Part 10

Utoljára, hogy senki se vette meg, felhajtotta a várba, a basához. Ott kijött eléje a muteszellim, annak elmondá a martalócz, hogy ime ez egy fogoly katona. Ha olyan keresztyént fogtak el, a ki nem tudta eltitkolni, hogy katona volt, azt a basának tartoztak átengedni a martalóczok – szabott árért. De a ki csak tehette, eltagadta azt, mert a basa szeretett többet kapni a pórtékáért, mint a mit kiadott érte, s azt a portéka nem köszönte meg. Az a basa üzlete volt. A muteszellim kifizetett a Simplexért a martalócznak negyven aranyat, a miből az istentelen egyet a szegény eladott rabszolgának visszaajándékozott.

A Simplexet aztán egyenesen a kovácshoz vitték, s ottan a két lábára olyan nehéz vasat vertek, hogy volt rajta mit czepelni. Azzal bedugták egy föld alatti börtönbe. Ott már volt valami ötven darab fogoly, a kik nem igen beszéltek egymáshoz, hanem az egyetlen ablak elé guggolva, mely felülről világosságot adott, pipákat faragtak, korbácsokat fontak, vagy török öveket vetéltek, hogy nehány aspert keressenek vele. Többen pedig a fal mellett feküdtek, mintha betegek volnának, s azoknak a lábaik be voltak kötve. Egy borbély reggel, este lejött hozzájuk, hogy a kötéseiket felbontsa s a talpaikat, a mik sebesek voltak, enyhitő irokkal bekenegesse.

A Simplex kérdezte tőlük, hogy merre utaztak olyan meszsze, hogy így feltörött a talpuk? Azok azt felelték neki, hogy «várj csak, majd te is elutazol oda, aztán megtudod, hogy merre fekszik Bambusonia?»

Nem is telt bele egy hét, hogy megtudta a Simplex, a mire olyan kiváncsi volt, s aztán nem kellett neki többet rajta törni a fejét.

Mikor rákerült a sor, felvitették a kajmakámhoz. – A kajmakám derék tréfás ember volt, kövér képe, vastag termete. Hoszszuszárú pipából szívta a füstöt, maga elé szedett lábakkal ülve egy tarka szőnyegen.

Nagyon is szépen beszélt a Simplexhez; kedves fiamnak, pribéknek nevezte; kikérdezte: hova való? mi sorsban van? kik a rokonai? hol a birtoka?

A Simplex elmondta neki a kérdésekre ugyanazt a választ, a mit a Jankónak, a rablóvezérnek mondott, hogy ő ilyen szegény, meg olyan árva.

A kajmakám szertelen nagyot nevetett rajta.

– Mintha csak irásbul olvasnád! Épen úgy felelsz, mint a hogy a többi szokott felelni az első «kérdezésre.» – «Nincs se apád, se anyád, azt se tudod, hol születtél; szegény vagy, mint a templom egere, hátadon házad, kebeledben kenyered; koldulás a mesterséged.» Ezt feleli sorba valamenyi az «első kérdezésre», s ha mindjárt a Zrinyi bán fia volna is! Lássuk, hogyan felelsz majd a «második kérdezésre?»

Azzal egy intésére négy csausz lekapta a Simplexet a tiz körméről, kettő az összekötött lábait egy széthúzott kötélnél fogva felemelte, hogy a talpai az ég felé álltak, a másik kettő meg aztán két szál hosszú bambuszszal elkezdett a talpain muzsikálni, a mi a Simplexnek annyira nem tetszett, hogy az ismételt kérdésekre azt vallotta, hogy ő királyfiu, apja a velenczei doge, keresztapja a lengyel király, csak annak izenjenek, az ad érte váltságul akkora darab aranyat, mint ő maga.» A mért aztán még jobban a talpára vertek.

A szegény Simplex azt hitte, hogy most mindjárt bele fog halni: olyan rosz mulatság az a talpverés.

Ekkor aztán következett a harmadik kikérdezés: – a kajmakám hozatott borbélyt, bekenette enyhítő balzsamokkal a Simplex felmarjult talpait, adatott neki hüsítő shorbethet innia s aztán elkezdett hozzá szépen beszélni.

– Lásd édes fiam: minek beszélsz hiábavalóságokat? minek vallod egyszer azt, hogy zabgyerek vagy, máskor meg azt, hogy királyfia? hiszen valakid csak van a kerek világon, a ki ád a bőrödért valamit. Valami jó embered, a ki kivált, s a kinek aztán leszolgálod azt. Gondolkozzál csak rajta. Hiszen mi nem kivánunk olyan sokat.

Ekkor aztán rájött a Simplex, hogy csakugyan van neki egy testi-lelki jóbarátja, csakhogy az maga is rabszolgaságba esett itt Eger városában, egy mészáros-mester vette meg: az, ha magát kiválthatja, őtét is ki fogja majd váltani.

– No látod, ez már okos beszéd. Hát milyen az a mészárosmester, a ki a barátodat megvette?

– Hát olyan szép ragyás ábrázatú.

S minthogy pedig Eger városában akkor harminczhárom muzulmám juhölő lakott, s az a mesterségével együttjáró mérges légycsipésektől mind ragyás volt, annálfogva valamennyit felcsődítteté a kajmakám a várba, hogy a Simplex válaszsza ki közülök az igazit.

Az volt a Bálint gazdája, Ibrahim.

Azzal azután előhozatta a maga rabszolgáját.

A jó Bálintnak nagyon megesett a szive, mikor a barátját ilyen állapotban meglátta.

– Szegény Simplex! Mire jutottál én miattam! Látod, nekem nyugodalmas gazdám van: csak maga ver, nem másod magával, s csak a hátamat üti; nem is bottal, hanem csak vizilóbőrkorbácscsal. Az Isten áldja meg érte.

– Minek tűröd! Mért nem irtál az anyádnak, hogy váltson ki?

– Irtam biz én: fel is kértem, hogy küldjön váltságdijat te érted is, a hogy én értem. Küldött is rá feleletet rögtön. Azt felelte, hogy szives örömest lefizeti én értem is, te érted is a váltságdijat, a miben megalkuszunk a gazdáinkkal; hanem azután az ő rabszolgája legyek azontul. Azt tegyem, a mit ő parancsol; tudta nélkül sehova el ne induljak; se veled össze ne találkozzam többet: és azt, a kit szeretek, úgy elfelejtsem, hogy soha rá ne gondoljak a szivemben többé: – különben itt hágy veszni a török fogságában.

– S mit feleltél neki rá?

– Hát azt feleltem, hogy «Isten megáldja hát édes szülémet: akkor én maradok a török fogságában; mert én az én kedvesemet még a fekete földben sem fogom elfelejteni soha, sem az én jó pajtásomat, a kinek hűséget fogadtam, meg nem tagadom, a míg élek.

– Ember vagy Bálint! monda rá a Simplex, s azzal összeüté a bokáján a lánczos békót, fittyet vetett a két ujjával a kajmakámnak. – Servus basa! küldhetsz a tömlöczbe vissza. Ha begyógyul a talpam, ujra kezdheted az examinálást.

Simplexet aztán visszavitték a tömlöczbe s ott azután megtanulhatta ő is a törökzsinór gombkötővetélést, ölét egy réz asperért s elmélkedhetett mellette, hogy milyen bolond állapot az, mikor valaki a talpára veret azért, hogy a jó pajtása szerelmes egy asszonyba, a ki nem lehet az övé!

Ez alatt begyógyultak a talpán a sebei; de ez nem volt rá nézve semmi öröm: mert előre meg volt neki mondva, hogy a mint talpra állhat, megint ujra kezdődik a keserves kikérdezés. Volt olyan a foglyok között, a kit már háromszor is kínvallattak. Ezt nevezték alkudozásnak. A ki keveset kinált, sokat kapott.

Eljött a nap, a melyen ismét fel kellett mennie a kajmakám elé. Előre tudhatta azt már, mert ilyenkor előtte való nap nem adtak a fogolynak enni. Éhomra nem árt meg olyan nagyon a bámbusz.

A Simplex reszketve lépett be a vallató szobába. A kajmakám ott ült megint a szőnyegen, előtte egy alacsony asztalkán egy tál párolgó piláf, a mi nem más, mint juhhús riskásával; mellette a keze ügyében két szál bámbusz.

– No hát fiam, gyere ide válassz; monda a kajmakám a remegőnek. Ezt a tál piláfot akarod-e megenni, vagy ezzel a két szál bámbuszszal akarsz százat a talpadra? No ne szepegj, hanem válassz tetszésed szerint. Aztán itt a papiros, tinta, kalamáris: irsz nekem róla egy teszkerét, hogy mit kaptál. Ha piláf kell, azt irod, hogy piláfot kaptál; ha bot kell, azt irod hogy botot kaptál.

A Simplex sehogy sem értette az egész dolgot. Nem tudta, hogy mit tréfál így vele a Kajmakám? de elvégre is bot neki semmiképen nem kellett, a piláf pedig mindenképen kellett, hát annyi kinálásra hozzá ült az utóbbihoz, s tudva hogy a töröknek nagyon tetszik az, ha a piláfból nem hagynak a tál fenekén, ez a janicsárnál is virtus, igyekezett hát azt tisztára kitörülni.

– No fiam, szólt a kajmakám, mikor a Simplex elkészült, már most hát ird meg a levelet, hogy jól tartottalak mai nap piláffal és nem pedig botokkal; és czimezd azt a levelet a te kedves pajtásodnak, nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint uram ő kegyelmének, az akasztófára való hitetlen kutyának; a ki nem csak, hogy magát kiszabadította a rabságbul ingyen, váltságdíj nélkül; hanem még a gazdáját is elrabolta magával, a derék, becsületes juhölőt, s elvitte Ónodra, s most onnan kinálja azt te éretted cserébe s azzal fenyegetőzik, hogy a micsoda jóval és roszszal leszünk mi itt te hozzád, ugyanazt fogja ő teljesíteni az ő foglyával, a becsületes juhölővel. A Simplexnek tehát meg kellett irni a bizonyítványt, hogy őtet a törökök tejbe-mézbe fürdetik, irósvajjal kenegetik és még a helyét is megtörlik, a hová leültetik.

Arra aztán a Simplexnek mindjárt levették az egyik lábáról a békót, s azt fölköték az övébe, annak a jeléül, hogy félig el van bocsátva; de kötelessége lészen az érte kicserélendő foglyot visszahozni és addig a kötelesség jeléül a láncz másik vége a másik lábán marad; s azt a kiváltó jóbarát veheti csak le a lábáról.

Ilyen furcsa kölcsönös obligoban maradás és egymásért való jótállás és kiváltás divatozott azokban az időkben egymásnak baráti szövetségre kezet adott férfiak között.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

(Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne tewrteeneteehez; de meeg sem egeeszlen olian, miwel hog weeghezteevel nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn, hanem az Potiphaar.)

Hogy miképen szabadulhatott ki a Bálint a maga fogságából, azt érdemes lesz meghallgatni: mert az valóságos csoda dolog, mind a mellett, hogy igazán megtörtént valóságos eset. S azt is a Simplex naplójából tanultuk.

A gazdájának, a juhölőnek volt egy szép szőlős kertje s abban egy fából épült gunyhója, a mit ő törökül kösknek nevezett.

Szüret felé közeledvén az idő, minden délután kisétált a török a szőlőskertjébe, kisértetve a rabszolgája, Bálint által: mivelhogy az utakat és mesgyéket a zápor nagyon megrongálta, azért azokat iparkodott helyreigazítani.

Napszámosra, vinczellére nem merte azt a munkát bízni, mert azok torkoskodni szoktak, hanem a rabszolgára ráparancsolhatott, hogy meg ne próbálja a szőlőt kóstolni s mikor vége volt a munkának, mindig azt mondta neki: mutasd a nyelvedet! Mivelhogy az egri szőlő mind fekete s a ki eszik belőle, annak nyelvét megfesti szederjesre. Szegény Bálint sokszor majd eldült a kivánságtól, a nagy rekkenő melegben csákánynyal vágva a követ; a sok szép szőlő csak úgy mosolygott rá; de egy szemhez nem nyúlt volna.

A gazda ez alatt beült a gunyhóba s minthogy a töröknek tiltja a vallása a boritalt, annálfogva csak úgy titokban iddogált odabenn és egyes egyedül.

Volt pedig a töröknek egy igen szép rabszolgálója, vagy felesége: mi nem nagy különbség a muzulmánoknál. Dzsigerdilának hitták: a mi annyit jelent, hogy «szivetszúró.» Cserkesz leány volt; úgy vette Budán rabszolgakereskedőtől, ki egész hajóval hozott fel rableányokat Sztambulból. Az egész különbség az asszony és rabszolgáló között az, hogy a rabszolgáló dolgozik, az asszony pedig nem dolgozik. A Dzsigerdila nem dolgozott.

A török menyecske mingyárt eleve szemet vetett a szép deli magyar legényre, a kit az ura rabul hozott a házhoz; hanem otthon nem igen lehetett vele valami enyelgést kezdenie, mert sok szem őrizte a háznál. Azonban mikor néha az ura után kiment a szőlőbe, ott már szabadabban szólhatott a Bálinthoz, kivált mikor a mészárost helybenhagyta a jó veres bor, hogy ketten két felül támogatva vezették haza a házáig.

Az Ibrahim Kermesz (így hitták a mészárost, mivelhogy nagyon veres szakálla volt) azt parancsolta a Bálintnak, hogy daloljon, a mikor dolgozik: nem csak azért, hogy ha dalol, jobb kedvvel dolgozik; de különösen azért, hogy az által meg van óva attól a kisértettől, hogy a szőlőt megcsipegesse. A ki dalol, nem ehetik.

Olyankor aztán, mikor az Ibrahimot elnyomta az álom s kezét-lábát elnyújtva, végig terült a szőnyegen, a Dzsigerdila belevágott a Bálint nótájába s együtt énekelt vele: a mi nem csekély buzdítás egy nőtől, ha egy férfinak a nótáját a maga dalával elkezdi kisérni.

Csakhogy azok a Bálint nótái mind olyan szomorúak és együgyűek voltak, a miket még édesanyjától hallott gyermek korában: «fürdik a kácsa fekete tóba: Készül anyjához Lengyelországba», azután meg az, hogy «Amott kerekedik egy fekete felhő: Benne tollászkodik sárga lábú holló» s a mi végződik azon, hogy «Rab vagyok, rab vagyok: Tatár rabja vagyok; kezemen lábamon vas lánczot hordozok.» Ezek voltak az akkori időknek szomorú nótái.

De még ezt a nótát is abba hagyta a Bálint, a mint a Dzsigerdila belevágott s együtt énekelt vele.

– Miért hagytad abba a nótát? kérdezé tőle a török asszony.

– Azért, mert te is énekelni kezdtél, s félek, hogy felébreszted az Ibrahimot, s engem ver meg érted.

– Ne félj semmit. Alszik az Ibrahim mélyen. Mákonyt tettem a dohánya közé. Ilyenkor úgy alszik, hogy akár puskát sütögethetnének el fölötte: még sem ébredne fel; akár csókolódhatnának fölötte, még sem ébredne fel.

Bálint csak nem akart belőle érteni semmit.

Ekkor aztán Dzsigerdila kezdett el dalolni egy olyan népdalt, a miben már szerelem van. A régi időkben is dalolták azokat, csakhogy elbujva, erdőkön, mezőkön; mert bent a városokban tiltották a papok, egész prédikácziókat tartottak ellenük, s közönségesen «virágdaloknak» nevezték s azt tartották róluk, hogy a tiszta erkölcs megvesztegetésére szolgálnak.

S bizony furcsa dolog is az, hogy mi minden szabad az énekben? Ha egy férfi csak úgy prózában mondaná azt egy szép asszonynak: «ugyan rózsám, adjon nekem egy pár csókot!» bizony úgy nyakon felejtené érte, hogy a szeme is szikrát hányna; hanem ha ugyanazt czifrán elénekli: az úrnő még leül a zongora mellé és akkompanyoz neki hozzá. Valamint ha egy szép asszony a a férje jelenlétében recitativo mondaná azt egy harmadik gavallérnak, hogy «kóstolja csak kend, be jó ízű!» a férj puskát, kardot ragadna, hogy boszút álljon érte; ha pedig szépen czikornyásan, vékony hangon elénekli egy egész társaság előtt ugyanazt a madám, még a férj is tapsolni kezd neki s azt kiáltja: da capo!

A Dzsigerdila pedig oly csábítón, oly melegen tudta énekelni azokat a hivogató, csalogató dalokat, hogy lehetetlen volt tőlük át nem melegedni.

Hanem a Bálint tartotta magát s nem vágott bele az ő nótáiba.

– Hát te nem tudsz virágdalokat énekelni? Kötődék vele a Dzsigerdila.

– Tudok biz én, énekeltem magam is eleget. Egyért azért csaptak ki az iskolából; de fogadásom tartja, hogy míg rabságban leszek, addig virágdalt nem énekelek.

Volt pedig a török kertjében egy drága szép szilvafa, a milyen még akkor a ritkaságok közé tartozott: a gyümölcse gömbölyű volt és olyan piros, mint a rózsa. A kertészek bona-merának nevezték.

Erre a fájára vajmi büszke volt az Ibrahim. Előre megmondta Bálintnak, hogy le ne próbáljon egyet venni róla, mert megtöri a csontját. Azt a gyümölcsöt ő mind a basa asztalára szánta.

Egy délután megint kijött a Dzsigerdila az ura után s elaltatta az Ibrahimot, a hogy szoká, a dohányába kevert mákonynyal s aztán, a hogy a Bálint nem akarta a virágdalait elénekelni, ő is boszúsan lefeküdt a fűbe és úgy tett, mintha aludnék.

A nap forrón sütött, Bálintnak majd a szája padlásához ragadt a nyelve a nagy szomjúságtól. A szőlőhöz nem mert nyúlni, mert annak a leve meglátszik a nyelvén, hanem azok a piros szilvák olyan csábítóan mosolyogtak rá. Hisz nincs megszámlálva, hány van a fán? Bátorságot vett magának, mikor azt hitte, hogy senki se nézi, odalopózni a fa alá s lehúzni egy ágat, és elköltögetni egy párt a basának szánt bonamerákból. (Ugyis kövér ember a basa: hátha kilelné tőle a hideg?)

Egyszer csak dévaj nevetést hall a háta mögött: a Dzsigerdila nem aludt, csak leskelődött s erre ő úgy megrezzent, hogy ijedtében az egész szilvafaágat, a mit magához húzott, lehasította.

No lesz most neked ezért Bálint!

Szégyenkedve sompolygott vissza a munkához s úgy nekifogott, hogy egy óra alatt két órára valót dolgozott. A Dzsigerdila pedig egyre kötődött vele, gúnydalokat énekelt neki, ingerkedett vele s zöld diókkal hajigálta.

Bálint ezúttal olyan rossznak érezte magát, mint egy kárt tett gyermek, a ki várja a bizonyos verést. A török mindig azt mondta, hogy nem adna oda egy ágat arról a fáról száz dénárért. Valjon hány dénárba szokott számítani egy korbácsütést? vagy hány korbácsütést egy dénárba.

Mikor aztán beesteledett, s a mészáros fölébredt, ismét akkorát ivott ébredőre, hogy a feleségének és a rabszolgájának kellett őt kétfelől támogatva hazavezetni.

Hát amint elmegy a bonamera fa előtt, egyszerre meglátja a lehasított ágat.

Erre a tekintetre tüstént kiment a mámor a fejéből, úgy felfortyant.

– Ki cselekedte ezt? ordítá, kirántva öve mellől a vizilóbőrből épült korbácsát. Ugy forogtak a szemei, mintha maga volna az öcscse annak a vizilónak.

De mielőtt a Bálint szólhatott volna, a Dzsigerdila elkiáltá magát.

– Én törtem le no! Hát ugyan mi baj van azért a kis szilvafa-gallyért?

Csak az a baj lett érte, hogy az Ibrahim nem sajnálta a vizilókorbácsát a maga kedves feleségének a hátától, s rácsapkodott vele egész haragjából s talán tetőtől talpig verte volna, ha maga el nem bukott volna, betörvén az orrát, a mikor aztán elég baja volt hazáig a saját orravérének elállításával.

Hanem a Dzsigerdila még is kapott annyi korbácsütést, a mennyi elég volt a Bálinttal megértetni, hogy mily forró indulattal viseltetik iránta ez asszony, ki kész a rabszolgája hibáját magára vállalni s a maga gyenge bőrét megpacskoltatni amazé helyett.

Másnap délután mégint kimentek mind a hárman a szőlőkertbe.

Mikor az Ibrahim szokott módon elaludt: odahitta a Dzsigerdila a Bálintot.

– Nagyon fájnak a vállamon a tegnapi ütés nyomai; monda neki, s egy kis ezüst szelenczét adott a kezébe, a miben valami balzsamos kenőcs volt. Jer és kenegesd be ez írral, ott, a hová a magam keze nem ér.

Azzal lecsúsztatta a válláról a köntöst, hogy a hófehér nyakát és hátát fedetlenül láthatta a Bálint; melynek sima bársonyán ujjnyi vastag piros daganatok csíkjai látszottak.

Bálint bekenegette a miatta kapott fájdalmas daganatokat az illatos kenőcscsel s kérdé a Dzsigerdilától, hogy enyhülnek-e?

– Hamarább megenyhülnének, monda a Dzsigerdila, ha megcsókolnád őket.

Bálint visszaborzadt e szótól.

– Hogyan csókolnám én meg egy idegen asszonynak a vállát, a ki a gazdámnak a felesége?

– Gazdád alszik, nem látja meg.

– De meglátja az Isten.

A török asszony szélylyelnézett bámulva.

– Én egyet se látok itten.

– Az Isten láthatatlan és mindenütt jelen van.

– Ha láthatatlan, akkor a korbácsa is láthatatlan, nem üthet vele.

– De nagyon is tud ütni láthatatlan korbácsával. Látod: én nem is tettem, csak gondoltam arra, a mit tilt az Isten, s ezért a gondolatért viselem ezt a lánczot a lábamon.

– Én levenném azt a lánczot a te lábadról minden éjjel; tudom hol tartja a békó kulcsait Ibrahim; az övében. Csak nappal volnál rabszolga: éjjel nem; s a váltságdíj sem volna drága: a számára megalkudnánk, a pénzneme volna: csók.

– De ez vétek volna Isten előtt.

– De hát mi sérelme van abból az Istennek, ha egy férfi megcsókol egy nőt?

– Az, hogy megsérti az ő parancsolatját, melyben azt rendelte, hogy mindenki szeresse azt, a ki az övé, és ne azt, a ki másé.

– Szólj csak; monda akkor a Dzsigerdila, hirtelen egyet fordítva a beszéden, nagy ravaszul, mintha másfelé akarná azt terelni. Hogyan nézhetted el azt tegnap, hogy engemet az Ibrahim megvert te miattad: és nem fogtad meg a kezét, és nem vallottad meg, hogy te voltál a kártevő?

– Megmondom igazán. Nem azért nem szóltam, mintha féltem volna, hogy az ütéseket, a mik téged értek, majd én kapom meg; hanem azért, mert attól féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor téged az Ibrahim megöl.

– S miért féltél, hogy akkor engem az Ibrahim megöl?

– Azért, mert magadra vállaltad az én hibámat.

– S mit tudott volna meg abból az Ibrahim, hogy én a te hibádat magamra vállaltam?

Bálint csak nem akarta kimondani azt a szót.

– Ugyebár azt, segített rajta Dzsigerdila, hogy én inkább a tied vagyok, mint az övé. Hát mért ne lehetnék egészen a tied?

– Azért, mert az övé vagy.

– Igaz; megvett. Adott értem ötszáz aranyat. De ha te adnál neki értem ezer aranyat, hát bizony neked adna; mert kapzsi és fösvény.

Bálint jó ízűt nevetett ezen.

– Ugyan hol vennék én gyönge ezer aranyat az én nyomorúságomban?

– No hát, megállj, majd mondok én neked valamit, a mit még senkinek sem mondtam el. Ülj ide le mellém. De úgy ülj, hogy a szemembe láss. Hát mikor az Ibrahim ezt a szőlőt megvette, már akkor ez a kösk itt állt, kemencze is volt benne. Szüret alatt sokszor kedve támadt az Ibrahimnak idekinn maradni: úgy, hogy idekinn kellett kenyeret sütnöm. Egyszer a mint a kisült czipókat kiszedem, az egyiknek a fenekére egy aranyat találok oda ragadva. Nem szóltam felőle senkinek; csak azt vártam, hogy éjszaka legyen, akkor fogtam egy kést, elkezdtem a kemencze fenekét felfejtegetni. Hát az egész tapasztás mind csupa aranynyal volt teli. Azt bizonyosan, mikor a várost elfoglalták a törökök, rejtette oda valami gazdag birtokos, a ki aztán elpusztult a harczban. Nem szedtem én fel a kincset, otthagytam, újra betapasztottam sárral, ráfűtöttem, hogy az agyag cseréppé égjen. Most is ott van mind. Ibrahimnak nem szóltam felőle semmit, mert ha megkapja azt a sok pénzt, annál többet fog inni, annál többször megver; sőt még új asszonyokat is hoz a házhoz s azokkal is nekem gyűl meg a bajom. Hát én azt az egész kincset neked adom. Végy el belőle annyit, a mennyivel kiválthatod magadat Ibrahimtól; a többivel pedig végy meg engemet tőle. Még aztán is marad, hogy eltarthatsz belőle.

Most azután igazán kelepczébe volt szorítva a jó Bálint. Mit szóljon most erre? A szép asszony mellé még sok pénzt is kinál neki a szerencse. Azonban segítségül hivta az igaz hitet.

– Az nem lehet, édes asszonyom; mentegetőzék jámborul: az én vallásom szerint az asszonyokat nem veszik pénzen; azok önkényt, a maguk szive szerint adják a kezüket annak, a kit szabad akaratból választanak. A ki pedig őket elveszi, az az ő hűségüket nem pénzzel, nem ajándékkal fizeti meg, hanem hasonló hűséggel, viszontszeretettel.

Hanem erre csak összecsapta kezeit a szép Dzsigerdila.

– Ah, hisz akkor ez a te vallásod nekem nagyon tetszik. Ha nálatok nem kell se adásvevés, se felpénz, csak szabad akarat: hát az nálam megvan. Én elszököm veled; megismerem a te Istenedet, elmegyek a te templomodba s hagyom magamat annak kereszteltetni, a mit te választasz a számomra.

De már ez igazán nagy csábítás volt a Bálintra nézve. Ha Sára asszony ott lett volna mellette, bizonyosan azt mondta volna: «no fiam, most fogtad már meg az anyját a szerencsének! Kapj utána mind a két kezeddel, el ne ereszd. Kapsz egy gyönyörű szép asszonyt: nagy fekete szeműt, piczi piros szájút; hozzá tömérdek sok pénzt, egész kemenczealjával, s a mi a legfőbb: megszerzesz egy eltévelyedett hitetlen lelket az örök üdvösség számára, a miért magadnak is mennyországhoz lészen jussod.» És ez is lett volna a legtermészetesebb okoskodás a földön.

Hanem hát nem az járt a Bálint eszében. Lehetett akárki, akármilyen szép asszony a földön, a míg az ő Mikháljának a képe élt az ő szivében, olyan volt a mellett minden más asszonyarcz, mint a kisértő lélek; a minek elég azt mondani: «távozz tőlem!» hogy eloszoljék a légben.

Mást szeretett.

Hanem ezt nem mondta a Dzsigerdilának.

A helyett egészen alamuszi képet fancsalított: összehúzta a vállait kegyesen, s mintha csak a bibliából olvasná, olyan áhítatos, kenetteljes hangon mondá:

– Avagy hogyan követném én el azt a nagy gonoszságot, hogy én az én gazdámnak a feleségét elszöktessem?

Erre a szóra aztán dühbe jött a Dzsigerdila; lerántotta a papucsát a lábáról, pofon csapta a talpával a Bálintot jobbról-balról s a szeme közé köpött neki:

– Czoki rabszolga! Takarodj a kapához! Földtúrás a dolgod!

Azzal az arczára terítette a fátyolát, hogy ne is lássa többet az orczáját az élhetetlen rabszolga; s oly nagy volt iránta a megvetése, hogy még csak félni sem tartotta érdemesnek a gyávától, elmondott titkai miatt. A ki a gazdájának a feleségéhez nem mer hozzá nyúlni, az bizonyosan az elásott kincsére sem meri rátenni a kezét.

Az asszony nagy dérrel-dúrral ment haza a szőlőből; elébb jól megrugdosva az alvó Ibrahimot, hogy ébredjen már fel.