Part 2

– Ime a kérőnél megvan mind a három. Van szerelme, van jó erkölcse és van dolga. Nincs nagy dicsősége, csak lelkipásztor; miként én is csak az vagyok. De mint Macrobius mondja: «honores sunt, sicut flores». «A méltóság hullóvirág», s Drexelius Trismegistos szerint: «Sæpius ima petit, melius qui scandere novit». – «Gyakran a mélybe lehull, ki magasra kapaszkodik és nyúl.» Jegyezd föl azt könyvedbe, Mikhál leányom; mert aranymondás! Kérődnek szegénységétől se rettenj vissza. Cyprianus szerint: «paupertas dura; sed secura, et sine cura». – «A szegénység terhes; de csendes és gondmentes!» Vajha feljegyeznéd ezeket magadnak, Mikhál leányom.

A szép Mikhál pedig nem jegyezte fel az aranymondatokat, sem eredetiben, sem fordításban, hanem letette kezéből a tollat és azt mondá:

– Nem szeretem őt!

A nagytiszteletű úr visszahökkent. Ez paradoxon! Senkit sem szeretni: az lehet; de különösen egy embert nem szeretni: ez absurdum.

– Tudod is te, hogy mi az a szeretet? «Amantes sunt amentes», = szerelmesség: esztelenség. Mit nem szeretsz rajta? Hogy vereses haja van? «Homo rufus raro bonus; sed si bonus, valde bonus», – «veres ember ritkán jó; de hogy ha jó, nagyon jó!» – Vagy azt keserülöd, hogy idegen nemzetbeli? Lásd a bölcs Krisztina királynő azt mondá, hogy csak kétféle nemzetiség van a földön, mely különböző: «a kegyes emberek és az istentelenek». Ha most nem szereted, majd szeretni fogod; az olasz azt mondja: «amore non e senza amaro» – «a szeretet: keservvel telt». Minden jámbor leányt úgy kell a szülőinek erőszakkal eltuszkolni a háztól, szeretne otthon maradni inkább; később aztán megköszöni, hogy férjhez adták.

A szép Mikhál azonban a sok bölcs tanulmány által, de méginkább, hogy magánál hatalmasabb asszonyt nem ismert a háznál soha, annyira erős szivűnek nőtt fel, hogy ebben az egy dologban ellene mert mondani az atyjának és valamennyi versben beszélő görög és latin filozofusnak, s azt merte mondani a nagytiszteletű úrnak:

– De én nem mehetek ahhoz, a ki megkért tőled, mert nem szeretem. S nem szeretem azért, mert mást szeretek.

E szóra kihullott a hosszúszárú «phayca» a tudós szájából.

Ez «argumentum ad hominem». Emberre szóló indok.

– Te mást szeretsz? Hol vetted? hol láttad? hol beszéltél vele?

A leány lesütötte szemeit és nem felelt.

A tudós most már felállt és szigorú hangon parancsolá.

– Irjad emlékkönyvedbe ezt: «virginitas, dum aspicitur, inficitur!» – «A szűzesség a ránézés által bemocskoltatik!» Kinek engedtél te a szemedbe nézni?

– Senkinek, felelé Mikhál.

– Senkinek! Hát hol beszéltél te valakivel?

– Sehol.

– De ha te se szemmel, se szájjal nem szóltál senkihez, akkor hogy szerethettél meg valakit? Megvallj mindent. Tudod, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a legnagyobb vétek, ha azt bevallják. Hogy szerettél meg egy férfit?

– Irás által!

– Neked irt valaki?

– És én feleltem neki rá.

– De hát hogy lehetett az? Házam éjjel-nappal zárva. Az utczára ki sem nézhetsz. – Nálam nélkül sehova nem jársz. A kertet mocsár őrzi: gyanus ember be nem jöhetett ide, ha csak a levegőből nem szállt le.

– Onnan szállt le: a levegőből.

– Kicsoda?

– A sárkány.

A tudós azt hitte először, hogy arról a sárkányról van szó, a kit Szent-György lovag nem elég tökéletesen ölt meg; hanem azután rájött az igazira.

– Papirsárkány?

– Igen is az. A vásártéren sárkányt eresztettek fel. Én sokáig bámultam azt. Egyszer aztán lecsapódott épen a mi kertünkbe s fennakadt egy almafán. Én odamentem, hogy levegyem s a mint a kezembe vettem, akkor látom, hogy tele van az irva versekkel, a mik hozzám beszélnek: és azok olyan szépek voltak, hogy én azt ki nem tudom mondani.

– Profánus «virágdalok!» mikre azt mondja Macrobius: «Ignibus iste liber, quod ipse sis ignibus liber». «Tüzbe az ily könyvet, nehogy hulljon tüzben a könyed!» – De hát mért hiszed, hogy azok az orczátlan dalok te hozzád voltak irva?

– Nem voltak orczátlan dalok. Ha azok lettek volna, eldobtam volna őket. Szép, hűséges költemények voltak. Föléjük volt irva mindenüvé a nevem; s Mikhálnak nem hinak rajtam kívül több leányt. Én megpróbáltam rájuk felelni.

– Felelni? Hogyan?

– Hát a mit irtam, azt az irott felével befelé fordítva ráragasztottam a sárkányra s azután a rajta maradt spárgánál fogva a sárkányt megint felbocsátottam s eleresztettem a levegőbe.

– De hátha nem az kapta meg, a kié volt?

– De bizonyosan az kapta meg, mert másnap a viszonválaszt is megküldé.

– Megint a sárkány által?

– Nem. Másnap a «balom» által irt hozzám levelet.

Ez a balom egy nagy léggel tölt lapda volt, melynek belsejét felfujt marhahólyag képezé, külseje pedig borjubőr volt: azt a fiatalok athletai mulatságaikban ököllel megsujtva szokták a légbe felröpíteni.

– Értem! Értem! A nebulo beledugta a levelet a balom borítékába, egy ütéssel átröpíté a kertedbe: te kivetted belőle a levelet, helyére tetted a viszonválaszt s visszaröpítetted azt.

Hogy ilyen esetről se Theoprastus, se Trismegistos nem gondoskodtak előre!

Ime egy szerelmes levelezés posta nélkül!

– S mennyire mentetek ezzel a levelezéssel?

– Megigértük egymásnak, hogy örökké hűségesek leszünk mind a sirig.

– Itt van ni! Hát mit ér minden zár és lakat? és minden emberi bölcseség és mathematika. Tehát te eligérted a kezedet atyád tudta nélkül? Nem tudod-e, hogy protestánsoknál a szülői beleegyezés megkivántatik a házassághoz, a nélkül minden eljegyzés érvénytelen és semmi copulatió végre nem hajtatik?

– Hát az, a ki te tőled kérte a kezemet, hozott engedélyt az atyjától arra, hogy engem elvehet?

– Neki nincs atyja: ő árva gyermek.

– Te mondád, hogy a legkisebb hazugság nagyobb bűn, mint a bevallott vétek maga. Ő hazudott. Neki atyja van. Gazdag ember. Magas állású úr.

– Ki mondta ezt neked?

– Hát a sárkány, és a balom. Ő eldicsekedett ezzel egy barátjának s nekem elmondták azt az égi posták.

Most aztán meg volt fogva a nagytiszteletű úr, mint a hogy megfogják a boszorkánylábbal az árva ördögfiucskát. Ez ellen a replika ellen nem lehetett mit mondani.

– No ez iránt kérdőre fogom őt vonni holnap s addig a vallatást félbeszakítom. Akkor következni fog a punctum de utri: «kinek hiják azt a másik alattomos csábítót?» És most Mikhál leányom huszonnégy órai szobafogságba.

Ezen végződött a nagy örvendetes ünnepélyességű nap, melyen Kaczenreiter Henriket pappá fölszentelték.

HARMADIK FEJEZET.

Holott megmaghiaraaztatic, mikeeppen eleebwalo az, ki az baaraaniokat ewrzi, mint az ki lewaagia.

Másnap reggel maga elé hivatá a nagytiszteletű úr Henriket s erős examinálás aláfogta. A benevolum tovább tartott egy óránál.

Henrik mikor eltávozott, olyan veres volt, mint a megfőtt rák s háttal kifelé jött ki az ajtón, a miből a konyhaajtóban leskelődő cselédek tudtak egyetmást következtetni.

Azután pedig a nagytiszteletű úr háromszor csengetett: a mi azt jelenté, hogy Mikhál leányasszonynak kell megjelenni a bibliothekájában.

A nagytiszteletű úr teljes ornatusába volt öltözve: mind az atyai, mind a papi tekintély egyesítve volt rajta. Körülötte felnyitott könyvek, mint egy hadvezér arzenálja; mások kutyabőrbe kötöttek, mint egy hadirendbe állított falanx a thekákban, s a szekrények fölött kitömött madarak és azoknak csontvázai. Mindmegannyi tanu és vádtevő. S a ki legjobban figyelni látszik, az a szögletben álló emberi csontváz. Az electrica masina is készen állt fiókvillámait segítségül hozni. Az egyedüli lény, a ki életjelt ád, a körülvevő tárgyak között, a nagy álló óra, melynek tetején egy kutya áll, ki is a perczinga ketyegései szerint csóválja a farkát s öltögeti a nyelvét.

Mikhálnak az egész bekövetkezett vallatás alatt folyvást ezen a mechanikus kutyán veszett a tekintete s még azután is, valahányszor visszatért emlékébe ez a válságos óra, mindig azt a kis kutyát látta maga előtt, farkat csóválva, nyelvet öltögetve.

– Mikhál leányom, kezdé a tudós. Beszéltem a hit és szeretet kandidatusával s megtudtam tőle mindeneket. Azon kérdésemre, hogy van-e neki atyja? azt felelé, hogy «igen is: van». Miféle rangú? – «Hatalmas ember, Kis-Szebenben lakik, hol hivatal szerint legfelső birája mindeneknek». Miért hagyta el atyját, s miért mondá magát árva gyermeknek? – «Azért, mert atyja katholikus, ő pedig protestáns lelkész akart lenni». Ez pedig dicséretes szándék. – Azon ifju, a ki kész az árvaság keserű kenyerét enni, azért, hogy lelke meggyőződését kövesse, nagy karaktert árul el. – És e válaszban meg van adva a védelem azon vád ellen is, hogyan mert a fiu házassági ajánlatot tenni atyai engedély nélkül. A katholikus atya engedelmét a törvény nem követeli, csak a protestánsét. E szerint Kaczenreiter Henrik azon vád alól, hogy tudva csalni akart, absolváltatik; mert elhallgatni valamit még nem annyi, mint hazudni; a hithűség felold minden szülői hatalom alól s a mi canon a fiura nézve, az nem canon az atyára nézve.

A vastag foliánsok és a kitömött madarak mindnyájan helyeselték ezt az okoskodást, maga a csontváz is elhallgatta, hogy az ő fejét valamikor ilyen «csekélységért» választották el a nyakától; csak az automat kutya intett «nem»-et a farkával s öltögette a nyelvét az ilyen sophismákra.

Mikhál pedig nem szólt rá semmit.

– Ime tehát a te negatióid megczáfoltattak; most halljuk az affirmatióidat. Mi a neve annak az ifjunak, a ki teneked szívbeli ajánlatokat tenni merészkedett?

– Kalondai Bálint.

A tudós nagyot ütött tenyerével a feltárt Macrobiusra e név hallatára.

– Quis hominum? Miféle ember?

– Derék férfi! Mondá a leány és szemei ragyogtak hozzá.

– Mit tudod te? Csak kívülről láttad? Quanta species, sed cerebrum non habet!? Nagyszerű pofa: de nincs agyveleje! «Non bene casta caro, quæ bene pasta caro.» – Mennél kövérebb a hús, annál bűnösebb a hús. De én látám ez ember belsejét is. Flocci, nihili! Pehely, semmi-ember! Classis primæ ex ultimis! Az utolsók felé igyekező. Hát még ex moribus! Milyen az erkölcse? Borivó! «Ubi vinum intrat, ibi ratio exit!» A hol a bor bemegy, ott az ész kimegy. Tánczoló és éjjeljáró! – Muzsikusok és virginálók pajtása. – De még mind ez elnézhető volna. Ámde tudod-e, hogy mi volt ezen ifju szülőinek mestersége? Megvalotta-e azt neked bűnös correspondentiájában? A mely mesterséget pedig ő is követni fog; mert annyi tudományt nem szerzett, hogy honoratior rangba emelkedhessék. Tudod-e, hogy kinek a felesége lennél, ha esztelen kivánságod beteljesülne?

A leány elsápadt erre a szóra: erről nem beszéltek a szerelmes levelek.

A tudós előkeresé a catalogust s ráolvasott a vádlott nevére: «parentes»: «Sarah, vidua macellarii» – «mészáros özvegye.» Atyja mészáros volt és ő is mészáros fog lenni. Emberek, a kik vérben dolgoznak! – Mit mondasz erre? Lehet-e egy lelkész leányából egy mészáros felesége? És ha választania kell egy férfiu között, a ki az Úr juhait őrzi, és a között, a ki a juhokat levágja: az utóbbinak nyujthatja-e kezét? Ez volt-e a te neveltetésed, hogy sorsodat örök vérontás munkájába temesd el? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le? Mindennap érezni a vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve lenni egy emberhez, a kinek hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Úr életet adott, erőszakos kézzel megölje! Van-e bátorságod ily sorsot választani magadnak?

Az önmozgó kutya ugyancsak csóválta a farkát és öltögette a nyelvét!

Mikhál körül tánczolni kezdett minden: a tudósok arczképei, a kitömött madarak, maga a vaczogó állú csontember is. Nem tudta magát védni ennyi ellen!

A tudós észrevette szavainak lesujtó hatását leányának holthalvány arczán s aztán szeliden szólt hozzá.

– Most eredj szobádba, vagy még inkább kis kertedbe és elmélkedjél a fölött, a mit tőlem hallottál. Ird fel magadnak: «az atyák jobban ohajtják gyermekeik boldogságát, mint ők maguk.» Azonban sorsod felett mégis te magad határozz. Én erőszakot nem teszek sziveden. Ha csakugyan annyi eltitkolt erő lakik abban, a mennyit én nem sejtettem: add próbáját. Ha van bátorságod azoknak az életéhez kötni a magadét, a kik vérben dolgoznak, kezdd el itthon. Van két szép galambod kaliczkában. Én vettem azokat neked születésed napjára. Öld meg őket saját kezeddel és add fel az asztalra ebédül, elkészítve tetszésed szerinti mártásban. Ebből meg tudom a válaszodat. Eredj és elmélkedjél rajta.

A szép Mikhál lement a kertbe, s annak hosszú, rózsákkal szegett útján végig-végig sétált. Az út közepén volt a galambház, abban volt a két pávafarkú galamb, a mit neki meg kellene ölni. És ő soha sem tudott egy konyhára való báromfit megölni. Felőle az emberek mind vegetarianusok lehettek volna. S most a kedvencz galambjait ölje-e meg?

Senkije sem volt, a kihez tanácsért forduljon, a kinek panaszát elmondja. Nem segítenek itt a bölcsek, nem a borjubőrbe kötött polyhistorok: az ő mindennapi társalkodói, sem a virágok: mindennapi játszótársai. Más leánybarátnéja nem volt, mint a bokrok és virágok. (Igaz, hogy azok is mind fœminini generis.) Azok elmondták neki, a mennyit tudtak; hogy a szűz liliom szereti a hagymát, pedig az ő virágának szaga illat, emezé pedig bűz; míg a nemes anthora elhervad, ha az aconitum napellus mellé ültetik, pedig ez pompás virág, kelyhe egy sisak, melyben páros galamb ül: mégis elhervasztja a szomszédját.

De hiszen talán nem is volt az még szerelem, a mi csak érzelgő levelek kicseréléséből támadt; csak messziről látta az ifjut, csak álmában beszélt vele: könnyen lemondhatott róla. – Nem volt neki anyja! – Atyjától pedig csak bölcseséget tanult. – A mathesis kérlelhetlen tudomány. Annál a szerelem csak zérus, nem szám. A mértani ábrák között minden van, csak rózsa nincs. – Kedvesétől sem kaphatott semmi hirt már: el volt tiltva a nagy téren a balomjátszás, sárkányeresztés: talán be is csukták szegényt. Könnyű volt arra ürügyet találni. Vagy az is lemondott már róla? Talán haza is ment már a szülő városába?

Megölje-e hát érte kedvencz galambjait?…

Délre felhozta az asztalra Mikhál a két galambot, de nem sülve és mártásban, hanem elevenen a kalitkában. A miért aztán a tudós férfiu megcsókolgatá az engedelmes leányka orczáit.

Három hétre azután pedig saját maga esketé össze a szép Mikhált Kaczenreiter Henrikkel, fejükre halmozva atyai és papi áldását egyesítetten.

Kalondai Bálint mind ez idő alatt semmi izgágát nem csinálhatott; fejére olvastatván a Consistorium előtt eddig elkövetett számtalan bűnei: erdőn való tánczolása, nagy kutyának tartása s annak mesterséges uszítgatása, templomból való elmaradása; hegedüsökkel és tárogató siposokkal való mulatozása, éji őrökkel viszálkodása, pedellus leitatása s ittas fővel asszonyruhába öltöztetése, utczán való pipázása, mely bűneinek összeségeért előbb ugyan három heti carcerre deteneáltatott; azután pedig consilium abeundi mellett a kézsmárki lycæum florilegiumjából solenniter eliminaltatott és ekképen megakadályoztatott mindennemű galiba csinálásban, mely amaz üdvös házassági frigy létrejöttét valamiképen alterálhatta volna, a mi is ekként minden akadály nélkül megköttetett s a szép Mikhál elvégre is azé lett, a ki az Úrnak juhait őrzi, nem pedig azé, a ki a juhokat levágja.

NEGYEDIK FEJEZET.

(Holott leiratnac mindenfeele wezedelmec ees latroc, kictől chodaalatos modoon lezen az igazacnac megzabadvlaasoc.)

Henrik abban a szándékban állapodott meg, hogy esküvője után fiatal feleségét elviszi Kis-Szebenbe, mielőtt a létai parochiában letelepednék. Tíz év óta nem látta az atyját: az méltán busul is, haragszik is eltünt fia miatt. De majd a szép menyecske kibékíti az öreget a fiával. Érdemes a kiengesztelési kisérlet, mert az öreg igen gazdag, és Henrik az egyetlen fia. Szép asszonykéz czirógatásától sok összeránczolt homlok simára derült már.

Ezt a szándékot tudós Frölich professor úr maga is egészen helyeselte, mert bár a philosophok könyvei teli vannak is aranymondatokkal, a mik a világi kincsek hiábavalóságát bizonyítják; csak mégis jobb az igazi arany az aranymondatnál, mai világban, mikor mindent pénzért adnak.

S biz az öreg úr az efféléből nem sokat adhatott a leányával; az alchymiával akkor se tudtak aranyat csinálni. Elég volt tőle, hogy öltözettel, fehérneművel el tudta látni a menyasszonyt. Abban is többre becsülte az egyszerűséget a pompánál: selyem kantus, bársony rokolya helyett ezen bölcs mondást ajándékozva leánya exercitiumos könyvébe: Mulier superbe amicta, in facie picta, in sermone ficta, – non uni vitio est addicta, a mi lefordítva igy hangzott: «Büszke ruházat, festett ábrázat, hazug magyarázat nem egy bűnt csinál, de százat.» A többiről gondoskodjék a férj, a ki megint szintén szegény koplaló tudós: egy esztendeig még csak titulus sine vitulo a hivatala, káplánfizetéssel kell megélnie a nyert ekklézsiában: annak bizony jól fog esni, ha a gazdag apja eleinte megsegíti egy nehány monétával.

Az utazás azonban nem ment olyan igen könnyen amaz időkben. A hegyi utak csak lovon, vagy öszvérrel voltak járhatók, azokat a hajtsárral együtt ki kellett bérelni. Azután össze kellett szedelőzni egész nagy csapat társaságnak a biztosság kedveért, mert azt a vidéket épen akkor három nagyszámú rablóbanda sarczoltatá, a miknek vezérei voltak: Jankó, Bajusz és Hafrán. Jankó nevezetes volt a testi ügyességéről, Bajusz a ravasz furfangosságáról, Hafrán (tótul «a holló») pedig a kegyetlenségéről. S ezek ötven, hatvan főnyi csoportokat vezettek; néha mindannyit egyesíték, s egész csatákat víttak az ellenük kiküldött katonasággal és vármegyei pandurokkal. Ezért olyan nagy útra, mint Kézsmárktól Eperjesig nem volt tanácsos egy magányos családnak, vagy kisebb csapatnak elindulni, hanem össze kellett beszélni jó eleve, a míg tizenkét rőfös és füszeres kalmár a városból fölkerekedik az eperjesi vásárra, a kikhez csatlakozik a másik tizenkét mészáros, hat alföldi marhakereskedő, ugyanannyi gulyásbojtárjával; hat, hét vándorló legény; gyolcsáruló tót és olajkáros; vakáczióra hazatérő harmincz diák, ellátva jó somfa-fustélyokkal, hozzá számítva azoknak a hajtsárait, a kik lovon, vagy öszvéren teszik meg az utat, vagy terhet szállítanak, ráment a karaván száz emberszámra is és ilyen nagy tömeget még sem mernek a zsiványok olyan könnyen megtámadni. Még azután a jó szerencse odahozott egy átutazó lengyel nemes urat is, a ki atyafilátogatni jött Magyarországra, negyven lovas és puskás jobbágygyal kisértetve magát: ezzel szövetségben mégis egész megnyugvással ajánlhatta lelkét Isten kegyelmébe, a ki arra vállalkozott, hogy két egész napijáró utat megtegyen Kézsmárktól.

A jó tudós Frölich Dávid professor, ha kincset nem adhatott is a leányával, de a miben gazdag volt, abból bőven kiadta neki anyai-apai jussát, t. i. tudományból. Egy iszákot megtöltött számára csodaszerű orvosságokkal; volt azok között fegyverbalzsam is, a mi arra való, hogy ha a férjét útközben megsebesítenék, akkor a megsebesítő eszközhöz hasonlóra faragott fát kell a sebbe bocsátani, azután kihúzván, azt a faeszközt e balzsammal bekenni, a mitől a seb biztosan begyógyul; ha pedig lövés-seb volna, s a golyó bennmaradt leszen, akkor imez ólom golyót kell venni, melylyel egy vadkan egykor meglövetett, azt laposra verni, a seb szájára kötni s ez kihúzza azt a másik golyót. Az iszák másik általvetőjébe pedig belepakolta a minden bajokban tanácsadó Georgica curiosa könyvét, a mivel az egészen tele lett. Sőt a mi legdrágább kincse volt: a pestis-amulet, még azt is odaajándékozta Mikhálnak. Azt pedig még annak az édes anyja készítette; világoskék selyem piczi vánkoska volt az, megtöltve a pestisölő virágok leveleivel, rányomtatva aranybetükkel e varázsmondat: «Mox, longe, tarde, cede, recede, redi», a mi csakugyan nagyon jó, mert azt teszi, hogy a hol pestis van, hamar elmenj s soká térj vissza. Ez a védszer éjjel-nappal oda volt selyem szalaggal kötve a tudós férfiu nyakába. Most megvált tőle s köny tódult szemébe, mikor azt leánya fehér nyakára felköté s gyöngéden rebegé: «soha le ne oldozd azt innen!»

Még azután arra is volt gondja a nagy tudományú férfiunak, hogy az égi hét planéta aspectusai nyomán kikeresse az a napot, mely a [13.png] találkozása szerint «nagyon szerencsés nap az utazásra, hadakozásra, új ruha felvevésre és ifjú asszonyoknak s hajadonoknak kedvükben való járásra, úgy szintén vásárlásra és atyafi látogatásra».

Ezen nap előestéjén érzékeny búcsút is vett leányától és vejétől, minthogy a karaván holnap még napfelkelt előtt, a kaszáscsillag feljöttekor útra fog kelni, a tudós úr pedig már akkor testét átadta a nyugalomnak s tudva van, hogy ha valakit álmából akarata ellen fölkeltenek, az aztán egy esztendeig mindennap fel fog abban az órában ébredni és többet el nem alhatik: azért ezt nem kell cselekedni.

A szép Mikhál sirt sokat, mikor búcsút kellett venni. Megsiratta jó, szerető atyját, megsiratta a virágait, megsiratta a régi cselédeket, a kis udvarra nyiló szobáját, a rézedényektől ragyogó konyháját; a tudós könyveket, no azokat nem igen siratta; a hálátlan! majd megemlegeti még! mindennapi társalkodói voltak! Sőt szerét tette, hogy az egész iszákot a bölcseség tárházával, a Georgica curiosával együtt otthon felejtse. A helyett elvitte lopva, a táskájába dugva az egyik pávafarkú galambját a kaliczkából.

Hanem azt a nyakába kötött amuletet nagyon megbecsülte, nem azért, hogy a pestis ellen megóv, hanem azért, mert egyetlen emléke soha nem látott édes anyjának.

És férjének sincs már anyja. Ő soha sem fogja már megtudni, hogy milyen az az «anya»?

Talán még akkor is sirt, mikor egy szorgalmasan összekötözött papircsomagot átadott a tűznek? A légposta hordta levelkék voltak azok. Addig tartogatta őket, a míg csak elő nem álltak a csengős öszvérek a házajtó elé. Tovább nem lehetett őket megtartani. Azt hitte, hogy azzal megsemmisítette őket, mikor megégette. – Pedig hiába égette meg; könyvnélkül tudta mind.

Hanem aztán a siralomra következett az örvendezés.

Mikhál először volt életében uton. Először látott most szabad erdőt, mezőt. A gyönyörű vidék annyi új szépségével kölcsön adta nevető képét annak az élettársnak is, a kihez hozzá lett kötve sorsa, hogy most sokkal kedvesebbnek találja őt, mint ez előtt; kivált mikor ily délczegen lóháton ült, egészen más alak volt, mint mikor hóna alatt a könyvvel, nagy alázatosan csoszogott a professora után. Most tudott dalolni a mellette gyalogoló diákcsoport közepett, s vidám hahotája kihangzott a karavánból.

Kézsmárk kerített falai, s az ismerős hegyormok messze elmaradtak már, s Mikhál elgondolkozott rajta, hogy most már ő saját maga asszonya lesz; van egy «ura», a ki egyuttal «szolgája». A háztáj, melyet ezentúl otthonának fog nevezni, másforma lesz, mint az eddigi. Ott nem fogja senki őrizni, regulázni, csupán saját hitvesi erénye. Mustrája lesz az asszonyoknak, a kire minden szem ügyelni fog s mondani fogják az emberek: olyanok legyetek, mint a tiszteletes asszony; tanuljatok tőle szerénységet, jó magaviseletet, jámborságot; aztán meg gazdasszonyi tudományt, takarékosságot; tanuljátok meg tőle, hogyan kell négy nyelven okosan beszélni? – s aztán meg azon az egyetlen egy nyelven még okosabban hallgatni? – ti többiek.

Iparkodott megtalálni a jövendő rejtélyes homályában azt, a mi kivánatos, a mi örvendetes, hogy lelkét beletörje az engedelmességbe.

Maga volt az asszonyszemély az egész utazó társaságban.

Öszvére mellé volt rendelve egy hajtsár, a ki azt zablájánál fogva vezesse, a hol patakon, kövek közt visz keresztül az út; s nógassa, ha meredek hegyoldalba kapaszkodik fel. Valami szotyák tót legény volt bocskorban, halinában, konya karimájú kalapja a szemére húzva. Nem is ejtett ki más szót, mint «gyi», meg «hő»! az is az öszvérnek szólt.