Part 16

De most következett a másik nehézség. Ez a levél olyan nyelven volt irva, a milyent ő soha se hallott. Hasonlított a némethez; de még sem az volt. Ismét Mikhálhoz kellett fordulnia, ha nem ismeri-e ezt a csodát?

– Hogy ne ismerném? Ez svédül van.

– Hát tudsz te svédül?

– Atyám megtanított rá; ő sokat levelezett a svéd királylyal, ki iskoláinkat segélyezte.

– Akkor fordítsd le nekem e levél tartalmát.

Mikhál megtette, a mi rá volt bizva s Bálint aztán a kibonyolított talánynyal sietett az ezredeskapitányhoz.

Hej bizony nevezetes dolgok voltak abban a levélben!

A mint Hamonnai gróf elolvasta annak tartalmát, rögtön indult Zurdokit a kastélya lakosztályában felkeresni.

– Úr uram! kezdé, le sem ülve nála; kegyelmed ugyan nem jóban töri a fejét itt minálunk.

– Hogyan? szólt Zurdoki, tréfára fordítva a dolgot; talán nagyon csapnám a levet egynémely menyecskének?

– Nem menyecskéről van itten szó, bátya, hanem hogy micsoda levelezésben áll kegyelmed a svéd követtel?

– No hát micsoda levelezésben állok?

– Ugyan elmondhatom, ha kívánja. Kegyelmed nagyfejedelme Rákóczy György.

– Az az, hogy mindkettőnk fejedelme, vágott belé Zurdoki.

– Még ma talán az; de holnap már nem az. Tehát II-ik György nem érve be azzal a szerencsével, hogy Erdélynek és tizenöt magyarországi vármegyének ura lehet, még nagyobb dicsőségre vágyik. Daczára annak, hogy megesküdött a rendeknek, trónralépésekor, hogy engedelmük nélkül semmiféle háborút nem kezd, még is most a lengyelek és svédek összetüzésénél elébb a lengyeleknek igérkezett el a svédek elleni szövetségre, s ezért jutalmul igértetett neki a tizenhárom szepesi város. Később a svédek fogták körül, s most kegyelmed által azokkal alkudozik, jutalmul kérve az egész lengyel királyságot, s hogy az osztrák császár helybenhagyását is megnyerje, odakinálgatja neki az öt tiszáninneni magyar vármegyét.

– Tagadom, hogy ez igaz volna! kiálta felpattanva Zurdoki. Ez mind csak szófia beszéd!

– Itt van a levél tartalma, a mit kegyelmedhez irt a svéd követ: méltóztassék! Mondá Homonnai, a levelet előmutatva.

Zurdoki csak elhült bámulatában.

– De hát hol vette ezt kegyelmed? Ki tud Kassa városában cryptographiát olvasni? Ki ért itt svédül?

– Hát ki más, mint a várnagyom?

– Az a mészároslegény? Az a kicsapott diák?

Azonban a világos irás szavait már nem tagadhatta el.

Ekkor aztán Homonnai gróf nagyon kemény szavakat mondott Zurdoki uramnak. Elmondá neki, hogy tiszta bolondság lesz az erdélyi fejedelemtől a lengyeleket megtámadni, szövetkezni a kozákokkal, a kiknek a barátságában nem lehet bízni: a lengyelek pedig jó szomszédaink. Van elég baja Erdélynek, Magyarországnak is: végezze azt, ne avatkozzék más ország dolgába. Csak az eddigi ellenségeinktől győzzük magunkat megoltalmazni, ne keressünk magunknak még újakat is. Utoljára sem lesz a bolondul kezdett munkának okos kimenetele. Nem fogja azt helyeselni a német császár sem, a kinek a lengyel szövetségese; még a szultán sem fog beleegyezni, s majd az lesz a vége, hogy Rákóczy György odaadja az öt vármegyét is; még sem nyer semmit; sőt még majd erdélyi trónját is elveszítheti.

Zurdoki, mint aféle bárdolatlan ember, mikor sarokba szoríták, gorombáskodással akart felülkerekedni; még ő akart a kert felől állni: visszapattogott, hogy ki meri az ő titkos leveleit elolvasgatni? s mi köze van a Kassa városi hadparancsnoknak a fejedelem elhatározásaihoz? maradjon a maga kaptafájánál s a magas politikát bízza másra.

– No hát azért is megmutatom, hogy van köze Kassa városának a magas politikához; vágott aztán oda neki Homonnai; s ha Rákóczy Györgynek tetszik magyar vármegyékért Lengyelországot csereberélni, Kassa városának tetszeni fog becsukni a kapuit és be nem ereszteni, a ki neki nem tetszik. Kegyelmedet pedig, úr uram, szivesen láttam mind e mai napig, mint kedves bátyám-uramat; de a mai napon túl, bizony mondom, hogy minden szekerébe helyre vannak téve a kerekek s kifelé vannak fordítva a rudak.

Ez már aztán nagy gorombaság volt! Felmondani valakinek a vendégszeretetet! Zurdoki nem is birta azt elnyögni ingyen. Kellett valamit mondania rá, a miben az epéjét kiöntse. Felfujta magát nagy dölyfösen s azt mondá Homonnainak.

– Gróf uram csak azért űz ki a házából, mert félti tőlem a feleségét.

Homonnai pedig fáin ember volt; a ki ha sérteni akart is, azt válogatott módon tevé.

– Van nekem egy könyvem, a mit kegyelmednek mindjárt elküldök, monda Zurdokinak. Abba ha kegyelmed figyelmesen beletekint, ki fogja belőle olvashatni, hogy én kegyelmedtől a feleségemet bizony nem féltem.

Zurdoki kiváncsi volt rá, hogy valjon miféle ördöngős könyv lehet az? Alig várta, hogy a hajdu áthozza. Finom maroquin táblájú kötés volt az, melyet midőn szétnyitott Zurdoki, nem talált abban egyebet – egy tükörnél. Ki olvashatta pedig belőle a czélzást, hogy ilyen csúf pofától Homonnai a feleségét nem féltheti.

A tükröt menten a földhöz csapta s még az nap egész retyemutyájával elköltözött Kassáról; felment a sárosi várba.

HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.

(Walobann igaz amaz ewssi kewzmondaas, hogi az howaa az ✝✝✝ maga nem mehet, oda ween azzont kevld. Az mi pedig chac az gonoz azzoniokra eertetendew; miwelhogi wannac zaamossan hailott korban lewew azzonioc, kik istenfeelew eeletet eelnec ees az emberekwel ioot chelekeznec.)

Zurdoki uram nagy dühvel, haraggal távozott el Kassáról, a mihez válogatott okai voltak.

Először is cselszövési feladata lett megzavarva az által, hogy Kassát el kellett hagynia. Neki ott azt a pártot, mely Bécshez szított, kellett volna actiora birni, hogy Rákóczy György szándéka simán keresztül menjen, t. i. a tiszáninneni rész átengedése Ferdinándnak. Ott Zwirina uram kész szövetségese volt, és most attól elszakadt. Azt pedig tudhatta, hogy a kassai polgárok kemény emberek; ha egyszer azok valamire azt mondják, hogy «nem», hiába mondja császár, szultán s nagy fejedelem, hogy «igen», mert ha a potentátok egymás között olyan mappát festenek, a minek a határa oda esik, a hová a kassaiaknak nem tetszik, hát a kassai főbiró megnyálazza az ujját s letörli azt a pergamenről. Aztán egy pár esztendei ostromoltatástól sem ijednek azok meg: próbáját adták akár hányszor. S ha a császári generális belőtt hozzájuk, ők meg kilőttek hozzá, s utoljára is ellőtték a lába alól a földet, hogy ő hagyta ott a fogát: – hát azokat csak ravaszsággal lehetet megtéríteni.

E ravasz praktikának a szálait kuszálta össze a Kalondai Bálint által megmagyarázott levél.

Pedig Zurdoki is egyike volt azoknak, a kik a nagyravágyó György fejedelmet arra ösztökélték, hogy menjen elfoglalni Lengyelországot. Ő neki volt igérve a krakkói kormányzóság. Ez furta a máját.

A másik oka a haragra a személyes boszú volt azok ellen, kik által megcsufolva érzé magát: Homonnai gróf és Kalondai Bálint ellen.

És aztán harmadszor – szerelmes volt mind a kettőnek a feleségébe s a vén gonosztevő feltette a boncsokos fejében, hogy mind a kettőt megrontja, a hogy csak szerét teheti.

Sáros városába megérkezve, a mi ideje csak fennmaradt a politikai fondorkodásból, azt mind e gonosz tervének kifőzésére fordítá.

Azt már megtudta a fürmendernétől, a ki azt neki az első emlékezetes táncz után mingyárt elmondta, hogy Kalondainé a férjével bártfai házasság utján kelt össze: – és hogy az első időkben, a midőn ide került, az orczája ocsmány volt a nagy veres szeplőktől, a mik később csodamódra eltüntek az arczáról. Ő azt vallá, hogy télire szoktak eltünni a szeplők; de bizony elmult már azóta a nyár is, s csak nem lett az ő arcza többé szeplős.

Ebből Zurdoki, az ő furfangos eszével kiokoskodhatá, hogy ha Kalondainé arczára nem a rózsa és liliom színei vannak mesterségesen kendőzve, akkor azok az elrutító szeplők voltak odafestve szándékosan – s ennek valami okának kellett lenni.

Nem restelte a fáradságot, elmenni Bártfára: ott az anyakönyvből kikerestetni a Kalondai Bálint házasságáról tanubizonyságot tevő jegyzetet. – Ebből megtudta, hogy kinél szolgált a szép Mikhál? – A rut Mikhál!

Ott még akkor is jól emlékeztek a ragyabunkó rút arczára s elmondák, hogy miféle asszony volt az, aki a leányt ide elszegődtette?

Hanem azt most nehéz volt megtalálni.

A Babura Pirka csakugyan átment Lengyelországba, a hol nem kellett attól félnie, hogy Kaczenreiter Henrik kezébe kerül: a ki ha őt élő testtel megkaphatja, arról rögtön kitalálja, hogy a kastélyát ő gyujtotta fel, s hogy az a két összeégett koponya, a mit a romok között találtak, nem a Pirka és a Mikhál maradványai voltak, hanem a két peczéré; s erről sok más dolognak a nyitjára ráakad: kivált ha utána jár, hogy a krakkói zsibvásárra honnan kerültek az ő kastélyából azok a pompás ruhák és ékszerek, a miket ő maga vásárolt valaha a szép Mikhál megörvendeztetésére? Ezért a Pirka nagyon ovakodott valaha Magyarországra visszakerülni.

Zurdoki uram azonban nem restelte a boszorkány nyomait tovább keresni.

Annak kellett itt boszorkány-társainak lenni. Ezek a varázslók társaságban élnek s mindig szövetségben maradnak.

Addig nyomozott, keresgélt, míg egyszer rátalált a Szeben melletti kopanicsára. Ott egy éjjel nagy dáridót csapott; együtt tánczolt a kopanicsárnéval, s mikor azt mindenféle hizelkedéssel, jó borokkal, ajándékokkal levette a lábáról, akkor kitudta tőle, hogy ő ismerős azzal a némberrel, a ki egy éjjel itt termett a föld alól azzal a pulykatojásképű leánynyal s aztán reggel megint elszelelt vele a levegőn keresztül. A kopanicsárné azt is tudta, hogy hol van most a Baburha Pirka.

Azokban az időkben, minthogy üldözték a boszorkányokat, annálfogva nagyon elszaporodtak azok. Sok magánosan élő vén asszony, fiatalabb özvegyek is, és olyanok, a kik az uraikkal nem éltek, fejükbe vették azt, hogy ők boszorkányok: valami veszedelmes büszkeséget találtak abban, hogy az emberek ő tőlük félnek, hogy őket föld feletti lényeknek tartják s nem restelték magukat a kínhalál veszedelmének kitenni ezért az oktalan fenhéjázásért. Voltak közöttük olyan kuruzslónők, a kik bódító mérges növényekből készült kenőcsöket osztottak ki a többiek között, a mikkel ha ezek a testüket bekenték, eszméletüket elveszték, mámoros álmokat láttak, s minthogy képzeletük azzal volt megterhelve, az ördögök társaságában, a boszorkányok szombatján látták magukat s e közben nyavalyatörős kéjmámort éreztek, mint a mákonyevők, vagy légyvesztő galócza nedvét szürcsölők s aztán mikor felébredtek, azt hitték, hogy mindaz való volt, a mit álmodtak s úgy vallották azt magukra, mint megtörtént dolgot. – És aztán az ilyen kuruzslónőhöz, ki bódító szereivel minden érzéküket rabságban tartá, akként ragaszkodtak, mintha kapitányuk volna s ha sokáig nem látták, hegyen-völgyön átvándoroltak utána, hogy ismét feltalálják.

Így volt tudomása az Ancsának folyvást Babura Pirka hollétéről, bárha az nem találta is tanácsosnak Magyarországra ismét átjönni azóta.

A könnyen szerzett pénz azóta, a hogy jött, úgy el is ment a Pirkánál. Mikor a sok aranyat, meg a drága szép ruhákat megkapta, azt tette, hogy átment Sandomirba; felvette a czifra öltözetet magára. Kiadta magát úri asszonyságnak, mindenféle korhely naplopók társaságában élte világát nagy dinom-dánom között, míg a pénzben tartott; aztán eladta az ékszereket; végre a czifra ruhákra került a sor: azokból is kikopott; most aztán megint olyan rongyos boszorkány, mint azelőtt volt, ki a fiatal menyecskék kapuiban ácsorog, hogy azoknak, dugva adott pénzért rosz tanácsokat adjon, jövendőt hazudjon.

Ilyen asszonyra volt szüksége Zurdokinak.

Rábizta Ancsára, hogy keresse fel a Babura Pirkát. Adott neki útravaló pénzt és bizonyságlevelet, hogy ő az udvartartásához való személy, a mivel minden útjában kimenthette magát.

Csaknem bizonyosra játszott már.

* * *

Kassán pedig az alatt nagy változások történtek.

Eljött a főbiróválasztás napja; a hogy ősi szokás szerint a főbirót minden esztendőben újra szokták választani.

Kalondai Bálintnak nagyon felvitte Isten a dolgát. A mióta, mint várnagy, oly kitünően járt el a hivatalában, mindenki meggyőződött róla, mennyire igazságtalanok voltak a kézsmárki tanárok, a mért őt az iskolából kicsapták? de különösen a Zurdoki cselszövényének felfedezése óta annyira megszerették őt a polgártársai, hogy senkiről másról nem lehetett szó ő mellette a főbiróságra. – Hisz az apja is abban a hivatalban áldozta föl az ő életét: ő pedig sokkal alkalmatosabb még az apjánál is.

Az is sokat tett pedig, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány nagy pártfogásában részesíté s mindenütt őt ajánlotta, a hol csak megfordult.

Hogy azonban a másik pártnak is elég tétessék, nehogy a polgárok egymás között ortályoskodjanak s azáltal visszavonás támadjon a város kebelében, abban állapodának meg, hogy ugyanakkor a polgármesteri tisztségre pedig az eddigi fürmendert, Zwirina Ágoston uramat fogják behelyezni: annak a helyébe pedig új Fürmendernek a Zwirina Ignáczot, az utóbbinak a fiát, így aztán egészen szent lett a békesség.

Mind a három választás eként nagy rendben meg is történt; három királyok napján elébb megtették a polgármestert, vagy mint akkor nevezték, főrectort, annak helyébe a Fürmendert, a kire akkor a legnevezetesebb feladat várt. Ugyanis neki kellett száz polgárt a legtekintélyesebbek közül kiszemelni a választási actushoz. E száz polgár közül ötven magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, és pedig harmincznégy kálvinistának, harminczhárom lutheránusnak, harminczhárom pápistának, a mit aztán így összeállítani: tekintély, nemzetiség és vallás szerint nem lehetett tréfadolog.

Mikor a száz polgár együtt volt, akkor bezártak minden kaput a város bástyafalain s idegennek nem volt szabad bejönni.

A száz választott polgár összegyűlt a városházánál és elvégezte, hogy ki legyen a megválasztandó főbiró?

Akkor kijöttek csendben a piaczra, a hol egy fekete bakacsinnal bevont mennyezetes szekér várakozott hat lóval; hasonlatos a halottas kocsikhoz. Arra a mult évben szolgált és most leköszönt főbirót felültették s azután a többiek utána gyalog csendesen kisérve megindultak, nemkülönben mintha halottat kisérnének ki a temetőbe.

És csakugyan a temetőbe vitt ki az út, s az az utcza vastagon be volt hintve szalmával, hogy a szekér zöreje ne hallassék.

A temető előtt két sorban voltak felállítva a czéhek képviselői, kezeikben hosszú póznára feltűzve mesterségeik jelvényei: a mészáros tartá a taglót, a csizmadia a kaptát, a szabó az ollót, a kőműves a vakolót, a rézöntő a mozsarat, az ács a bárdot, az asztalos a gyalut, csak az orgonacsinálóknak volt megengedve védszentjük képét, szent Cziczellét tűzni a zászlóra jelvény helyett.

S ez ideig semmi lármának, zenének nem volt szabad hangzani a városban.

A menet a temetőbe is bevonult; az is be volt terítve szalmával s ott a kápolna előtt körbe álltak mind.

Itt a leköszönt főbiró felállt a gyászszekéren, mely tizennyolcz darab hosszú, simára gyalult keményfa deszkával volt megterhelve s azt mondá a polgároknak:

– Uraim és biráim! elbocsátjátok-e a ti szolgátokat?

Mire a Fürmender a többiek nevében azt felelé neki:

– Hűséges voltál, elbocsátunk békével.

Akkor a leköszönt főbiró, leszállva a szekérről, azt kérdezé:

– Kinek adjam által ezt a tizennyolcz szál deszkát?

Mire a Fürmender kimondá a megválasztott főbirónak a nevét.

– Nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint becsületes polgárnak.

Erre a hatlovas szekér megfordult s csendben, mint jött, visszadöczögött a városba; most már a száz polgáron kívül a czéhek képviselői is kisérték.

A szekér megállt a Kalondai háza előtt, melynek kapuja és ablakai mind zárva voltak; valamint minden háznak az ablaka és ajtaja zárva tartozott lenni a jeltadó harangszóig.

A Fürmender zörgetésére megjelent Kalondai Bálint a háza erkélyén.

– Mit kivánnak tőlem a polgárok?

– Bebocsáttatást szekerünkkel és eszközeinkkel! felelt rá a Fürmender.

– Mi hivatalom legyen mindezekkel?

– Kalondai Bálint, ma tégedet Kassa városa polgárai megválasztottak szabad akaratjukból főbirájukká. Ezen eszközök, a miket velünk hoztunk, a mi gyarapodásunk jelképei: a miket a te őrizetedre bízunk ezután. Mindnyájunk kenyere, békessége a te kezedbe lesz letéve egy esztendeig. Ezen a szekéren pedig elhoztuk hozzád a hagyományos tizennyolcz szál deszkát. Hatot koporsódnak, ha a városunk és hazánk hű szolgálatában meghalnál időközben, tizenkettőt pedig máglyádnak, ha áruló lennél hazád és szülötte városod ellen! – Bebocsátasz-e bennünket a kapudon?

– Térjetek be Isten nevével üdvözölve! mondá Bálint s erre megnyilt a ház kapuja s bedöczögött rajta a nehéz szekér dörömbölve.

Sára asszony, a ki a bezárt ablakon belül hallgatta azt a párbeszédet a mellékszobában, azt mondá a szép Mikhálnak:

– Én nem tudom, de úgy örülök, hogy a fogam is vaczog bele s a hideg is lel.

– Én is épen úgy vagyok, sugá neki a szép Mikhál.

Bálint pedig lement a választópolgárok elé az udvarra s átvette a tizennyolcz szál deszkát, melyből hat szál illeti a hűségest: koporsónak; tizenkét szál a hűtelent: tűzmáglyának!

Azzal felkisérték a megválasztott birót a városházához, ott a két legöregebb tanácsos kézen fogva felvezette a tanácsterembe s a hosszú zöld asztal fejénél a birói karos székbe felültette; mire a négy legifjabb tanácsos a szék négy lábát megfogva, felemelé Bálintot a vállára, s úgy vitte ki őt a városház erkélyére, míg a teremben levő száz polgár háromszor kiáltá el a «vivát»-ot.

A harmadik vivát szónál megdördültek a piaczon felállított mozsarak s egyszerre megkondult minden harang a tornyokban, a zenészek megfútták a tárogatókat, az öreg dobot a székesegyház homlokzatán pufogtatá a város dobosa, a párkányzatra felállított polgárőrség nehéz muskétáiból hármas sortüzet durrogatott a népriadal zaja közé; a szalmát egy pillanat alatt felseperték az utczákról, s helyébe frissen vágott zöld fűvet hintettek; úgy indult meg aztán a városházától a díszmenet, a czéhek zászlóival, a polgárkatonasággal, középen a mennyezet az új főbiróval, sorba járni minden felekezet templomait, annak a tanuságáúl, hogy minden felekezet vallását, törvény és békekötés szerint tisztelni fogja az új tanácsfő. Ott magyar, német és tót nyelven imádkoztak, s a körmenet végeztével a főbirót lóra ültették, kezébe adták a város pallosát, annak jeléül, hogy harcz esetén a várost fegyverrel is meg fogja oltalmazni s eként kisérték azután a házáig vissza, folytonos harangzugás, trombitaharsogás mellett. Most már aztán minden ajtó, ablak ki volt nyitva, teli emberfővel minden nyilás. – A sok trombitás között, a ki a főbiró paripája előtt járult, ott volt a jó Simplex is s fel-fel tekintgetett régi jó barátjára a tárogatón keresztül; mintha neki is volna része abból a dicsőségből. De Kalondai Bálint is észrevette a magas paripáról is a régi testi-lelki barátot s nyájasan inte felé a kivont kardjával, sőt a mint a háza kapujába értek, azt is megtette a Bálint, hogy a mutatóújját előbb a felnyitott szájába dugta, azután meg a házára mutatott fel vele, a mi a világ minden nyelven annyit jelent, hogy: «aztán te is jer fel hozzám ebédre.»

Mert az volt a jó szokás, hogy a megválasztott biró aztán az ünnepélyesség végeztével az egész tanácsot megvendégelte, nem feledkezvén meg annak legkisebb szolgájáról sem s annálfogva igen jó néven vették tőle, hogy még a város trombitását is asztalához méltatá.

Hátra volt pedig még az asszonyok dolga; a kiknek a legnehezebb szerep jut ki minden ilyen ünnepélynél. Mert a férfiak csak könnyen átesnek a maguk hókuszpókuszain; ki milyen oratiót betanult, azt csak elmondja, vagy belesül: hamar átesik rajta; de a szegény asszonynépnek egy héttel előtte nincsen pihenése a sok sütés-főzés miatt; annyi sok vendéget illendőn ellátni, hogy senkinek se legyen panasza. Már három nap óta majd alig aludtak valamit.

Jó házi rend szerint elébb a közrendű népséget kellett ellátni az udvaron felállított tágas sátrak alatt; azután került a tálalás sora a teremben összegyült úri vendégek számára, a kik között első hely illeté az ezredes-kapitányt és szép feleségét.

A két vendégcsoporton kívül azután még egy harmadik is került elő: a város koldusai.

Ezek hosszú sorban czammogtak végig az utczán, a maguk rongyaiban; s egyenkint megálltak a három lépcsőre emelt szék-ajtó előtt. Ott a lépcsők legalsóján állva osztott a szép Mikhál minegyiknek egy páros czipót, s hozzá a török Ali töltött kinek-kinek a fazékába annyi sert, a mennyit az befogadott.

A koldusok után jöttek a koldusasszonyok; a kálvinisták «adjon Isten áldást, békességet» köszöntéssel üdvözölték a szép Mikhált, a pápisták «dicsértessék a Jézus Krisztussal» s a szép Mikhál mindegyiknek szívesen viszonzá az üdvözlését, s ha jött olyan koldusnő, a kinek kis gyermek volt a karján, annak két páros czipót adott; s bár ő maga protestáns volt, a «dicsértessék»-re szépen áhitatosan válaszolá a «mind örökké áment». Az eltávozók hálálkodva mondák egymásnak: «óh milyen drága szépség! óh milyen áldott jó teremtés! száz esztendeig tartsa meg Isten az életét!»

Egyszer a koldusasszonyok sorában egy ócska veres kendővel bekötött fejű némber sántikált felé, a ki fél kezével eltakarta a száját, a két nagy szúró fekete szemével majd felfalta az előtte álló asszonyt.

Mikor ez az alak odaért a szép Mikhál elé, azt sugá neki oda, üdvözlet gyanánt, gúnyosan, megnyújtott éneklő sipegéssel:

– Dicsértessék… a szép asszony!…

S arra egy perczre megmutatta neki ördögi vigyorgásra torzított pofáját.

A szép Mikhál összerogyott ájultan.

Ha a hű Ali meg nem kapja, agyonzúzza magát a kövön.

A veres kendős koldusnő eltünt a zavarban: nem is vette tán észre senki; nem is törődtek vele.

Az asszonyok összeszaladtak arra a hirre, hogy Mikhál elájult s felvitték őt a házba. Aztán mosolyogva suttogtak egyet-mást felőle. Ifjú menyecske elájulása nem nagy veszedelem: elmulik magától. A kik tudósabbak, pirongatják ilyenkor a férjét. S az úgy tesz, mintha pironkodnék igazában. Ha elájult a fiatal menyecske, nem kell miatta megijedni: ott az asszonyok, majd lefektetik. – Nem kell erőtetni, hogy az asztalhoz üljön. Azért nagyot fognak inni – és őszintéket az egészségére – s boldog felgyógyulására.

A lakoma vígan folyt le nála nélkül is, kivált a midőn a Sára asszony azzal a megnyugtató hirrel jött elő, hogy semmi baj sincs, csak egy kis pihenés kell az asszonykának. Ittak a hazáért, a városért, sorba az úri vendégekért; az új főbirót annyian felköszönték, hogy alig birta már a sok áldást; még a két Zwirina is fölköszönté egy-egy diák rigmussal, úgy hogy ez tökéletes diadal napja volt rá nézve. Végezetül pedig maga Homonnai gróf emelt rá poharat, így szólva Bálintról:

– Az Isten éltesse azt a férfit, a kit én legjobban szeretek, s a kivel kész vagyok megosztani minden dicsőségemet.

Bálint pedig erre a maga poharát felemelte s ezt az áldomást mondá:

– Tartsa meg az Isten azt az én barátomat, a ki velem megosztotta az élet minden nyomoruságát, az én jó Simplex bajtársamat!

S az ezredeskapitány koczintott a főbiróval a trombitás egészségére; bár a miatt egynehány finnyás uraság fintorgatta is egy kissé az orrát; de legtöbben nagyrabecsülték Bálinttól, hogy legnagyobb dicsősége közepett sem feledkezett meg az alacsony sorsban maradt jó czimboráról.

A késő éj oszlatá el a vidám társaságot: a bástyákon görögtüzek ragyogtak a fényes nap befejezésére.

Bálint sietett Mikháljához. Mindenféle mámor küzdött az agyában. El volt telve e diadalnap dicsőségétől. Ilyenkor az ember lehetetlennek hiszi azt, hogy lelkének másik fele, a hitvestárs talán épen úgy el lehet telve gyötrelemtől, kétségbeeséstől.

Büszkeségtől ragyogó orczával lépett oda az ágyhoz, melyen a szép Mikhál feküdt.

Az pedig rémülettől kikelt arczczal borult a nyakába, s odavonva férje fejét magához, fülébe sugá, a mi az iszonyattól sikoltáskép akart kitörni ajkán:

– Fussunk innen! – itt van a Babura Pirka!

Ekkor aztán a Bálint arczáról is lefagyott minden ragyogás.

HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.

Mellnec rendeen megtvdivc, hogi nem tanaachoss az ✝✝✝-t megfogni; mert ha zarwaan fogivc, megewklel, ha torkaann fogivc, megharap, ha haatvl fogivc, megrvg.

– Hátha nem ő volt az?