtva, úgy tartá mereven; nem mozdult, csak a hogy mozdították. Simplex borzasztó játéknak nevezi ezt, s azt mondja, hogy az Isten megverte egyszer az ilyen tánczolót, mert a ki játékból halottnak tetette magát, a táncz végén igazi halottul esett össze.

A «vánkos tánczot» (II. k. 7. l.) még magam is láttam gyermekkoromban.

«Csamangó» (136. l. I. k.) Kecskeméten dívó elnevezése a gyepmesternek.

(138. l.) A mandragora-gyökér, mint szerelemszerző, egész kereskedés tárgyát képezte akkor s a kalmárok hamisították azt mással (!) Ezt is komolyan adja elő a Georgica curiosa.

(140. l.) Pitavalban számos adatot találunk rá, hogy a gyilkosság a szerelmi mámort felkölti és fokozni képes.

(II. k. 16. l.) Klimius Miklós. Egy a holdba esett kalandhősnek útleirása, mely az akkori népeket és állapotokat gunyorosan ostorozza. Magyarra is lefordították.

(25. l.) Simplex «hekester»-nek nevezi a pánczéltörőt; valószinüleg «hegyes tőr»-nek hallotta. (Ugyanazon tokaji csata leirásában.)

A török kézbe jutott foglyok és azok kiváltásmódja szintén Simplex adatai nyomán van leirva.

(82. l.) Az akkori Eperjes leirása Wagner szerint.

(117.) A szerelmes népdalokat «virágdalok»-nak hítták s egyházi szószékből tiltották azon időkben. (Sziládi Áron értekezése e tárgyról.)

(128.) Bártfai esküvő:

«Von Kaschau ungefangen, Von Eperjes ungehangen, Von Bartfeld unbeweibt. Von Zeben unbekleibt Kommt wer in die Leut, Kann er sagen von guter Zeit».