Part 11

A mákonyos álmot alvó e gyöngéd felébresztésre elébb rugkapálózni kezdett a kezével lábával, azután megfordult ötször-hatszor a saját tengelye körül, míg a lejtőn legurulva, valahol a szilvásban szedte fel magát; ott még egy kis ideig feküdve és nyitott szemekkel folytatta azt az álmot, a mit látott, s beszélgetett azokkal a paradicsomi alakokkal, a kiket az opium összehordott a fejében; azután nagyot bámult a világba, elkezdett a szemöldeivel, az állával rángatózni; végre négykézlábra állt és nagyot ordított a rabszolgája után.

Bálint odaczammogott hozzá.

– Hol a feleségem?

– Hát őrizője vagyok én a kend feleségének? Tán hazament.

– Azt álmodtam, hogy megint meglopta a piros szilvámat. Ezek az asszonyok olyan torkosak. Te Bálint nem ettél abból a szilvából! Nem is eszel, nagy kutya! Az olyan, mint a túba-fának a gyümölcse, a mi a paradicsomban van, s a miben szinte nem vásik a fogad, gyaúr disznó! Hová tetted a feleségem? Legjobb volna azt a szilvát mind leszedni a fáról és elküldeni a basának. Mit gondolsz, mit ád érte? Azt hiszed, hogy én nem tudok felmászni erre a fára? Repülök fel rá, mint a mókus! (az opiumszivóknak az a bolondságuk marad, hogy igen erőseknek és gyorsaknak képzelik magukat.)

Azonban mászni sem tudott a jámbor, nemhogy repülni tudott volna.

– Megállj csak, hadd tegyem le a kaftánomat, meg az övemet, meg a turbánomat: aztán segíts egy kicsit röpülnöm.

A Bálint aztán felsegítette az Ibrahimot a szilvafára. Ő maga akart minden szem szilvát leszedni a szatyorba: a rabszolga kezének nem volt szabad hozzá érni ahhoz, a mi a basa számára volt szenteltetve.

A szegény rabszolga elgondolta magában, hogy ha ő most hazamegy az urával: az a pogány asszony egészen úgy fog vele bánni, mint a hogy bánt a Potiphárné a Józseffel; mert nem szükség azért az ótestamentumot olvasni az asszonynak, hogyan kell boszút állni egy férfiún, a ki szerelmi ömlengéseit visszautasította. Bizonyosan halálra vereti az urával.

S hogy az eset tökéletesen hasonlítson, még az álommagyarázási tréfa se maradt el.

– Ugyan mit jelent az, motyogott odafenn a fán az Ibrahim, a mit az imént álmodtam, hogy egy csirke lecsapott egy kányára, és elrepült vele? nem a kánya a csirkével, hanem a csirke a kányával.

(– Gyere csak le onnan a fáról: majd mindjárt megmagyarázom neked) gondolá magában a Bálint, s a míg Ibrahim a szilvát szedte, az alatt ő kikereste a gazdája levetett övéből a bilincse kulcsát s azzal kiszabadítá a lábait a békókból s a láncztartó sziját leoldá a derekáról s azzal oda állt a fa alá szépen.

Az Ibrahim elannyira belemerült a szilvaszedésbe s a szép bonamera oly igen gyönyörű volt, hogy észre se vette, a mikor a nap leáldozott s a várban elkezdték a takarodót fújni.

Ez pedig azt jelenté, hogy minden ember siessen a dolgát abba hagyni, a ki a szőlőkben, vagy a mezőkön van, mert a harmadik trombitaszónál bezárják a kapukat, s a ki ottkünn reked, sehogy se juthat be aztán a városba.

A trombitaszó hallatára aztán Ibrahim Kermesz is kezdett lekeczmelegni a szilvafáról. Elébb leadta a Bálintnak a bonamérával teli szatyrot, s azután maga is kezdett leereszkedni, kérve a Bálintot, hogy segítsen neki – átugrani azt a fát.

De segített is neki a Bálint; mert abban a perczben, a mikor Ibrahim két kézzel kapaszkodva az ágba, lógott a föld és az ég között, hirtelen a fejére rántotta az egész szatyrot valamennyi bonamerával együtt, hogy annak tele lett szilvával a szája, s ezzel lerántva a földre, hátra kötözte a kezeit a láncztartó szijával, s azzal belökte őt a köskbe. A szomszédok semmit sem vettek ebből észre, mert az mind el volt foglalva a maga sietségével, hogy kapuzárás előtt elérhessen a vár faláig; senki sem ért rá a más dolgára ügyelni.

A Bálint aztán bezárva a kösk ajtaját magára, legelébb is felfeszegette a sütőkemencze fenekét. Ott bizony volt arany elég: a Dzsigerdila igazat mondott. A Bálint nem várt másodszori kinálást, hanem összesöpörte azt nagy hevenyén az Ibrahim tarisznyájába. Azután felvette magára az Ibrahim kantusát, kaftányát, salaváriját, felkötötte a turbánját, arra pedig feladta a maga rabszolga gunyáit, s mikor besötétedett, akkor pányvát kötve a nyakára, azt mondta neki hogy: «no már most megyünk Ónod felé; aztán úgy találj egyet kiáltani, hogy a saját rézcsákányodat összetöröm a kopasz fejeden.»

Minthogy pedig Ibrahim Kermesz nagyon sajnálta a rézcsákányát, kiváltképen ha azt a saját tarkóján törnék össze, annálfogva egész mohamedánus megnyugvással engedé magát a szőlőkertek mély utain át az erdőbe s onnan a legközelebbi faluba hajtatni, a hol Bálint a keresztyénbirónál rögtön fogadott egy négy lovas szekeret és azzal magát és foglyul ejtett gazdáját ép egészségben átszállíttatá reggelre Ónod várába.

HUSZADIK FEJEZET.

(Az mellben nagion kewrnievlmeeniesen; hanem ighen vnalmassan elewadatic az raboknak az ew kiwaltatasaanac a teketoriaya.)

Nehogy pedig valaki eme régi szokásokat úgy itélje meg, mint valami rettenetes barbar divatot. Mert hiszen újabb korban is vannak hasonlatos szokások: a mik a régiebbeknél még sokkal keservesebbek, a mikor például egy vagy két jó barát a harmadiknak a váltójára ráirja a nevét, s aztán, ha az egyik nem fizet, a másikat exequálják helyette. Avagy kérdezzétek meg azokat, a kik a mai világban az ő jó barátjaikért a mindenféle újkori tatároknál, nem különben a bankok és takarékpénztárak megerősített váraiban váltságdíjakat fizettek: nem sokkal emberségesebb népszokásnak találták volna-e, ha ezeknek a jó barátoknak azok a fogvatartók inkább jól a talpaikra vertek volna két szál bámbuszszal?

Aztán mi is repressáliákat gyakoroltunk bőségesen; csakhogy ha a török ütleget kapott, azért nem lamentált senki: annak úgy kellett; megérdemelte!

Az ónodi vár ormai és kapubejáratai épen úgy fel voltak ékesítve póznára dugott török fejekkel, mint Eger váráé keresztyének koponyáival.

Mikor a Simplexet félig szabadon bocsáták, az a ballábán hagyott békó arra való volt, hogy őt emlékeztesse, miszerint valamennyi Egerben foglyul hátramaradt magyar mind kezességet vállalt ő érette, úgy, hogy ha a kitüzött napra vagy a váltságdijat, vagy a cserefoglyot ő el nem hozza Egerbe, a hátramaradt foglyok mind kegyetlen bot-büntetést szenvednek ő miatta; úgy, hogy az ilyen félig eleresztett fogolynak az elszökés, vagy vissza nem térés a legalávalóbb bűnül tudatott volna be az egész országban.

Legelébb is tehát a kajmakám állapodott meg a Simplexszel, hogy mire becsüli ő maga magát? A Simplex azt mondta, hogy megér ötszáz magyar forintot. Erre a kajmakám azt mondta, hogy no hát legyen négyszáz: mert a töröknél meg volt az az alkorán parancsolta kegyes szokás, hogy a mennyi váltságdíjat a megkínzott fogoly magáért felajánlott, annak egy ötödrészét neki leengedték.

Nagy szerencséje volt a Simplexnek, hogy neki is volt egy testi-lelki barátja, a milyen szövetség azon időkben mindenütt fennállt és irott törvényképen fentartatott; kötelessége levén egyiknek a másik iránt, hogy azt a bajban segítse, a csatában védelmezze, ha elfogják, helyette váltságdíjat tegyen le, vagy más fogolylyal kiváltsa; a míg fogságban van, a vagyonát megőrizze, kótyavetyénél a barátja birtokára elővételi joggal bírjon; ha szerelmes, imádottját megnyerni segítsen; ha becsületét sértik, helyette megverekedjék; ha elesik, eltemesse, megsirassa, árváit koldulásra jutni ne engedje. Szép szokás volt az, s nagy szükség volt rá azokban az időkben.

A Bálint, a mint szerencsésen megérkezett Ónod várába, azonnal átadta a maga foglyát, valamint a magával hozott kincset, a saját kétszáz aranya levonásával, (mint a melyet a martalóczok tőle raboltak el) a várkapitánynak, abból a czélból, hogy a készpénzzel váltson ki előkelő vitézeket, a kik az egri vár tömlöczében sinlődnek, valamint azt a tisztességes asszonyt, leánykájával együtt, a kit vele együtt fogtak el a martalóczok s eladtak az egri baromvásáron; a fogoly mészárosért pedig cserélje ki az ő barátját, az ezredtrombitást: Simplexet.

Mely nemes tettével annyira megnyerte a vitéz urak tetszését a Bálint, hogy rögtön megtették őt káplárukká; a kiszabadított asszonyság is növendék leánykájával fölkereste őt s kezeit csókolva, lábait ölelve adott hálát neki, s most már felfedezte magát előtte, hogy ő egy gazdag földes asszony, s ha a leánya hajadonkort ér, (még csak tizenkét esztendős volt) négy vagy öt esztendő mulva: jőjjön el érte, hozzá adja feleségül.

De a Bálint megköszönte szépen az ajánlatot s azt mondá neki, hogy csak nevelje más boldogabb halandó számára a leánykáját, az ő csontjait ki tudja hol fehéríti már a nap négy esztendő mulva?

Csak a szép Mikhál volt mindig az eszében!

Alig várta, hogy a Simplex újra előkerüljön, hogy indulhasson vele útnak.

Hanem az a fogolykicserélés nem ment ám olyan könnyen, hogy adsza, nesze! Az egri kajmakám azt irta az ónodi kapitánynak, hogy ő az egri juhölőt el nem fogadja négyszáz forintba, a mennyi a trombitás váltságdíja. Egerben még van harminczkét mészáros; azért nem számítanak többet kétszáz forintnál. Ha a másik kétszázat készpénzben rá nem adják nyomtatékul, ő valamennyi keresztyén fogolynak mind a talpára veret. Mellékelve volt a keresztyén foglyoknak egy siralmas instantiája, melyben kérik a kapitányt, hogy teljesítse a kajmakám kivánságát, különben őket ütik.

Erre viszont az ónodi kapitány hozatta fel a börtönből mind a huszonhat török foglyot s azokkal iratott siralomleveleket az egri basához, hogy talpára ne veressen az ottani keresztyén foglyoknak, mert ő akkor a török foglyoknak a fejére fog veretni.

Különösen nagy volt a szurkolása a két kicserélendőnek, a kiknek kölcsönösen mind a két fél szörnyen igérkezett kifordítani a bőrét, úgy hogy ezek féltükben a legjobb barátokká lettek egymás között.

Végre Bálint ráadta még a kétszáz forintot nyomtatékul a maga mészárosára s arra a Simplex is, a mészáros is, mindketten félig levetett békókkal elkisértettek Egerbe. Ott a pénzt átvette a kajmakám, a mészárost meg a felesége s lett olyan dáridó a háznál, hogy a Simplexet is meghivták, s megtraktálták birkahússal tizenkétféle kiadásban; végül megajándékozta az Ibrahim egy pár piros bagaria csizmával, egy pár papucscsal, a Dzsigerdila pedig küldött általa a Bálintnak egy pár patyolat fáczenétlit (alkalmasint zsebkeszkenőt), a mire török betük voltak himezve, s a mikkel a szép asszony az elválás emlékére a könyeit törülgeté le.

Hanem az Ibrahim Kermesz megesküdött a próféta szakállára, hogy soha többet kálvinista hitű hitetlent rabszolgának meg nem vesz, ha egy dénárért vesztegetik is.

A kajmakám pedig kiadá az elbocsátó levelet a Simplexnek, az ónodi kapitányhoz czimezve, mely kezdődött e szavakkal: «itt küldöm vissza neked a te trombitásodat, a nyüves kutyát… stb.» mire az ónodi kapitány mérgében azt a tromfot adta, hogy egy disznófarkot zárt szelenczébe, s azt küldé meg a kajmakámnak; erre meg az viszont azt felelte neki, hogy «vettem a te ajándékodat: látom, hogy a legdrágább kincsedtől fosztottad meg magadat». Amint hogy ez az ékes correspondentia még tán ma is olvasható az ónodi levéltárban.

Ezek után aztán ideje már, hogy meginduljon a Bálint a szerencsétlen Mikhál felkeresésére, a kivel nem tudhatjuk, hogy mi történhetett azóta, akár benn a vihodár kastélyában, a gyülölt ember karjaiban, az ördöngős boszorkány igézetében, a vérben dolgozók borzasztó társaságában, akár pedig a kastélyon kivül, a hol a méregevő harámbasa fenekedett rá, hogy hunyortól sárga ajkaival halálra csókolja szegényt.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

(Igenis ewrwendetes hir eerkezic wala: mellben wagion gonozaknac pvztvlaasa).

A Simplex leginkább azzal vette meg a Bálintnak a szivét, hogy elmondta előtte, miket hallott a haramiák tanyáján az ő szerelmesének elvesztésére terveztetni.

Nem mert neki mindent elmondani, mert félt, hogy nagyon megijeszti vele; sőt talán minden bátorságát el fogja veszteni, ha az igazat megtudja; hanem annyit felfedezett előtte, hogy a Kaczenreiter nem vitte el Mikhált a parochiába, melybe megválasztották papnak; hanem otthon maradt az apja kastélyában, a hol Mikhállal nagyon kegyetlenül bánnak; a rablók pedig előbb-utóbb el fogják azt pusztítani, akkor a Mikhálra rettenetes sors vár.

– Mit tegyek? uram Istenem! Mit tegyek? tépelődék a szegény Bálint.

– Nem tehetsz te ottan egyebet, édes jó pajtásom, monda neki a Simplex, mint hogy elhozod magaddal onnan a te kedvesedet.

– De hisz az Isten ellen való vétek lenne!

– Mégis megteszed azt! Csak gyere odáig. Csak egy szót szólj vele; csak meglásd, hát bizony azt teszed, a mit megmondtam.

– Isten megőriz talán e nagy bűntől.

– Én nem tudom. Én lutheránus vagyok: nem hiszem a prædestinatiot; te vagy a kálvinista: neked kell azt hinned. Neked kell azt tudnod, hogy mindaz, a mi veled történt és még ezután történni fog, meg volt előre irva egy nagy könyvben, a mi elébb iratott, mint a világ megteremtetett; a te akaratod nem változtat azon; s ha meg van rólad irva, hogy a hegy tetején halj meg: ha te nem mégy fel a hegyre, a hegy fog alád jönni. Én csak azt mondom te neked, hogy az első lépés után következik az utolsó. Ha arra szánod magadat, hogy meglásd régi kedvesedet, akkor nem hagyod őt el többé, hanem elhozod magaddal, habár az utadat két felől csupa akasztófák árnyékoznák is be. Ha ez nem lett volna felőled határozva, akkor maradtál volna otthon az anyádnál, s vetted volna el a Fürmenderék Katalinját.

Ilyenforma beszélgetések közt mentek mendegéltek a biztos országuton; ezúttal jól ellátva magukat tűzi fegyverekkel és pallossal, csákánynyal, hogy minden rongyos martalócz utjokat ne állja. Azoktól külömben biztosságban lehettek; mert nem a kassai utat választották, hanem a gönczit s a martalóczok a Hernád balpartján nem igen csaptak át, mert ott könnyen megszorították őket, ha a Hernád hirtelen megáradt: azt pedig sokszor megtette.

Ezen az úton tehát egész háborítatlanul elérkeztek Somosig heted napra Ónod várából. Somos pedig már az utolsó állomás Eperjeshez, a honnan az út letér Lőcse felé.

Itten már csak a rablóbandáktól kellett tartaniok, a mik azt a vidéket rettegésben tarták, s elébb ki kellett azt tudni, hogy merre tanyáznak most? mert sokszor megtették azt, hogy átmentek egész Lengyelországba, a hol szintén olyan szívesen látott vendégek voltak, mint itt.

A Simplex magára vállalta, hogy tudakozódni fog a rablók után a vásárosoktól, a kik legjobban szoktak értesülve lenni. Addig a barátját hátrahagyta a csárdában.

Mikor aztán visszatért hozzá: ragyogott az arcza az örömtől.

– Mondtam úgy-e, hogy szerencse fiai vagyunk! Nem burokban születtél-e te Bálint? Tele van a város gaudiummal. Mind a három rablóbandát elfogták. Rajta vesztettek az iglói búcsú ellen tervezett támadáson. Három vármegye összefogott, meg a császári katonaság: kiszorították őket a sziklaoduikból, mindenfelé elállták az útjaikat, utoljára a rablóknak elfogyott a puskaporuk: a ki el nem esett, megadta magát. Élve került kézre a hegyke Havrán, a kegyetlen Bajusz; kiket a társaik maguk kötöztek meg, hogy kegyelmet nyerjenek. Hanem a Jankó története még is a legcsodálatosabb. Annak a vesztét egyenesen én okoztam. Ezt nem birták kézre keríteni. Mikor már mindeniktől el volt hagyva, mindenfelé körülfogva, akkor egy fenyőfát levágott s azon, mint a paripán csúsztatta le magát a legmeredekebb sziklalejtőn, s aztán egy másik sziklameredélyen meg úgy felkapaszkodott, mint a vadmacska: a hova senki se mehetett utána. Hogy még is vesztébe rohant, azt csak asszonynak köszönheti. A hámori kopanicsárnénak megizente általam, én meg az olajkáros által, hogy mikor látja, jó kedvünek lássa, az urának meg, hogy sehol szinét se lássa. Az üldözés után egyenesen odamenekült a Jankó a szeretőjéhez. Az asszony nyájasan fogadta; vígan mulattak, nagy dáridót csaptak; egész éjjel folyt a bor a csapon s két dudás muzsikált felváltva a Jankónak: a két dudás kifáradt a muzsikálásban, de nem a Jankó a tánczban. Még délig is mindig ivott s veszett jó kedve volt. Akkor aztán marokkal szórta a pénzt a szájtátó parasztok közé, s a míg azok kapkodták a tallérokat, azalatt kiment a mezőre, s azt mondta, hogy a ki utána próbál menni, azt agyon harapja. Nem is volt senkinek olyan disznószíve, hogy utána merjen menni; csupán egy embernek. Az a kopanicsár volt.

A Jankó egész éjjel kereste, hogy megölje; ez pedig el volt bújva egy széna boglyában délig. Délben aztán előbújt a boglyából, s akkor ő indult el a Jankót keresni. Nem volt nála egyéb fegyver, mint egy kétágú, hosszúnyelű favilla, a milyennel ezen a vidéken a kévéket adogatják fel a karó hegyére.

Rá is talált a Jankóra, a mint ott feküdt a haricskában, kezét lábát szétnyujtva, aludt hanyatt. A kopanicsár odaillesztette a nyakára a kétágú villát s azzal egyszerre odaszorította a nyakát a földhöz. A veszedelmes rabló fejénél fogva volt leszorítva. Nem haraphatott. Mérges szája, az ő legveszedelmesebb fegyvere tehetetlenné lett téve. Hasztalan ordított, káromkodott; a kopanicsár vasmarka fogva tartá, míg a többiek bátorságot kapva, odarohantak s megkötözték. – Holnap végzik ki mind a hármat. – Azt megnézzük.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

(Mellnec foliamatthiaabann elmondatic az gonoz embereknec rettentew sorsvk ees peeldaadasvc, mell az genge ziweveknec naghi zomoorusaaghot okoz wala, az megaatalkodottac penig peeldat belewle nem weznec wala.)

– Én nem nézem meg. Monda a Bálint Simplexnek. Én nekem a bőröm is borsódzik s minden körmöm hegyébe egyszerre bele áll a fájás, ha arra gondolok, hogy egy embertársamat kinozzák. Olyan természetem van, hogy ha magamat ütnek, vágnak, tépnek: azon nevetek; hanem ha azt látom, hogy más embert mortifikálnak előttem: attól felforr a vérem. Magam nem szédülök, akármilyen meredély útján végig járok; hanem ha azt látom, hogy más ember jár az örvény felett: attól elkábulok. Csodálom, hogyan tudja valaki a vesztőhelyet megnézni gyönyörüségből. Én a rágondolástól is irtózom. A csatatér egészen más. Ott ember-ember ellen harczol. Ott meg se hallom a haldokló kiáltását; a mi halált én ott osztok, azt nekem is oszthatja más; de azt nem akarom látni, hogy megkötözött embereket hogyan kínoznak halálra, hogy ordítanak azok a hóhér kínzása alatt. Én nem megyek oda.

– No majd meglátod, hogy oda mégy! ungorkodék vele a Simplex. Mondtam már neked, hogy ha igaz kálvinista vagy, fogadd el szépen a prædestinatiot s soha se mondd, hogy ide megyek, oda nem megyek. Menni fogsz, a hová menned a világ teremtésekor elhatároztatott; az pedig Eperjes városa lesz, annak is a nagy piacza.

És csakugyan úgy történt, a hogy a Simplex mondá. Mert alig léptek ki a csárdából, ime szemközt találkozék velük a darabantok őrjárata, a kik mind kettőjüket feltartóztaták, s miután kérdésökre megtudták, hogy ők katonák: előmutaták nekik az eperjesi főkapitány rendeletét, melyben megparancsoltatik minden a környékben tartózkodó fellábos (szabadságos) katonának, hogy Eperjesre felgyülekezzék s ott a kivégzések ideje alatt a piaczon jelen legyen, nehogy a nép rendetlenkedése az igazságszolgáltatást megakadályozza, vagy pedig a rablók czinkostársai vakmerő megrohanással társaikat kiszabadíthassák.

Így azután a Bálintnak akarva nem akarva fel kellett mennie Eperjesre, a többi fegyveres néppel együtt.

Mindenfelőlről jött pedig a tengersokaság erre a napra Eperjes városába; mintha országos búcsu volna, vagy főispánt installálnának. Urak hintón és lóháton, parasztok, kik tizen is ültek egy szekéren, diákok, mesterlegények, kalmárok, szentképárulók, és mindenféle világcsalók.

Simplex és Bálint még azon éjjel elindíttattak, még pedig szekéren Eperjes felé, a hol már korán hajnalban megérkeztek.

Eperjes külső tekintete már akkor nem volt az a vidám, mosolygó kép, a mi fél század előtt. A belháború, a vallási villongások és a rablók pusztításai letarolták a környékét: a hajdani gyümölcsös kertek helyén csak bozót és a kivágott fák törzsei voltak láthatók a várfalak körül, s a szép kolnák, nyári lakok csak romjaikban mutatták, hogy minő szép élet volt itt hajdan.

A szép szilvások, a gyönyörű almafák helyén egészen más erdő nőtt fel a bástyák körül; egy rettenetes liget: száraz fákból, szomorú gyümölcscsel; akasztófák, kerékrudak és vesztőkarók erdeje, a miken ott korhadtak a kivégzettek csontjai. A három elfogott rablóbanda még sűrűbbé tette azt a gyászligetet. Az apróbb embereket, az orgazdákat, meg az asszonyokat, kik a rablók számára lőport hordtak ki a városból, már kivégezték a megelőző napokon a sánczokon kívül; a három rablóvezérnek jutott csupán az a szerencse, hogy a kapukon belül végeztessenek ki; részint a tisztesség, részint a nagyobb biztosság miatt.

A főpiaczon, a hol a városháza és a kereskedők nagy raktára néznek egymással szembe, volt felállítva a rettenetes alkotmány, a minek vérpad a neve: ölnyi magas mellvéddel, melyhez csak lábtókon lehet feljutni, miket a hóhérlegények felhúznak maguk után, mikor a munkához kezdtek, hogy senki utánuk ne mehessen; közepén volt egy széles tőke, s ahhoz nehéz kerekek támogatva, a két szélén pedig két vastag czölöp, lecsüggő lánczokkal és záros vaspántokkal, felül pedig kútágas alakú villával, a min szintén kútgém hevert keresztül, lelógó kankalikkal, a minek a végén horog volt.

A városház kapuja előtt karzat és mennyezet volt készítve a hatóság számára s onnantúl sorfalat képezett a katonaság a vérpadig, azt pedig négyszögben vette körül, hármas sorban. Bálint igyekezett a hátulsó sorba jutni, hogy elrejthesse az arczát a rémlátvány elől, s a Simplexet maga mellé állítá, hogy ha roszul talál lenni, elvigye onnan.

A nagy piacz pedig már akkor teli volt bámészkodó néppel. Az ablakokban kinn ültek a czifrán felöltözött asszonyságok, mintha valami sátoros ünnep volna, úrnapi proczessióval, s még a házak teteje is mind tele volt emberrel, s a hány padláslyuk, annyi emberfej nézett ki belőle. A piaczon sátorok voltak felállítva, a mikben mézes kalácsot, borsoskát és méhsert árultak, nagy üstökben sütötték a kofapecsenyét s volt keletje a fonott perecznek. Házalók kiabáltak, a három rabló életirását árulva mely durva papirra, iromba czimképekkel volt nyomtatva «ebben az esztendőben».

A vándor czigánynép és egyéb butyros házaló közül egyszer csak kiválik egy asszony, a ki hosszú szijakat árult egy póznára feltűzve s odafurakodik a Simplexhez s megszólítja:

– Nos trombítás uram, nem vesz-e zsiványhátából hasított szijat?

A Simplex rögtön ráismert a hangjáról: Pirka volt az, a boszorkány. S rögtön elkezdett vele beszédbe elegyedni, azon ürügy alatt, mintha alkudnék.

– Hát mire jó ez a zsivány hátából hasított szij?

– Elüzi a pestist, nehéz nyavalyát; távol tartja a vadállatokat; megtéríti a makacskodó szeretőket.

– S mi az ára?

– Négy tallér.

Bálint közbeszólt:

– Ugyan, ne légy bolond. Ne hagyd magadat rászedni egy czigány asszonytól. Csikóbőrből vannak azok a szijak, a minőket kaphatsz a szijártónál darabját egy dénárért.

– Nem az; vitéz káplár uram! szólt vigyorogva a boszorkány. Az én uram nem volt sintér, a ki lovat nyúzott; hanem hóhér, a ki embert nyúzott.

A Bálint kiköpött erre a szóra.

– Pih! Akkor annál undokabb a kend portékája, ha igazi; álljon vele tőlem távol.

A Simplex megtaszítá könyökkel a Pirkát s a szemével oda vágott a Bálint felé, mire a Pirka gonoszul félrekacsinta, felvonva a fekete szömöldeit s a száját széthuzva a fogairól, rávigyorogott a Bálintra:

– No, no, vitéz káplár uram, még kegyelmed is fog tőlem valamit venni, a mi a hóhér kezéből került ki!

A Simplex ráhágott a lábára, hogy ne beszéljen tovább. Arra elkezdtek egymás közt súgni-búgni, mintha a szijra alkudnának.

Azután nemsokára úgy eltünt a Pirka a piaczról, mintha a föld nyelte volna el.

A mint a nyolczat ütötte a városház tornyában, megkondultak a franciscánusok kolostorának harangjai, s arra dobszó hangzott elő a városház udvarából s megindult a szomorú menet.