Part 15

(Nehogy alaptalan rágalmazás színébe keveredjünk, ideiktatjuk történetünk egyik kútforrásának ipsissima szavait: «die Leuthe, sonderlich das Weibs-Volkk, seynd einer gelben und bleichen Farbe, welches man in Ungarn die Kaschauer Farbe nennt.» – Johann Christof Wagners Staedt- und Geschicht-Spiegel. 1687. – Ez azonban kétszáz esztendővel ezelőtt lehetett így, mert mai nap a kassai hölgyek arczszíne csak olyan rózsa és liliom, mint a többieké s az sem áll többé, a mit ugyanazon auctor mond, hogy «vom Kaschauer Wein bekommen die Fremden das Zipperlein».)

Hát a mint az asszonyok a legközelebbi karácsony első ünnepén délelőtt megpillanták a templomban a Milkát, ki azóta mindig a grófnéval járt a templomba s ő mellette ülve vett részt az isteni tiszteletben, szerfelett megbotránkozának annak tündöklő fehér és piros orczáin, a miken egy szeplő sem volt látható.

Ott szemtől szembe semmi gorombaságot el nem követhetének vele a magas pártfogó közelléte miatt; azonban isteni tisztelet végeztével összedugták a fejeiket a sekrestyében, kijövet s elhatározták, hogy az esetet feljelentik a nagytiszteletű esperes úrnak.

Fürmenderné asszonyom vállalta magára, hogy a vádat, a megbotránkozást és a panasztételt előterjeszsze, miszerint egy asszony jár a templomba, a kinek az ábrázatja keresztyén-ellenes módon ki van festve fehérre, pirosra, a mi nagy gyalázat az egész ecclésiára nézve.

Délután ismét isteni tisztelet volt s ünnep első napján a nagytiszteletű úr catechizátiót szokott tartani, a mi bevett szokás volt azon időkben, hogy az ifjú személyek, legények, hajadonok, de legkivált az idegen földről beszármazott fiatal házasok a mediumra kiszólíttattak s ott az Úr asztala előtt a nagytiszteletű ur által megcatechizáltattak, hogy kitudódjék, valjon tudósok-e a vallás és confessio alaptételeiben? s feleletet adjanak az egész hitközség élő hallatára, miszerint igaz evangelicus keresztyén hitsorsosok, nehogy másnap az úrvacsorája osztásakor olyanoknak adassék a kenyérből és borból, a kik azt sem tudják, hogy az mire való, vagy a kik arra erkölcsi fogyatkozásaik miatt nem érdemesek.

Legelső volt, a kit e délután a nagytiszteletü úr az asztal elé hivott, Kalondai Bálintné ifjasszony.

Milka fölkelt a helyéről és odalépett a középre, bátran és szerényen, bízonyos lévén maga felől, mint a ki a catechizmust úgy tudta könyv nélkül, mint a miatyánkot.

Nagy volt azonban a megdöbbenése, midőn a nagytiszteletü úr, a helyett, hogy az Istenség szentháromságának titkáról s a szent vacsora kettős alakban kiszolgáltatásának szükségéről tudakozódott volna tőle, azt kérdezte kemény szóval:

– Ismered-e, jámbor keresztyén asszony, Istennek azon parancsolatját, mely megtiltja a hivőknek, a pogányok módjára, abból az ábrázatból, a melyet számukra ingyen kegyelméből adott, másforma képet csinálni? s mindenféle kenőcsökkel hazug módon bemázolni, kendőzni és kancsérolni? a hogy cselekedtek a Midián leányai.

A Milka egész jó lélekkel felelé:

– Ismerem.

– Ha ismered, akkor mért cselekszed az ellenkezőt?

– Az én arczom olyan, a milyennek Isten ő felsége teremté, felelt a Milka nyugodt szívvel.

– Ha való, a mit mondtál, mosdjál meg ebben.

A nagytiszteletü úr intésére az egyházfi egy nagy ezüst medenczét állított a keresztelő márványveder fölé, tele kristálytiszta vizzel.

Milka készséggel megmosá az arczát a medenczében. És oly tiszta maradt utána a víz, mint azelőtt volt.

– És törülközzél meg ebben.

Azzal egy törülköző kendőt nyujta az asszonynak, a melylyel az nedves arczát köröskörül és erősen megdörzsölé s a hófehér kendőn nem maradt arczáról egy makulányi pirosság sem, ellenben még pirosabb lett az arcza a dörzsöléstől.

A nagytiszteletü úr bámulva kérdezé:

– S hogyan támadhat az, hogy egykor szeplőkkel volt tele az arczod, most pedig nincsenek azok rajta?

– Szokásuk a szeplőknek, hogy télire visszamennek. Felelt a Milka.

Ez bizony igaz is. Némely arczról elmennek a szeplők. S épen tél ideje volt.

Erre pedig nagy haragra gerjede a nagytiszteletü úr s lecsapva az asztalra a catechizáló könyvet, mondá kinyujtva kezét:

– Akkor tégedet, jámbor asszonyszemély, méltatlan rágalommal illetett a te bevádolód: Zwirina Ágostonné, fürmenderné asszonyom, ki is, büntetésül e hamis vádért, a holnapi úrvacsorától eltiltatik.

Fürmenderné asszonyom, mint a kinek az orra vére eleredt, osont ki a templomból, szélről ülvén a legelső padban, a hol mindenki láthatta.

A nagytiszteletü úr pedig ott tartá a Milkát tovább is a catechizálás végett s elkezdte neki a kérdéseket feltenni, a mikre a Milka oly biztosan, helyesen felelt meg, hogy a nagytiszteletü urnak egész gyönyörűsége telt benne. Csaknem belefelejtette magát az examinálásba. Mindig nehezebb kérdéseket igyekezett feltenni az asszonyszemélynek, a mikre az folyvást ékesen és helyesen adott választ, hogy utoljára a hallgatóság azt kezdé suttogni, hogy ime, a bártfai szolgálók oly tudósok, mint egy káplán. Az esperes végre megdicséré őt és megáldva, helyére bocsátá.

És így azon nap, mely a Milka megszégyenítésére volt szánva, végződött az ő felmagasztaltatásával s az ő rágalmazóinak megszégyenülésével, a mi fölött Sára asszonynak nem kevesebb volt a diadala, mint a derék jó Homonnai grófnénak, a ki méltán hitte azt, hogy mindezen tudományt és szépséget ő ajándékozta a Milkának.

És abban igaza is volt; mert bár mind a kettőt Istentől nyerte is az asszony, de a balsors körülményei által úgy el volt nála testi és lelki szépség temetve, hogy azoknak feltámasztása csakugyan a grófné érdemének nevezhető.

HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mellnec rettentew nagi hartz haborvwal lezen foglalkozaasa, kibevl ki fog tevnni, mekkora devhews harag lakozic wala az Balint ziweebenn, ha az ew hitwews taarsaat baantiaac wala?)

De mind ez nem volt elég a Bálintnak. Ezen eset után dühös lett, mint az oroszlán s ha valakivel megállt beszélni úton-útfélen, a beszédet olyan gesztusokkal kiséré, mint a ki a dolmánya ujjait türi fel a karjain.

Végre összetalálkozott Simplexszel.

– Meg kell ma valakit vernem, Simplex, mert különben hideglelést kapok, vagy sárgaságba esem! Lelkem, Simplex barátom, ha valaha jó barátom voltál, ha kedves előtted a barátod jó egészsége, keríts valakit a kit megverjek; az Isten áldjon meg!

– Szivesen kerítek, édes kedves barátom, hogy ne kerítenék.

– Nem bánom én, akárki lesz. Fanyövő, Vasgyúró, Kőmorzsoló, Óriás! Megverekszem vele! Asszony bántott meg! asszonyt nem torolhatok meg. Keríts nekem valahonnan férfit, a kit meggázoljak! Hozz, ha kapsz török basát, harámvezért, kutyafejü tatárt, hadd eszem meg!

– Én bizony olyan messzire nem megyek. Találok én számodra ellenséget sokkal közelebb is. Ha csak ez kell, nincs te neked nagyobb ellenséged, mint a Fürmenderék Náczija. Annak az anyja sértett meg, most verekedjék az anyja gorombaságáért a fia.

– Ejnye, de jól kitaláltad! mondá a Bálint, kóstolóba jót ütve barátságból a Simplex hátára. Nem hiába furfangos vagy. Nekem eszembe sem jutott volna, pedig itt van a szomszédomban s hogy keresem, mint a sváb a lovát, a min rajta ült. Nosza fogd a keztyümet, meg ezt a forintot s vidd meg a főbirónak kihivásomat a Zwirina Náczi ellen egy pár szál kopjatörésre.

A Simplex vevé a rábizottakat s elmenvén a város főbirájához, bejelenté, hogy a Kalondai Bálint kihívja egy pár szál kopjára a Zwirina Ignáczot rend és bevett szokás szerint. A mit is a főbiró tudomásul vett és átvéve a letett taksát, figyelmezteté a Simplexet, hogy azonkívül még egy magyar forintot fog fizetni bármelyik legény minden kopjáért, a mely a kezében eltörik, mert azokat a város szolgáltatja; s azzal kiadta neki az irott engedelmet az iránt, hogy kihívhatja a Kalondai Bálint a Zwirina Ignáczot egy szál kopjára és egy fustélyra rend és bevett szokás szerint, a hogy azt Kassa város statutumai megállapíták.

Azzal a Simplex maga mellé vevé a város trombitását, (mert az nem illett, hogy ő maga trombitáljon is, meg kihivó is legyen) s együtt elment vele a Fürmenderék háza elé s minthogy annak a kapuja zárva volt, de külömben is ez lévén az illendőség, megfuvatta a trombitát háromszor s aztán elkiáltá a kihivást az egész utczai sokaság hallatára.

– Ignatius Zwirina! A nemes tanács engedelmével kihivlak tégedet a jó vitéz Kalondai Bálint nevében egy, két vagy három szál kopja eltörésére, rend és szokás szerint. Vedd át a keztyüt s farsang első napján jelenj meg a városház háta megett, a kötélverő piaczon, lóháton, pánczélban, saját személyedben s állj helyt a kihívásnak, ha igaz legény vagy s nem az anyádasszony katonája.

Erre ismét három trombitafuvás következett, mely után a Simplex odaszegezte a Bálint félkeztyüjét a Fürmenderék kapujára.

A keztyü ott is maradt vízkeresztig, nem vette azt le onnan senki. Mert akként hangzott a statutum, hogy az ilyen legénykedő párviadaloknak mind vízkereszttől hushagyóig kell megvivatniok, ezáltal akarván jelképesen kifejezni a bölcs tanács, hogy az egész párviadalt nem tekinti egyébnek farsangi bolondozásnál s ez nagyon okos elrendelés volt, hadd tombolja ki magát a tűzvérű fiatalság a farsang alatt, az alatt verekedjék, a ki nem férhet a bőrében, hanem aztán legyen békesség a házakban és egymás ellen ne torzsalkodjanak. A minthogy rendesen az ilyen párviadal után szoktak az egymást jól elpáholt legények később a legjobb barátokká válni s bármily csonttörésért, vagy fejbeverésért, mi ez alkalomból megesett, panaszt tenni a legszégyenlenivalóbb gyávaságnak tartatott volna.

Hasonló gyalázat volt az is, ha a kihívott a tornahelyen a kijelölt napon és órában meg nem jelent.

S ilyen esetben lett részes a Zwirina Náczi, a kinek sehogysem akaródzott a Kalondai Bálint fustélyával megismerkedni.

Úgy, hogy vízkereszt napján reggeltől estig hiába várta az egész fiatalság, meg a rend fentartására kirendelt városi drabantok a kihivott megjelenését, a kihivó csak egyedül szálldogált a kötélverő piaczon lóháton alá s fel.

Végre, midőn beesteledett s többé nem lehetett hinni, hogy az ellenfél megjelenjen, sem bajtársait fel nem küldé, hogy magát valami ürügygyel kimentse, akkor Bálint felszabadíttatott, hogy fogja kezébe a kopját, tüzzön fel a hegyére egy hólyagból készült lámpást, benne égő gyertyával, azután meg a lámpásra egy pár rongyos harisnyát s aztán induljon el a városban s kiáltsa ki minden utczaszegleten fenszóval:

– Nemes urak, polgárok, becsületes lakosok! Ki látta, ki ismeri a nagy nyámnyila ficzkót, a Zwirina Náczit! Ki tudja, hová bujt el: kályhasutba, ágy alá, anyja kantusa mögé? A ki megtalálja, mondja meg neki: ne féljen, jőjjön elő, nem eszem meg; itt van egy pár rongyos harisnyám, foltozza meg, megfizetek neki érte.

Ez volt a megszégyenítési formulare, melylyel a meg nem jelenő gyávaságát meg szokták torolni.

Az ilyen gúnykiáltásra pedig úgy összeröffent rendesen az egész fiatalság, hogy a ki azt magán engedte száradni, annak nem volt többé maradása Kassa városában. A Zwirina Náczi pedig már syndicusi helyettes volt: nem szökhetett meg a városból; a jó barátai is addig ösztökölték, míg rászánta magát, hogy kimegy a Bálint ellen kopja öklelésre másnap. S erre megszünt a csúfondáros felhivogatás utczaszerte.

Másnap annál nagyobb néző sereg foglalta el a kötélverő piaczot, a városból ötven drabant is volt kirendelve a viadal szinhelyére; maga a Homonnai gróf is eljött lóháton, megnézni az összecsapást.

Csakugyan a kirendelt órára meg is jelent mind a két lovag, társaik által kisérve, a piaczon. Bálinton mellvért, sisak és karvas volt, de a Náczi olyan pánczélt vett fel, melynek hátul is volt vasa, nyilván sejtette, hogy ott is sebhető része van az embernek.

Mikor aztán helyeikre állíttattak egymással szemközt, akkor a harczbiró előhozatott két egyforma kopját, a minek nem volt hegye, meg két egyforma árvatölgy fustélyt s abból legelébb a kihivott választotta ki a magáét, a megmaradt jutott a kihivónak.

Nyereg nélkül ülték a lovat szőrén s a két kantárszárat a térdeikhez akaszták, azzal kormányzák a lovat, mivelhogy a jobb kezükben a kopját, a balban a fustélyt kellett tartaniok.

Mikor aztán a trombiták megharsantak, akkor nekivágtatott egymásnak a két lovag, előre szegzett kopjákkal, szörnyü robogással.

Hiszen a Zwirina Náczi is nagy darab legény volt, mázsára téve bizonyosan többet nyomott volna a Bálintnál, de azért mégis, mikor hozzátaszított a kopjával, a Bálint úgy ütötte azt félre a fustélyával, hogy a kopja menten elnyaklott derékban, maga pedig a saját kopjájával épen a melle közepén találta meglökni az Ignáczot, a mi annak elég volt arra, hogy a lova fejével ellenkező irányban hátrafelé repüljön s egész hosszú testével megüsse a földet.

Mely után a Bálint is leszökött a lováról s a párbajszabályok értelmében a jó csáti árvatölgygyel olyan sort vert a földön fekvő ellenfelére, a milyen csak illett s addig püfölte, a míg csak a botban tartott, a mi ugyan valami halálosan meg nem ártott a Náczinak, a hátulsó pánczél miatt s ki lévén a ruhái az anyja által tömve lószőrrel vastagon, de csak mégis kapott egynéhányat, a miről megemlegette a Bálintot, a kit annyiszor infestált a boszantásaival.

S ezzel aztán be lett volna rekesztve az egész fejezet a mende-mondák tárgyában, ha e vén Fürmender maga még folytatását nem kivánta volna.

Ugyanis, midőn a viadal után a kedves fiacskáját pokróczban vitték haza, a mint illett és közönséges szokás volt, hát ezt a Fürmender annyira szivére vette, hogy rögtön kardot kötött, vette a statutumokat s futott fel velük az ezredes-kapitányhoz és az előtt felolvasott egy paragraphust, melyben keményen megtiltatik a katonai sorban levőknek, hogy polgári ifjakat párviadalra kihivogassanak, melynek is a megtorlását követelte a Kalondai Bálinton végrehajtani.

A jó ezredes-kapitány azonban előkeresé a maga diariumát s abban felmutatá a becsületes Fürmendernek, hogy ime, ekkor s ekkor, még tavalyi utolsó advent vasárnapja előtt felmentetett a Kalondai Bálint a katonai szolgálat alól: tehát a statutum által incriminált categoriába nem esik többé; ennélfogva csak tessék vajjal kenegetni a Náczika kék és veres foltjait, mert annak egyéb orvossága nincs.

S hogy semmi kétség továbbra is fenn ne maradhasson, még az nap kipublikáltatá Kalondai Bálintnak várnagygyá való kineveztetését, a mi bár polgári hivatal, de a katonai parancsnok alá lévén rendeltetve, azon idő óta folyvást ez által töltetett be, a midőn egy városbiró a várnagygyal egyetértve, Kassa városát az ellenség kezére akarta játszani, melynek emlékére a veszélyben forgott hámori kapu örök időkre be is falaztatott.

És ekként lőn a Kalondai Bálint ellenségeinek tökéletes megszégyenülésük és Sára asszony megéré azt az időt, hogy az ő fiának a felesége, a bártfai szolgálóleány, odaült a templomban az első padnak első helyére, melyet a Fürmenderné nem akart többé elfoglalni, megizenvén az esperesnek, hogy ezentúl a külvárosi templomba fog járni.

HARMINCZADIK FEJEZET.

(Meghlaatia leezen az kegiess olwaso, hogi ambaator giewniewrevseegess dolog az testi zeepseeg; aznban soc nagi vezedelmeknec wermeiben sokakat az belevízen.)

Ez időtől fogva mindennapos volt a Bálint, hivatala folytán, az ezredeskapitány házánál; valamiként a városházánál is nagy vala az ő becsülete.

Mert veszedelmes idők jártak akkoriban ez ország felett. Az olyan három úr közé szorult városnak, mint Kassa, ugyan eszén kellett járni, ha azt akarta, hogy látszólag mind a háromnak eleget tegyen, de egyiknek se olyan nagyon, hogy a másik kettőt magára haragítsa.

A vallásháboru és a békekötés következtében Kassa a magyar fejedelem hatósága alá tartozott; a magyar fejedelem pedig Erdélyben székelt, annak a fennura pedig a török szultán volt. A török szultán egri és váradi basái pedig, ha eszükbe jött, egész Kassáig, Tokajig elportyáztak, akkor aztán a kassaiak nem várták, míg az anglusok meetinget fognak tartani elszörnyedésük kifejezésére a Magyarországon elkövetett török kegyetlenségek fölött, hanem lóra ültek, fogták a kardot, s ütötték az ő fejedelmök-fejedelmének a hadait: még pedig akárhányszor egy társaságban az ő ellenségeikkel, az osztrák császár magyar királyságához tartozó magyarokkal.

Ennélfogva nagy bölcseség kellett annak a megítéléséhez, hogy a sok átkelő jövevény között melyik a jó barát, melyik az ellenség? Kinek kell igérni, kinek valósággal ajándékozni is? Kit kell fenyegetni a veréssel, és kit igazában meg is verni?

Érkezett ezen időkben Kassára egy nevezetes uraság a «partium»-ból, a mit Erdély is, Magyarország is magáénak tartott: Zurdoki Belizárnak hítták. Valamelyik őse Havasalföldről került be, sok kincscsel, s fia is gazdag ember hírében állt.

Zurdoki nagy fastussal jelent meg Kassán. Azt mondta, atyafilátogatni jön Homonnai grófhoz, kivel anyja után rokonságot tartott. Egész udvart hozott magával: lovászt, csatlóst, iródeákot, káplánt, szakácsot, vadászokat, peczért, bohóczot, czigányzenészt, solymárt, hajdút, kengyelfutót, inast, apródot, kocsisokat: szerét-számát nem tudta az ember a pereputyjának. Homonnai gróf kastélyában akkora helyet elfoglalt, hogy az alig tudta magát a vendége miatt valahol meghúzni.

S egész ittléte alatt volt hegyen-völgyön lakodalom.

Zurdoki Belizár a hatvanas éveken túl járt már; hanem azért erkölcs dolgában még mindig nem állt valami jó hirben. Anynyi mindenféle felesége volt, kivel jobb kézre, bal kézre megesküdt, kitől meg elvált, hogy maga sem tudta, hogyan következnek egymás után? s igen csekély becsülete volt előtte az asszonyoknak. Azt hitte, hogy nincs olyan nő, a kit fényes ajándékokkal meg ne lehessen venni, csakhogy az egyik drágábban tartja magát, mint a másik.

Pedig jó maga sem járt ott, a hol a szépséget osztogatták; széles satyr-ábrázatja volt, bajuszára konyuló veres orral; feje, akkori erdélyi divat szerint, simára volt borotválva, csak a tetején meghagyva egy őszbecsavarodott boncsok, mely ide-oda fityegett, ha a fejét mozdítá, a bajusza is kétfelől törökösen aláeresztve, nem pedig szépen magyarosan felfelé sodorintva. És hozzá még potrohos is volt.

S még is azt akarta elhitetni, hogy ő olyan szeretetreméltó férfi, a ki nem talált még olyan asszonyt, a ki neki ellenállt volna, lett légyen az bárminő fiatal és szép, és előkelő.

Hogy Homonnai Izabella grófné körül is pulykakakaskodott, azt mindenki észrevehette, de a gróf világért se tett érte szót; sőt inkább nagyokat nevetett rajta a grófnéval együtt, a ki tréfát űzött a vén udvarlóval, és mindent elmondott az urának.

Egyszer nagy dáridót rendezett a kastélyban a vendég úr, a melyre mind a saját ezüst-neműit hozatta el pompául s meghivta a lakomára a város minden előkelőit.

Bizony legszebb volt akkor is az egész társaságban a szép Mikhál. S minthogy legegyszerűbben volt öltözködve, annál jobban kitünt a szépsége. Még a grófnénál is szebb volt. Azt a természetes bájt, azt a mosolygó szemérmességet nem tudná utána csinálni senki, a kivel az vele nem született; gyönyörű szép kontybacsavart haja büszke alázattal hordá azt a csipke-főkötőt, a mi jelvénye annak, hogy e szépségnek már «ura» van.

Hej, hogy beleakadt a szeme a szép tüneménybe a vén szerelmesnek! Mint mikor pajkos pásztorfiúk darazsat füstölnek ki csóvával a faoduból s egyszerre lángot vet az egész pudvás fa!

Nem is nézett többet a grófnéra, mindig csak a szép várnagyné körül taposta a földet; pedig egy párszor a Bálint oldalba is ütötte könyökkel s ráhágott a lábára a sarkantyús sarkával quasi véletlenül.

Az asztalnál annyira kitünteté a szép Mikhált a szerelmes Zurdoki, hogy az egész asszonyi gyülekezet irigy suttogását fölkelté ellene. Kivéve közülök a grófnét magát, a ki csak nevetett a vén szerelmes feszengésén s gondolta előre, hogy majd megszégyeníti azt a szép Mikhál: a mennyi esze van!

Mikor asztal után az eddigi andalgó nóták és harczi indulók helyett rázendítették a zenészek a láb alá valót, a vendégek kivonultak a tánczterembe.

Az akkori magyar tánczok nem hasonlítottak a mostanihoz; a mit most csárdásnak, friss magyarnak neveznek, azt csak a falusi lakzikban járták. Az úri mulatságokon minden táncz lassú, méltóságos lejtésből állt, összevert sarkantyúk pengésétől kisérve, öszhangzó egymást kerülgetés s ismét összetalálkozásból, kéznyújtásból és vánkosra térdeplésből, vagy legfeljebb daczos férfias lábdobbantásokból s termetegyenesítő délczeg mozdulatokból; nem úgy, mint a mostani tánczok, a miknél az a systema, hogy az ember hogyan kaszálhassa le a szomszédjait a lábáról, s a tánczosnéjából hogyan csináljon szélmalmot. Jó volt az a régi «lassan járj» világban.

Kezdődött a tánczvigalom a «palotással.» Mint illett, magának Zurdokinak állt megnyitni a tánczot; ki is kegyúri hetykeséggel lépdelt a szépek-szépe: Mikhál elé, s selyemkendőjét eléje nyújtva, jelezé, hogy őtet választotta tánczoló párjának; a mi elég irigységet felköltő kitüntetés volt Mikhálra nézve, holott a grófné is jelen volt a tánczteremben.

A szép Mikhál azonban nem fogadá el a felé nyújtott selyemkendőt, hogy annak a másik végét tartva, megkezdje a palotást; hanem szerényen meghajtva magát, mondá mindenki hallatára:

«Bocsásson meg a kegyelmes uram: én csak szegény szolgálóleány voltam: nem tanultam tánczolni».

És minden szavában igazat mondott; mert csakugyan szolgáló is volt, nem is tanult tánczolni.

Zurdoki veres lett, mint a kanpulyka, e nem várt kosár miatt, s bosszújában aztán kikereste, hogy hol van itt a legcsufabb asszony? Ott volt a Fürmenderné: azzal nyitotta meg a tánczot.

És aztán az egész táncz alatt azon törte a fejét, a mit a szép Mikhál mondott. «Nem tanult tánczolni, mert csak szolgáló volt». Ej: a szolgálók nagyon jól tudnak tánczolni! És még is igazat kellett mondania; mert különben nem szégyenítette volna meg magát is, és a meghivó vendéglátót is. Micsoda nők azok, a kik valóban nem tánczolnak soha? Azok a protestans lelkészek leányai…

… A szép Mikhál tehát már egy nyomot elárult magáról az által, hogy nem tudott tánczolni. S a vén sinkorán, ha egyszer megkapta a szimatot, tovább üldözte a vadat.

Míg egyszer aztán a tilalmasban az orrára koppintottak.

A mi megint ekképen történt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mint már említve volt, Kassa városának egy szomorú epizódja következtében, a midőn a főbirója ellenség kezére akarta játszani a várost, rendkívüli elővigyázati intézkedések voltak téve, hogy jövőre semmi hasonló összeesküvés ne fonathassék. Ez intézkedések közé tartozott az is, hogy a lovas posta által hozott mindazon leveleket, melyek külső országból jöttek bárki czimére, hivatalosan felbontották s csak azután kézbesítették. S minthogy a magyar ember mindig szégyenlette a kémlekedést, nehogy a levél-felbontás ilyennek tünjék fel, azt a szint adták neki, hogy a pestis behurczolása ellen bontják fel a leveleket, hogy azokat vészrontó szerekkel megfüstöljék. Hanem bizony lemásolta azokat a füstölés alatt hevenyén a várnagy uram s aztán átadta a tartalmukat az ezredeskapitánynak, a ki ilyenformán ellenőrizhette, hogy az előljárók a háta mögött valami fondorlatot el ne követhessenek.

Zurdoki is kapott egyszer Kassán időzése alatt egy levelet külföldi kelettel; a mit felbontva és felfüstölve kézbesítettek neki.

– Dejsz silabizálhatták ezt kegyelmetek! szólt nevetve a főúr. Nem a kegyelmetek eszéhez való az.

Csakugyan furfangos egy epistola is volt az. Először is úgy összevissza forgatva benne a betűk, hogy azt mindjárt első látásra tudhatta az ember, hogy az cryptographia: titkos irás.

Bálint emlékezett rá, hogy a tudós tanár, Fröhlich Dávid sok más egyéb mestersége között a titkos irások megoldásának kulcsával is birt. Hátha a leányát is megtanította rá.

Közölte a levelet Mikhállal.

Mikhál csakugyan be volt avatva e titokba, s minthogy az akkori idők titkos irása csak igen kevés beavatott tulajdona volt, annálfogva igen kevés változtatással, egyenlő kulcscsal birt. Bálint a Mikhál által közlött kulcs segélyével az egész levelet könnyű szerrel kiabrakadabrázta.