Part 12

Elől a tanácsurak és a főkapitány, a kik a posztóval fedett lépcsőn felhágtak a díszkarzatra s ott állva maradtak, a míg a kikiáltó tanácsjegyző felolvasá az itéletet; azután jöttek a darabontok, karra vetett puskáikkal, s közöttük a három elitélt, egy-egy peczér által vezetve, nyakukra kötött pányvánál fogva; leghátul végre jött az emberek legszörnyübbike, a hóhér; maga a vén Vihodár, fehér lovon, hosszú veres palást a nyakában, mely a lovat is félig betakarta, fején veres tollas fekete barét, kezében a kivont pallos. Két csatlós vezette a lovát. Háta mögött következett nyolcz hóhérlegény, kik egész arzenálját, a kinzó eszközöket hozták a nyomában.

Bálint félrefordítá a fejét, hogy mind ebből ne lásson semmit.

Mert ha odatekintett volna, akkor egyet ama hóhérlegények közül bizonyosan meg kellett volna ismernie. Inkább elbújt a társai háta mögé.

A piaczra kilépő rablókat a nép iszonyú zsivajjal fogadta, a mit azok undok káromkodással viszonoztak, különösen a bámulásukra jött asszonynépekre oly gyalázatos szavakat mondtak, hogy azoknak a föld alá kellett volna bújni szégyenletükben inkább, mint azt a csúfságot elhallgatni.

A megelőzött kínvallatás nyoma meglátszott valamennyin; össze voltak tépve, vágva, sütögetve. De azért egy se mutatott töredelmességet. Hahotával fogadták a vén Vihodárt, s gunyolva hivták fel, hogy most mutassa meg, hogy mit tanult.

Az hideg vérrel oldá le válláról a skarlát palástot s halkan osztá parancsait a legényeinek, mikor mindannyian fenn voltak már azon az elátkozott szinpadon.

A magas ősz alakot rettentő ordítással fogadta a néptömeg, a mire ő meghajtotta magát, mint valami szinpadi hős.

A legelső volt a Bajusz, a kivel megkezdték az előadást.

A Bálintnak nem volt szükség bedugni a füleit: nem jajgatott a Bajusz. Egy szavát sem hallatta. A körülálló népség a bámulat szörnyűködésével suttogott egymáshoz. A rablót a hidegvérű megvetése a halálnak, a kínzás fitymálása hőssé emelte a nép előtt.

Olyan csendesség volt, hogy nem lehetett egyebet hallani, mint a nehéz kerék zuhogását.

Ennek vége volt.

Következett a sorban a nyalka Havrán.

Ezzel egészen más alakot öltött a véres szinjáték.

Az első rablóval csak a segédei bántak el a Vihodárnak: ő csak parancsokat osztott halkan. A másodiknál már ki kellett tennie magáért, hogy becsületet valljon.

A Havrán dühös ficzkó volt. Szidta, káromolta a Vihodárt, s gúnynevekkel halmozá el. Azt mondta neki, hogy kontár!

A vén Vihodár erre letette a barétot a fejéről, s leveté a skarlát dolmányát s aztán maga indult neki remekelni.

A néző sereg meg lehetett elégedve mind a két színjátszóval, a vén Vihodár egész tudományát végigpróbálta a rablón, de az is végig daczolt vele. Egymást szidták, káromolták. A rabló kinevetett minden kínzást s boszantotta a Vihodárt, hogy no mit tud még? Az pedig dühben volt már, s minden tudományát kimerítette a pokolbeli kínok kitalálásában s amint egy új kínzóeszközzel jött, megkérdezé a rablótól, hogy tetszik neki ez a mulatság?

A franciscánus barát ott a vesztő szobor mellett eleget kérlelte, engesztelte majd a rablót, majd a hóhért, hogy térjenek Istenhez, ne káromkodjanak olyan nagyon! De a vérpad olyan theatrum, a hol minden szabad; egyik se hallgatott rá.

Utóljára is a rabló fogott ki a hóhéron. Mikor már nem volt rajta emberi forma többé, úgy összevissza volt marczangolva, még akkor is röhögve csufolta kínzóját. Utóljára beleakasztották az oldalába a bitófa kankalékjának a horgát s felrántották a levegőbe: onnan kiabált aztán alá épen nem hizelgő bókokat a benne gyönyörködő asszonyságoknak, míg kilehellte lelkét, a mely tévedésből választott magának emberi testet lakhelyül.

Az öreg Vihodár meg volt szégyenítve. Tapasztalá, hogy e herosi ellenállás által a tekintélye nagyon meg van csorbítva a nép előtt. Ezt a csorbát ki kell köszörülni.

Hátra volt még a harmadik rablóvezér, a Jankó. Ennek kellett a Vihodár becsületét helyreállítani.

A vén bakó valami nagy dologra készült vele.

Levéteté az elitélt lábairól a békókat s nem lánczoltatá őt oda a bitófához.

– Tánczolni fogunk egymással! Mondá a Jankónak.

És ez a szó lett a veszedelme.

A következő pillanatban egy oly általános elszörnyedés hangja tört fel a közönségből, hogy még a Bálint is odatekintett a vérpadra. S a mit meglátott, az valóban méltó volt a bámulatra.

A Jankó, a nagyszerű gymnasta, abban a pillanatban, a melyben lábairól a békókat levették, egy ugrással a Vihodár alakján termett, s bár kezei hátra voltak kötve, két térdével átszorítá annak derekát s a fogaival beleharapott neki a nyakába: épen oda, a hol a garotis nagy ütér van. Ezt az életeret harapta ketté, vagy csakugyan volt valami abban a mesében, hogy a kit ő a méregittas szájával és fogaival megharap, az halálfia; a vén Vihodár, mint a darab fa, esett hanyatt, s mire a hóhér-legények odaugráltak, hogy az elitéltet letépjék róla, már akkor holt ember volt.

Ez a jelenet anynyira elundorította a Bálintot, hogy elfordulva, odaborult a Simplex vállára s azt hörgé: «most mindjárt leszédülök.»

– Csak egy kissé tartsd még magadat; dörmögé fülébe a Simplex.

A mint a nép megtudta, hogy a vén Vihodárt a Jankó egy harapással megölte a vérpadon, rettendő tumultus támadt.

Elkezdtek tapsolni és vivátokat kiáltozni az elitéltnek, míg a hóhérlegényeket záptojással és rohadt almával hajigálták meg.

Végre a közberecsegő trombiták és doromboló dobhangok valahogy elnyomták a néplármát s akkor felállt a főkapitány az emelvényen s kihirdeté: hogy ha az öreg Vihodárnak baja esett, azért a törvény itéletének végrehajtása nem szenved hátramaradást, itt van a Vihodár fia, az ifju mester: végezze a hivatalos tennivalókat ő.

Erre a nép elcsendesült, mint mikor egy új szinész lép fel a szinpadra.

Az általános elhallgatás tanusítá, hogy a fellépő beszélni akar valamit, arra várnak.

A Bálint eltakarta szemeit; minden érzéke fel volt háborodva; ha a hadi sorrend nem tartotta volna, elfutott volna onnan.

S a kierőszakolt csendben felhangzott az új ember szózata a néphez.

– Ime e gonosztevő, ki apámat megölte! nem érdemes arra, hogy emberi kéz emberi módon végezze őt ki a világból.

Bálint megütközve figyelt: ez a hang olyan hang, a minőt ő már hallott egyszer, a prédikátori székből.

Az pedig folytatá:

– Van egy halálnem, a minővel az érzéketlen gonosztevőket szokták kivégezni távol Abyssiniában, kiknek fekete bőrük minden kínzás iránt érzéketlen. Nyers bivalybőrbe varrják őket elevenen s így akasztják ki a napra. A mint aztán a nyersbőr kezd összefacsarodni fölöttük a melegben: az megtanítja a gonoszokat a pokolról énekelni. Én ilyen halálra vetem e gonosztevőt.

Mi ez? kiálta Bálint: ez a hang? Kinek a hangja ez? Ez abyssiniai mese: ki hallotta ezt más, mint a ki tudós Frölich tanár ethnographiai leczkéit frequentálta? Kicsoda ez az ember?

S lekapva kezét szemeiről, odatekinte.

És ráismert a vérpadon álló skarlátöltözetes alakra.

– Ez a te Mikhálodnak a férje, Kaczenreiter Henrik! kiálta arczába a Simplex.

Kalondai Bálinttal felfordult a világ, eszméletlenül dőlt ki a sorból: Simplex úgy vitte ki a hátán. Senki sem ütődött meg azon. E rém-jelenetek alatt akárhányan dőltek el ájultan még a katonák közül is.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.

(Mellben kiderevl, hogi minden gonoznac az okozoia ew maga az ✝✝✝ pokolbeli satan, ees annac straazsamesterei az rvt bozorkanioc, walamellec az halando embereket megrontani az ew fvrfangoss practicaikval mindeetig keezen wadnac.)

A Babura Pirka sebtében, inaszakadtából vágtatott haza a magányos házhoz, mely Kis-Szeben falain kívül állt. Olyan utakat tudott ő, a hegyeken keresztül, a miken a lovas embert is megelőzte. Éjjel is tudta az utat s bátorsága volt együtt kószálni a kokajszásokon keresztül a lidérczekkel és más gonosz lelkekkel, a kikkel nyilván mind igen jó ismeretséget tartott.

Másnap a görgői kopanicsánál tartott pihenést. Abban volt a hámori kopanicsárnak a felesége, mint gazdasszony, magányosan, kit az ura elkergetett magától, a mióta a Jankót elfogta, s maga beállt vármegye pandurjának. A feleségéből mi lehetne már most egyéb, mint boszorkány? A Babura Pirka már be is vette novitiusának.

– No Ancsa, monda neki, mikor belépett hozzá, «Irgundum gule» ma, meg holnap, meg holnap után kinozzák a Jankót három napig. Még az éjjel vendégeket hozok hozzád; csinálj jó vacsorát, lesz muzsika is, megüljük a torát!

Azzal adott egy aranyat a kopanicsárnénak a lakomára s aztán megtanította őt arra a bűvészetre, hogy ördögi praktikákkal hogyan lehet a távol levő embernek csomót kötni a belein, hogy kinjába a földet rágja? Azon az éjszakán valamenynyi hóhérlegény mind gyomor-görcsöt kapott és nyomorultul fetrengett kinjában, a mi ha nem a sok megivott ólomczukros bortól származott, úgy bizonyosan a két boszorkány megrontásának következése volt.

A szegény fiatal asszony ez alatt egyesegyedül volt abban a rettenetes házban a felső lakosztályban. Mert a földszinten volt még két peczér hátrahagyva, a ki a házra ügyelt, s a toronyban felváltva őrt állt és a felvonó hidat őrzé.

Külső betörés ellen jól meg volt őrizve a magányos ház. A falait körülvevő vizárok fenekén hegyes sánczkarók voltak leverve, mik a keresztül úszni akarót felnyársolni voltak készek, a vastag falak szűk ablakai erős vasrácsokkal és vastáblákkal megvédve s az udvaron két óriás szelindek, a mi a fegyveres férfit is megtámadta. A két peczérnek pedig széles öblű lőfegyverei voltak, a mikből egész marék vágott ólmot lehetett kilőni, ha szükség volt rá.

A fiatal asszonyt itthon hagyták, mikor mind elmentek Eperjesre a nagy előadásra. Ő sem kivánkozott oda velük menni: borzadott teste-lelke azoktól az iszonyú látványoktól, a mikre más úrasszonyok oly kiváncsiak voltak; de meg az ura sem akarta magával vinni. Nagy volt a féltékenysége, s akárhogy mutatta is az asszony iránta való nyájasságát: nem hitt neki, érezte magában, hogy az nem lehet más, mint tettetés s félt tőle, nehogy Eperjesen a minden vidékről összetóduló sokaság között még Kalondai Bálinttal is találkozzék.

A Babura Pirkának meg volt hagyva, hogy míg mind távol lesznek, ő itthon maradjon; sehova a háztól el ne menjen; a kapusnak is megparancsoltatott, hogy az alatt se ki se be a kapun senkit át ne bocsásson, még a Pirkát se. Mintha bizony lehetne egy boszorkányt bezárni kulcscsal! Elébb ott volt ő Eperjesen mint a Vihodár perepútyja, ámbár egy órával későbben indult el utána.

Mikhál azt mondta Pirkának, hogy a míg távol lesz a gazda, addig semmi szüksége sem lesz rá: addig hagyja őt egészen magára. Főzni tud magának, otthon jól megtanulta; még vizet sem kell hoznia másnak. A konyhából szolgált le egy kút, melyen két vederrel egy lánczos kerék hajtotta fel a vizet, úgy, hogy mikor az egyik kerék alászállt, a másik felemelkedett. Mikhál tehát minden ajtót bezárt maga mögött: a lépcsőhöz vezető rácsajtót, a folyosó végét elrekesztő vasajtót, s ha éjjelre a konyha nehéz tölgyfa ajtaját is magára reteszelte, úgy emberi hatalom ellen egészen biztosítva érezhette magát.

De annál kevésbbé volt megvédve azok ellen, a kiknek nem kell nyitott ajtó, hogy megjelenjenek. Mikor a mindennap megszokott lármás nép eltünt a házból, durva csizma-kopogásával, hörögető kiabálásával, mocskos szitkos beszédével, részeg danáival együtt, akkor a beállott csendességben előjöttek azok, a kik csoszogva, sóhajtozva, nyögve, dideregve adják jelét ottlétüknek. Minden zúgban látni vélte az áldozatokat, kiknek vére e ház lakóinak kezén száradt, a hogy előjönnek visszakövetelni ketté vágott napjaikat; visszakérik fázékony csontjaikra az öltönyöket, a miket a hóhér örökölt tőlük. Minden árnyék mozogni látszott előtte; az élettelen tárgyak megelevenültek és beszéltek hozzá; háta mögött örökös suttogást, csoszogást hallott, s ha tüzet rakott, a nyirkos fahasábok sírtak, perlekedtek, bogárzengéssel könyörögtek előtte; mikor a szél fútt, olyan nyögés, huhogás volt az egész házban, mintha táborszámra járnának benne végig a kisértetek, a kik azután álmaiban igazi alakot öltöttek, s torzarczaikkal, négyfelé vágott tetemeikkel üldözték szédítő meredélyek felé.

Ha pedig el tudott űzni magától álmokat és képzelet alkotta kisérteteket: a hideg, józan valóság még azoknál is ijesztőbb rémképül vonult el lelke előtt.

Minő élet ez az övé? Egy férfihoz lánczolva lenni, a kit nem szeretett, mikor hozzáadták; a kitől fél, irtózik, undorodik, midőn vele együtt van. Megcsalva a legfertelmesebbül; kizárva örökre a világból s odalánczolva még élve a pokol nyitott kapujához, a hol minden bemenő neki köszön a levett fejével. Remény nélkül, kilátás nélkül, hogy innen valaha kiszabaduljon; hogy ez a balsors valaha más fordulatot vegyen, hogy enyhülést nyerjen. Kinozva attól a gondolattól, hogy atyja elfelejté; de még jobban attól, hogy kedvese most is emlékezik rá és nem tud az ő balsorsáról semmit, hogy őt boldognak hiszi és átkozza és mégis szereti.

Ilyenkor aztán elővették azok a rossz gondolatok, a mik sokkal rémítőbbek a kripták és vesztőhelyek minden sápadt rémeinél; a kétkedés a mennyei gondviselésben, az utálat az emberi törvények iránt. Utálta azt a szokást, mely az apának jogot ád gyermeke sorsát intézni; átkozta az oltárt, mely lánczot köt a nő és férj kezére, hogy egymásé legyenek; gyülölte az egész emberi társaságot, mely a külső tisztességért rabigába veri a szivek érzéseit: azon kapta magát, hogy kétségbeesésében tudna rossz, igen rossz lenni.

Már önmagától is félt!

Éjszaka nem mert, nem akart hálószobájában aludni. Utálta a hitvesi nyoszolyát. Hanem odaki vetett magának ágyat a konyhába. A konyha volt a legnyugodalmasabb menedék rá nézve. Egész éjjel rakta a tüzet; nem tudott sötétben maradni, s a tűz mellett fazekakban folyvást vizet forralt. Semmi fegyvere nem volt; ha lett volna is, mit ért volna az ő gyönge kezében? Hanem arra képesnek hitte magát, hogy ha valaki megtámadná, azt egy fazék vízzel le tudná forrázni.

Már öt napja volt egyedül bezárkózva s kezdett megháborodni a rémes egyedüllét miatt. A kínok legnagyobbika az egyedüllét: fájdalmasabb az éhezésnél. Jól esett volna már, ha a Pirka lett volna is a közelében; még annak az ördögi csábszavait is inkább elhallgatta volna, mint ezt az örökös kisértet-perlekedést a tűzben égő fahasábokkal, s ezt a nyívást-rívást az ajtó-ablak hasadékon át, azt a huhogást a kéményben, mikor a szél fú.

Ötödik este ismét vizet húzott a konyhai kútból, s a mig a kereket forgatta, azt a szót ereszté ki a száján:

«Oh bárcsak a lidércz ide hozná azt a Pirkát!»

Alig szalasztotta ezt ki, a mint egyszerre azon vevé észre, hogy a vederemelő-kerék magától kezd forogni, nem várja a hajtást s a felemelkedő vederből a Babura Pirka czifra buglyos alakja emelkedik ki a kút kámváján.

Mikhál Jézus Máriát kiáltott s felsikoltott ijedtében, a Pirka azonban kaczajra fakadt s azt mondá neki:

– Lám, asszonykám! nem lehet ám a boszorkányt kizárni a házból, ott jön az be, a hol akar.

Mikhál csakugyan azt hitte, hogy a Pirka egyenesen a vízből merült fel, noha minden ruhája, még a csizmája is, egészen száraz volt.

– Jaj, de nagy vacsora készül itt! kiálta fel a Pirka, mikor meglátta azt a sok fazekat a tűzhelyen, s aztán belenézett sorba. Ez is víz, ez is víz; csupa merő forró víz. No az egyikbe tegyünk valamit, hogy legyen belőle jó leves!

Azzal a tarisznyájából egy marék apró papirczédulát vetett a forró vízbe.

– Száz esztendős kalendáriumból kivágott nevek, suttogá vigyorogva Mikhálhoz. A melyik legelébb felbugygyan, ez a szeretőnknek a neve.

A közben felvett egy szűrő kanalat s a legelső czédulát, mely a bugyborékoló víz felszínére felvetődött, kimeríté vele. Nézze csak meg, mi van rajta?

Mikhál kezébe vette a czédulát s megrettenve olvasá e nevet: «Valentinus.»

Ijedten veté azt rögtön a lángoló tűzbe.

Hanem a láng nem emészté meg a nedves papirt, inkább felkapta azt a légbe, s a kedves neve, a füsttel együtt, kirepült a kéményen.

– Haha! nevetett a Pirka. Nem ég az meg, asszonykám. Hopp izibe. Fittymássánt!

S azzal egy füttyvetésre megint ott volt a markában a czédula, arra is az volt írva: «Valentinus.»

– No hát, hogy mulatott olyan egyes-egyedül az én asszonykám? kérdezé a Pirka, megsimogatva Mikhál szép kezeit. Nem kivánta, hogy bárcsak itt volna már a Pirka?

Mikhál nem tagadhatta, mert igazán kivánta.

– No hát, mivel gyönyörködtessem a szép asszonykát? Mesét mondjak? vagy kártyát vessek?

Mikhál azt mondta neki, hogy vessen kártyát.

– Hanem aztán, a ki hisz a kártyavetésnek, az megadja az árát; de a ki nem hisz neki, az még jobban megadja az árát.

– Majd meglássuk.

Mikhál aztán lekuporodott a Pirka mellé a gyékényre, a boszorkány azon vetette ki a kártyákat.

– Hüh, de nagy dolgok állnak itt! kezdé a kirakott kártyákat magyarázni. Ez itt az öreg Vihodár, ez a rabló, ez a Vihodár fia. A vén hóhérnak halál áll. Koporsó. Ezt megöli a rabló.

– Képtelenség! szólt közbe Mikhál.

– Nem én mondom. A kártya mondja. Az ifjú úrnak győzelem áll és hatalom. Ő megöli a rablót s az apja hivatalába emeltetik.

– Haha! Nevetett Mikhál. Az már nem igaz. Henrik ugyan itt hagyná ezt az egész mesterséget, ha az apja egyszer meghalna. Kimenne Németországba professornak, a hol senki sem ismeri. Nekem százszor megfogadta.

– No, én nem tudom. Csak azt mondom, a mit a kártya mond. Lássuk csak: ez itt a szép asszony. Húh, micsoda nagy öröm vár rá. A «kedves» közel van hozzá; ez a rózsa az «égő szerelem»; ez a kutya a «hűség»; ez a galambosház a «boldogság». Még ma összetalálkozik vele.

– Eredj Pirka; ez is olyan bolond beszéd, mint a többi volt.

– No, no, asszonykám! A kártya nem hazudik. Még az éjjel összetalálkozik vele.

– Messze van az; ki tudja, hol jár? – sóhajta fel Mikhál.

– Nékem van egy bakkecském; ha én azt elbocsátom s azt mondom neki: hozd ide kecském azt a szép deli ifjút, a kire az én asszonyom gondol, hát a milyen igaz, hogy én a kút fenekéről ide jöttem, olyan igazán elhozza a bakkecske azt az ifjút, ha Törökország szélén volna is bár.

Mikhál megrettent.

– Nem! Ide ne hozza.

– Nem bizony; dehogy ide: ebbe a csúf verembe, a Vihodár házába. Hanem abba a csendes házba, a hol a galambok csókolódnak a háztetőn.

– De hát én hogy jutnék oda? Én nem ülnék fel a bakkecskére.

– Nem bizony. Hanem a hol a Babura Pirka be tudott jönni, ott az ő szép asszonyát is ki tudja vinni s úgy elvezeti szép kakukfüves mezőkön keresztül a boldog házig, hogy még csak a pillangós czipői se lesznek harmatosak. Felöltözik a szép asszony parasztlánynak, hogy valaki rá ne ismerjen, ha útban találja, hanem aztán szép ruhákat hoz magával, hogy mikor az ő kedvesét várja, pompásan felöltözködjék; háromszor öltözzék egymás után: először gyenge rózsaszínübe, azután buza-virágszínbe, utoljára császárpirosba; aranyfüggő, kösöntyű, aranyláncz mind fel legyen rakva; tarajos főkötő, gyöngyös fésüvel a fejében. Készítse csak össze ezeket a pompás ruhákat. Hóhérgazda hordta azokat a feleségének: még egyszer se volt rajta. Hej, de nagyot ugorjunk benne!

– Ne kisérts, sátán!

– A kártya megmondta; a Pirka megcselekszi; a szép asszony gondja, hogy hiszi-e, vagy nem? Ha hiszi is, megadja az árát; ha nem is, megadja az árát.

Mikhál pedig hitt is, nem is.

Annyiban hitt, hogy előhordta a megnevezett ruháit, a gyönge rózsaszínt, a buzavirágszínt és a császár-pirosat, s aztán az egyiket a másik mellé felaggatva a fogasra, nézegette, találgatta, melyik illenék jobban? Azután azt is megtette, hogy felhagyta magát öltöztetni parasztleánynak, kurta viganóba, hosszúszárú letürt piros csizmába; (a hóhér házában egész jelmeztár volt, – ki tudja, hol szerezte) s aztán körülforgatta magát, hogy milyen kaczkiásan mórikál benne? hanem mégis mikor azt mondta neki a Pirka, hogy no hát menjünk! visszariadt és azt felelte, hogy ez Isten ellen való vétek.

Egyszerre kürthang szólalt meg a ház kapuja előtt. Ugyanazon riadó, a melylyel a Henrik szokta jelenteni hazaérkeztét, s azonnal hangzott a felvonóhid lánczainak csörömpölése és a dobogó lecsapódása, míg a házőrző ebek ugyanazt a nyihogó csaholást hallatták, a melylyel a jó ismerőst szokák üdvözölni.

Mikhálnak az arczába szökött a vére.

– Látod, a kártya hogy hazudott? Az uram jött meg.

Azzal csak annyi ideje volt, hogy a három szép selyem ruhát egy göngyölegbe gyűrve, valami sötét zugba hajítsa, de már a paraszt ruhát nem vethette le magáról. Azt gondolta, majd azt fogja mondani az urának, hogy a konyhában a főzéshez vette fel.

A folyosó- és lépcsőajtók kulcsait pedig odaadta a Pirkának, hogy bocsássa be az alant dörömbözőt.

S azzal várt, a tűzhely körül serénykedve, annak az arcznak a megjelenésére, melyet lelkében utált, de a mely mégis, azt hivé, hogy nagy bűnbe eséstől, súlyos kisértettől szabadítá meg ezúttal.

De nem az jött eléje. Hanem még annál is utálatosabb. A második legény, a ki a Vihodárnak minden nagy munkáiban segíteni szokott. Az első legény már csak önálló munkát végzett.

A betoppanó nem kivánt semmi istenes áldás félét, hanem gorombán leült a konyhaszékre s nehéz kalapját ledobta a tűzhelyre s mindenekelőtt azt mondá az asszonynak, hogy «adj innom szép ifjasszony, mert megveszekedem.»

S csak azután, hogy egy kupa sert fenékig leöblített a torkán, kezdett hozzá a mondanivalóhoz.

Tegezte az asszonyt, mint szoká; a mi ellen az hiába tiltakozott.

– Jó híreket hozok, szép ifjasszony. Legelőször is az öreg Vihodárt elvitte az ördög. Beleharapott a nyakába az ördöngös Jankó a mérges fogával s az öreg rögtön meggebedt.

Mikhál szédülve gondolt rá, hogy íme ezt megmondta a kártya.

– Most már a te urad lesz gazda a háznál. Minden kincs az övé. De még a méltóság is. Ott rögtön megtette őt a szepesi gróf, meg a sárosi főispán az apja helyébe az egész felföld urának, pecsétes levéllel ellátott hóhérnak, s azonnal le is tette remekét a gonosztevő Jankón, hogy az még most is ordít kínjában és fog ordítani még két nap, két éjjel, hogy végig hangzik egész Eperjesen, s a mely asszony el nem ájul, a mely gyermek nyavalyatörést nem kap, a mely kutya meg nem vész ettől az ordítástól, az mehet ördögöt fogni a Lomniczra!

Mikhál teste reszketett a láztól. Tehát Henrik önkényt átvette apja rettentő hivatalát, sőt le is tette belőle a pokoli remeket! Nem gondolt arra, hogy meneküljön, midőn senki sem kényszeríti az ottmaradásra többé. Gyönyörét találja a kegyetlenkedésben. Az egykori pap, az alázatos lelkész ily rövid időn át tudott alakulni vérengző bakóvá: és ezzel minden utat elzárt Mikhál előtt a pokolból kimenekülésre. És mindezt megmondta a jósnő kártyája.

S hogy a borzalom, az undorodás, az iszonyat tetőpontjára hágjon, még az kellett hozzá, hogy a kisebbik legény odalépjen hozzá, s fertelmes vigyorgó pofával azt mondja neki:

– No most már azért a sok jó hírhozásért egy pár csókot szép ifjasszony.

A ficzkó részeg is lehetett jóformán: hisz útközben minden csapszék, csárda előtt megállt! de még egy régi bevett szokás is mellette szólt.

– Az a törvény, mondá az elrémülten visszaijedő asszonynak, hogy a ki legelőször hirül viszi a vihodár feleségének, hogy az urát felcsapták mesternek: az az ifjasszonytól egy pár csókot kap izibe.

S azzal kétfelé törülte maszatos bajuszát és kinyujtá a karját, hogy a Mikhál derekát átölelje vele.

Ez orczátlan merészség oly dühbe hozta a gyönge asszonyt, hogy a mit magában oly keményen föltett, azt most végre is hajtá. Felkapott egy fazék forró vízet a tűzhelyről, s azzal úgy nyakon forrázta a tolakodó gazembert, hogy annak szeme-szája tele lett a forró lével, s az egy perczre minden eszméletét elvette. Azon percz alatt pedig neki rohant a Mikhál s teljes erejével megtaszítá. Mire a Pirka is odarohant s ő is Mikhálnak segített, úgy hogy egyesült erővel ki tudták lökni a nagy mahomed embert a konyhából, s azután nagy hirtelen becsapták a tölgyfaajtót.