Part 17

– Ő volt. Rám nézett. Hozzám szólt. Csufolt és fenyegetett. Oh mint reszket minden tagom!

– Ne remegj édes. Tedd a kezedet ide a keblembe. Hadd melegedjék fel. Nincs-e nekem hatalmam téged megvédelmezni?

– Nincs! Ha az egész világ ellen van is erőd megoltalmazni: ez egy asszony ellen nincs. Tudod te azt.

– Ne félj tőle. Rongyos volt? Pénz kell neki. Kifizetem s hallgatni fog és odább megy. Ha minden vagyonom utána megy is, megveszem tőle a te nyugalmadat. Ne rettegj tőle. Ő bizonyosan fel fog téged keresni: azért jött. Itt szekrényem kulcsa: adj neki pénzt. Úgy tedd, hogy anyánk észre ne vegye. A mint kielégítetted, én rögtön dobszó mellett kihirdettetem, hogy minden idegen bevándorlott koldus, kuruzsoló, jövendőmondó, huszonnégy óra alatt hagyja el a város határát, s akkor ő el fog tünni innen.

Ezzel a biztatással nagy nehezen megnyugtatá Bálint a szép Mikhált; de annak még is egész éjjel nyugtalan álmai voltak: felugrott az ágyból s el akart szaladni a világba; mintha halálra keresnék.

Másnap, mi alatt Bálintnak a városházára kellett menni, Mikhál aggódva figyelt minden ajtónyitásra, kutyaugatásra: gyakran kikémlelt a zárt ablakon az utczára; de egész nap nem háborította meg senki. A rettegett alak nem jött elő.

Harmadnap, negyednap elmult, a nélkül, hogy a félelmes rém megjelent volna előtte: már azt kezdte hinni, hogy az csakugyan nem volt egyéb, mint képzelet alkotta kisértet.

Következett azonban a péntek nap; a mikor a város koldusai sorba járják a házakat s azoknak a számára minden ajtónak nyitva kell lenni.

Mikhál mindig maga szokta a pénteki alamizsnát kiosztogatni a pitvar ajtóban: egy darab kenyeret és egy polturát minden koldusnak.

Egyszer csak jön csoszogva a félig nyitott ajtó felé a rettegve várt veres kendős, bebugyolált alak s elkezdi nyöszörgő koldus hangon:

– Dicsértessék…

Mikhál nem engedte neki végig mondani a káromló üdvözletet; hanem megragadta a kezét s hirtelen bevitte magával az oldalszobába.

Itt aztán a koldus asszony lekapta a fejéről a veres kendőt s Mikhál szemébe nevetett.

– No, úgy-e, hogy itt vagyok megint? Nos? Hát? Gondolkoztál-e felőlem sokat? Emlegettél az uraddal? Valjon hol járhat a szegény Pirka? Bárcsak még egyszer meglátnók a pofáját? Rám ismersz-e még? – Egy cseppet sem fiatalodtam meg azóta.

– Pirka asszony, szólt Mikhál, összeszedve minden lelki erejét, nem beszélhetünk sokat, mert az anyám észreveszi.

– Ah! hát neked rajtam kívül is van anyád?

– Kendnek pénz kell, azt jól tudom. Adok, a mennyi tőlem telik, aztán távozzék kend Isten szent hirével.

– Nekem pénz nem kell; azt rosszul tudod. Most is tele vagyok vele. Itt van; nézzed. (S azzal egy reczés erszényt mutatott eléje, melyben legkevesebb volt: száz arany.) Nekem más kell. Nem is megyek innen senki szent hirével, mert nem azért jöttem ide. Hanem épen azért, hogy te veled beszéljek. Még pedig csendesen, minden félelem nélkül. Tudom már a házi szokásokat. Délután két órakor a férjed felmegy a városházára s ott végzi az ügyes-bajos dolgokat. Az öreg asszony ugyanakkor lefekszik délutáni álmot alunni: megkivánja a teste szegénynek. A széket bezárják délután s csak este hat órakor nyitják ki ismét, délután senki sem vitet húst, az alatt a legények a vágóhidra mennek dolgozni. Hanem a kapu alatt van egy oldalajtó, a melyen keresztül a vágott húst fel szokták hordani a székbe. Ezen keresztül észrevétlenül bejuthatok; még a kutyák sem ugatnak meg. Légy ott magad délután, mikor kettőt üt az óra. Aztán majd mondok neked valamit.

Azzal hirtelen a fejére csapta a kendőjét megint s kisurrant a szobából, koldusmódra tipegve, csoszogva végig a hosszú folyosón.

Mikhál kinzó kétségek között maradt hátra.

Valjon mit akarhat vele ez a némber, a kinek oly nagy hatalma van fölötte? Ha pénzzel nem lehet megvenni a titoktartását, valjon mi árt szabhat érte?

Nem szólt senkinek az adott találkozásról, még férjének sem; de alig várhatta, hogy Bálint elmenjen a városházához s napa elszunnyadjon a karszékében; a mint a két órát ütötte, már odalenn volt a székben, melynek az utczára nyiló belső rácsajtaja zárva volt; a kapubejáratra nyiló pedig csak be volt támasztva.

A Babura Pirka pontos volt a megjelenésben. Ovatosan körültekintett, ha nem leskelődik-e itt valaki? s azután lassan behúzta maga után az ajtót, hogy ne nyikorogjon. S akkor durva, veres kezével megczirogatá a szép Mikhál arczát, sunnyogón hizelegve:

– Ej kincsem, de megszépültél, a mióta utoljára láttalak.

Mikhál végigborzadt ez érintéstől, e szavaktól.

– Nem hiába bomlik úgy utánad az a szerelmes Zurdoki.

– Zurdoki!

– Az hát! Bizony nem is a magam mulatságára jöttem ám a ti dohos Kassa várostokba; hanem azért, mert ide küldtek: bogarkám. A derék nagy úr, a kegyelmes, gazdag jó úr, így szólt hozzám: eredj édes Pirka hugám; eredj el Kassa városába: keresd fel az én gyönyörüséges virágszálomat, a szép Kalondai Bálintnét, a te kedves magzatodat, a kit férjhez adtál bártfai esküvővel, vidd el neki ezt a bogláros övet, kösse fel az én emlékemre, hadd legyen tőle még szebb…

Az öv úri asszonynak való volt, türkizokkal, igazgyöngyökkel kirakva. Mikhál azt a földhöz csapta haragosan.

– Szemtelen!

– Nos? Ki a szemtelen? Én?

– Nem. Hanem a küldője.

– Ej kincsem. Hisz ez nem minden. Még többet is küldött, többet is ád. Kincseket rak rád, hogy még jobban ragyogjon a szépséged.

– Nekem nem kellenek az ő ajándékai!

– Hát ki beszél itt ajándékról? A mit szép asszony kap, az soha sem ajándék. Ha valaki egy szentnek hoz valami drágaságot, azért teszi, hogy általa bejusson a más világon a mennyországba; ha meg valaki egy szép asszonynak küld drágaságot, azért teszi, hogy bejusson még ezen a földön a mennyországba. Ez nem ajándék: ez megérdemelt jutalom.

– Minek a jutalma?

– Minek no? Hát annak, hogy valaki bejut a te mennyországodba.

– Micsoda? Ez a fertelmes vén ördög hiszi azt?

– Ej ej na. A férfi soha sem fertelmes, s az ördög soha sem vén. Ha rútnak találod, majd adok valami büvitalt innod, a mitől egyszerre olyannak fogod találni, mint Argylus királyfit.

– Eredj vele a pokolba! Nekem nem kell se rútan, se szépen. Nekem van férjem, a kit szeretek.

– Kettő is van; az a nagy baj! s az egyiket nem szereted. Az egyiket már megcsaltad. A kis-szebeni kastélyban ott lovagol a kakason az első, az igazi férjed; a kit elhagytál a szebbért, jobbért. Már most folytasd! Azt gondolod, meglehet ezen az uton állni, a ki egyszer rálépett? Azt gondolod, azért hoztalak ki a kis-szebeni vihodár kastélyából, hogy időjártával egy kövér mészárosnéval többen üljenek a kassai székesegyházban?

– Rettenetes asszony! Mit akarsz velem tenni?

– Bolond! Mit akarok veled tenni? Neked akarom adni az egész szép világot! Azt akarom, hogy tudd meg, mi volt azon az almafán, miről Éva anyánk szakított egyet? Mért nem szakított már tizet, huszat, ha egyet? Azt hiszed, hogyha azt akartam volna, hogy a szentek sorába kerülj, mint martyr, nem ott hagytalak volna a kisszebeni hóhér házában? Ezt a te szép fehér atlasz bőrödet, ezeket a te villogó nagy szemeidet, ezt a te piros orczádat, kivántató ajkaidat, ezt a te deli termetedet talán nem tudom én megbecsülni, hogy mennyit ér? Nem ásnak a Dubnikban annyi nemes opált, a mennyit a te két szemed meg ne érne, s a mihez a te rózsás ujjad hozzá ér: az aranynyá válik. Ha azt teszed, a mit én mondok, gazdagabbak leszünk, mint Dárius király! S még csak fáradságodba sem kerül. Csak annyiba kerül, mintha álmodnál. Ki veszi azt tőled számon, a mit álmodol? Meggyónod-e, ha azt álmodtad, hogy más felesége voltál? Ne félj, ha rám bizod magad, a lábad sem ütöd meg sehol. Ha pedig tőlem menekülni akarsz, hiábavaló erőködést kezdesz. Tudod, hogy csak egy szavamba kerül, csak egy megirott levélbe Kaczenreiter Henrikhez s te el vagy veszve Bálintoddal együtt, s lesz belőled egy piaczon megseprüzött gyalázatos személy, s a kassai főbiró fejét leütik miattad; mert él még a hites urad s nem választottak el tőle, mikor a másiknál férjhez mentél.

Mikhál elszörnyedve érezé, minő borzasztó kelepczébe jutott; erővel, hatalomszóval a gonosz lélektől meg nem szabadulhat. Asszonyi ravaszság sugallt neki egy gondolatot, a mit a büszke harag kész tervnek érlelt meg agyában. Azt tette fel, hogy szinlelni fogja, mintha ráhajlana a csábító gonosz tanácsára. Bele fog egyezni annak becstelen ajánlatába: magához fogja édesgetni Zurdokit s mikor azt közel csalogatta, mindent megmond a férjének, s akkor a férj, a minő Bálint, bizonynyal meg fogja ölni mind a csábítót, mind a kerítőnét, és ez emberölését minden nemzet szokása, törvényei igazolni fogják.

Tehát arra gondolt, hogy megölesse a férjével azt, a ki titkukat egyedül birja. Elég oka volt rá, hogy őt halálra gyülölje – ezért a megbecstelenítő ajánlatért, az ördögi rossz szándékért, melylyel egy ártatlan lelket kárhozatra akart vinni; de mégis a főok, a miért a gyilkos eszme megfogamzott lelkében, az volt, hogy az agyonütött kerítőné örökre hallgatni fog aztán.

Azért azt sugta halkan a Pirkának:

– Félek, hogy megtudja valaki.

A Pirka szemei szikrákat szórtak, mint a farkasé, e szóra. Azt hitte, hogy fogva van már a madár.

– Azt csak bizd rám. Sugá vissza Mikhálnak. Nem asszony az, a ki meghagyja fogni magát. A ki ért hozzá, azt is meg tudja tenni, hogy két helyen legyen egyszerre. Megteszi azt az urával, hogy mikor legjobban néz, akkor nem lát. Csak te bizd magadat én rám. A hogy az eddigi titkoknak nem jött még nyomára senki, az ezutánvalókra sem fog rátalálni soha. Belőlem tüzes harapó fogókkal sem veszi ki, a mit felőled tudok, semmi hóhér; mézesmázas szavakkal sem veszi ki semmi deli legény; – de egy görbe nézés a te szemedből – meglehet, hogy kiugratja belőlem.

És a szép Mikhál annyira legyőzte a szivében érzett iszonyatot a gonosz nő ellen, hogy megszorította a kezét s azt mondta neki, hogy csak tartsanak össze ezután is, s hogy holnap is jőjjön el hozzá ebben az órában erre a helyre.

– Aztán majd ha eljön az ideje, monda neki bizalmasan, akkor megint megcsinálja kend azt a babonát a tűzhöz tett bögrével, hogy a kecskebak elhozza a hátán a szerelmes legényt.

A Mikhál tudta már jól, hogy nem a kecskebak hozta el akkor a Bálintját a hátán, sőt inkább hogy az igen nagy utat tett érte gyalog; de hizelkedni akart vele a boszorkánynak s annak tetszett a példálózás: hamisan hunyorgatott rá és aztán megint megczirógatá a Mikhál orczáját, s azt igérte, hogy holnap megint eljön s azzal lopva, a hogy jött, megint odább czammogott. Úgy kitudott surranni a kapun, hogy senki sem vette észre.

Mikhál pedig fellopózott a szobájába s levetette magát az ágyára és sírt keservesen.

Aztán mikor a Sára asszony azt kérdé tőle, hogy miért olyan veresek a szemei? azt hazudta neki, hogy fehér himzésen dolgozott, attól veresedtek meg.

Sára asszony aztán eldugta a szekrénybe az egész fehér himzést, hogy a Mikhál ne rontsa vele a szemeit. Az urának pedig, mikor hazajött, arra a kérdésére, hogy volt-e már itt a Pirka? azt hazudta, hogy még ma sem volt itt.

Másnap megint eljött a két óra ütés után a boszorkány s lopva bezárkózott a kapu melletti székbe a Mikhállal s ott beszélt vele egy teljes óra hosszat.

S mikor eltávozott a Pirka, a szép Mikhál ismét felment a szobájába és sírt, a míg csak a napa fel nem ébredt.

S mikor a Sára asszony azt kérdezte tőle, hogy miért veresek a szemei? azt hazudta neki, hogy nagyon erős szaga van a bazsalyikomnak, attól fájdult meg a feje.

S a Sára asszony rögtön kihordatott minden virágot a Mikhál szobájából, a mik ott az ablak hidján mázos cserepekben álltak.

Az urának ma is azt hazudta a Mikhál, hogy még sem jött feléje a Pirka.

A következő nap vasárnap volt. A Mikhál azt állította, hogy nem jól érzi magát, nem mehet a templomba. Csak Sára asszony és Bálint mentek ezuttal az Isten házába.

Az alatt pedig a Pirka ismét meglátogatá a Mikhált s a menyecske azzal a biztatással bocsátá el a boszorkányt, hogy ha a kegyelmes úr közeledni akar hozzá, ő kész lesz találkozni vele. Erre a Pirka azt igérte, hogy most sietve váltott lovakon, (seprünyélen!) vágtatni fog Sáros várába s nap nap után várhat a visszatértére.

Mikor azt tudta Mikhál, hogy a boszorkány utrakelőben van, neki is megkönnyebbült a lelke. Ma aztán megmondta a férjének, hogy a Pirka itt volt, ki lett elégítve és eltávozott, Bálint még az nap kidoboltatá, hogy hajnalhasadtig minden idegen kóborló elhagyja a várost, megseprüztetés büntetésének terhe alatt, ha azontúl itt találják.

A Pirka ott kullogott épen, a hol a kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a kemény parancsolatot. Ráismert a trombitásban a Simplexre. A népcsőcselék között odafurakodott hozzá, s hátulról hirtelen befogta a szemeit a két kezével s azt sugá a fülébe: «szeretsz-e még gyémántom?» De az ujjai valami olyan átkozott szerrel voltak bekenve, hogy a kinek a szeméhez ért vele, az egy napra megvakult tőle.

Akkor aztán a csőcselék ujjongása közepett elosont a piaczról s többé nem volt megtalálható a városban.

A gonosz boszorkánynak aztán sokáig nem hallották hirét. De a szép Mikhál arczára csak nem tértek vissza a rózsák s a Bálint homlokáról nem akartak eltünni a redők. És Sára asszony figyelemmel nézte mind a kettőt. Itt valami nagy bajnak kell lenni.

Hogy a szép Mikhál azóta nem kivánja a templomot.

Annyit megtudott a Sára asszony, hogy biróválasztás napján, mikor a menye egyszerre elájult, egy idegen koldus asszony lépett eléje, veres kendővel a fején; s szomszédoktól, utczán járó-kelőktől azt is megtudta apródonkint, hogy ugyanezen koldusasszony több napon át rendesen abban az órában, a mikor ő elszokott szunnyadni, beosont a házba, s onnan csak huzamosb idő mulva jött ki.

«Az én menyem meg van rontva; mondá magában. És azt senki más nem teszi, mint ama gonosz boszorkány.»

A szép Mikhál egyre hervadt, fogyott. És senki sem tudta, mi baja?

* * *

E közben az országos dolgok gyors fejlődésnek indultak. Rákóczy György nagyfejedelemnek mind nem használt se a saját országrendeinek ellenzése, se a szultán tilalma: ő hadat gyüjtött s a kozákokkal, oláhokkal szövetkezve, megindult Lengyelország ellen. Ferdinánd császárnak pedig, hogy a maga részére hódítsa, odaengedte az egész Tiszán inneni birodalom-részét: a mivel ugyan azt a maga részére nem hajtotta; a császár elvette az ajánlott vármegyéket és városokat; de azért ellene mondott a Lengyelország megtámadásának s készült onnan Rákóczy Györgyöt, ha bejutna is, kiszorítani.

Ezen változás miatt Kassa városának is küldöttséget kellett megindítani Pozsony felé, hogy ott a császár küldötteivel, meg a nádorispánynyal értekezzenek a város szabadalmainak fentartása, s a vallásszabadság és a békekötések pontjainak megerősítése végett. E küldöttség vezéreül és szónokául lett megválasztva a főbiró: Kalondai Bálint.

A küldetés miatt hosszabb időre el kellett távoznia hazulról, s volt nagy sirás és sóhajtozás a miatt a szép Mikhál részéről. Bálint örömest elvitte volna magával Pozsonyba is; de télvíz ídején nem lett volna okosság olyan gyönge asszonynyal utra kelni. De mikor elment, rábizta az anyjára, hogy úgy őrizze az alatt az ő kedves Mikhálját, mint a szeme fényét; a mi felől, ha nem mondta volna is, ugyan meg lehetett nyugodva, mert a jó Sára asszony nagyon is szerette a menyét s folyvást azon töprengett, hogy valjon ki és mivel ronthatta meg, hogy ilyen búskomor lett egy idő óta?

A Bálint eltávozása után rögtön nagy hó esett s Sára asszony felbiztatta a menyét, hogy a többi farsangi bolondokkal ő is menjen ki szánkázni a városba: talán a friss levegő használni fog egészségének; ha a friss hideg lég megcsipi az orczáit, talán ujra kivirulnak rajtuk az eltünt rózsák.

Mikhálnak is tetszett ez a szórakozás; fel hagyta magát öltöztetni prémes bundácskájába s befogatott a csengős szánba. Hátul a bakon ült a jó Ali, s kongatott a sudaras ostorral nagyokat.

A mint a templom szögletén bekerült a szán a térre, egy csoport dévaj csőcselék elkezdte a szánkázókat hógömbökkel megdobálni. Egy hólapda épen a Mikhál ölébe esett, ki midőn le akarta azt rázni bundájáról, a szétomló hógömb közepéből egy kis öszegyürt czédula esett lábaihoz.

Felvette azt és látta, hogy valami van ráirva.

«Ma két órakor ott leszek!»

Tehát visszajött! nem félt a tilalom ellenére beszökni a városba. Megleste, hogy mikor nincs itthon az asszonynak a férje.

A szép Mikhál arcza halaványabb volt, mikor hazakerült, mint azelőtt. Minden tagja hideg volt, mint a jég. Talán, ha a jó Sára asszony hirtelen egy kis szerecsendiós borlevest nem készít számára, még meg is betegszik. Ez azonban használt neki. Összeszedte minden erejét, hogy a mikor az a gonosz asszony eljön, eléje mehessen a találkozóra. Hatalmában volt neki, engedelmeskednie kellett, a mint az parancsolt: mennie, hová az hítta.

Még a haragját is megbénítá az a körülmény, hogy Bálint most épen elutazott. Ime a kelepcze kész, a kard fenve van: de ki ölje meg azzal most a kelepczébe jutott gonoszokat?

A mint azt hivé, hogy ebéd után Sára asszony elszunnyadt, leosont észrevétlenül a szokott találkozási helyre. A széknek a kapu felől is kettős ajtaja volt; mikor Mikhál a külső ajtót felnyitá, azt gondolta, hogy milyen különös volna, ha a boszorkány már ott volna a két ajtó között!

S csakugyan ott volt.

Úgy, hogy a Mikhál még csak fel sem sikoltott, mikor őt ott találta. A boszorkányok a kulcslyukon is be tudnak menni! Vagy talán tolvajkulcs segélyével?

– Jaj, babám, de meghalványodtál! sápitozott a Pirka, mikor a Mikhált meglátta. Rajta légy, hogy visszanyerd a piros színedet valahogy, mert így hamar vége lesz a dicsőségnek. Kassai színt kapsz már te is ebben a penészes városban. Ideje, hogy tovakelj innen.

– De hogy mert kend bejönni ide a városba megint? monda Mikhál, mikor tudhatja, hogy milyen erős tilalom van minden ilyen… ilyen…

– Ne válogasd a szót, kincsem; mondd ki igazán: ilyen sehonnai boszorkányfajta ellen: ha megkapnak, megseprűznek. Tudom én azt. De az ördög nem hagyja a lányát. A boszorkánynak is van esze, hogy mikor bejön Kassa városába az eperjesi kapun, ne mankóval a kezében, batyuval a hátán jőjjön, hanem szép három lovas, csengős szánon, aztán, ha ledobom ezt a rongyos szűrt, hát úri dáma vagyok én akkor.

A Pirka ledobta válláról a szűrt, fejéről a veres kendőt, s Mikhál azt a császárpiros selyem ruhát ismerte meg rajta, a mi az övé volt hajdan, a mire a Bálint azt mondta, hogy olyan benne, mint egy királyné. Egy kicsit zsirfoltos és kopott volt a selyem ruha, a hogy a kurtakocsmákban rajta maradt valakinek az öt újja, meg a sarka helye; de azért annál csúfabb boszorkánynak látszott abban a Babura Pirka. Nincs ocsmányabb, mint mikor egy ilyen orczátlan debella felöltözik czifra ruhába.

– Ne félts engem! Szánon jöttem én idáig is; a szegleten hagytam el a szánt, ott kaptam magamra ezt a rongyot. Esik a hó, sűrű a köd, senki se látott meg. Csakhogy itt vagyok már.

– Mit akar kend tőlem? kérdé Mikhál reszketve.

– Hát legalább is azt, hogy ülj le ide a kis székre.

– Minek?

– Nem tűrhetem, hogy olyan halvány vagy.

– Hát aztán?

– Van nekem egy fáin szerem; ilyen halavány asszonyoknak való. Ha ezzel egy kicsit bedörzsölöm az arczodat, olyan lesz az, mint a rózsa.

– Az én arczomat ki akarja festeni! szörnyedt el Mikhál, a szék leghátulsó zugába menekülve, s két tenyerével védve a két arczát.

– No hát mit ijedezel tőle? Hát arra való ez, hogy a kinek sápadt az arcza, piros legyen tőle. Hát kinek vét vele? Bánt vele valakit? Gyere ide no. Hát nem festettelek már ki egyszer? Akkor szeplősre, rútra. Ha az akkori szeretődnek úgy tetszett. De a mostaninak meg emígy tetszik.

– Mit beszél kend?

– Ejnye no. Hát mindent előre akarsz tudni? Semmit se bizol hozzám, a míg hegyiről tövire mindent el nem mondok. No hát elmondom, ha akarod. A te imádó bolondod, az a gazdag nagy úr itt vár a városon kívül az eperjesi csárdánál; öt mokány ló fogva a szánkója elé. Odáig velem jösz az én szánomon.

– Én?

– Ne félj, hoztam bundát is magammal, nem fázol meg.

– Én szökjem el innen?

– Most teheted, nincs itthon a férjed.

– Az Isten irgalmára, bocsásson el innen.

– Ne emlegesd azt az urat, mert megbántod vele az ördögöt, annak a barátságára pedig most nagy szükségünk van. Nem sok tanakodni való időnk van ám. Annak a nagy úrnak indulni kell már holnapután Lengyelországba a fejedelem után; az mindenüvé magával fog vinni, Krakkóba, Varsóba, úri asszonyságot csinál belőled s ha megunod, visszajöhetsz megint a mostani uradhoz; azt hazudhatod neki, hogy az apádat látogatni voltál, a kézsmárki professort.

– Távozz tőlem sátán! szólt Mikhál, erőszakosan fejtve le derekáról a boszorkány karját.

– No csak kiálts nagyot! kezdj el lármát csapni, hogy összeszaladjanak a cselédek, szomszédok, engem fogjanak el s aztán vallassanak ki, hogy micsoda ismeretségünk van egymás között? Az lesz a szép!

– Könyörüljön rajtam és bocsásson el innen.

– De azt a bolondot nem teszem. Arany tollat hullató madaram vagy te nekem.

– Odaadom kendnek minden pénzemet, drágaságomat, csak ne veszítsen el.

– Ejh, én nem ismerek irgalmat, kegyelmet. Egyszer már nem tűri el a természetem, hogy valaki olyan kegyes templomjáró boldogasszony legyen, a kiből én magamhoz hasonlót csinálhatok; aztán meg szavamat adtam, hogy elviszlek; boszorkányi hirnevem áll rajta. És utoljára dühös vagyok rátok, a mért meg akartatok csalni. Más várost hazudtatok nekem lakhelyül, hogy rátok ne találjak. A helyett, hogy mint fogadott anyátokat megbecsültetek, eltartottatok volna, kifizettetek egyszersmindenkorra rongyos pénzzel, a mi én nálam meg nem áll. Eztán nem eresztelek ki a körmöm közül. Ha egyszer nekem adtad magadat, az enyim vagy s ha az enyim vagy, az ördögé vagy. Nos, jer velem!

Mikhál szemei előtt összefolyt a világ, lábai roskadoztak, a zsibbadás egész újjai hegyébe állt: nem tudott szólni, csak tántorgott s kezével kereste a támaszt, a miben megfogózzék.

– Ha elájulsz, még roszabb lesz reád nézve, suttogott hozzá a Pirka. Akkor nyalábra veszlek, úgy emellek el innen. Közel a szán, sűrű a köd, esik a hó. Senki sem tudja meg, hogy hová lettél.

Mikhál végtül végig borzongott s aztán hosszában végig vágta magát a földön.

* * *

A jó Sára asszony a mai napon nem hunyta le délutáni álomra a szemeit; inkább elővette a bibliát s abból olvasott fennhangon, hogy el ne alugyék.

Egyszer csak az jutott eszébe, hogy megnézze a Mikhált.

Nem találta őt a szobában.

A Mikhál szobájából egy mellékajtó vezetett ki a folyosóra, az most nem volt bezárva. Az ifjú asszonynak ezen keresztül kellett kimenni.

A frissen esett havat beszitálta a szél a folyosóba, abban a Sára asszony megismeré a Mikhál keskeny, picziny sarkos czipőjének a nyomait. Ezek a lábnyomok levezették egész a kapualjáig s onnan a hófoltok, a mik a czipősarkokról lemaradtak, a szék ajtajáig.

Odalopódzott és elkezdett hallgatózni.

Mikor aztán a Babura Pirka lehajolt az elájult asszonyhoz s annak dereka alá fonta a karjait, akkor felszakítá Sára asszony az ajtót s berohant rajta.

– Megkaptalak hát, te istentelen czudar boszorkány!

A meglepett némber olyan rikoltást hallatott, minő a prédájáról felriasztott saskeselyü hangja s a mint felugrott a földön heverő asszony mellől, épen úgy görbíté a tíz körmét csapásra emelve, mint az a rablómadár.

De nem használt neki az a tíz köröm semmit, ha mindjárt patronusától, a Belzebubtól kérte volna is kölcsön, az ellen a megrohanás ellen, a mit Sára asszony a maga dühe teljességében reá szakasztott. Megkapta őt az a két vasmarok olyan erővel, a mi nem ismer ellenállást s hasztalan rúgott, kapálózott, Sára asszony hátratörte a boszorkány derekát a vágótőkére.

– Ereszsz el asszony! Rikácsolá rekedt hangon, véres tajtékot túró ajkakkal a némber. Ne fogj meg engem, mert bizony megbánod. Harapok! S a hogy én megharaplak, az roszabb a veszett kutyáénál. Mert attól meggebed az egész familiád! Magammal rántalak a pokolba, ha el nem eresztesz.

– Harapnál kutya? kiálta Sára asszony, boszúálló haraggal. No hát harapd meg magadat!

S azzal odafacsarta a boszorkány egyik karját annak szájához s a tulajdon saját öklét dugta bele kegyetlen erőszakkal annak mardosó fogai közé.