Part 14

A Pirka pedig azalatt beszerezte a Mikhált egy polgárházhoz, a hol nagyon hirtelen megfogadták, mert olyan csunya volt, hogy meg voltak felőle nyugodva, hogy már ezt csak nem lesz oly vakmerő siheder, a ki elcsábítsa egyhamar. De biz annak a szolgálat-ideje nem tartott tovább három napnál. Negyed nap este már rajtakapták, hogy ott tereferélt a kapuban a szomszédban szolgáló béreslegénynyel, a ki szintén csak akkor került Bártfára. Nosza megcsipték őket; mert a bártfaiak maguk, a kik nagyon vigyáznak, hogy a saját rókafogójukba bele ne lépjenek, szertelenül örülnek rajta, ha abban egy nem ismerős idegent megfoghatnak. Vitték őket a városházára, másnap reggel meg a paphoz; összeeskették rendén, s azzal eresztették szélnek. A kiadott házasságlevélben Kalondai Bálint az igazi nevét diktálta fel, hanem a Mikhálén változtatás történt. Keresztnevén csak egy pár betüt kellett fordítani, s lett belőle «Milka», hanem a vezetékneve a fogadott anyjáé lett: «Babura».

Arra nem is gondoltak akkor, hogy ez mégis hamisítás, csak arra, hogy már most egymásé lehetnek.

A Babura Pirka pedig az ideig, a míg ez megtörtént, ott lappangott a városban: akkor a Bálint hálából neki adta minden pénzét, volt még több, mint százötven aranya, csak annyit tartott meg, a mennyi az útra szükséges volt s azzal azt mondá a Pirkának, hogy «már most mi megyünk Erdélyországba, kend pedig menjen Lengyelországba; mert itt még kérdőre fognák a drágaságokért, a miket kapott».

A Pirka nevetett.

– Megyek, megyek, Lengyelországig meg se állok. Tudom, hogy szerettek, lelkeim, de azért mégis szeretitek, ha két ország fekszik közöttünk.

S akkor valóban két ország feküdt Erdély- és Lengyelország között; a krónikások úgy hívták, hogy «Magyarország» és «Törökország».

HUSZONHATODIK FEJEZET.

(Az aalortzassaag elveezi megeerdemlett bevnteteesit, azonban az irgalmassaag segitseegeere eerkezic az zanakozaasval, ees megzabaditia az zorongattataasbvl.)

Bálint e szókkal mutatá be az ő kedves Milkáját Sára asszonynak, mikor Kassára haza érkezett.

– Ime, kedves édes anyám, azt mondá kegyelmed, hogy legyen bár az, a kit szeretek, szegény szolgáló leány, nem tekinti származását, csak jó szive legyen, menyének fogadja: imhol az én kedves hitvestársam.

A Milka ábrázatját pedig még akkor is eléktelenítve tarták a kis-sár-fü tejével ráedzett szeplők és májfoltok.

A jó Sára asszony csak összecsapta a kezeit.

– No édes fiam, ha ez a személy volt az, a kiért te el tudtad hagyni az édes anyádat s inkább szenvedted a török rablánczát, hogysem róla lemondj s hűségedet megtörd iránta, akkor nagyobb a te virtusod a Sion hegyénél. És ha ezt a személyt ilyen nagyon meg tudtad szeretni, akkor ennek százféle lelki jó tulajdonsággal kell birni a belsejében.

– Úgy van, válaszolt rá a Bálint s megcsókolta a Milka éktelen arczát. Mit bánta ő, ha az egész világ rútnak hiszi is a feleségét? elég, ha ő maga tudta, hogy szép.

Az első napokban mindjárt kipróbálta a Sára asszony a menyét, s úgy találta, hogy az tetőtől talpig angyal. Engedelmes, szófogadó, munkában nem válogató, mindenkinek kedvében járó, serény, tisztaságszerető, korán kelő, későn lefekvő, nyájas kedvű, otthonülő, alázatos és szemérmes. Pedig föltette magában, hogy nagyon szigorúan fog vele bánni: semmi sem lesz jó előtte, a mit a menye csinál; mindenért szidni, pirongatni fogja. De hisz ez a szidás, hurogatás, maga paradicsomi zene volt a szegény Mikhál előtt, ahhoz hasonlítva, a mit abban a másik házban kellett szenvednie; úgy, hogy Sára asszony, mikor a legnagyobb haragot akarta is kifejezni az orczáján, (a mi ugyan nagyon nehezen ment neki: olyan gömbölyű volt az arcza, hogy nem tudta ötszegletűvé csinálni, sem a homlokát összehuzni, s a hangja is olyan mézédes volt, hogy maga a veszekedés is nyájaskodásnak hangzott rajta) hát azzal sem ért el egyebet, mint hogy a Mikhál összecsókolgatta a kezeit s megköszönte szépen a zsémbelődést. Hiszen soha sem ismert anyát. Mindig azt óhajtotta, bárcsak anyára találna férje házánál. Most tehát meglelte, a mit kivánt, s lelke szerint meg volt nyugodva benne. Végre mikor azt látta Sára asszony, mily nagyon szereti a szegény teremtés az ő fiát, s milyen boldog az ő egyetlen Bálikája ez asszony szerelme által, akkor egészen meglágyult a szive iránta.

Bálint úgy hozta Mikhált a házhoz, hogy az volt mindene, a mi a rajtavalója volt. Ezért is szidta a Sára asszony a menyét, hogy oly loncsos. Aztán vett neki egy öltözetrevaló durva bagaziát (szőrkelme), kiszabta neki maga, s odadobta, hogy varrja meg magának jövő vasárnapra templomba menő ruhának, hogy legyen a miben tisztességes emberek közé elvihesse.

És a Mikhálnak tettetni kellett magát, hogy mind ahhoz egy hangot sem ért, a mit a napa magyaráz neki. Ő, a ki odahaza tortákat, süteményeket készített, hires gazdasszony volt, szó nélkül hallgatta a napától, hogyan kell rántást csinálni a leveshez. Még azt sem volt szabad elárulnia, hogy ért a varráshoz, piperéhez, a ki remekül tudott himzeni, csipkét kötni, most úgy ejtette a varrását, hogy felét mindig felfejtette vele Sára asszony: a tű sem állt a kezében; aztán átabotába varrta össze a szeleteket; pötyögős volt, ránczot vetett minden, úgy, hogy mikor szombat este felpróbálta a nagy kínnal készült ruhát, hát az csupa nevetség volt rajta. Elől hosszabb volt, mint hátul, s a hol testhez kellett volna állni, ott dudort vetett.

És ő neki még ez a ruha is tetszett!

És ő még ebben a ruhában is tetszett az urának!

Volt pedig nagy mendemonda a városban a Mikhál hazahozatala óta:

«No ugyan volt miért ötven mértföldnyire fáradni a Bálint urfinak.»

«Nem volt ilyen csodaszépség egész Kassa városában!»

«De legalább előkelő családbeli: az apja főispán a juhok között!»

«Az mind hagyján, de milyen gazdag! ha felmászik a diófára, semmije sem marad a földön.»

Vártak már rá, hogy mikor mutatja be Sára asszony a kedves menyét az ismerősöknek: az előkelő polgároknak?

No ha még abban a maga varrta ruhában meglátják!

Eljött a várva-várt vasárnap; korán hajnalban azonban jött a strázsamester a Bálint ablakára, felzörgette az álmából s bekiáltott hozzá, hogy Homonnai gróf ezredes kapitány parancsolatjára rögtön üljön lóra és minden fegyverét magához véve, ügessen fel a piaczra.

A Bálint még katona volt, hozzá káplár, engedelmeskedni kellett. Szépen elbúcsúzott anyjától, feleségétől, felkészült s ott volt órára a helyén. Onnan pedig rögtön megindítá a csapatját az ezredes-kapitány: nem tekintve a szent vasárnapot; mert az volt a hire, hogy egy török portyázó csapat egész Nagy-Idáig felhatolt s az útbaeső falvakat sarczoltatja. Homonnai gróf uram tehát nem sokat tanakodott magában, hanem hirtelen összegyűjtve valami kétszáz lovast, kiindult Kassáról a portyázókat emberségre tanítani.

E szerint a Mikhál a Sára asszony gondviselésére maradt.

Korán reggel, a hogy illett, fölvette az új ruháját az ifju asszony, a mi nagyon alkalmas volt arra, hogy gyönyörű szép termetét egészen kivegye a formájából: úgy készült a templomba menéshez.

Mikor egészen fel volt készülve, akkor aztán azt mondá neki a Sára asszony:

– Vesd le azt a rokolyát, nem abban mégy a templomba, hanem ebben!

S azzal kinyitá a kétszárnyajtós szekrényét s előszedte belőle a maga ifjuasszony-korabeli szép selyem ruháját, aranyvirágos pruszlikját, széles csipkével szegélyzett selyem előkötőjét, drága himzett patyolatkendőjét; azt adta fel a menyére, s a míg annak karcsú derekán befűzte a pillangós vállfüzőt, tetszelegve mondá: «én is ilyen karcsú voltam esztendős asszony koromban; ez volt az én menyecske ruhám, azóta sem volt rajtam többet.»

Aztán még az aranycsipkés tarajos főkötőjét is feltette a Milka fejére, s megdicsérte, hogy milyen szép haja van.

(Ha már az arcza olyan rút!)

Így aztán egészen felcziczomázva vitte magával a menyét, kezébe adva a jobbik kötésű imádságos könyvet, egy szagos virágcsokorral belecsiptetve. Csak úgy suhogott a selyem rajta, mikor végigment az utczán.

A Mikhál pedig egészen boldog volt: nem azért a selyem ruháért, hanem azért, mert ebből megtudta, hogy őt a Bálint anyja milyen nagyon megszereté.

De nem soká tartott az ő boldogsága, csak addig, míg a templomba értek.

A kassai ódon székesegyház akkor épen megint a protestansoké volt; azok tartottak benne isteni tiszteletet.

Az első padsorban volt az előkelő polgárnők helye, a kiknek a férje valami hivatalt viselt. Azok között ült Sára asszony is, kinek a férje dicséretes emlékezetű főbiró volt; ő maga is gazdag asszony.

A pad végén legszélről ült a fürmenderné: hegyes orra, bóbitás főkötője a gyöngytyúkhoz tevé hasonlóvá, s ha megszólalt, a hasonlatosság csak annál tökéletesebb lett. Túl rajta ült a kisasszonya, s azon túl még elég hely volt tíz ember számára is.

Mikor Sára asszony és Mikhál megérkeztek a padhoz, a fürmenderné felállt a helyéről, s beengedte maga előtt menni Sára asszonyt; hanem mikor a Mikhál is utána akart menni, azelőtt visszaült a helyére; a pulpitusra könyökölt s nem ereszté be; azt mondá neki:

– A szolgálóféléknek a hátulsó padban a helyük.

Sára asszony felindulva mondá neki:

– Ő az én Bálint fiamnak a felesége.

A fürmenderné nem volt rest rá megfelelni:

– A ki maga sem más, mint kicsapott diák és közkatona.

Erre a Mikhál sirva fakadt.

Nem az keseríté meg, a mi saját magával történt, hanem hogy a kedves urát így lepiszkolták.

S azzal valamennyi asszony mind a pad szélére rukkolt, hátát fordítva feléje, mintegy tudtuladás végett, hogy «ide se ülsz be!»

A szegény Mikhál majd elsülyedt a föld alá a nagy szégyen miatt.

Ekkor azonban a közép pillér melletti ódon faragványú czímeres padból kilépett egy tündérszépségű, gazdagon öltözött asszonyság, odasietett a Mikhálhoz, s azt mondá neki:

– Nincsen helye, ifjú asszony? Jöjjön ide az én padomba; ott van elég hely.

Azzal kézen fogta a szégyenkőre állított Mikhált s odavezette őt a saját padjába, maga mellé ültetve s még a szép kapcsos zsoltárát is eléje tolta félig, hogy ketten énekelhessenek belőle.

Ez pedig volt a Homonnai Izabella grófné, az ezredeskapitánynak, kassai hadparancsnoknak a felesége, a kit az nem rég vett el, a hogy említettük.

Ezzel az egész asszonyi cœtus kegyetlenül le volt tromfolva; csak úgy ette őket a méreg.

A Mikhál pedig könyhullatások között imádkozott a Mindenhatóhoz azért, hogy az ő kedves Bálintját oltalmazza meg a mostani nagy veszedelmében, védje meg fegyver ellen, fogságra jutás ellen, hozza vissza épen, egészségesen ismét. Neki egyéb imádkozni valója nem volt.

S mikor vége volt az isteni tiszteletnek, a grófné nem szégyenlett a Mikhállal együtt menni ki a templomból, s a templomajtóban bevárta a Sára asszonyt, s ott a kezét háladatosan csókoló Mikhálnak azt mondá, hogy látogassa meg őt minél elébb a kastélyában – valamennyi asszonyoknak füle hallatára – és szive szakadtára.

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

(Ki leezen mvtatwa, mell erews hatalom az azzonoc akaratia ez wilaagon es mi nagi giorsasagval megtvdia forditani az feerfiac altal rendeltetett allapotokat.)

Harmadnapra hazakerült a Homonnai gróf csapatja: a török portyázókat szerencsésen átverték a szomszéd vármegyébe; verje már most az is tovább!

Bálint épkézláb lovagolt be az udvarra s volt a Milkának nagy öröme, mikor eléje jött jó kedvvel; – de a csókok zsengéjét mégis átengedte az ő napának.

– No hát vágtál-e le sok törököt? kérdé tőle Sára asszony.

– Biz én leszedtem egynéhányat a lóról; nem számláltam hány volt?

– De csakhogy tégedet le nem vágtak: szólt örvendő lelkendezéssel a Mikhál.

– Imádkoztál értem, úgy-e? Voltál a templomban? Anyám mellett ültél?

– Oh nem! sietett kitálalni mindent Sára asszony. A rosz Fürmenderné nem eresztette be a padba; azt mondta neki: hátrább szolgáló! s akkor aztán tudod ki vitte be magához a padba? a jó Homonnai grófné. Az ám, oda ültette maga mellé a czifra kukulloriumba.

Bálint lekapta a süveget a fejéről, mintha előtte állna a grófné.

– Az Isten áldja meg érte! Megköszöntétek-e neki ezt a nagy kegyelmet?

– Akkor nem is tudtuk, mit mondjunk, annyira el voltunk fogódva, de a kegyes úrnő meginvitálta magához a Milkát, hogy látogassa meg a kastélyában.

– S voltál ottan?

– Dehogy voltam. Te reád vártam, hogy elviszesz magaddal.

– Hüh, szörnyüködék a Bálint, öt körmével esve a füle tájékának. Szivesen megyek a Homonnai gróffal egy tábor kutyafejü tatár elé, de hogyan menjek én te veled a Homonnai gróf felesége elé? a ki maga olyan fáin asszony; én pedig olyan ostoba tuskó vagyok.

Már pedig ugyan gyorsan mennie kellett, mert alig ért rá más ruhát váltani, a midőn az ezredes-kapitánytól egy hintó érkezett a házuk elé s egy hajdu jött azzal az izenettel, hogy a gróf és grófné óhajtanak beszélni a Bálinttal és a feleségével.

– No, én nem tudom, mi lesz ebből? szepegett a Bálint s úgy meg volt ijedve, hogy a nyakravalóját sem tudta felkötni rémületében s a dolmányát mind a kétszer úgy gombolta be, hogy egy gombbal hol alább, hol feljebb kezdte.

De hát menni kellett, mert a hintó ott várt.

Sára asszony ez alkalomra megint másféle szép köntöst adott a menyére, mely valamivel egyszerübb volt; szép panyókás palástot vetett a vállára, a hogy látogatóba menni illik.

A Homonnai grófné már a szobája ajtajában várta az érkezőket s nagyon szivesen fogadta a Mikhált.

– No, lássa ifjú asszony, a míg a mult vasárnap én kegyelmedet szabadítottam ki a philisteusok közül, azalatt kegyelmednek az ura meg az én férjemet szabadította ki a törökök kezéből. Hallotta úgy-e?

– Nem hallottam. Az én férjem nem dicsekszik azzal, a mit megtett.

– Nem dicsekszik? Annál derekabb ember.

A Bálint vörös lett, mintha tüzön pirították volna.

Erre a szóra a gróf maga is belépett a grófné szobájába. S a milyen szép volt a grófné asszonynak, ép olyan szép volt a gróf férfinak. Nagy leomló gesztenyeszín haja, piros orczája, nyilt homloka, felkunkorodó bajusza és hozzá délczeg termete.

És a gróf is nagyon nyájas volt mind a kettőjükhöz s nem tekintve azt, hogy ő zászlós úr és ezredes-kapitány, a Bálint pedig csak köznemes és az ő csapatjában káplár, kezét nyujtá neki és hatalmasan megrázta azt, a mitől Bálint arasznyit hízott.

A grófné pedig azt tette, hogy leültette maga mellé a Mikhált a kerevetre, mely gobelin szőnyeggel volt bevonva.

A Bálint azt hitte, hogy a Milkája ily úri társaságba jutva, elő fogja venni az otthon megszokott finom modorát, a mivel még el is árulhatja magát s annál kedvesebben volt meglepve, mikor azt látta, hogy a Milka hogy el tudja feledni a Mikhált s milyen jól bele tudja magát találni a parasztos tempókba: előbb szemérmesen huzódik a leüléstől, azután pedig a kötényével letörüli a pamlagot, mielőtt ráülne, pórias becsülettudással: a mi felett a grófné csendesen elmosolyodott.

– Bizony török foglya volna az én férjem uram, mondá a grófné Milkának, a kegyelmed ura nélkül. Mert szeleskedett ő kegyelme. Mikor a «seregtörököt» szétzavarták s a huszárok elkezdték a leszállított foglyokat párjával összekötözni, ezredes kapitány uram fejébe vette, hogy ő maga meg a basát ejti foglyul, a ki már szintén hátat adott neki s más nem érhette utól, mint az ő gyors paripája. El is érte, el is fogta, hanem a mig a basával bajlódott, annak a kisérői utólérték, szőrpányvát vetettek a nyakába s őt magát ejtették foglyul. S vitték is már, mikor Kalondai uram észrevette az ezredes kapitánya veszedelmét s a tizedjével utána rugaszkodott az elfogóinak. Mikor aztán utolérte őket s a törökök látták, hogy nem vihetik el fogva a férjem uramat, akkor az egyik neki mérte a nyakának a kardját, hogy megölje. De Kalondai uram gyorsabb volt s egy csapással ő üté le a töröknek a fejét. Így menté meg az én uramnak az életét és szabadságát. Ime, a szőrkötél dörzsölése most is meglátszik az uram nyakán s a pányvát is haza hozta magával, mit én ereklyéim közé tettem. Lássa kegyelmed, ilyen jó volt minekünk egy zsoltárból énekelnünk! Ilyen derék ura van ám kegyelmednek!

Bálint alig fért már a dolmányában a nagy dicsérettől.

– Meg is nyeri a jutalmát vitézségének, folytatá a felesége beszédét a gróf. Szabad választást adok ő kegyelmének a foglyok és az elvett paripák közül s őt magát megteszem hadnagyomnak.

– Igen szépen megköszönöm kegyelmes uram jóvoltát, felelt Bálint a grófnak (férfiakkal szemben tudott bátran beszélni, csak asszonyokkal szemközt volt gyáva) s ha szabad lesz választanom, a foglyok közül keresek ki egyet, a ki jámbor közrendű ember, hogy az anyámnak segítsen a házi munkában s a kegyes beszédre hallgasson, még pedig olyat, a kinek csak egy felesége van. Lóra azonban nincs szükségem, a magaméval meg vagyok elégedve, hanem ha kegyelmet akar tenni ezredes kapitány uram a kedvemért, úgy adasson jobb lovat az én pajtásom, az ezredtrombitás, Simplex alá, mert a mostani lova már himpókos. A mi pedig a hadnagygyá emeltetésemet illeti, azt igen megköszönöm. Nem nekem való rang az, a ki a katonai tudományt sohasem tanultam. Ellenben azt kivánnám kegyelmes uramtól, hogy miután szegény anyámnak minden kivánsága az, hogy valahára venném le a válláról a mesterségfolytatás nehéz terhét, engedné meg nekem a katonaságból való kilépést s hogy mehetnék az anyám kivánsága szerint székálló legénynek.

A gróf elnevette magát.

– Egyet pedig kifelejtett kegyelmed az argumentumai közül; azt, hogy «és pedig most házasodtam s jobb szeretek a feleségem mellett enyelegni, mint az ellenség után szaladni!» Igaza van kegyelmednek. Én is azt mondanám, ha lehetne. El fogom bocsátani a katonaságból menten.

– De nem azért, hogy székálló legénynek menjen, szólt bele a szép grófné. Ilyen embernek nem ott a helye. A várnagyi állás megüresedett, azt a férjem joga betölteni. Nevezze ki Kalondai uramat várnagynak, viseljen polgári hivatalt.

– Meglesz! Hagyá helyben az ezredes-kapitány.

– Jaj, kegyelmes grófné, szólalt fel erre a Milka, látva, hogy a férje nem tud hirtelenében megfelelni. Féltem én az uramat nagyon ettől a hivataltól. Ő velem együtt olyan tudatlan. Nem sokat vett be az iskolában. Ki is marasztották onnan. Minden ember csufolja érte. Egy várnagynak pedig sok nagy úrral kell beszélni, sok levelet olvasni, a mik diákul, németül, még tán francziául is vannak irva. Hogy felelne meg mindezeknek az én szegény jámbor uram? Veszedelem származnék ebből.

– No, hát tudja mit kegyelmed? szólt a grófné. Én tudok diákul is, németül is, francziául is. Járjon fel kegyelmed hozzám naponkint kétszer a kastélyba, én megtanítom kegyelmedet e tudományokra, úgy sincsen egyéb dolgom; kegyelmed meg ugyanarra, a mit tőlem tanulni fog, oktassa majd be a férjét s egyszer csak tudni fog ez is mindent, a mire csak szüksége lesz.

– Nagyon jó lesz! szólt bele a gróf.

S ez olyan nagylelkü ajánlat volt, hogy azt el nem fogadni s mindkettőjük részéről kézcsókolásokkal meg nem köszönni a legnagyobb parasztság lett volna.

Ennél nagyobb jutalmat és kitüntetést valóban nem is kivánhattak maguknak. Azt azonban megfogadták, hogy e titoknak elárulásától szájukat tisztán fogják tartani s azt még Sára asszonynak sem fogják tudtul adni, mert az nem állná meg, hogy a fél városnak el ne dicsekedjék vele. Ellenben annyit megmondtak Sára asszonynak, hogy a grófné megengedte Milkának, hogy az ő udvarába feljárjon s ott az ő szakácsától konyhaművészetet, a frajjaitól pedig varró és himző munkákat tanuljon. S minthogy a Milka mindezekhez már régóta értett, nagy lőn Sára asszonynak az elcsodálkozása, mikor a menye minden visszatérése után a grófi kastélyból valami új, drága sütemény készítésével lepé meg s otthon a törülköző kendőkre olyan himzéseket vetett, hogy bámulni kellett rajta.

Az meg aztán egészen megnyerte Sára asszonynak a meglepetését, hogy Bálint egy jámbor törököt keresett ki a számára a foglyok közül, ki otthon mészáros legény volt; arra rá lehetett bízni a széket, mert a török, ha szolgálatban van, mindenekfelett becsületes, serény, józan és a gazdájához hűséges, ha jól bánnak vele. Sára asszony pedig úgy bánt vele, mint saját fiával, vasat sem engedett rátenni s minthogy a török neve Ali volt, ő megtoldta azt még egy betüvel s nevezte a rabot Palinak.

HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben nagi aatwaaltozasoc mennec weegbenn, ugi hogi az emberec alig ewsmernec immaaron magvc magvkra is. Az Mikhal pedig raagalmaztatic wala, holott ebben az egiben weetkes nem wolna.)

De ha nagy volt a Sára asszony csudálkozása a fölött, hogy a Milka mily nagy előmenetelt tett rövid idő alatt a konyhaművészetben és a női kézimunkákban, még nagyobb volt bámulata a grófnénak azon a gyors felfogáson, melylyel az ő tudományos tanításait megragadá.

Csak egyszer kellett annak valamit elolvasni, már a a fejében volt s el nem felejtette többet. Száz idegen szót is elmondott egy hallásra.

– Láng esze van annak az asszonynak! Magasztalá Milkát a gróf előtt a grófné. Azt nem sejtette, hogy ez mind tudja ezt már régen, a mire most tanítják.

És a parasztos modorról is elszoktatta lassan, úri illendőséghez térítve, a mi megint annyival könnyebben ment a Milkának, mert mindig emehhez volt szokva s amaz volt nála a tettetés, a mire erőltetnie kellett magát.

De annál sokkal csudálatosabb volt a tudományos gyarapodás, a mit viszont a Milka tapasztalt a maga urán, a jó Bálinton.

Mert a Bálint most már egész komolyba vette azt, a mi neki igérve volt s nagyravágyásának czéljává tűzte ki, hogy ő a várnagyi hivatalt elfoglalhassa s a feleségének a «várnagyné nagyasszonyom» czímet megszerezze. És ment a tanulás csudálatos módon. Talán korábban is tudott volna a Bálint jól tanulni, ha ilyen kedves ajkak rágták volna a szájába a syntaxist, grammaticát s ferula és signum helyett édes csókokkal préselték volna belé a «hic, hæc, hoc»-ot. Talán az érett észszel párosult akarat is sokat segített az elméjén.

Egy pár hónap alatt annyira ment, hogy az ezredes által eléje tett diák és német leveleket nem csak világosan meg tudta magyarázni, de sőt azokra feleleteket is tudott fogalmazni; sőt már a francziában is annyira haladt, hogy nem lehetett volna őt rajta eladni.

Ilyenformán a grófné oktatta a Milkát, a Milka Bálintot s mindnyájuknak nagy öröme telt az előmenetelben.

– Ejh, mily nagy kár, mondá egykor a grófné Milkának, hogy egy ilyen sok ügyességgel, lelki tehetséggel felruházott asszonynak, ily szép termet és formás ábrázat s ilyen kellemes magaviselet mellett, ennyi rút szeplővel kell eléktelenítve lenni. Hátha segíthetnénk ezen? Nekem van egy mosdóvizem, a híres királynévíz, a mit Erzsébet úrasszonyunk, Nagy Lajosunk édes anyja szerzett, az én arczom attól ilyen finom és sima: próbáljuk meg kegyelmednél is, hátha elmulnának ezek a rút szeplők?

A Milka nem mert mindjárt ráállni; azt mondta, hogy elébb megkérdi az urától, hogy kivánja-e, hogy a szeplők az arczáról elmuljanak? mert az őtet ezekkel együtt szerette meg. A napával is közölnie kell elébb a dolgot, valjon nem veendi-e az kaczérságnak a menyétől arczának ily módon való szépítését.

Azok pedig mind a ketten beleegyeztek, azt mondva, a mivel a grófnénak mosdani tisztesség, az a Milkára nézve is becsület.

Annak az arczáról pedig természetesen hogy hamar eltüntek a királyné vizével való mosdásra az elrútító szeplők, a mik csak az euphorbia nedvével voltak odaetetve. Nehány nap mulva egészen más formája kelt ki. Fehér és piros arczszíne lett és gyönge bőre, mint a harmat. A grófné diadalmaskodott örömében, hogy mosdóvize ily csudahatást szerzett, a Sára asszony is oda volt bámulatában, menyének ez átalakulását szemlélve napról-napra; de legboldogabb volt vele Bálint, a ki ily módon lassan-lassan, ízről-ízre kezdé visszanyeregetni azt az ő imádott eszményképét, a kit legszebbnek, legjobbnak, legokosabbnak vallott a világ minden asszonyai között.

De annál kevésbbé akartak megnyugodni ebben a változásban az asszonyi nyelvek.

Mivel hogy Kassán abban az időben (most bizonyosan másképen van) a rosz kutvíztől, a bezárt falak közti levegőtől, különösen a meszes bortól, a minden hét évben kiütő pestistől, az asszonyi arczoknak mind valami sajátságos sárgás halovány színe volt, hasonló, a mit a velenczei hölgyek arczán «morbidezzának» neveznek; ezeknél pedig országszerte úgy hítták, hogy a «kassai szín».