Part 13

A leforrázott és kilökött ficzkó azonban most még dühösebbé lett téve, átkozódott, káromkodott és fenyegetődzött, hogy minden rosszat el fog követni a Mikhállal, s hogy a fenyegetőzésnél ne maradjon, segítségül hivta a két otthon maradt peczért is. S akkor előhozva azt a nagy vas sulykot, a mivel a gonosztevőket szokták mozsárban összetörni, neki fogtak, hogy azzal az erős tölgyfa ajtót betőrjék.

Mikhál azt hitte, hogy el van veszve. Inkább bele akart ugrani a kutba, mint hogy bevárja, míg gyilkosai rátörik az ajtót.

– No csak csendesen, szép asszonykám, mondá, megfogva a kezét a boszorkány. Úgy-e, hogy a kártya már kétszer is igazat mondott? Harmadszor is azt fog mondani. Rám bízza-e hát most magát?

– Itt van. Vegyed testemet, lelkemet. Szólt az asszony, odavetve magát a boszorkány karjai közé.

– Ne hát legelébb is vegye a szép asszony ezt az égő hasábfát a kezébe, aztán álljon bele ebbe a vederbe. Én a kerékkel szépen leeresztem, de nem a vízbe, hanem csak a kútgádor közepéig: ott talál egy szűk nyilást, abba lépjen ki s várja meg, míg utána ereszkedem.

Mikhál mindenre kész volt már végső kétségbeesése, elkeseredése tetőpontján, s engedte magát a kútba aláereszteni. Az égő fenyőhasáb világánál megtalálta a jelzett üreget s abba kilépett. A veder újra felemelkedett s kevés vártatva leszállt utána a Pirka, kezeivel a láncz átelleni végét fogva s úgy szállítva alá fogásról-fogásra a vedret. Ott a nyilásnál ő is kiugrott a vederből; azt kiakasztá lánczából, mire az átellenes veder, súlyegyent vesztve, lezuhant a víz fenekére, a láncz csörömpölve szaladt fel a kerékig.

– Így, most mehetünk tovább.

A Pirka hátán át volt kötve a nagy batyú, a mibe Mikhál pompás öltöző-ruhái voltak csomagolva.

A szűk folyosó egy vasajtóval volt elzárva, mely most nyitva állt s az egy alacsony pinczeboltba vezetett. Abban nagy hordókban volt felhalmozva szurok, kátrány, kén és kötegekben csepü: a bakó mesterségéhez szükséges anyagok; aztán meg kicserzett állatbőrök: – diadalainak exuviái. E boltozatnak ismét egy hosszú pinczefolyosó volt a folytatása, s annak a végén volt egy vasajtó.

Ahhoz a vasajtóhoz volt tolvajkulcsa Pirkának. Igy tudott ő látatlanul kimenni és bejönni.

Az a földalatti kijárat pedig arra való volt, hogy ha egyszer a bakót rablócsapatok megostromolnák a házában, a végveszély idején megmenekülhessen rajta. A kis vasajtó egy erdei bozótba vezetett.

A pinczeboltnak volt egy lépcső lejárása is fából, mely egy csapóajtóval volt lecsukva.

Mielőtt a folyosót elhagyták volna, a Pirka a csepükötegekből egy hosszú pamutot font, mely elért a kijárásig, s mikor az ajtót felnyitotta Mikhál előtt, akkor az égő hasábot beledobta a csepübe.

– Miért dobod az üszköt a csepübe?

– Azért, mert ide künn elárulna bennünket: nincs is szükségünk rá, mert még fenn van a hold.

– De a pincze meggyulladhat tőle.

– Az lesz csak jó nekünk, legalább nem üldözhetnek bennünket ezen az úton, ha észreveszik, hogy merre menekültünk?

– De a pinczétől meggyulladhat a ház.

– Hát aztán, ha leég is, mi ég el benne, a mi nekem kedves, vagy a szép asszonyomnak kedves?

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfiaknac zerelemre waló elchaabitaasaaban, hiwseegessenn elewadatic).

– Én félek! Mondá Mikhál, mikor a sötét erdő közepén találta magát.

– Nincs mitől. Biztatá őt Babura Pirka. A vadállatok: medvék, farkasok a mult hetekben végbement nagy lövöldözés által (a mikor rablókkal csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok ez idén vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok most ott tánczolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott épen olyan kemény ficzkóvá lenni, úgy élni, és úgy meghalni, mint ezek. Hanem egy esztendő beletelik, a míg az új rablócsapatok a régiek által elrejtett kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az elfogottakból semmi kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott kincseket hova rejtették el. Kiálltak minden torturát; de az aranyat, ezüstöt még sem adták elő. Addig danolva járhat végig minden utas az erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet hát félni.

– Az istentől félek. Rebegé Mikhál.

A boszorkány erre megszorítá az asszony keze csuklóját s azt mondá neki:

– Ki ne mondja a szép asszony ezt a szót még egyszer; mert itt hagyom az erdő közepében, a sötét éjszakában s aztán nem bánom, fusson előle, vagy keresse fel azt, a kitől olyan nagyon fél!

Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a nőt, ki az erdők tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy helyen, a legsürűbb szálerdő közepett egy fa derekából kihuzott egy kést és mutatá Mikhálnak.

– Lássa: ezt a kést, jövet, fényes nappal, ide szurtam ebbe a fába, s most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.

Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az égen, midőn a görgői kopanicsához eljutottak.

– Itt megnyugszunk: szólt a Pirka. Ez az a ház, a hol a galambok csókolóznak a háztetőn.

Ez uttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem a ház udvarán a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt, mint más Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.

– Hopp cziherre! kiáltá el Pirka a boszorkány üdvözletet.

– Csororum hajdinárum! válaszólt rá a kopanicsárné, egy czigánykerékkel helyreállva a két lábára.

– Miért imádkoztál boszorkány módra? kérdezé tőle a Pirka.

– Azért, hogy az ördög ragadja el a vén Vihodárt.

– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába és dikhetz lett neki a másvilágra.

– Dicsértessék a Belzebub! kiálta fel a kopanicsárné, és aztán örömében körölczigánykerekezte az egész udvart.

A Mikhál reszketett a két boszorkány között, a kik olyan szavakat beszéltek, a miket ő nem értett, s olyanokat tettek, a miket asszony nem szokott tenni.

Senki sem volt rajtuk kívül a puszta tanyán.

– Főzz vacsorát öcsécském. Mondá Pirka az Ancsának.

– Kit hoztál vendégül nénécském? kérdezé Ancsa.

– Ha tudod, mit kérdezed?

Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra s nagyot nevetett neki. Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják, hogy egy ártatlan lélek veszendőbe kerül.

Azzal bevitte őket a konyhába s nagy lánggal égő tüzet rakott; a mely mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a Pirka töltött meg vizzel s aztán mindenféle boszorkányos hókuszpókuszt csinálva a csupor fölött, azt is oda tette a tűzhez, s bele dugta a «Valentinus» nevet hordó czédulát.

– Minek ez a csupor a tűz mellett? kérdé tőle az Ancsa.

– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy semmi se marad benne, csak a czédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek a szép menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten leszünk hozzá.

– Páratlan szám: nem szeretem! mondá Ancsa, s azzal hozzáfogott a tyuköléshez, koppasztáshoz, boszorkánypogácsa gyuráshoz.

Mikhál a tűz mellett ült és fázott.

Az Ancsa énekelte a maga nótáját a főzés közben.

Ha «virágdal» a többi, úgy ez tán a «bürökdal» közötte:

«Ki az urát nem szereti, Sárgarépát főzzön neki, Jól megpaprikázza neki, Hogy gyóntató kelljen neki.»

A Pirka az alatt hol elvonta a tűztől a csuprot, hol megint közelebb tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az?

– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én bakkecském nagyon sebesen vágtat a deli legénynyel, hogy annak elfullad a lélegzete a nagy repülésben; ha elhuzom a tűztől, akkor megpihenget szegényke.

Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de ma annyi borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy a mit a kártyán kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már: az, hogy ő elszökjék a férje házából s egy idegen gunyhóban várjon kedvesére. Mi volna még lehetetlen azok után?

– Már jön. Már közelít. Mondogatá a Pirka, a csupor fenekére sandalogva. Már hallom a kecske troppolását: a hogy a négy lába koczog a hegytetők ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel nyergen. Huj, hogy aprózza a lépést! Gyorsan kecském, gyorsan!

Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem volt az érzékeinek ura többé.

– No most itt az ideje a felöltözésnek, mondá Pirka, s azzal hozzá fogott Mikhálra feladni a paraszt öltöny helyett a gyenge rózsaszín rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsu legyen s újra fonta a haját, hogy szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen. A nő kábultan engedett magával mindent tenni.

Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes, csillaghullató, harmathullató éjszaka.

– Most már itt kell neki lenni mindjárt! bizonyozott a boszorkány, mikor a csupor fenekén sistergett a maradék víz.

E perczben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett felhangzani. A dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő kedves dala volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a világon él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle tánczoló varázstüneményekkel; lelke ki akart testéből szakadni. A dal mind közelebb hangzott. Már lehetett hallani künn az úton a férfi lépteket.

Az utolsó csepp víz a csupor fenekén perczegve süstörékelt szét.

– Megjött a kecském! kiálta diadalmasan a boszorkány.

S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé Kalondai Bálint – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, a mi az ifjú asszony szívét elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére, átölelte karjaival annak a nyakát és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki akarná szívni a lelket belőle és a könnyei csorogtak annak az arczára.

Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi van még ezen kívül az egész világon? beleszámítva mind a kilencz planétát is, a mik az emberek sorsát igazgatják és confundálják.

Meddig tarták így egymást átölelve? az talán egy örökkévalóság volt; hasonlatos ahhoz, a midőn Mirza sah a persa varázsló szavára egy kádba lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet álmodott végig. Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt; mert mikor magához tért, felsóhajtott:

– Óh milyen kár, hogy már reggel van! Nézd, már hajnalodik.

Az égen nagy világosság terjedt el.

– Hahaha! Nevetett rá a Babura Pirka. Az volna a bolond nap, a mi nyugat felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér háza ég! Hahaha! Gyönyörűséges hajnal!

A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre, erdőkre; messzire bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai lángolnának, a csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.

– Most már nyugodtan alhattok gyermekek! mondá a Babura Pirka. A Vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni s azt fogja hinni, hogy a felesége is oda égett, s nem fogja a földön keresni többé.

– És ha keresné is! kiálta fel daczosan Bálint: – én nem adnám neki oda többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb rablóbandát alakítani s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet elhagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi el tőlem, a ki elveszi még egyszer.

És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két boszorkány a mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint nyakába és azt rebegé:

– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a fagyba, a halálba, a kárhozatba, a hová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más halálom, mint az, hogy az én vérem a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva, – ha üdvben, ha kárhozatban; – angyalom! királyom! napvilágom!

A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon s olyan lakodalmast fújt rajta, hogy minden bércz viszhangzott belé.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Ember ki sem tvdna gondolni rawazsaagokat, miket iawas azzoniok kifvndaalnac, mikoron zereznec haazassaagot zeeretewc között, kiket ewzze boronaaltac wala.)

A kopanicsárné felhordta a vacsorát s hozzá ülének mind az öten s vigan lakomáztak e mai nap örömére; mely meglévén, a két boszorkánynak beleszállt a tűz a sarkába, rákiáltottak a Simplexre, hogy hozza ki az udvarra a trombitáját, hadd rugják a port; a mit az készségesen megtett, s aztán kinn az udvaron felült a kut kámvájára, onnan muzsikált az asszonyoknak, azok pedig ketten összekapaszkodva, olyan tánczot vittek véghez, mintha mindegyiknek egy ördög ülne a hátán s az sarkantyuzná őket az ugrabugrálásra: csak úgy csattogtak a papucsok, a szétbomlott kontyaikat csak úgy repítette a szél, a denevérek csak úgy röpködtek a fejük felett. A hóhér kastélyának fénye volt a kivilágítás a boszorkánytánczhoz, mely a vérvilágban úszó szilaj alakokhoz hosszan elnyúló, rángatozó árnyékokat toldott, a mik odaugrottak néha a csárda meszelt falára, mintha Belzebub maga keverednék bele a tánczba. «Fujjad, fujjad!» kiáltozák a Simplexnek. Az meg majd megszakadt már a tárogatózásban, a horpaszaiba beleállt már a szegezés; de úgy meg volt babonázva, hogy nem tudta kivenni a szájából a sip fuvóját s még a két sarkával is kénytelen volt dobot verni a kút kámvának az oldalán. Ha valami jótétlélek véletlenül meglátta volna ezt a képet, bizony ónossá lett volna ijedtében.

A két szerető pedig azalatt magára hagyatott a belső szobában; a kiknek volt elég kérdezni és elmondani valójuk. Elébb a Bálint mondatá el a Mikhállal a vele történt borzasztó eseményeket, a kétségbeejtő kínszenvedéseket, azután pedig ő regélte el a mindennemű viszontagságokat, a mik rajta keresztül mentek azóta. El lehet gondolni, hogy ez nem történt meg a nélkül, hogy egymást a kiállott szenvedésekért sűrű csókokkal meg ne vigasztalták volna. Különösön, mikor a Dsigerdila történetét a Bálint elmondá, a Mikhál nem volt fösvény neki bő kárpótlást adni azokért a csókokért, miket a török asszonytól ő miatta megtagadott. – A Bálint azonban úgy bánt az ő kedvesével, mint a kit menyasszonyának ismer, de a kinél tekinti azt, hogy még sem esküdt felesége.

Hajnalhasadtára, az első kakas szóra a két boszorkány abbahagyta a tánczot. A Simplexet felküldték a padlásra, hogy alugya ki magát. A kopanicsárné a tűzhelyhez állt reggelit főzni, a Pirka pedig bement a szobába a szerelmes párhoz, megkérdezni, mit álmodtak? Azután kiküldé a szobából a Bálintot, de megsugta neki, hogy szabad lesz az ablakon beleskelődni s azalatt felöltözteté a Mikhált a buzavirágszín ruhába. Azután behívta ismét az ifjut.

Bálint el volt ragadtatva a szép asszony látásától, s azt mondá, hogy ha az elsőbbik ruhájában olyan volt, mint egy menyasszony, a mostaniban olyan, mint egy oltári szent; a miért nagyon megorrolt rá a Pirka, a ki mentől kevesebbet szeretett oltárról, meg szentekről hallani; azért ismét kikergeté a Bálintot, azon ürügy alatt, hogy menjen felkölteni a barátját, a ki egész éjjel aludt, s még sem akar fölébredni. S a míg a Bálint a padláson zsörtölődött a Simplexszel, ki esküdött rá, hogy ő egész éjjel muzsikált a két boszorkány talpa alá s csak most aludt el, azalatt a Pirka lehúzta a szentnek való kék ruhát a Mikhálról s feladta rá a harmadikat, a császárpirost, a melyben midőn meglátta őt a Bálint, azt mondá, hogy no most olyan, mint egy királyné.

A Simplexszel pedig elhitették a boszorkányok, hogy álmodta ő azt, hogy egész éjjel muzsikált s nem a tárogató fuvástól, hanem a tegnapi sok evéstől fájdult meg az állkapczája. A szerető párok sem hallottak a dáridóból semmit. Nem hallottak ők egyebet, mint a mit egyik beszélt a másiknak. Nem csak a Simplex tárogatóját nem hallották ők, de még az arkangyal Uriel trombitaszavát sem, a ki minden embernek a feje fölött lebeg (az ismeretes büvrontó mondás szerint «jobbomon Michael, balfelől Gabriel, hátam mögött Rafael, előttem Izrael, fejem fölött Uriel») és mikor valaki veszedelmébe készül rohanni, megfujja fölötte a trombitáját. Jó, ha meghallja azt!

Ők nem hallották.

Mikor az Ancsa felhozta a reggelit: a kecsketúrót meg az égetett pálinkát, mézzel és borssal fűszerezve, attól olyan bátorságot kapott a Bálint, hogy esküvel ismétlé, a mit az éjjel felfogadott, hogy rabló-bandát alakít, ha a világ el akarja tőle szakítani a Mikhálját.

Hanem az asszonynak több esze szokott lenni fényes nappal, mint sötét éjjel, az azt mondá, hogy arra nem kerül a sor. Hanem vigye őt haza a Bálint az atyja házához: aztán majd onnan váló pert indítanak a férje ellen, a ki hazug szín alatt, álnév mellett vette őt el, s a kinek e szerint vele kötött házassága érvénytelen s majd azután, ha az felbontatik, jőjjön érte a Bálint, kérje meg rendén, s bizonynyal nem fog kosarat kapni.

Nagyott nevetett erre a Babura Pirka.

– Csak ti a papra bizzátok magatokat, akkor majd jól jártok aztán. A pap reverendájának sok ráncza van: minden ránczából kiráz egy új törvényt. Csak ti kezdjetek el a Vihodár Henrikkel perlekedni, a ki papnak készült s hóhérnak vált be. A kinél a pénz van, annál van az igazság. A Vihodárnak a háza ugyan szépen ég; de a kincsei a csonka toronyban nem égnek meg: gazdag marad. Állít nektek tizenkét tanut, a kik mind azt fogják bizonyítani, hogy a kézsmárki professor jól tudta azt, hogy mi az ő mestersége? készíttet hamis leveleket, hamisított pecsétekkel s még a Bálint úrfit fogják majd elmarasztalni, mint asszonyrablót. Ne menjetek ti a törvény elé; mert ott nem jó dolgotok lesz. Mást gondoltam én ki számotokra.

– Igen; de én felesége akarok lenni a Bálintomnak; nem szeretője! mondá Mikhál.

– Felesége fog lenni a Bálintjának a szép asszony, csak én rám hallgasson. Tudja már, hogy az én kártyám mindig igazat mond. Hát ide hallgassatok, gyermekeim. Te Ancsa, eredj ki: mert ezt neked nem kell meghallani; te Simplex maradj itt, mert te jó titoktartó vagy s tudod már jól, hogy a ki az ördöggel összetalálkozik s azt akarja, hogy jól utazzék, soha se a szarvát fogja meg az ördögnek, hanem mindig a farkát.

A mint az Ancsa kifordult a szobából, a Pirka elkezdé suttogó szóval elmondani a maga furfangos tervét.

– Halljátok-e: van itt a Szepességen egy város: Bártfa. Azt tudjátok, hogy minden városnak van határozati joga, a mit Statutumnak hínak. A hány annyiféleképen érti a maga népének az erkölcseit. Kassán, ha valakit tilos szerelmeskedésen kapnak, lenyakazzák. A bártfainak kegyetlenebbek. Ott az a statutum dívik, hogy ha esteli harangszó után egy legény megszólít egy leányzót az utczán; vagy pedig ha egy legény rajtakapatik, hogy egy leánynyal, a ki este a kapuba kiállt, beszédbe elegyedett, azt a leskelődő fogdmegek rögtön nyakon csipik, viszik a városházára s másnap minden szokásos teketóriák nélkül, nem kérve tőlük sem keresztlevelet, sem szülői consensust, sem papi dimissorialist, rögtön megesküdtetik egymással, s mint férj és feleség mehetnek csak ki a városházból. E végett lakik állandóan Bártfán a püspök maga, hogy legalább a dispensatiot megadhassa hozzá. Azért mondja a vers: «A kit Bártfán össze nem esketnek. Mondja magát szerencsegyereknek.» S a bártfai házasság érvényes az egész országban.

– De hát ha az egyik fél már házas? tevé okoson az ellenészrevételt Mikhál.

– Akkor mind a kettőt halálra korbácsolják. Hanem épen erről gondoskodtam én előre. Az én szép asszonyom, a Vihodár felesége, nincsen többé. Az apja azt hiszi, hogy férjhez adta a nagylétai paphoz. S az az ember nem létezik a földön; a nagylétaiak azóta más papot is választottak s annak a felesége egy vén asszony, a kinek gugája van. A Vihodár Henrik megint azt hiszi, hogy a felesége odaégett a kastélyába, a honnan élő teremtés ki nem menekülhetett, a mint a kén lángot fogott a kátránnal együtt. Az is meg fog házasodni nem sokára. Ti ketten eljöttök velem Bártfára, ott én a szép asszonyt az én tulajdon leányomnak adom ki s beszegődtetem szolgálónak. Az úrfi beszegődik máshová béreslegénynek. Akkor aztán rajtatok áll, hogy siettessétek a végét. Onnan ki nem menekültök másképen, mint férj és feleség; s mehettek haza: hová is?

A Bálintnak már a nyelvén volt, hogy kimondja: «Kassára». De a Simplex megelőzte s elébb mondá: «Kolozsvárra.» Mert az is kötelessége a jó barátnak, hogy ha látja, hogy a bajtársa nem tud hazudni, ő pedig tud, hát akkor cselekedje azt helyette. Itt pedig nagy szükség volt a boszorkány előtt nem mondani meg az igazat, hogy hol van Bálintnak a hazája; hogy ha egyszer megszabadulhat mind feleségestől ettől a gonosz boszorkánytól, az ne találjon többet reájuk.

– No hát mehettek haza Kolozsvárra s előmutathatjátok a házassági levelet; soha senki se fog utána járni: azt mondják «Bártfai esküvő!» s megnyugosznak benne. Tetszik-e, a mit mondtam?

De bizony olyan nagyon tetszett nekik, hogy kicsiny hija, hogy még a Pirkának is nem jutott a sok csókból, a mit egymásnak foglalóul adtak: azt pedig kár lett volna rá vesztegetni.

– Hanem hát szolgálónak nem állhatunk be ezekkel a selyemruhákkal és kösöntyűkkel, mondá a Pirka, hanem vegyük fel megint a parasztruhát, a miben idejöttünk.

Mikhál készséggel ráállt a ruhacserére s a mellékszobába térve, ott leveté a császárpiros rokolyát, a kösöntyűket és nyaklánczot, mind a három öltözet ruháját és a drágaságait a Pirkának ajándékozta, a ki nem is egyébért találta ki ezt az öltözködési parádét, mint azon előszámításból, hogy mind ez a sok drágaság majd ő rá marad. A szép asszonynak még jobban tetszett az, hogy ilyen egyszerű ruhát vehetett fel.

– Valjon tetszeni fogok-e ebben is a Bálintnak?

– Nem jól van még, monda a Pirka. A parasztrokolyából még mindig kirí a szép asszony. Ezzel a rózsával hintett tejszinű bőrrel nem mehetünk ám cselédnek, mert mindenütt azt fogják kérdezni, hogy melyik palotából szöktünk meg? Ezen változtatni kell. Majd kis-sár-fűvel csinálunk az arczra, homlokra szeplőket, hogy ne legyünk olyan szépek.

– Jaj, de fog-e akkor engem a Bálint szeretni, ha rút leszek?

– Fog az téged már szeretni kincsecském, ha olyan csúf leszesz is, mint én magam.

Azzal hozott be a boszorkány a mezőről frissen tépett kis-sár-füvet, a minek a fűteje a hol a bőrt éri, azon olyan foltot hágy, mint egy szeplő, s azt vízzel lemosni nem lehet, míg nagy sokára magától le nem kopik, de eltart az félesztendeig is. Azzal a fűtejjel aztán összepettyegtette a Pirka a Mikhál arczát, hogy az olyan lett, mint egy pulykatojás. Jó, hogy tükör nem volt a háznál: nem láthatta meg magát benne.

Mikor aztán készen volt vele s ilyen elrutított arczczal kivitte őt a Bálint elé s aztán azt kérdezé tőle: «no hát tetszik-e így a leányzó?» bizony nem törődött az egy cseppet sem a szeplőkkel, hanem csak oly szerelmesen ölelé a kedvesét a karjai közé, mint azelőtt.

A kopanicsárné pedig, mikor megengedtetett neki, hogy bejöjjön, s meglátta azt az elrutított alakot, azt kérdezé, hogy hová lett az a szép tündér-asszony, a ki az imént itt volt?

A Pirka azt felelte neki, hogy felült egy seprőre s kirepült az ablakon, s ezt a szolgálóját hagyta itt maga helyett.

Az Ancsa elhitte s rákiáltott a Mikhálra.

– Hücscs! a disznóknak moslékot adni, polyka!

Annyira nem ismert rá többet.

A Pirka aztán fölvette a butyrot a hátára s elvezette a Bálintot és a Mikhált Bártfáig; a Simplex pedig ott maradt a kopanicsárnénál, hogy valami leskelődés ne legyen a dologból; meg hogy ha az Eperjesről hazatérő hóhérlegények be találnak térni egy pohár serre, legyen, a ki a füleiket telehazudja: a mi meg is történt. A Simplex magával Henrikkel is beszélt s elhistorizálta neki, hogy ő az égő ház közeléből nézte, hogy kiabált a két asszony az ablakon keresztül segítségért, de nem lehetett hozzájuk jutni, mert a kapu is égett. – Kaczenreiter Henrik meg lehetett felőle nyugodva, hogy egy és ugyanazon napon nemcsak árvaságra jutott, hanem özvegységre is.