Part 19

Mind az idegen katonák, mind a jezsuiták előljárói siettek fel rögtön a városházára s a tanácsteremben nagy feleselés támadt közöttük a fölött, hogy melyiké legyen az elsőbbség? Löffelholz generalis azt allegálta, hogy ő rangjánál fogva jogosítva van a tanácscsal legelébb elintézni a katonai ügyet, Hyeronimus perjel pedig a rend kiváltságaira hivatkozott, a mik azt minden világi méltóság fölé helyezik.

Sem a katonák, sem a barátok nem akartak tágítani s mindkét fél fenntartá a fején ki a tollas kalapot, ki a capuciumot.

Ekkor sarkantyus léptek hangzanak a folyosó felől s e léptek közeledtére mind a két vitatkozó fél hirtelen útat nyit a közeledő harmadiknak.

Ennek is fel van téve a tollas barét a fejére. Skarlát süveg. Erős termetét veres dolmány fedi, nyakából karmazsin köpönyeg függ alá.

A merre ment, helyet adott neki pap és katona. Senki sem akarta, hogy az öltönyének valamely szegélye hozzáérjen.

Ez volt a hóhér.

Az arcza is nagyon megváltozott azóta, hogy lelkészi palástját ledobta. Akkor hosszú szőke haja most kurtára volt nyirva s szakálla két rőt csomóba hosszan leeresztve; arcza duzzadt volt a sok dőzsöléstől, dobzódástól, s egykor villogó nagy szemei csak úgy pislogtak most a rezes arcz puffadtságában. Ajkait a durva szitok elszélesíté: a vadból nemesült ember visszavadult őseredetéhez.

Ha semmi hóhéri apparatus nem lett volna is rajta, az arczából kiolvashatta mindenki rettentő hivatalát. Mindenki iparkodott helyet adni a közeledőnek.

S ha volt valaki, a kinek ez alak megjelenésére jobban el kellett iszonyodni, mintha a kaszás csontember emelkedett volna ki eléje a föld alól, az bizonyára Kalondai Bálint lehetett. Rá nézve ez nemcsak a vérontás embere volt; hanem egyuttal a férj, a kit feleségétől megfosztott.

Mikor a szenvedélye rávitte erre a lépésre, a mibe ezer összetalálkozó körülmény, felhevített indulat, sorserőszak kényszeríté bele, akkor is gondolt arra, hogy egyszer a megözvegyített férjjel még összetalálkozhatik; de akkor azt mondta: «készebb vagyok rablóbandát alakítani, mint kedvesemet még egyszer visszaadni megrontójának!» s az másforma találkozás lett volna. Az ilyen összejövetelt, minő a mostani, nem sejtheté előre.

Minden szem ő rá nézett: a ki feje volt a városnak, elnöke a tanácsnak.

És őt e pillanatban sem hagyta el a bátor lelke. Úgy nézett Kaczenreiter Henrik szeme közé, mintha soha se látták volna egymást, mintha semmivel se lenne adósa.

A bakó oda plántálta magát a biró elé s rossz magyar kiejtéssel, lengyeles accentussal mondá:

– Híttak: jöttem.

Bálint hidegvérrel egészíté ki a mondatot:

– Elátkozott föld porából lettem.

(Tudniillik, hogy ez a kettős mondás van felirva azon sáskák szárnyaira kháldeai betükkel, a mik legelőször Mózes hivására jelentek meg, s azóta is előjönnek időnként, mikor az Úr megakarja alázni az embereket az ő kevélységükért.)

Ezt a közmondást pedig minden ember ismeré s annál fogva a főbiró szava csendes mosolygást idézett az arczokra, s a derültség mormogása hangzott köröskörül, azért, hogy a főbiró olyan kész volt letromfolni a goromba tolakodót.

Még inkább meg voltak azután elégedve a bölcseségével, mikor kimondá a határozatát, véget vetve az elsőbbség fölötti ortályoskodásnak.

– Első az egyház, azután jön a világi hatalom, utolsó a bakó.

A wallonok generálisa azonban erőszakos ember volt, kardjára csapott s azt mondá, hogy ő az első ember a városban s szörnyű lármát kezdett csapni.

Erre Kalondai Bálint kitolta maga alul az elnöki széket, letette a birói pálczát, felkötötte a székéhez támasztott kardot, s feltette a süvegét. Most aztán négyen voltak feltett föveggel a tanácsteremben.

S akkor azt kérdezé a generálistól:

– Tanácskozni jöttünk-e ide, vagy dulakodni?

A wallon vitéz átlátta, hogy emberére talált: tetszett neki az a bátorság, kezét nyújtá a főbirónak s nevetve mondá:

– Jól van, jól, főbiró uram: nem jöttünk verekedni; csak tessék megint leülni és deliberálni. S azzal hátrahúzta magát.

Ez elhatározott magaviselet annyira megnyeré a tanácsbeliek tetszését, hogy a helyét elfoglaló főbirót egy harsány «vivát»-tal üdvözölték.

A győztesnek maradt vicarius pedig sovány kezét feléje nyújtva, mondá:

– Deus benedicat tibi!

– Nem kértem semmi benedictiót, főtisztelendő úr. A birói székben még áldást sem szabad elfogadni.

S azzal hozzáfogott a város és a jezsuita collegium között fenforgó ügy elintézéséhez.

Azt, hogy valakinek otthon vannak-e a gondolatjai, s teljesen úra-e a lelkének? legjobban megpróbálja az, ha idegen nyelven kell beszélni. És Bálint tudott értekezni a jezsuitával latinul, a generalissal németül, a nélkül, hogy felakadt volna. Még pedig, a mit a Fürmender hangosan meg is jegyzett a szomszédjának, mind két nyelvben fölötte állt a vele beszélőknek. A jezsuita culinaris stylusával szemben az ő szabatos stylus curialisa, s a generalis laposnémet idiomája ellenében az ő Lutherféle magvas kifejezései diadalmas replicát képeztek.

És a háta mögött állt a bakó.

S a megoldandó tárgyak sem voltak oly pehelykönnyük. A város részéről alá kellett irni az oltalom-levelet, melynek értelmében a jezsuiták szabadalmai, birtokai biztosíttatnak, kolostoruk, mint menhely, szentnek és annak küszöbe világi hatóság által átléphetetlennek nyilváníttatik; ellenben a jezsuita kollegiumnak is alá kellett irni a reversalist, hogy tartózkodni fog a protestansoknak erőszakkal, cselszövéssel, moralis pressióval, vagy megvesztegető igéretekkel a római hitvallásra áttérítésétől.

Bálint el tudta találni józan bölcseséggel a helyes középútat az ellenkező követelések között, s megőrizte az okmányokat a jezsuiták furfangos közbevetett mondataiktól, mentális reservátáiktól.

És ezalatt a háta mögött állt a bakó.

A vicarius meg volt elégedve az egyezménynyel, s midőn Bálint a tollat kezébe fogta, hogy azt aláirja, azt mondá kenetteljesen:

– A jó mag jó vetést fog adni az aratónak.

S Bálint arra gondolt, mikor rányomta a pennáját a pergamenre, hogy valjon azok a betük, a miket ő itt most elvet, miféle vetést teremhetnének valaha az ő számára?

A generalissal való ügy sem volt simább az előbbinél: meg kelle határozni a városi hatóság s a katonai parancsnokság között létrejövendő viszonyt. A városnak is volt fegyveres őrsége s a fölött magának tartá fel a rendelkezést. A kapukat együtt kelle mindkét félnek őrizni s végül legombolyítani azt a gordiusi gubanczot, mikor két egymással ellenséges nemzetű, fogalmú, vallású és meggyőződésű ember egymással megegyezik a fölött, hogyan és miképen legyen azután híve és oltalmazója az ország törvényeinek, meg a császárnak, a hadseregnek és a városi szabadalmaknak, úgy hogy ezentúl mindeniknek eleget tegyen s egyiket se csorbítsa meg? és a midőn egyik fél sem akar az oldalán levő kardhoz kapni, hogy a csomót ketté vágja vele.

S hogy e szövevényes ügy fonalait is a legbölcsebben hozta a rendes bordákba Kalondai, annak bizonysága az, hogy egyik fél sem volt vele tökéletesen megelégedve.

És végül aztán még az is eszébe jutott, hogy a háta mögött áll még valaki: a bakó.

Ezt már nem is idézte maga elé, csak úgy beszélt hozzá harmadik személyben, s a hogy amazt kiejtése elárulá: – lengyelül. (Mintha soha magyarúl, németűl, diákúl nem feleseltek volna egymással hajdanában.)

– Henrik mester holnap reggel hat órára felállítatja a piaczon a vérpadot s legényeivel együtt várni fog a tanács küldötteinek megérkeztére.

Több szót nem vesztegetett e tárgyról. Feloszlatta a gyűlést és hazament a házához.

E napnak délesti óráiban a nagytiszteletű esperes urat hívták a Kalondai házhoz, hogy az Úr vacsoráját adja fel az asszonyságnak.

Az esperes nem hitt egyebet, mint hogy Sára asszony haldoklik s nagy volt a meglepetése, a midőn az ifjú asszony ágyához vezették. A szép Mikhál kivánta a haldoklók által felveendő sakramentumban részesítést.

A nagytiszteletű úr csodálkozott ezen szerfölött; hisz még tegnap ott látta a templomban Mikhált ájtatosan imádkozni. És ma a haldoklók szentségét ohajtja.

– Ki pöröl Istennel? mondá Kalondai Bálint.

Szép Mikhál fölvette az Úr vacsoráját s a lelkész ráadta az áldást.

És a szép Mikhálnak abban az órában semmi testi baja nem volt. És a szép Mikhál még is valóban haldoklott már.

* * *

Másnap, januáriusi éjjel, virradat előtt készen állt már a szomorú alkotvány a kassai piaczon. A kik korán keltek, a sűrű ködön keresztül, mint pokoli árnyalakokat láthatták a hegyes süveges bakó legényeket az égő katlan körül forgolódni, melyben szörnyű szerszámaikat tüzesítették, s a kezeiket melengették, hogy a munkánál ne legyenek elgémberedve.

Mikor hetet ütött a székes egyház toronyórája, a bástyaőr az öreg dobbal háromszor jelt adott s arra a város tornyában megszólalt a szegény bűnösök csengetyűje, szomorú, szívreszkettető hangú lélekharang; melyre megnyilt a városház kapuja s mint szokás, legelől jött lóháton a bakó, azután az elitéltek; legutól a tanácsosok: a főbiró, a főrector, a conrector, a syndicus és a fürmender. Ezek egy átelleni ballustradeon foglaltak helyet, középett a főbiró; a bakó pedig felhágott az emelvényre.

A fejvesztésre itélt polgárkatonát bajtársai kisérték a vesztőhelyig. Kassai polgárnak az a kiváltsága volt, hogy ha kivégzésre lett elitélve, szabadon, láncz nélkül mehetett a vérpadig, tarthatott beszédet a néphez, elbucsúzhatott családjától, barátaitól, s nem tartozott tűrni, hogy a bakó hozzá nyúljon.

Az elitélt polgár derült arczczal, felemelt fővel jött, két bajtársa karjába öltött kézzel, a kik vigasztalták. Ő meg visszavigasztalta őket.

– Sebaj komám! Csigavér! Máson is megesett ez már. Nekem nem baj, másnak nem fáj. Áldja meg az Isten, a kik itt maradnak!

Aztán megölelte, megcsókolta sorba a kis gyermekeit s szétosztotta a komái közt.

– A kis fiamat neked adom, a kis leányomat te rád hagyom.

És így sorba valamennyit.

– Ki sir itten olyan nagyon?

A főbiró sirt ott a menyezet alatt; nem állhatta ezt ki hangos zokogás nélkül.

Az elitélt megszánta biráját s odaszólt hozzá:

– Ne sirjon főbiró úram. Igazságos itéletet mondott ki rám. Megérdemeltem ezt a halált. Áldja meg az én Istenem! Egy csepp vérem se nyomja a lelkét soha; mert az igazságos itélet volt! Fordítsa félre a fejét, takarja el a szemeit, ha rosszul esik látni, mikor azt végrehajtják.

De Kalondai Bálint nem takarja el a szemeit; hanem parancsolt nekik, hogy ne sirjanak, de nézzék végig a jelenetet.

Tanult!

Tanulta, hogyan kell bátran, nem ingadozó léptekkel felmenni azon a hét lépcsőn, derült arczczal megveregetni a vállát a hóhérnak, megkérdeni tőle, hogy elég éles-e a szerszáma? s azután köszöntetni az otthonvalóit.

A polgár maga leült abba az alacsony székbe, összetette a térdein a kezeit és elkezdé énekelni az ismeretes zsoltárt:

«Ne szállj perbe én velem: Óh én édes…..»

Csak idáig énekelhette. Azt, hogy «Istenem» már a trónja zsámolyánál mondhatta el az ő Urának.

Bálint megtanult valamit.

Ezután következett a másik, sokkal iszonyítóbb jelenet.

A boszorkányt hozták elő.

Ez már nem viselte békén a sorsát. Rúgott, harapott, karmolt; szidta a szenteket és az embereket s invitálta az ördögöket, hogy jőjjenek a segítségére. Úgy kellett erőszakkal a pelengér-oszlophoz megkötni.

S ez undorító küzdelemben a Kaczenreiter Henrik gyönyörűségét találta.

A bakó rettenetes kiváltságai közé tartozott a halálra kínzottakat még szóval is kicsúfolni, lelkileg is megkínozni.

– Hehő! átkozott vén boszorkány! Kezem alá kerültél valahára.

– Én szoptattalak, te kutya! Boszorkánytejet szívtál; attól légy ördöngössé!

– Gyere csak boszorkányok királynéja, hadd koronázzalak meg!

Azzal fejére tette a három fából alkotott koronát s egyet csavart rajta.

Babura Pirka odafordítá az arczát Kalondai Bálinthoz s hozzákiáltott:

– Biró! vetesd le fejemről ezt a koronát; mert fáj!

A bakó röhögve mondá neki.

– No majd mindjárt hozok neked enyhítőt, hogy ne fájjon s kezébe vette az áztatott nyirfa seprőt s megint egyet facsart a koronán.

A kínzott nő felordított.

– Biró! öless meg egyszerre, hogy meghaljak!

– Ne félj, majd feltámasztalak én! ingerkedék vele a bakó s megragadta vállán az öltönyt s azt leszakítá róla, hogy hozzáférjen a testéhez a korbácscsal.

Azt a császárpiros öltönyt, a miben a Bálint a Mikhált megszerette.

De Henrik is ráismert arra az öltönyre.

– Nézd, még most is az a ruha van rajta, a mit a feleségemtől lopott el. Tolvaj! Gyujtogató! S az alatt hagyta süvölteni a korbácsot a levegőben.

– Megütsz? hóhér! Visszaütlek, hóhér! Én sütök a pofádra olyan billogot, hogy ott viseled holtig! Te kakaslovag! Te szarvas állat! Megkoronáztál? Megkoronázlak én jobban! A te feleséged, a te szép Mikhálod most is él s annak a birónak a szeretője ott ni! – Nesze két szarv a fejedre: viseld!

A hóhérlegények kaczagni kezdtek.

E szóra a dühbe jött férj olyat ütött a korbácsa ólomgombjával a gúnyoló fejére, hogy az nem beszélt többé semmit ezen a földön, s azzal a vérpad szélire ugorva, kezét a korbácscsal kinyújtá Bálint felé.

A tanácsurak elszörnyedve ugráltak fel helyeikről valamennyien.

Bálint pedig nyugodt, csendes hangon mondá:

– Úgy van, – igaz!

Ekkor aztán Zwirina Ágoston így szólt hozzá:

– Most van már itt az ideje: letenni a főbirói pálczát Kalondai Bálint uram!

Bálint átnyujtá a pálczáját s aztán leszállt az emelvényről s hazament.

Senki sem kisérte: egyedül ment.

Mikor hazaért, szép Mikhál az arczáról olvashatá a szerencsétlenséget.

– Mindennek vége. El vagyunk árulva és nyilván bevádolva.

Szép Mikhált nem zavarta meg ez a hír: készen volt rá.

– Most csak egyre kérlek, szólt Bálintnak, s azt kell, hogy megengedd, ha szeretsz. Egyetlen egy védelmünk van. Ez az, hogy Kaczenreiter Henrik álorczás volt: mikor elvett, másnak hazudta magát atyám előtt, mint a mi volt. Ez házasság megsemmisítő akadály. Védhetnők magunkat azzal, hogy nem voltam törvény szerint neje, csalással vett el, erőszakkal tartott magánál. De én kérlek téged, ne mondjuk el ezt a védelmet. Szegény apám nem tudja, mi sorsra jutottam: ne tudja meg soha!

– De nekem is van anyám!

– Csak a szíve fog megrepedni miattad, s aztán az idvezültek sorába jut. Őt nem vádolja semmiért a belső biró. Ellene volt annak, hogy engem elvégy. De az én apám maga intézte így, hogy e rettentő végzetbe jussak: ha ő megtudná e balsorsot, e gyalázatot, a minek okozója volt, az nem csak halálát okozná: az a mennyországot is bezárná előtte.

Bálint megcsókolá szép Mikhálját.

– Igazad van. Nem fogjuk magunkat védni.

Ebben a nyomban ott termett náluk a jó Simplex.

– Bajtárs! Gyorsan lóra kapjatok. Még nincsenek bezárva a kapuk. Tizenkét jó barátod összeállt, hogy futástokat elősegítsék. Nincs gondolkozni való idő. A tanács fölöttetek deliberál.

Erre Bálint azt mondá:

– Ha magam volnék egyesegyedül, a kit üldöznek, nem mondom, hogy el nem menekülnék; de ketten vagyunk hozzá, s inkább legyen a fejem odadobva a porba a Mikhálom feje mellé (ti majd fölveszítek azokat onnan s lemossátok róluk a port), hogy sem az ő neve az enyim mellett legyen a pelengérre felirva, a mit senki le nem törülhet rólunk többé. Mi helyünkben maradunk, és bevárjuk azt, a minek jönni kell.

– Így is jól van. Mondá a Simplex. De hát védjétek magatokat. A legelső szabály, tudod: «si fecisti, nega». Eltagadjuk a vádat emberül. Itt vagyok megesküdni rá, hogy láttam a két szememmel, mikor a Vihodár kastélyában a Henrik felesége bennégett. Egy pinczével alább vagy feljebb a pokolban, nekem nem tesz különbséget. Különben is a VIII. parancsolat csak azt mondja, hogy «ne tégy a felebarátod ellen hamis tanubizonyságot!» de azt egy szóval sem mondja, hogy «mellette ne tégy!»

– Nem, jó Simplex. Azt mi nem teszszük. Ha Mikhálom azt mondaná, hogy ő nem volt Henrik felesége soha, hogy ő más személy, akkor azt fognák tőle kérdezni, hogy ki volt hát? Hol született, ki az atyja? Ezt pedig ő nem fogja megmondani soha. Érted-e miért?

– Értem bajtárs. Az apja fehér hajszálaiért.

– S ha e kérdésre nem felelne, akarnád-e, hogy az én bálványomat a kínvallatás alá vonják?

Bálint féltve szorítá magához a remegő teremtést, míg a Simplex a fogait csikorgatta s az ökleivel verte a saját koponyáját.

– És elvégre is! szólt Bálint büszkén felemelve fejét. Inkább meghalok százszor és látom a feleségemet előttem meghalni, hogy sem én, a kis-szebeni peczérrel szemközt állítva, egy hazug szót ejtsek ki ajkamon és piruljak előtte! Fusson ki inkább a vérem a földre, de ne szökjék az arczomba! – Én hazudjam ez ember előtt félre fordított arczczal? De szemközt akarok vele állani bátran és megmondani neki az igazat és aztán a szeme közé köpni!

– Helyesen, Bálint! Úgy cselekszel, a hogy igazi ember tesz! szólt maga is elragadtatva a Simplex, míg a szép Mikhál férje lábaihoz borult és a kezeit csókolá. – Már most hát csak az utolsó ajánlatunkat fogadd el. Ha sem futni nem akarsz, sem tagadni; akkor a tizenkét jó barátod kezesnek áll érted a tanács előtt életével és minden vagyonával, hogy szabad lábon védhesd magadat.

– Ezt köszönöm nekik: s bizony nem vallanak velem szégyent.

A mint a Simplex eltávozott, jött a város heroldja, törvény elé idézni Kalondai Bálintot és feleségét.

Sára asszony csak akkor tudta meg, hogy mivel vádolják a gyermekeit?

Szertelen nagy dühbe jött e miatt.

A mint otthon öltözve volt, még kis subáját sem vette magára, rohant gyermekei után. Szerette volna látni, ki veszi el azokat az ő kezei közül?

«Bolondok! Istentelenek! Rágalmazók! kiabált utcza hosszat. Ürügyet kerestek, hogy a fiamat elpusztítsátok, az egyetlen igaz hazafit, mikor mind eladtátok magatokat. Hogy a kénköves tüzeső emészsze el az egész várostokat!»

Befúrta magát a vádlottak után a tanácsterembe. Az alabárdosok útját akarták állni, azokat jobbra-balra taszította az ajtófélhez s utat tört magának a zöld asztalig. Alig tudta addig tartóztatni magát, a míg a syndicus felolvasta a vádlevelet, mely szerint Kalondai Bálint elszöktette Kaczenreiter Henrik feleségét s együtt élt vele törvénytelen házasságban.

Dehogy engedett volna Sára asszony valakit mást hamarább szóhoz jutni a válaszadásban.

– Hazugság, rágalom, szemtelen gyalázatos koholmány az egész! Hogy az én menyem, Milka, valaha a kis-szebeni bakónak a felesége lett volna. Állj elő, te veres ruhás pojácza: és mutasd elő azt a házasságlevelet, a mely szerint az én menyem, Milka, valaha tégedet, a kis-szebeni peczért választott volna törvényes ferjének! Tégedet; te veres szelindek! ez a jámbor teremtés, a ki olyan, mint egy angyal. Vagy add elő, ha tudod, nevezd meg itt azt a papot, a ki ezt az angyali lelket itt, teveled, pokol fajzatával, emberek nyúzójával, kutyaverő csamangóval az oltár előtt összeesketett volna.

Henrik megrettent: még a szakálla is remegett a vaczogó állán, a mint ez asszony eként megtámadta; mert hogy vele, a bakóval eskették volna össze Mikhált, azt bebizonyítani nem tudta volna. Ő, mint lelkész vette azt el. Csalással vette el. S az most ki fog derülni. Csak úgy kapkodott a felelet után.

De még jobban megrettent Mikhál. Ijedten szorítá meg Bálint kezét.

S arra Bálint felemelé nyugodt, méltóságteljes hangját s Henrik felé fordulva, mondá:

– Én megtiltom kendnek, hogy e kérdésre feleljen! Senkinek semmi köze ahhoz. Én elismerem és bevallom, hogy feleségem azon embernek a hitvese volt. Elvettem őt tőle; mert szerettem. Elvettem őt tőle; mert jobb neki meghalni velem együtt, mint élni amaz emberrel együtt. Miért tettem? arról csak Istennek felelek meg, s az ő bosszuálló cherubimjainak!

– E földön pedig nemes Kassa városa törvényszékének; monda a főrector, ki főbiró nemlétében a tanácsban elnökölt. Kegyelmed ismeri a törvényt: tudni fogja, hogy az ilyen bűntettnek büntetése: halál.

– Bevárom azt.

– A mi megítéltetett.

Szép Mikhál kezeit összetevé keblén s martyr-arczát az égre emelve, megdicsőülten tekinte fölfelé, míg Bálint erős karja kebléhez szorítva tartá.

De a bekövetkezett ünnepélyes csendben felhangzott Sára asszony szivszakasztó sikoltása.

– Én appellálom az itéletet!

– Hová mi tőlünk? kérdé a főrector kegyetlen, hideg szóval.

– A nagyfejedelemhez.

– Az fogságban ül lengyel rabságban.

– A királyhoz, a császárhoz!

– Az meghalt. – Szólt rá tompán ugyanazon vigasztalan hangon.

– Tehát appellálom az Istenhez! kiáltá az anya elkeseredett indulatában.

E kiáltás után mély csend következett, egy pókhálóba akadt légy vergődését meglehetett hallani. E mély csendben egy tompa föld alatti hang kondult meg, e választ dörmögve:

– «Az meg alszik.»

A bakó szájából szaladt ki ez a szó.

Mire a zöld asztal mellett ülő esperes felkelt s úgy üté arczul a megszólalót, hogy annak a száján kiömlött a vér.

HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.

Nem minden akeppen tewrteenic az vilaagon, a mint elewre kifvndaaltatott wala.

Teljes diadalát ülte már a Zwirina család a Kalondaiak fölött. Megfizettek nekik a templomi megszégyenítésért, a tornában megveretésért; sértett büszkeségükért bőségesen.

A tanács által kimondott itélet úgy hangzott, hogy mind a két vétkes feje vesztésével büntettessék; az asszony elébb. És azután a lefejezett tetemek nem a temető megszentelt földébe, hanem a temető árokba takaríttassanak el, a hol a város szamarai legeljék le sirjaikról az ott megtermő bógácsot.

Ez az utóbbi sulyosítása volt a büntetésnek.

De emlékezetes példát kellett szolgáltatni és elégtételt adni a megsértett közerkölcsnek, mely mélyen föl volt háborodva azon vakmerőség miatt, hogy egy ily gonosztevő még a város legmagasabb hivatalára is feltolakodott s egy becstelen személy, ki mint másnak a hites felesége, tiltott szerelemben élt egy férfival, az első helyet merte bitorolni a templomban, s a legelőkelőbb társaságokat is jelenlétével megfertőztette és oly hosszú ideig méltatlanul fogyasztá a ráhalmozott nagy tiszteletet. Ez oly bűn, a mit az egy halál maga ki nem engesztel; hanem azt még a siron túl is sujtolni szükséges.

Hanem annyi emberség még is volt a birákban, hogy Kaczenreiter Henriknek megtilták a feleségét saját kezével kivégezni. A csábítóval már elbánhat tetszése szerint.

És ismét hangzott a szegény bűnösök lélekharangja: a városház kapuja újra megnyílt, s a szomorú nászmenet közepén ott jött az elitélt pár: egymást támogatva. Mikhál hófehér ruhában, szép haja fehér szalaggal átkötve, Bálint pedig ünnepi öltözetében, rókatorkos mentéjében, hosszú haja a vállait verte.

A tanácsbeliek elfoglalták a menyezetkarzatot, közepén ült Zwirina Ágoston.

A gyászpadhoz érve, Bálint felsegité Mikhált a lépcsőkön, ki könnyed léptekkel haladt fel azokon.

A távolban egy asszony átkozódásait lehetett hallani, kit az alabárdosok erővel tartottak vissza, hogy zavart ne csináljon: Sára asszony volt.

Mikor fölértek a fekete posztóval bevont emelvényre, a Bálint megcsókolgatá a Mikháljának az orczáját és kezeit.

– Megbocsátasz-e nekem?

– Nincs miért megbocsássak.

– Szörnyű halálodért…

– Az örökre egyesít te veled.

– Reméled, hogy ismét látjuk egymást?

– Várok rád az ég kapujában, míg megjösz.

– S ha én pokolra jutok bűneimért?

– Kikönyöröglek onnan az én Istenemtől.

– Akarsz-e imádkozni még?

– Békesség van már szivemben.

– Amen…

Azzal leülteté őt arra a kis székre. Hosszú nagy haját felköté tekercsbe azzal a fehér szalaggal.

Mindkettőjük számára ott állt egy-egy vaskoporsó.

Az öreg legény pallosára támaszkodva állt a kis szék mellett.

Mikhál ráismert és megszólítá.

– Mátyás mester, úgy-e jó asszonya voltam mindig?

– Bár ne lett volna az soha. Dörmögé a kemény férfi.

– No hát úgy bánjék majd velem, s jutalmazza meg az Isten.

Bálint azt kérdezé tőle:

– Bekössem-e szemeidet?

– Csókold le. S hunyva maradnak.

Nem is nyiltak fel, csak a túlvilágon.

Egy villanás, egy suhanás s a sértett emberi törvénynek elég lett téve: odafenn pedig az angyalok nevetve fogadták a testvérüket s kérdezék tőle kiváncsian, mi jobb odalenn a földön: az élet, vagy a halál?

Az emelvény tulsó oldaláról odaugrott Kaczenreiter Henrik, hogy a holttetemet fölemelje.

– Hozzá ne nyúlj! kiáltá rá oroszláni dörgő hangon Bálint; – mert olyat ütök rád, hogy előttem szállsz a másvilágra.

Azzal leveté rókatorkos mentéjét s lekiálta a körülálló sokasághoz.