Part 18

– Harapj hát! Edd meg magad s fulladj meg tőle.

A boszorkány arcza már elkékült, szemei kidülledtek az üregeikből, közel volt hozzá, hogy a szájába betömött saját öklétől megfulladjon. És Sára asszony bizonyára nagy jót tett volna egész családjával s megbocsátotta volna neki minden égi és földi hatalom, ha akkor azt a gonosz teremtést ki nem bocsátja addig a kezei közül, a míg az a pokolnak nem adja tarkabarka lelkét!

Hanem hát másként volt elhatározva abban a nagy könyvben, melyet megirtak a prædestinatióról a világ teremtése előtt épen annyi ezer esztendővel, a hány ezer esztendő a világ teremtése óta elmult.

A tusakodás nagy zajára elő kellett kerülni a házi cselédeknek. Azok gyorsan segítségére siettek vitézlő asszonyuknak s miután a Pirka hajából illendő mennyiséget kitéptek, megkötözték a kezeit s minthogy a maga lábán nem akart menni, úgy szánkáztatták végig a hóban a városházáig. A boszorkány még akkor is azt kiáltozá, hogy «boszút állok én ezért az egész házatokon!»

Mikhál pedig mindezekről nem tudott semmit, mert eszmélet nélkül feküdt ájultában; késő este volt már, mire magához tért, hogy megismerte a körüle levőket.

HARMINCZHARMADIK FEJEZET.

(Megmagiaraaztatic, mill soc io vagion abban, hogy «pvblica privatis praecedvnt», az az: az nilwaanwaloo dolgoc elewbb elinteeztetendewk, hogi sem mint az magaanos tenniwalooc.)

Mikor eljött az idő, hogy Kalondai Bálint visszatértét, a pozsonyi küldöttséggel, lehetett várni, attól a naptól fogva minden nap odaszegődött Simplex a bástyatorony őréhez, kivel mint trombitás pajtással, jó czimboraságban volt s onnan leste a Pozsonyból jövő szánokat.

Jól benn volt már az idő a farsangban, mikor elvégre megjött a fullajtár előre hirül hozni, hogy jön hazafelé a küldöttség, a város négy lova küldődjék eléjük, nehogy azzal a fülig sáros négy konya turcsival tartsák bevonulásukat a székes városba, a mit Pozsonyban fogadtak.

Mikor a kapu közelébe értek, Simplex elkérte a toronyőrtől trombitáját; szokás volt, ha kitünőségek érkeztek a kapuhoz, azoknak a tiszteletére válogatott szép nótákat fujni. A mint hogy a postakocsis maga is az egész úton szebbnél szebb nótákat szokott trombitálni a bakon, ha az utazók érdemesek voltak rá.

A Simplex azt a nótát fujta a Bálint érkeztére, a minek a verse így kezdődik:

«Vágtass lovam, siess haza, Beteg az asszonyod maga.»

Gondolta, hogy csak megérti!

Meg is érté azt a Bálint! de nem fogadta meg az intést; azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a városházához.

A város kocsisa már öreg legény volt; Bálint atyját is sokat hordta a város ügyeiben, ő neki is hű embere volt.

– Főbiró uram. Ne mennénk előbb a házhoz? kérdé, mikor a bástya-kapun behajtottak.

– Nem fiam, első a város dolga: azután a magamé.

Mikor a városháza előtt megállt a szán, a hol már akkor a követek megérkeztének hirére a tanácsbelik és a száz-polgárok összegyülekeztek, a legelső, a kivel leszálltában találkozott Bálint, Homonnai gróf volt.

– Volt már kegyelmed a házánál? kérdezé Bálintot félrevonva.

– Nem voltam még; felelt az. «Publica præcedunt privatis.»

– Menjen kegyelmed elébb haza.

– Nem teszem azt, kegyelmes uram. Lehet, hogy rosz hirre mennék haza s az vagy elvenne valamit a lelki erőmből, vagy adna hozzá valamit: úgy, hogy vagy lágyabb lennék, mint szükséges, vagy keményebb, hogysem kivánatos. Most pedig nehéz megpróbáltatás előtt áll a város, mely előtt minden magunk bajának hátrább kell állani. Tehát első a városháza, azután a magam háza.

S hogy Bálint így cselekedett, azért neki mindenki igazat adott mingyárt, mihelyt előadta az országos dolgok állását ez idő szerint.

Az erdélyi nagy fejedelem, hogy Ferdinánd királyt lekenyerezze, átengedte neki a linczi békekötésben Erdélyhez csatolt öt tiszáninneni vármegyét.

Azután nem hallgatva semmi jó tanácsra, berontott Lengyelországba s első támadását nagy siker követte, már elfoglalta Krakkót.

Ferdinánd király elvállalta a neki átengedett magyarországi részeket, hanem azért Rákóczy Györgynek megizente, hogy menjen ki Lengyelországból, mert különben ő maga segítségére megy a lengyeleknek s egyesült erővel kiveri őtet onnan.

Most még a szultán is megharagudott Rákóczy Györgyre, a miért az ő engedelme nélkül háborút kezdett s a magyarországi részeket Ferdinándnak engedte. Sztambulban nem sokat tréfálnak, ha megharagudnak. A szultán letette a fejedelemségből II. Györgyöt s helyébe Barcsainak adta az athnáméval a fejedelmi botot s egyúttal a krimi tatárok khánjának megparancsolta, hogy népeivel felkerekedve, rontson rajta az engedetlen vazalluson.

Most azután Kassa városának e kettő között van választása.

Vagy csendesen odahagyni magát ajándékoztatni Ferdinánd királynak II. György nagyfejedelem akarata szerint, a minek a legelső következése az, hogy az eddigi fejedelmi hadak a városból kivonulnak, átkelnek Ecsed várába, helyükbe pedig beköltözik egy wallon ezred, a hadparancsnokul kinevezett Löffelholz generális vezetése mellett; másodszor pedig a jezsuitáknak a kolostoruk visszaadatik s azok a wallon ezreddel egy időben ismét beköltöznek a városba.

Ez az egyik keserű falat.

A másik pedig az, hogy ha nem tetszik a német barátság, itt van helyette a török. A szultán letette György nagyfejedelmet, helyébe kinevezte Barcsait. Ha tetszik Kassa városának, állhat Barcsai részére s behivhatja védelmül az egri basát.

Lehet választani a kettő közül.

Most volt aztán drága a jó tanács.

Itt volt az a kő, a mit egy bolond beledobott a kutba s aztán száz okos sem tudta azt kihuzni.

A tanácsülés ezen dolgok hallatára szerfelett viharossá vált. Kalondai Bálint az elnöki széken alig tudá fentartani a rendet, annyira fel voltak hevülve a kedélyek.

Egyik azzal fenyegetőzött, hogy inkább felgyujtja házát, hogy sem a német katonákat szállásolják be hozzá; a másik ellenben azt fogadta, hogy elébb rakásra öli gyermekét, feleségét, hogy sem azt megérje, hogy török jancsárok garázdálkodjanak közöttük; s ha kifogyott az egyik a hitetlen pogányok szidásából, túlhajtott rajta a másik a jezsuiták feketére festésében.

Ebből aztán két párt támadt, mely keményen ellenállt egymásnak s egyik sem akart engedni.

Az elnök csak hallgatott.

Végre a Rector hozzá fordult s kérte az ő véleményét.

– Ha kivánják, hogy szóljak, mondá Kalondai: akkor én kimondom, hogy sem az egyik, sem a másik véleményhez nem hajlok. Jog szerint az átengedés Ferdinándnak nem történhetik meg; mert a föltételt, hogy Rákóczy Györgyöt a lengyelek ellen segítse, nem tejesíté. De viszont a szultánnak sincs semmi joga Kassa városával rendelkezni; mert ezzel csak az ország rendei parancsolhatnak. Így Rákóczyt is csak az erdélyi rendek tehetik le, s ha kell nekik Barcsay, csak ők választhatják meg. Az én hitem tehát az, hogy ide sem a wallon lovasok, sem a török spahik be nem jönnek; hanem bezárjuk a városnak kapuit s ha erőt hoznak ellenünk, azzal szembe mi is erőt állítunk, a hogy apáink tették. Ha így akar végezni a tanács, ráteszem a fejemet s Isten legyen a biró közöttünk. Én nem félek a véremet kiontani a városomért.

Jaj, de annál inkább félt ám Zwirina uram, s olyan okosan sorba szedte a rossz következéseket, a mik e nyakasságból származhatnának a városra: tüzes golyókkal meglövöldöztetés, emberhalál, kiéheztetés, dögvész, tűzi veszedelem, kereskedők tönkrejutása, kézművesek elpusztulása, végül megostromoltatás, capitulatio, iszonyú hadi sarcz, sőt még a székesegyháznak is protestans kézről való elvétetése; – hogy a midőn szavazásra került volna a dolog, a tanács nagy többsége azt határozá, hogy bele kell nyugodni a fejedelem akaratával történt változásba inkább, mintsem ujjat húzni a két császárral; hogy bocsáttassék be a wallon ezred: hisz azok is a magyar király katonái.

Mikor aztán ez határozatba ment, akkor Homonnai gróf fogá a város aranyozott kulcsait, s odadobá az asztalra, kimondva, hogy ő mátul fogva nem tekinti magát senki ezredes kapitányának, hanem a hadait hazaereszti, maga pedig elmegy a saját birtokára szántani, vetni s bölényre vadászni.

– Ha kegyelmed megy, akkor én is megyek, mondá erre Kalondai Bálint, s én is leteszem a ház asztalára a birói pálczát; viselje nálamnál bölcsebb ember.

S azzal ő is végig fektette az asztalon azt az aranyozott gombú spanyol nád botot s felkelt a székéből. S valóban jó angyala volt az, a ki azt súgta neki, hogy rögtön ez órában mondjon le birói hivataláról. Ez a feje fölött élivel függő kardot fordította lapjára.

Azonban ekkor egyszerre minden oldalról neki estek: baráti úgy mint ellenségei, (az utóbbiak még jobban) könyörögtek, hogy ne tegye azt; legbuzgóbban marasztalta Zwirina uram, a főrektor, hogy ne hagyja el a várost e nehéz napjaiban: hisz az ő bölcsesége oly magasan áll mindannyié felett; nála nélkül a városban felbomlik az egyetértés; épen ilyen válságos időkben van szükség az olyan erős lélekre, melynek párját nem találni. Utoljára leggyöngébb oldalát is megtámadták: hogy az gyávaság, megfutni épen akkor, mikor veszedelem közelít, elbújni a baj elől! addig addig ösztökélték, míg a jó angyal sugallatát elnémítá a becsvágy, a városa iránti szeretet, a kötelességérzet. Engedte magát a helyére visszaültetni; a miért aztán kapott egy nagy vivátot s még fel is akarták emelni székestől együtt, mint biróválasztáskor, de csak intett, hogy azt ne tegyék.

Homonnai gróf erre eltávozott a tanácsteremből; neki nem volt ott többé semmi dolga.

Kalondai Bálint pedig kijelenté, hogy a főbíróságot csak addig tartja meg, a míg a dolgok új rende bekövetkezik, akkor válaszszanak helyébe más főbirót.

Ez a nehéz ügy ekként elintézve lévén, a syndicus és a fiskálisok előhordták az actákat, a mikben a senatus meghozta már az itéletet s csak a főbiró aláirására várnak azok. Ezek sürgősek, mert bűnügyiek, mikben a halogatás kegyetlenség. A büntetésnél a gyors végrehajtás: kegyelem.

Még azok miatt is ott kellett maradnia Bálintnak, mielőtt saját házatáját megláthatta volna.

A legelső, a mit eléje tettek, aláirás végett, volt egy halálítélet.

Az első halálitélet, melyet alá kellett irnia.

Nagyot dobbant a szíve!

Embert ölni a csatatéren, a harcz hevében; karddal szemközt vágó embert, megtámadva homlokegyenest, rákiáltva, hogy «védd magad, vagy add meg magad!» Embert, a ki ellenség, férge a hazának, dúvad, oroszlán a mi népünk között; azt megölni erős kézzel, lesújtani, kettévágni, összetörni, kopjahegygyel, karddal, buzogánynyal, ezt próbálta elégszer s jól forgott kezében a fegyver; – de embert ölni hidegvérrel, puha karszékben ülve; meglánczolt embert, a ki se nem futhat, se nem küzdhet, embert, a ki e városból való, polgártárs, a ki talán ismerősünk, a ki sápadt halálfélelmében nevünkön szólít: azt megölni, lábához dobni a kettétört pálczikát: ebben még ujoncz volt.

Azt kérdezte, mit vétett ez az ember?

«Megölte a feleségét…»

Irtózatos bűn!

«A jó reményben levő feleségét ölte meg.»

Névtelen gonosztett!

Senki sem orvosa ennek a sebnek, csak a bakó.

Bakó?

Erre nem gondolt akkor, mikor ama diadalmas napon sorrul-sorra járta a templomokat, hogy végigimádkozta volna valamennyi oltárt, azért, hogy őrizze meg Isten ezt a nemes várost attól a szomoruságtól, hogy itt a jövendő év alatt a bakó jőjjön igazságot tenni!

Az kínos találkozás lesz, mikor Kalondai Bálint és Kaczenreiter Henrik azon a szűk téren egymás elé fognak lépni: az egyik, mint nyomorult bűnösök birája, a másik, mint elitéltek kínzója, kivégzője!

Hogy fog ő ezen ember szeme közé nézni?

Nem akart megnyugodni az elfordíthatlanban; azt kivánta, hogy adják elő a vétkes bűnvádjának történetét. Halálitéletet biró nem szentesíthet, mielőtt a vádlott védelmét hallotta volna.

Az előadó conrector aztán felolvasá előtte a vádat is, a védelmet is. Egy polgárkatona, – nevét jól ismerte Bálint, mészáros mester volt; éjjel az őrjáratból részeg fővel tért haza. Otthon a felesége zsémbelő szóval fogadta, mire ez feldühödve kardot rántott s hozzávágott az asszonyhoz. Csak a kardlappal akart ráütni; de az ördög megtaszította a kezét, a hogy szokása ilyenkor incselkedni s a kard hegye úgy találta az asszonyt, hogy meghalt bele. A gyilkos, tette után rögtön maga jelentette fel magát, bünét megbánta, maga kérte a halált.

– Tehát ittas állapotban követte el a bűnt és megbánta szörnyű tettét, mondá Kalondai Bálint mentségképen.

– Ez szolgált bűnének enyhítésére, felelt rá Zwirina főrector; ezt tekintetbe véve, egyszerű fővételre itéltetett, a helyett, hogy a vértettét megillető felnégyeltetés hajtatnék rajta végre.

– Vannak gyermekei? kérdé a főbiró.

– Heten, felelt rá a conrector.

– Hét árva maradt utána! sóhajta fel Bálint; a kiknek ártatlan fejéről soha se moshatja le senki azt a gyalázatot, hogy apjuk hóhér keze által veszett el!

– Úgy van! mondá hideg, kegyetlen szóval a főrector; heten lesznek utána megbélyegezve, ha apjukat kivégzi a törvény. De ha kegyelmet adunk neki, mi mind a harminczezer lakosa Kassának leszünk örökre megbélyegezve! s minthogy évkönyvünkből, a mi bele van irva, többé ki nem téphető; a késő századok, mikben a barbarismus napról-napra előhaladó korszaka, most még művelt városunkat is le fogja igázni, jogot fognak keresni az előrement példában arra, hogyan kell még a hitvesgyilkosoknak is kegyelmet osztogatni.

– Nem kivántam számára kegyelmet. Örökfogság a városi vízvezeték taposó malmában, a lelkiismeret kínzó fúriával szivében, nagyobb büntetés volna rá nézve a halálnál.

– Ne Rosicruciánuskodjunk, kedves főbiró uram. Ha mi nem ölünk, minket ölnek meg. Ha a gonosznak kegyelmet adunk, a jókat hagyjuk védelem nélkül. Ennek a kemény szájú népnek példa kell, a mit szemével lát. Egyszer kegyelmezzünk meg a vétkesnek s száz támad utána. Fogja kegyelmed a tollat kezébe. Nehéz kötelesség ez; de teljesíteni kell.

Kalondai Bálint homlokán, mint a reggeli harmat a virág levélen, úgy gyöngyözött a hideg veriték, mikor azt a tollat megmártotta a kalamárisban, s úgy reszketett a nagy erős keze, a mig aláirta a nevét az itéletnek, hogy azt az ő máskor oly erőteljes calligraphiáját majd alig lehetett elolvasni.

– Mi van még hátra?

– Még van egy másik itélet. Ez a «hárum pálczárum» itélete.

Ennél a szónál meg kell állapodnunk egy kissé, hogy megtudjuk, mi az? Mind a két német szövegű krónikásunk úgy irja azt le, hogy «harum pallizarum», a mi valószinüleg a «három pálczára» itéltetésnek diákozó ragozással elferdített kifejezése; de azt mind a kettő homályban hagyja, hogy mit értettek az alatt? A debreczeni várostanács évkönyveiben azonban már világosan megmagyarázva találjuk a sajátszerű büntetés nemét, mely erkölcstelenségre csábító, ördögökkel czimboráló nők számára volt feltalálva; a debreczeni krónika azt mondja: «három fával megkoronáztassék!» A német krónika-iró hozzá teszi, hogy ritka, a ki ezt túl éli. Az elitélt koponyáját három fa közé szoritották s aztán a bakó a három fát lassan öszsze csavargatta, míg a végeik összeértek. Az elitéltnek pokoli kínokat kellett kiállani az által. Gyakran elájult. Akkor aztán élesre metszett seprűvel verték, míg újra eszméletéhez tért.

Ezt a rettentő itéletet kelle Bálintnak aláirni.

Mikor az elítélt nevét meglátta, azt hitte, hogy elsülyed vele az az egész ház.

«Babura Pirka.»

Kék-zöld karikák tánczoltak szemei előtt.

Hogy ennek az ő keze alá kellett kerülni!

– Olvassa át az actákat főbiró uram: Kegyelmedet az érdekelni fogja. Mondá a főrector.

Kalondai Bálint olvasott.

Mintha egy csoport ördög, (kinek neve «légió») vonulna végig szeme előtt azokban a fekete betűkben, felkunkorodott farkú, hegyes szarvú, vasvillán nyargaló, pókhasú, keresztlábú, háromlábú, egymás farkába kapaszkodó ördögfattyak; közbe egy-egy pirossal kiczifrázott initiale: ez maga Belzebub, Asztaróth, Szemiázáz; a ki a többit hajtja maga előtt.

Oh az pokolbeli tudomány volt, a mit e betük hirdettek.

Az elfogott nő vallomásai, Bálint anyjának vád-bizonysága, ismerősök és idegenek tanúskodásai, kik mind egy átkozott cselszövényt bizonyítanak meg, mely az ő üdve, boldogsága, becsülete ellen volt kikoholva. A vádlott nem tagadott semmit. Bevallott a puszta kérdezésre mindent: hogy őt a nagy hatalmas úr, Zurdoki küldte el Kalondai Bálintnénak az elcsábítására, hogy szándéka volt őt, ha szép szerével lehet, úgy; ha nem, erőszakkal is ellopni az urától és Zurdoki kedvesévé tenni, hogy ezért meg volt fizetve s minden alkalom el volt már készítve a gonosz terv kivitelére.

Hanem azután, mikor azt kérdezték tőle, hogy minő eszközökkel tudott Kalondai Bálintné közelébe jutni? hogy tudta azt rávenni, hogy erkölcstelen ajánlatait meghallgassa, holott azoktól irtózott, azokat visszautasította, sőt végre borzalmában elájult? mindezekre a vádlott nem felelt egyebet, mint azt, hogy «boszorkány vagyok, mindent megtudok tenni!» Sőt még mikor a kínvallatás alá vonták is, állhatatosan megmaradt a mellett, hogy neki a boszorkányi hatalmán kívül semmi sem volt segítségére. Végre, mintha kiszámította volna: az utolsó kínzás alkalmazásánál azt kivallotta, hogy ő a Kalondai Bálint feleségének édes anyja: ezért engedte őt a nő magához közelíteni. Sőt elég vakmerő volt ez asszony azt állítani, hogy ha majd hazajön a főbiró, az maga fog a tanácsnak könyörögni, hogy mentsék fel őtet minden büntetés alól – a felesége anyját.

Bálint érzé, hogy az egész világ a fejére omlik.

És aztán eszébe jutott az a mondás: hogy az igazi férfi akkor áll meg legbátrabban magasra emelt fővel, mikor az egész világ darabokra hull körüle.

Barátai és ellenségei ott a zöld asztalnál aggódva és leskődve várták, mit fog tenni? Megrendül-e e csapás alatt s igazolni fogja a boszorkány állítását? Könyörögni fog-e érte, hogy ne bántsák?…

Kalondai Bálint pedig fogá az irótollat, megmártá azt, s most már nem reszkető kézzel irta alá a dátumot és a nevét az itéletnek, s még azzal a tollal kétszer alá is húzta ezt a szót «három pálczára» s volt gondja rá, hogy végűl a porzótartóval s ne a kalamárissal öntse végig az itéletet.

S azután rányugtatá nehéz öklét a percsomagra s felszólítá a conrectort, hogy hajtson össze egy ív papirost, s fracto margine irjon a tanács nevében meghivó-levelet a kisszebeni bakónak, Kaczenreiter Henriknek, miszerint hivatalos kötelessége szerint jelenjék meg nyolcz nap alatt Kassa városában, a ma hozott véritéletek végrehajtására, mely itéletek vele párban közöltessenek, s végűl árjegyzékét nyújtsa át a város pénztárnokánál, ki annak kifizetésére felhatalmaztatik. A meghivást maga irta alá.

Még az a gyönge reménycsilláma volt, hogy ha ezt a levelet meglátja Kaczenreiter Henrik, s megtudja, hogy neki: – a szebeni hóhérnak kell szemtől-szembe állni Kalondai Bálinttal, a kinek kedvesét atyjától elcsalta, a kivel átellenben akkor ő egy lángész, egy lumen volt: – lelkész és tudós, egy kicsapott iskolatárssal szemben, most pedig egy megvetett ember, ki minden város kapuján ki van zárva és szemben vele a vetélytárs, az ország egyik legnevezetesebb városának első tisztviselője! és hogyha meg fogja tudni azt, hogy az elitéltek egyike, a kin neki rettentő mestersége remekeit végre kell hajtani, saját atyjának régi gazdaszszonya, ő neki magának ápoló dajkája; – hát akkor lesz benne annyi emberi érzés, hogy ő maga otthon marad, s mint akárhányszor tevé, csak az öreg legényét küldi el az itéletek végrehajtására.

Hitt egy nehezékre való emberi érzésben Kaczenreiter Henriknél.

Ezeket elvégezve, kelt föl azután elnöki székéről.

Az egész tanács meghajtotta előtte fejét. A Fürmender, az ifju Zwirina Ignácz, az összes polgárság hálás köszönetét fejezte ki főbirája iránt, kinek szilárd, bölcs magaviselete minden utána jövőknek például szolgálhat.

Akkor aztán sietett a saját lakába Bálint.

Nem kérdezett semmit: nem hagyott beszélni senkit. Visszafojtotta csókjaival a szót mind anyja, mind a felesége ajkain, s azután ölébe véve a szép Mikhált, azt sugá fülébe szerelmes férfi hangon:

– A minek jönni kell, hadd jőjjön! Ha jó, ha gonosz, következik ránk, vigasztaljon az, hogy együtt ér mind kettőnket.

A miben a szép Mikhál meg is nyugodott.

HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET.

Beteliesedic az pelldabezeed, hogi ki mibenn bevnewss, abban megbevnhewdic.

Rosszul ismeré pedig Kalondai Bálint Kaczenreiter Henriket s egészen kudarczot vallott a psychologiai számítása.

Kaczenreiter Henrik természete e néhány év alatt egészen elfajult.

Mikor Bálint a kézsmárki collegiumban együtt tanult vele, akkor egy tudományára hetyke, társai előtt szellemi tehetségeivel kérkedő ifjoncz volt. Akkor is kiállhatatlan a többiek előtt testi és lelki erejének fitogtatása miatt; a ki a gyöngébbeket üldözte, ha birokra keltek vele, kegyetlenül összetörte, ha apró csinyeket követtek el, azokat az előljáróknál beárulta s tudományával valamennyi felett præpotenskedett.

De mind e hatalmaskodásának végczélja volt az, hogy lelkész legyen. Ott is üldöző, áskálódó maradt volna ugyan, önhaszonért, előmenetelért pályatársainak nyüge, ostora: egész osztályának férge: hanem e pályából kilódítá őt atyjának erőszakos keze s visszarántotta annak ellenkezőjére, a saját mesterségébe. – Talán jót cselekedett akkor.

Henriknek az volt az igazi hivatása! Pár év alatt úgy bele találta magát, mintha mindig abban nevekedett volna. A durva társaság hamar egyformává tesz mindenkit, a ki bele keveredett. Az az érzés, hogy az egész világ megveti az embert, felkölti a daczos ösztönt, ezt a megvetést visszatorolni az egész világon. Addig remete életet élt, bornemisza volt; most egyszerre a mámorba sülyeszté érzékeit s nem szeretett kijózanodni. Apjának borzasztó halála fenevadi kegyetlenséget oltott szivébe. Kastélyának leégése aztán az emberi érzésnek utolsó szikráját is kioltá szivéből. Elvesztve azt a nőt, a kit szenvedélyesen szeretett, egészen lealjasult s csak azon némberek társaságát kereste, a kiket előbb-utóbb összeköt vele – nem az oltár, hanem a pelengér. Ma tüzes csók, holnap tüzes billog! – S minthogy kastélya elégésekor kincseinek nagy részét is elveszté, kapzsi lett: vissza akarta szerezni az elvesztettet. Akkortájban kezdték megismerni Lengyelországban azt a festett kártyákkal való szerencsejátékot, a mit Gringenőr Péter talált fel; s Henrik minden üres idejét a lengyel városokban tölté, együtt kártyázva a környék korhelyeivel, csalóival és zsebmetszőivel. Néha a saru szárában hordott ezüst nyelű evőkését is elvesztette a játékbarlangban. – Ilyenkor aztán jaj volt annak, a ki keze alá került.

Egyszer már intést is kapott az országbirótól, hogy ha hívebben utána nem lát a hivatalának, a hóhérságból csúfosan el fog csapatni.

Mindezekből meg lehet érteni, hogy a mint Kaczenreiter Henrik megkapta a kassai tanács meghivó-levelét, egy pillanatra sem tétovázott, hogy a meghivásra személyesen jelenjen meg. Az, hogy a meghivó-levél alá Kalondai Bálint, mint főbiró van aláirva, nem zavarta őt meg: ellenkezőleg, ingerlőnek találta az egykori vágytárs előtt hatalmas hivatalában mutatni be magát. Az meg épen gyönyörüségére szolgált, hogy az egyik áldozat maga Babura Pirka. Mindig gyanakodott a boszorkányra, hogy az gyujtotta fel a kastélyát, s az lopta el kincsei egy részét. Még azt nem tudta, hogy a legnagyobbat. Hogy élve kaphatja őt a keze közé: ezt a gyönyörüséget nem engedte volna másnak.

Nyolczad napra a meghivás után a kassai piaczon döczögtek végig a szebeni hóhér szekerei, feketére festett, veres kerekű és rudú járművek, a miken, mint vándor komédiás csapat, hordta magával a szomorú társaság szörnyű szinpadának kellékeit. Lovas darabontok és muskétások kisérték őket elől hátul.

A nemes tanácsnak máskülönben is nehéz napja volt ekkor. Korán reggel érkezett meg a wallon vértesek két dandára a városba, nem azt a szép tárogató sipot fujva, a minek a változatos melodiáihoz úgy hozzá volt szokva a lakosság; hanem azokat a rideg, recsegő trombítákat, a mik csak emberijesztésre vannak kitalálva. S a két lovas osztály között jött, öszvérek hátán ülve s rémséges zsolozsmákat énekelve, a jezsuiták collegiuma.