Part 20

– Hej fiúk! Ki jön ide nekem segíteni? Annak adom a rókatorkos mentémet.

– Itt vagyok én! kiálta egy ismerős hang: a Simplexé. A hű barát sietett fel a lépcsőkön.

– Segíts őt a koporsóba tennem; mondá neki Bálint. Aztán a mire kértelek, el ne feledkezzél róla.

S szépen elhelyezé Simplex segélyével a szép Mikhálját abba a szomorú ágyba, a miből nem költenek föl senkit.

Akkor megölelte a hű fiút s elbocsátá magától.

– Most aztán kettőnkön a sor, Kaczenreiter Henrik; szólt halálos ellenfeléhez fordulva.

Az esperes, ki a végső vigaszadással odáig kisérte, figyelmezteté, hogy térjen Istenhez élte végperczében és imádkozzék.

Bálint elutasítá őt magától.

– Hiszek egy Istenben; de nem abban a vérontó Istenben, a kiben ti hisztek.

– Ne halj meg egyházi áldás nélkül; figyelmezteté a lelkész.

– Hát kivánhatok már ennél nagyobb egyházi áldást, mikor a pap egyúttal a hóhér, a ki a fejemet leüti.

A körülálló közönségnek pedig nagyon tetszett ez a feleselés.

Bálintra is elragadt az, a mi e szomorú szinpadnak oly sajátszerű komédiája, s a mit akasztófa-humornak neveznek. Az előtte lejátszott szinészek szellemei repkedték körül, azok súgták talán a fülébe e keserű csípdeséseket.

– Hát jó barátom, enyelgett Bálint Henrikkel. Ma van-e nálad, vagy tegnap? Olyan keresztbe állnak a szemeid, mintha nem aludtál volna az éjjel. Félek, hogy nem oda vágsz, a hová nézesz.

Igaz, hogy Henrik egész éjjel ivott. Szivét erősítette volt.

– No hát, hogy parancsolod a hajamat felkötni? szólt Bálint, leülve eléje a kis székre, s ugyanazzal a fehér szalaggal, mely Mikhál hajfürteit átszorítá, (most már piros szalag volt az) saját dús hajzatát is felkötve a feje tetejére. – Elég jól van-e így?

– Még magasabban kell. Monda neki Kaczenreiter.

– Még is magasabbra? No így már csak jó lesz.

Ez a megvető mókázás egészen dühbe hozta a bakót. Ellenfelének lelki gyötrelmében nem gyönyörködhetett. Az lenézte őt még a halál küszöbén is. Külömben nem volt Bálintnak természete a hetykeség: most szeretett kötekedni. Ebben volt kifejezve legmélyebb megvetése minden ellensége iránt.

– No páter Vihodár, – ha te készen vagy: én már készen vagyok.

Henrik szivét elöntötte a düh s a düh rosz czélzó, a felemelt pallossal éppen odatalált, a hol Bálint fején legsűrűbbre volt csombókolva a haj, s ez ütés által maga is félrelódult, annyira, hogy elbotlott, oldalt bukott s úgy ütötte halántékát a Bálint számára készen álló koporsó szegletébe, hogy elszédült bele.

Az volt aztán a riadal a népsokaság között, mikor a palloscsapás után az elitélt ugrott fel a vérpadról s a bakó maradt a deszkán elterülve.

– Bocsásd szabadon! ordítá a nép egy része. Ha a bakó rosszul talált, az elitélt kegyelmet kap! – Más rész pedig azt kiáltá, hogy vegye fel a pallost a másik bakó s végezzen az vele.

Bálint e zaj közepett szétnézett a vérpad magaslatáról.

Hallotta a biztató kiáltásokat alulról. – Látta a karzaton ellenségei felháborodott csoportját, kik «veszítsék el» szókat kiáltozának felé. – Látott a néptömeg között egy kétségbeesett asszonyt erőszakkal a vérpad felé törni, s anyjára ismert benne. Egy pillantást vetett megölt kedvesére s arra, mint a villám, száguldott át agyán egy gondolat.

«Ide Bálint, ide!» Ez Simplex hangja volt.

Bálint leszökött a néptömeg közé a vérpadról.

«Utána! Fogjátok meg!» kiáltozák a tanácsurak a vérpadot körülálló drabantoknak.

A néptömeg sűrű volt: ember-ember hátán állt. De a merre Bállint kitört, ott egyszerre sikátor nyílt előtte, s az megint összezáródott az üldözői előtt. Ő rá senki sem tette a kezét a nép közül. Simplex és társai fedezték a futását.

Kimenekült a néptömegből. – Neki az utczának. Utána az üldözők. – A főrector a magasra emelt arany gombú bottal, maga a felocsúdott bakó a pallossal, a drabantok az alabárdokkal.

Bálint egy nyitott kaput talált az utcza végén: azon bemenekült.

Az a kapu bezáródott utána.

S mikor az üldöző csoport megérkezett s elkezdett dörömbözni a kapun, hogy nyissák ki: felnyilt az és kilépett rajta Hieronymus, a jezsuiták vicáriusa, kezében a függő pecsétes oltalom-levéllel.

– Vissza innen! Ez a ház «asylum.»

Az volt a jezsuiták kolostora.

E küszöbön megszünt a világi hatóság minden hatalma.

És íme csoda módra beteljesedett a vicárius szava, hogy azok a betűk, a miket a Bálint azon okmány aláirásakor sorba vetett, olyan erdőt támasztottak mögötte, melyben megmenekült.

De mikor Sára asszonynak hírül vitték, hogy a fia bemenekűlt a jezsuiták kolostorába, s most azoknak az oltalma alatt áll, akkor csak összeroskadt a szegény asszony s azt mondá, hogy «bár inkább nyugodnék a Mikhálja mellett!»

HARMINCZHATODIK FEJEZET.

(Mellbenn leiratic az hvshagio keddi bolondozaas.)

Nagy háborúság támadt ebből az esetből. A nemes város becsületbeli dolognak tartotta, hogy a kit ő egyszer halálra ítélt, annak a feje el legyen választva a testétől; ellenben a jezsuita kollegium abban erősködött, hogy a ki az ő kapuján belül menekült, azt a szent helyről erővel elvinni senkinek nem szabad.

S a maga igazságán kívül mind a két vitatkozó félnek voltak messzebblátó személyes tervei is.

Azok, a kik a város vezetését Kalondai bukása által kezükbe kapták, nem lehettek megnyugodva addig, a míg ez az ember él; sőt félniök kellett, hogy az országos viszonyok gyors változása mellett még visszakerülhet s akkor jaj lesz az ő fejüknek. A jezsuiták ellenben arra számítottak, hogy ha Kalondai Bálint megmentése által ezt az embert hitükre téríthetnék, az egész jezsuita rendnek nagy támaszát nyernék benne.

Ezért mind a két fél nem volt rest elküldözni a megbizottait a nádorispánhoz és országbiróhoz, hogy a controversialis ügyben az ő részére döntsék el az igazságot.

Ez alatt pedig éjjel-nappal őrizték a jezsuita kolostor kapuját, nehogy Kalondai Bálintot megszöktessék alattomban.

Ketten őriztették. Zwirina Ágoston egy muskétás darabantjával és Kaczenreiter Henrik egy peczérével.

A bakónak több oka volt a személyes boszúnál arra törekedni, hogy a Bálint fejét megkaphassa. Ezúttal neki is a torka körül járt a veszedelem. – Mivelhogy olyan rosz a világ, hogy még a hóhérnak is vannak roszakarói: még annak is lehetnek irígyei. Henrikről azt a hírt terjesztették, hogy ittas volt, mikor a kivégzést végre kellett volna hajtania, azért hibázta el a Bálint fejét. S a hóhérnak is van hóhérja. A ki őt a piacz közepén arczul veri, ha egy ilyen szarvas hibát követ el, a miért hivatalvesztésre itéltetik.

Azért Henrik minden este elment a kolostor kapujába s fennhangon kiabált fel az ablakokba, szidva a Bálintot, és fenyegetve, hogy ha még egyszer megkapja, akkor fel fogja négyelni!

Az őrök nem is engedtek a kolostorból semmi gyanus alakot megvizsgálatlanul kiosonni. Történt, hogy egy szolga meghalálozott a kolostorban: mikor azt temetni vitték, a tanács elébb felnyittatta a koporsót, hogy meggyőződést szerezzen felőle, ha nem Bálintot csempészik-e ilymódon ki a szabadba? S ugyanakkor kemény rendeletet adtak ki, hogy éjjel minden embernél lámpás legyen, a ki az utczán jár; a ki lámpás nélkül találtatik, becsukassék: úgy hogy e felől gúnyverset is csináltak a kassaiakra.

Végre lejött az országbiró határozata a menhely kérdésében.

Az pedig ekképen hangzott:

«Minthogy a jezsuitáknak szabadalmuk van kolostorukban menhelyet tartani: ellenben tiltva van nekik más vallásbelieknek erőhatalommal letartóztatása; annálfogva a hozzájuk menekült Kalondai Bálintot csak azon esetben tarthatják továbbra is védelmük alatt, ha áttér a római egyház kebelébe; ha pedig megmarad a régi hiténél, akkor tartoznak őt a törvényszéknek kiszolgáltatni. Melynek meggondolására Kalondai Bálintnak nem több, mint három napi idő engedtetik».

Furfangosan volt ez kigondolva! s e határozattal meg voltak elégedve a jezsuiták is, meg a Zwirina párt hivei is. Amazok számítottak rá, hogy a vérpadról menekült elitélt, inkább enged a fején egy kis tonsurát véghezvitetni, mint azt a nagy operatiót, s inkább lemond Calvinus János barátságáról, mint az életről, s ez nagy diadal lesz rájuk nézve. – És azután Zwirináékra nézve is nagy diadal lesz vala az. Az egész magyar párt, mely nagyrészt kálvinista volt, meg lesz alázva a főcurátorának kitérése által. Kalondai Bálint így is le lesz nyakazva: megölve, eltemetve.

Mikor ezt a határozatot meghallá Sára asszony, azt mondá a Simplexnek, a ki szomorúsága napjaiban mindig ott volt a házánál:

– Eredj el a fiamhoz és beszélj vele. Mondd meg neki, hogy inkább lássam a fejét elvágva a testétől, hogysem mint az ő lelke legyen elvágva az én lelkemtől. Ő érteni fogja a többit.

De bizony egyebet is beszélt még a Simplex Bálintnak; de azt még Sára asszonynak sem mondá el.

Elmult a határidőből már két nap. A harmadik volt a hushagyó kedd. – Bolondok napja.

Bálint még mindig nem közölte végelhatározását, s azt kikellett mondania esti harangszóig; mert különben hallgatása halálítéletébe belenyugvásnak vétetnék.

Kaczenreiter Henrik már fel is állíttatá újból a vér padot. Bálint nézhette azt a kolostor ablakából.

Hanem ezzel most senki sem törődött, farsang utolsó napja volt: bolondját járta az egész világ. – A mészáros legényeknek ma volt a napjuk, a mikor a kötélre akasztott lúd nyakának elszakításával megpróbálkoztak. A melyik elszakította, az lett az első legény.

Egész nap lármás maskarák jártak alá s fel a városban, loncsos némbereknek öltözött férfiak, lóháton nyargalászó torzalakok; délutánra aztán valamenynyi egy tömeggé csoportosult s akkor vitték eltemetni a farsangot. Versenyzett egymással a legénység, hogy melyik tudjon magából nevezetesebb bolondot csinálni: egyik gólyalábakkal toldta ki a lábát, másik rúdratüzött fejkötőtartó fejjel csinált magából óriást; volt a ki tollseprükből madarat mimelt, másik kitömte magát potrohos bábnak; ki trombitált, ki meg kerepelt, ki meg vaskondér fenekén játszotta az öreg dobot.

A legnevezetesebb maskara volt a farsang lovagja. Ezt két ember képezte. Az egyik volt a ló eleje; az tartotta a ló fejét, mely bőrből épen úgy volt formálva, mint az igazi lófej, a másik pedig képezte a ló hátulját, úgy hogy a fejét az elsőnek a derekához támasztá, s aztán egy hoszszú csojtáros lótakaró körül befedte őket, a min egy nyereg volt, két kengyelbe akasztott lábbal, mintha valaki ülne a lovon. Az első ember dolga csupa mulatság volt; az, ha akart, trombitált, ha megkinálták, ivott; kezében volt egy hoszszú korbács, a kit közelért, ráhúzott vele; hanem a ló hátulját képező legénynek annál rosszabb helyzete volt: az se látott, se hallott, mennie kellett folyvást meggörnyedve, a merre vitték, s ha az első ember jól nem védelmezte, minden azonmenőtől kapott egy húzást a kidomborodó felére. Azért erre a hivatalra nem is igen vállalkozott valaki a maga jó kedvéből, hanem büntetésből szoktak arra relegálni egy olyan kontárlegényt, a ki roszszul tette le a remeket. – Ebben az időben azonban egy megbukott legény sem találtatott a czéhekben, annálfogva a kellemetlen lóhátuljának nem lehetett másból kitelni, mint a szegény jó török fogoly Aliból, a ki mindenre rávehető volt, ha szépen kérték. Mondta is mindenki, a mint a toldott lovagot nyargalni látta: «az ott hátul a török Ali: kilátszik a veres papucsos lába a takaró alól». – Hogy a lovag maga Simplex, az is nyilvános titok volt.

A farsang lovagja után jött két ökrös fogattal a farsang maga. Piros koporsója volt, csörgő sipkákkal, álarczokkal körültüzködve. Hordó fejű óriások, ormótlan nagy gólyamadarak vitték mellette a bolond czímereket, rúdra tűzve, s követte a koporsót némbereknek öltözött legények dévaj csoportja, a kik boldogot-boldogtalant megkináltak a kancsóikkal, s inni kellett, mert különben a nyakába töltötték.

A bolondos gyászmenet minden czéhmester és minden lelkész lakása előtt megállt. Azoknak az üdvözletére a menetvezető halálmadár harsány áldomást mondott, a mit ezek azzal viszonoztak, hogy a kiürült kancsókat újra megtöltették serrel, borral. A bolond sekrestyések aztán mindannyiszor felköltötték a farsangot a koporsóból s megitatták a szemfedőn keresztül. Az is valami legény volt, a kinek legjobb szerep jutott: neki csak fekünni kellett és inni.

Mikor a bolondos gyászmenet a jezsuiták kolostora elé érkezett, akkor is ott állt az ajtó mellett két felől a két fegyveres őr: a város drabantja s a bakó szolgája.

A csintalan lármás had azokat is körülfogta, s míg a gyászszekér, kárpitos mennyezetével, zászlóival, óriás kisérőivel elállta a kapu környékét, egy dévaj menyecskének öltözött suhancz nyakába borult a drabantnak s azt összevissza csókolta, ölelte, míg egy hegyes orrú vakvarjú a hóhérlegényre erőszakolta rá a kupáját s kényszeríté, hogy azt kiürítse fenékig, utoljára a fejébe nyomta a kupát.

Csak egy perczig tartott az, de az a percz elég volt arra, hogy a kolostor ajtaja egyszer kinyiljék s egyszer becsukódjék. Hogy közben mi történt? azt csak a beavatottak tudták.

Aztán ment a bolondos csapat nagy zsivajjal megint odább.

A mint azonban a miskolczi kapu elé értek, ott elállta az útjokat Zwirina főrector az alabárdosaival.

– Hová mentek? kérdezé a farsang lovagjától.

Simplex pedig egy tollsipot tartott a szájában, azon keresztül beszélt recsegő-sipegő madárhangon.

– A meghalt farsangot viszszük eltemetni!

Zwirina Ágoston pedig élt a gyanuperrel. Hej okos ember volt!

– Hadd lássam, meghalt-e igazán az a farsang?

S azzal lerántá a szemfedőt a koporsóban fekvő alak arczáról.

Az pedig felült a koporsóban s a milyen nagy szája volt, azt széthúzva, elkezdett a főrector szeme közé röhögni. Valami kefekötő legény volt. S erre aztán lett rengeteg kaczagás, vihánczolás a bomlott had között. Mindenki eltalálta, hogy a főrektor most Kalondai Bálintot kereste a koporsóban.

A vén Zwirina erre meg is haragudott, el is szégyenlette magát. «Vihetitek a pokolba!» kiáltá a bolond hadnak s tréfás nyomatékul a nádpálczájával jót húzott a farsang lovagjának második részére. – Mire az, megütött ló szokásakint, kirugott a ballábával, s úgy oldalba teremté a főrektort, hogy az felbukott tőle: még a piros papucs is lemaradt a ló hátulsó lábáról s arra elkezdett az, ijedt lókint, nyargalni előre; a Simplex mint egy vasárnapi lovas, a kit elragadt a paripája, kiabált a népségnek, hogy fogják meg a lovát s húzta a kantárt a fa lófej szájában vissza, tettetett erővel; a röhögő had pedig csak annál jobban ütötte azt hátulról: úgy hogy a farsang lovagja messze előre vágtatott, a kiséret el-el maradozott tőle; egyszer aztán, mikor a temető közelébe értek, a Simplex belefújt egy rézsípba, annak az éles hangjára két legény bukkant fel a temetőárokból, egy felkantározott paripát hozva elő.

A Simplex ekkor elkiáltá magát:

«Valentine, ecce tuum Bucephalum!»

Mire a lóhátulját képző alak hirtelen kiugrott a takaró alul. Nem a török Ali volt az; hanem Kalondai Bálint.

A halálra ítélt felkapott a lovára s elvágtatott, ki a világba.

Simplex és társai, kik a cselszövényt végrehajták, ledobálták magukról a maskarákat a temetőárokba s aztán megkerülve a várost, a lőcsei kapun tértek vissza, a saját becsületes ártatlan pofáikkal, mint a kik semmiben sem tudósok.

Török Alit a kolostor ajtóban cserélték ki Bálinttal.

HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

Ez penig zool az hamwazo zeredai penitentziarvl.

Mikor a Zwirina Ágostonnak hirül hozták, hogy a Kalondai Bálint szerencsésen elillant, a nagy kövér embernek csak egyszerre elkékült az ábrázatja s ott nyomban megütötte a guta. Oly hirtelen érte ez a halálveszedelem, hogy még csak testamentumot sem tehetett; mikor hazavitték, már akkor senkivel se volt baja ezen a világon.

Ez a rendkivüli eset nagy felháborodást okozott az egész városban. Az ismerősök egész proczesszióval tódultak a halottas házhoz, s lett nagy sirás és jajgatás a Zwirináék udvarán.

Azt pedig csak egy kőkerítés választá el a Kalondai ház udvarától.

Mikor a Sára asszony áthallá azt a jajveszékelést odaát a szomszédban, s aztán megtudá annak az okát: fiának megmenekülését s a főrektornak e fölötti boszújában történt rögtöni halálát, akkor kiült a folyosó alá s daczára a februáriusi csípős hideg estének, elkezdé a szent Dávid zsoltáraiból énekelni azokat, a miket e kegyes zsidó király az ő ellenségeinek a megszégyenülésére szerzett, s mentül hangosabb volt a sirás hangja odaát: annál hangosabban énekelte ő ama boszúállástól ujongó zsolozsmákat.

Ki tilthatta azt meg neki?

Hogy a kegyetlen nagy átkozódásokat, miket a királyi énekes zengő rhytmusokba szedett, el ne énekelje családja megrontójának ravatala fölött. Szent énekek azok.

De még a temetés napján is kiült a háza erkélyére s míg odalenn pap és kántor énekelte a halott fölött az engesztelő búcsúztatót, s a gyászbaöltözött családbeliek zokogása kisérte a gyászdalt, addig az özvegy mészárosné, fehér ruhába öltözve, mintha örömanya volna, beleénekelt a hymnusba és zokogásba s sorba vevé a bosszúállásról, az ellenség megszégyenítéséről zengő rettenetes zsoltárokat.

«Uram kihoztad a koporsóból az én lelkemet S vetetted a koporsóba az én ellenségemet.

XXX-ik zsoltár.

Ellenségimnek szidalma lettem, Szomszédim rámtörtek körülöttem, Barátaim elfutottak tőlem. Legyen nekik gyalázatjuk bőven Nyugodalmuk koporsó méhében.

XXXI-ik zsoltár.

Ki tilthatta azt meg neki? Szent énekek voltak.

És azontúl mindennap, mikor elszunnyadt minden ember, legcsendesebb volt az éjszaka, kihangzott az ő nyitott ablakaiból a földre hullott ellenségek fölött tomboló zsoltár.

Ki tilthatta meg egy elhagyott özvegynek, hogy ő a szent dalokhoz folyamodjék, megkeseredett szivének vigasztalására?

* * *

A Kaczenreiter Henriket pedig harmadnapra elcsapták a hivatalából; a mért kontár vágása által csuffá tette hivatala méltóságát, a város tekintélyét és a törvény erőhatalmát.

Ugyanazon gyászpadon, melyet maga emeltetett, tépte le róla a veres palástot, fejéről a skarlat süveget a saját öreg legénye, s végre a nyakában függő nagy ezüst pecséttel, a mi királyi adomány volt, háromszor arczul csapá őt a nép előtt, s aztán elkergeté, a sokaság gúnyhahotája között.

Mi lett belőle tovább? Egy elcsapott hóhérból? Hol végezte az életét? azt senki sem jegyezte föl.

HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

(Leiratic, mell soc kiseertetec laknak ees ieztenec az cimeteriumokban.)

A megcsúfolt párt emberei nem hagytak fel azonban Kalondai Bálint üldözésével.

Mindjárt in flagranti lovas perzekutorokat indítának utána, a kik a menekülőt nyomról-nyomra is üldözték: azonban a forrói csárdánál, mikor már jól közel érték volna, eléje jött ismét két férfi, kik ott vártak reá pihent vezeték-lóval. A szökevény arra felkapott, s üldözői jónak látták elmaradni tőle elcsigázott lovaikkal.

Az új Fürmender, az ifjú Zwirina Ignácz azonban így okoskodott: Kalondai Bálint még egyszer vissza fog térni magától Kassa közelébe. Kedvese ott nyugszik a temetőárokban. Nem teheti azt, hogy vissza ne jőjjön hozzá, azt meglátogatni, a milyen nagyon szerette.

Azért éjjel-nappal elbújva tartának kilencz muskétást a temetőárokban, a hol a szép Mikhál volt elhantolva, hogy ha eltalál hozzá jönni a kedvese: azt megfogják, s ha futással akar menekülni, meg is lőjék.

A csapda fel volt állítva ellene s bizonyos volt, hogy ő abba bele fog kerülni.

Nem is soká késett. A legelső zivataros éjszakán, a mikor a bőjti szél az ég egyik szélitől a másikig kergette az idomtalan felhőket, a lombtalan fák köszöntgettek utánuk, a temetőkertben az űzött bolygófény ugrált egyik sir völgyéből a másikba: közelgett egy magányos lovag az avar felől a hostádi temetőhöz.

Egy széltől kidöntött jegenye volt a jele a helynek, hol a szép Mikhált kell keresni.

* * *

«Ló dobogást hallok;» dörmögé az egyik muskétás az árokban.

«Hátha az ördög jön, kecskebakon lovagolva?»

Ki is lehetne más, a kinek ilyen időben kedve van a sivatag fenyéren végigvágtatni?

«Nem látod, hogy tánczolnak a lidérczek?» Monda egy harmadik, felütve a fejét az árokból.

* * *

A temetőkertben fel-fellobbant valami kékes láng a sirok körül, rémes fényt vetve a siremlékek imádkozó angyalaira.

Aztán úgy tetszett, mintha a zivatar futó táborának rémhangjai közé egy mély kürthang dallama vegyülne. Valami föld alatti zene, a mitől az élő embernek lábába beleáll a reszketés, s a fogai vaczogni kezdenek.

* * *

«Átkozott strázsahely ez itt!»

* * *

Az éjféli lovag a temető elé érve, leszállt a lováról s azt megköté egy bodzafához s azután egy tülökkel viszhangot adott az elébbi kürtszónak: mire a sirhalmok közül újra fellobbant a kisérteties láng.

* * *

«Hallod! Az ördögök felelgetnek egymásnak.»

«Vagy az ördögök, vagy a Kalondai Bálint.»

«Ha a Kalondai Bálint, akkor az majd a helyünkbe jő s itt megfogjuk; – ha pedig az ördög: mi nem megyünk a helyébe s nem fog meg.»

Ez egészen helyes volt.

* * *

A lovag nyitva találta a temető ajtót s bement rajta.

Egyenesen arra felé tartott, a hol a lángot fellobbanni látta.

Nem lidércz volt ott, nem kisértő lélek; hanem a Simplex lobbantott fel boszorkányliszt-lángot az őrök ijesztésére s Bálintnak jeladásul.

– Csendesen! sugá a közeledőnek. Lesnek rád.

– Hadd lessenek; dörmögé Bálint. Kard van velem. Ha ott halok is meg; beszélni akarok az én kedvesemmel.

– Beszélni fogsz vele. Jőjj utánam. De görnyedj meg, hogy meg ne lássanak.

Azzal elvezette Bálintot a sírok között, míg egy nagy siremlékhez nem értek. Veres márványból volt a gula, tetején megkoszoruzott urnával; a sír környéke be volt ültetve sárga violával és primulákkal s körül szegélyezve téli zölddel; a kőlépcsőn hevertek a gyopár koszorúk.

– Nézz ide! szólt a Simplex, tolvajlámpáját kihúzva köpenye alól és olvasd.

A pompás síremléken e nevet látta Bálint:

«Zwirina Ágoston!»

Alatta egy hosszú litánia a nevezetes polgár viselt dolgairól s nagy érdemeiről.

– Mért vezettél engem ide? kérdé felháborodva Bálint; halálos ellenem sírjához.

– Nem halálos ellened fekszik itt, monda Simplex; hanem a te szerelmed, a szép Mikhál. Azon éjjel, a melyen ellenségedet eltemették, mi ketten a jó Alival kijöttünk a temetőbe, felástuk a szép Mikhál koporsóját s ide tettük a Zwirináé helyébe s most nyugton lehetsz felőle, hogy kedvesed szentelt földben nyugszik, s az esztendő minden szakában virággal, zöld ággal lesz fedve a sírja.

Bálint leveté magát arczczal a földre.

* * *

– Hallod: hogy sírnak a kisértetek! dörmögé az egyik őr a másikhoz.

– Bizonyosan Belzebub kinozza őket.

– Ne nézz hátra, mert úgy marad a fejed.

* * *

Aztán mikor kisírta magát Bálint, s megnyugodott felőle, hogy azok a könyek le fognak szivárogni odáig, a kol kedvese alszik s szebb álmai lesznek tőle, akkor felkelt s azt kérdezé a Simplextől:

– Nem fog ez a dolog kitudódni?

– Csak hárman tudjuk. Az egyik Ali, a török; azt anyád szabadon bocsátá, az elment haza Thessaliába. A másik, a ki tudja: a sír. S az jól tud hallgatni. A harmadik én vagyok s én még jobban tudok.

Bálint kebléhez ölelte együgyű barátját s csókjaival halmozá el annak arczát s aztán úgy benne volt a csókolódzásban, hogy összecsókolá a füvet, a virágokat, a mikkel az a sír fedve volt.

* * *

– Hallod, hogy csókolódnak a boszorkányok! suttogá a lesben ülő drabont.

– Bizonyosan Luczifer enyeleg velük.

* * *

– Hát Zwirina Ágostont hová tettétek, ha Mikhálomat helyeztétek ebbe a sírba?

– Hát hová tettük volna? A jó embert elhelyeztük a Mikhál sírjába a temető árokba s most ő fölüle fogják lelegelni a város szamarai évről-évre a bógácsot.

* * *

– Hallod, hogy kaczagnak a kupczihérek!

– Közéjük nem mennék ilyenkor Kassa városáért.

* * *

Még a szél is folytatta a kisértet-kaczagást.

… Hahhaha – huhhu – hóhó!

Olyan rémséges tréfa: éjfélkor a temetőben hahotázni való tréfa volt az, hogy szép Mikhál és megölő gyilkosa helyet cseréltek egymással. Szép Mikhál odafeküdt a virágokkal fedett sírba, a könyekkel öntözött, a megszentelt földdel betakart ágyba: megölő gyilkosa pedig kifeküdt a temető-árokba, hallgatni a szamár vemhe ordítását, mikor a bogácsot rágja fölötte. Hahhaha – ho – ho – hó!

– Már most beszéltél kedveseddel, siess!

– Isten áldjon. Köszöntsd anyámat. Mondd neki, hogy holnap indulok a harczba. Eger várát fogjuk víni. Imádkozzék értem, hogy dicső halálom legyen.