Part 9

– Ohó! Csak tovább, tovább!

– Nincs tovább, uram, csak ennyit tudok, de ez bizonyos. A fazekas leírása mindenben atyámra talált s azonfelül Glogova közte esik Lehotának és Kobolnyiknak.

– Ez már értékes adat! – kiáltott fel az ügyvéd s kivett a tárczájából egy ötvenest. – Fogja ezt a szívességeért. Isten áldja meg.

Elrohant, mint a vizsla, mely végre megszagolta az igaz nyomot. Hajrá! Utána! Átugrott egy garádon, hogy hamarább átgázolhasson a borókabokrok között az útra s minél előbb ott lehessen a kocsijánál. Röpülni szeretett volna tudni.

Ment, ment, de amint egy perczre megállott, túl a mézeskalácsos-sátron, egy gyékénynél, hol a túrócz-szent-mártoni maticza nyomtatványait árulta a zólyomi könyvkötő s olvasni kezdé az egyik maghintő versezet kezdő sorait:

Tótok, amit mondok, nem valami titok Kik rosszat akarnak, nem jó barátitok –

egyszerre csak megint előtte állott Müncz Móricz.

– Engedje meg, – szólt – hogy utána futottam, de eszembe jutott, hogy egy jó tanácsot adhatok.

– Kérem.

– Annyi glogovai ember van most itt a vásáron, hogy kidoboltathatná a nagyságos úr – nem tudom, jól czímezem-e?

– Túlságosan jól – felelte az ügyvéd.

– Kidoboltathatná, hogy aki tud az évek előtti esetről az ernyővel, ha jelentkezik, jutalmat kap. Meg vagyok győződve, egy óra mulva már biztos adatai volnának. Egy olyan kis faluban mindent tudnak.

– Fölösleges, – jegyzé meg az ügyvéd – mert magam indulok Glogovára, azonnal. Mind a mellett köszönöm szivességét!

– Ah, uram, én köszönöm. Valóban herczegileg jutalmazott oly csekélységért. Szinte szégyenlem magamat. A patvarba is, ötven forintot. Egy forintért is elmondtam volna.

Az ügyvéd elmosolyodott.

– Én még ezeret is megadtam volna érte, Móricz úr.

Azzal sietve fordult be a kékre festett kapujú Schramek-ház mellett, melynek tövében a kaczkiás zelevnyiki menyecskék árulták hosszú mogyorólánczaikat, nagy garmadákba rakott hagymakoszorúikat stb. és ahol még pénz helyett jobbadán csak termények képezték a csereértéket. Móricz azalatt elálmélkodva nézett utána, míg csak láthatta. «Ezer forintot is adott volna!» – tűnődék s aztán fejcsóválva ballagott a lesti szűcstől megvett tehénkéje felé.

A FÜLBEVALÓ.

A Schramek-házzal átellenben egy kicsit srét a nyitott ablakú korcsmából nagy vásári vígság zengett ki. Azaz, bocsánat, vendéglőből – a bábaszékiek így szerették nevezni és méltán, mert megvetvén a falusi korcsmák egyszerű boróka-kötegét, arisztokratikusabb forgács-bokréta lengedezett homlokáról. Messziről kihallatszott a pelsőczi vályogos czigányok czinczogása. Kandi tót menyecskék, «békába» igazított hajjal, kaczér főkötőikben, melyekből a fül irányában egy-egy ingerkedő csipkekoczka fityeg le, sugár termetű leányzók, piros pántlikával a kender-szöszke hajfonatukban, beleskelődnek az ablakoknál s a csiklandozóbb nótáknál tánczra perdülnek künn az utczán.

De a kiváncsiság még a nótánál is hatalmasabb. Egyszerre beszűnik a dévaj ugrándozás, mivelhogy nagy sokaságtól követve Fiala János, a város hajdúja közeleg, nyakában a nagy dobot czipelve. Megáll és lélekszakadtából kezdi verni.

No ugyan mi nevezetes történhetett? Talán a Mravucsánné zsenge libái vesztek el a legelőről?

Tízen is kérdezik Fialát, mi történt, de Fiala a világért se veszi ki szájából a pompásan égő «zapekacskát»[5] s különben is önérzetesebb férfiú, mintsem magánúton közölje, ami hivatalos.

Előbb tehát eldobolta a verset s csak azután kiáltá stentori hangon, a verő pálczákkal gesztikulálva, ami következik:

«Adatik tudtára, akiket illet, hogy egy arany fülbevaló zöld drágakővel elveszett a téglaégetőtül a templomig terjedő úton. A becsületes megtalálónak, aki a városházára behozza, illő jutalom biztosíttatik.»

Gyuri is megállt egy perczre a dobszóra, meghallgatta a hirdetményt s nevette, minő fogakat csinálnak maguknak a menyecskék és leányok.

– No, én ugyan vissza nem adnám, ha megtalálnám – szólt az egyik.

– Arany tűt csináltatnék belőle a hajamba – mondá egy másik.

– Pislants rám, istenkém! – fohászkodott fel, szemeit a magasba vetvén, a harmadik.

– Ne az égre nézz, te golyhó, ha meg akarod találni, de le a földre – figyelmezteté a negyedik.

Hanem biz’ azt a sors úgy rendezé, hogy éppen olyan valaki találja meg, aki nem akarja. S ez Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhányat, midőn egyszerre nevetni kezdett rá a porból a lába alól egy parányi zöld szem, akkora, mint egy borsó.

Lehajolt, fölvette, hát épen a hirdetett arany fülbevaló volt a smaragdkővel. Hát ez is csak bosszúság, mikor úgy siet valaki. Nem tudta éppen más megtalálni, abból a sok száz emberből, aki az utczán lődörög! De már mindegy, a zöld szem olyan nyájasan nézett rá, nem dobhatja vissza, hogy egy utána következő bocskor esetleg összetapossa. Ugyan ki visel ilyen finom ékszert? Ejh, akárki, ha már megtalálta, elviszi a városházára, abba nem törik bele a dereka, úgy is tíz-húsz lépés ide.

Befordult a városház ódon kapuja alá, hol bőrvedrek lógtak le a boltozatról imponálón, a szögletbe lökve pedig egy rozoga kaloda borongott (Sic transit gloria mundi), fölment a garádicsokon és benyitott a tanácsterembe, ahol a hosszú zöld asztalnál együtt ült a szenátus, egy felette komoly és sürgős ügyről tanácskozván.

Valóban kellemetlen eset volt szőnyegen. A város tulajdonát képező Liskovina erdő csősze jött lihegve azzal a jelentéssel, hogy ismeretlen, úri ruházatú férfit talált felakasztva egy fán, – imhát mi történjék a holttesttel?

Éppen ebben főtt a szenátus feje most s látszottak az összeránczolt homlokokon a nagy lelki tusák.

Konopka szenátor kifejtette, hogy a dolognak az a rendje, behozni az akasztott embert a temetői bódéba s egyúttal értesíteni a szolgabirót, tekintetes Géry Mihály urat, hogy a járási orvossal, aki fel fogja bonczolni, a helyszínén megjelenhessen.

Galba fejét rázta; Galba mindenha diplomata volt, most is furfangon jártatta eszét. Ő – úgymond – legokosabbnak tartaná nem szólni semmit, nem írni semmit, hanem elvonszolni nagy titokban a halottat kétszáz lépésnyire onnan a «Kvaka» nevű nyirjesbe, amely már a travniki határhoz tartozik. Hadd találják meg a travnikiak!

Mravucsán ingadozott, hümmögött, fészkelődött, fejét vakarta s végre is elkezdett zsörtölődni, hogy roppant fullasztó meleg van s hogy köszvény hasogatja a kezét, hogy a szenátori asztalnak mozog az egyik lába, nosza hamar alája kell dugni valami ócska megyei rendeletet. Várta azalatt, hogy a többség döntsön. A többség a Galba részén volt. Csakhogy a Galba-párt ismét két részre szakadt. A szorosan vett Galbaisták a holttest átcsempészését kivánták a travniki határra. A mérsékeltebbek, Kozsehuba András pótindítványa folytán, eltérőleg a Galba mamelukjaitól, megelégedtek volna azzal is, hogy ott helyben a fa alatt, ahol felakasztotta magát, kaparják be az anyaföldbe a szerencsétlent, – ők csak azt akarták kikerülni, hogy ne vigyék keresztül az egész határon a temetőig, ami okvetetlenül bekövetkeznék, ha a szolgabirót értesítenék az esetről s roppant hátrányokkal járna a bábaszékiekre nézve, miután tudvalevőleg jégveréstől kellene tartaniok.

– Ostoba babonaság! – pattant föl Konopka.

– Hiszen igaz, igaz, Konopka uram, de ki tehet róla, ha már egyszer a nép mégis azt hiszi – erősködék a Kozsehuba-párti Fajka szenátor.

Konopka mérgesen ütött a pecsétgyűrűs kövér kezével az asztalra, mire templomi csönd támadt:

– Szomorú az, hogy egy szenátor beszél így. Biztosítom kegyelmeteket, hogy ama szegény hulla miatt ugyan ide nem dirigálja az Úristen a jeges felhőit. Egy az ördöghöz fordult ember kedvéért nem sujt ezer olyat, aki az ő oldalánál maradt, pláne olyanformán, hogy éppen csak a bűnöst ne érje a büntetés. Micsoda Isten lenne az!

Mravucsán föllélekzett ez ékes szavakra, melyek láthatólag meghökkentették az egész magisztrátust, felösmeré legott a szerencsés perczet s mint egykor az ökörszem a sas szárnya alatt, följebb próbált röpülni magánál a sasnál.

– Ami úgy van, az úgy van – ropogtatá a szavakat, helyre rángatván dókáján a félrecsúszott vitézkötést – s következéskép határozatilag kimondom, hogy a felhozott oknál fogva jégverés nem lészen.

Felugrott erre Fajka uram, mint egy hörcsög.

– Az mindegy! Bár lenne, ha már úgy van. Mert ha egyszer az egész város bebiztosít a triesztinél, nem látom be, mi különbség, ha van, vagy ha nincsen jégverés. Sőt jobb, ha van, mert a bábaszékiek, ahogy én ösmerem őket, ha a hullát keresztülviszik a határon, értéken felül biztosítják a vetéseiket. Itt a szerencsétlenség nem a jégverésben, de a keresztülvitelben van.

De ’iszen, nagy debatter Fajka uram, megint fején találta a szöget: a Galba- és a Kozsehuba-pártiak fel voltak villanyozva.

– Milyen agyvelő! – rikkantott fel Kozsehuba.

Az agyvelőről eszébe jutott Galbának a bonczolás – per associationem idearum – és élénken veté közbe:

– Minek azt az embert felbonczolni? Úgy is tudjuk ki. Kutya legyek, ha nem a biztosító társaságnak valami kapzsi ügynöke, aki azért akasztotta fel magát itt nálunk, hogy belekergesse a lakosságot a biztosításba. Hiszen olyan világos, mint a nap.

– Bolond kend Galba! – zúdult fel Konopka indulatosan.

Amire kitört a háborgás, a féktelen zaj, a szenátorok felugráltak s ahogy a Fiala hajdú szokta mondani, fölforrtak a város bögréi, minden szem a polgármesteren csüngött, a kanálon, aki a fölösleges habot leszedje.

De a polgármester a molnárkék dóka magas gallérjába húzta le a fejét, szinte eltünt, mint a felkorbácsolt hullámok közt a boly, tanácstalanul harapdálta a bajuszát, hogy mit tegyen, mit mondjon most, mikor egyszerre benyitott az ajtón Wibra Gyuri… Hiába, a hatalmasok tekintélye fölött a gondviselés őrködik!

Látván a különös idegent, aki egy-két órával előbb ócska esernyőt akart Müncznénél venni, hirtelen kirúgta maga alól a széket s rohant feléje sebbel-lobbal, hadd higyjék a szenátorok, mintha valami roppant sürgős és fontos dolga lenne az érkezővel.

– Ah, uram, – szólt mohón – ön engem keres?

– Ha ön a polgármester.

– Természetesen, oh természetesen. (Ki is lehetne más a polgármester Bábaszéken, mint Mravucsán?)

– Egy fülbevaló végett doboltak.

– Igen, igen, doboltak.

– Megtaláltam a fülbevalót, itt van.

A polgármester arcza a megelégedéstől sugárzott.

– No, ez már becsület, uram. Ezt már szeretem. Az én polgármesterségem alatt még nem veszett el fülbevaló, csak ez és ez is megkerült. Ezt nevezem én hatósági rendnek.

Aztán a szenátorok felé fordult:

– Egy óra előtt küldtem el Fialát a dobbal és már itt van a fülbevaló. Ilyesmit Budapesten se produkálhatnak. Ilyesmi csak Bábaszéken van.

Eközben észrevette, hogy az idegen úr távozni készül, gyanus mohósággal kezdte marasztalni.

– De mi az? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért jutalom van igérve.

– Nem tartok rá igényt.

– Oh még mit? (Rosszalóan csóválta a fejét.) Ne tessék kérem ilyet mondani! Nem tudom, melyik apostolnak a levelezésében vagyon, hogy: Nem áll vala pedig minden édesség aranyból és ezüstből. Úrfi, úrfi, ne ilyen könnyen a szerencsével! Látatlanban csak a szegény ember adta el azt az ördögnek, amiről nem tudott és aztán nagyon megsajnálta. Egy mesében van így.

– Igaz, megsajnálta – felelte mosolyogva az ügyvéd, kinek eszébe jutott a népmese – de itt bajosan foroghat fenn ilyen eset.

– Ön nem is álmodja talán, kié a fülbevaló.

– Ugyan kié?

– A glogovai pap hugáé.

Gyuri úr gúnyosan biggyesztette el a száját.

– No, no, ne okoskodjék, csak jőjjön be egy perczre, nem bánja meg.

– Hova menjek be?

– Ide a mellékszobába.

A polgármester erőszakkal ott akarta tartani, hogy időt nyerjen, míg eldől az akasztott ember jövője, belecsimpaszkodott Gyuriba s magával vonszolta.

– De, uram, nekem dolgom van.

– Mindegy, be kell jönnie.

S ezzel kinyitván a mellékszoba ajtaját, valóságosan belökte Gyurit maga előtt.

– Kisasszony, – kiáltá be a fiatal ember háta mögül – itt hozom a fülbevalóját!

Erre a szóra hirtelen fordítá meg a fejét egy fiatal leány, ki térdelő helyzetben hideg borogatásokat rakott a divánon fekvő idősebb nőnek a válllapoczkájára.

Gyuri nem volt elkészülve e jelenetre, szokatlan zavar és gyámoltalanság vett rajta erőt, mint akit egy elkövetett illetlenség ólomsúlya megzsibbaszt. Az idősb nő félig levetkőzve feküdt a divánon, sérült jobb válla (igen sovány és dísztelen váll) éppenséggel meztelen volt s látni lehetett a borogató rongy környékén a test resvedt fehérségét.

Valami bocsánatfélét mormogott, az ajtó felé hőkölve. Mravucsán útját állta: «Ohó, hó! Nem harapják el az orrát!»

A fiatal leány, kinek rokonszenves, kedves arcza csak egy pillanatnyira csillant meg üde szépségében, hirtelen egy ruhadarabot dobott a sebesültre s a másik perczben már felugrott térdelő helyzetéből.

Ah, de milyen gyönyörűséges sugár alak volt. Úgy tünt fel Gyurinak, mintha egy meghajlott liliom egyenesednék ki könnyed, rengő pompájában.

– Ez a fiatal úr megtalálta és elhozta a fülbevalóját, kisasszony.

Keresetlen mosoly hasadt ki ajkszélein (mintha tavaszi napfény sütne be a polgármester zordon, szürke dolgozószobájába), elpirult kissé s aztán egy tiszteletteljes pukkedlit csinált a becsületes megtaláló előtt, egy igazi bakfispukkedlit, ügyetlent és mégis bájosat.

– Köszönöm, hogy olyan jó volt. Kétszeresen örülök most neki, mert már keresztet is vetettem rá.

S kezébe vevén a kis függőt, elkezdte a két ujja közé fogva himbálni, mintha valami láthatatlan picziny harangnak lenne a látható nyelve és a féloldalt hajlított gyönyörű fejét is annak megfelelőleg lóbázta. Igazi nagy gyerek volt még – csak olyan hirtelen nőtt, mint a topoly.

Gyuri érezte, hogy most szólani kell valamit, de ahhoz a csicsergő üde gyermekhanghoz nem talált a fejében feleletet. Ez a gyermek megzavarta. S azonfelül valami sajátságos édes illat terjengett a «kanczelláriában» (ahogy az egyszerű szobát nevezték a szokott bábaszéki nagyzással), mely elbódította.

Ott állt gyámoltalanul, szótlan, mintha várna valamit. Talán azt, hogy az a láthatatlan kis harang megszólaljon? Vagy talán a jutalmat?

Valóságosan kinos volt ez a csönd. Persze a helyzet, a kényes helyzet okozta.

Végre is látta a leány, hogy a becsületes megtaláló nem távozik, s megtörte a csendet.

– Oh istenem, majd elfelejtettem volna az örömtől, hogy én ezért… hogy is mondjam csak…

Villámhirtelen észrevette most Gyuri a közelgő mondatot (veszély idején ruganyossá válik egy pillanat alatt az ellankadt elme), s ösztönszerüleg a nevét lökte közbe, mint védőpajzsot.

– Én dr. Wibra György vagyok, Beszterczéről.

A bakfis örömmel csapta össze kezecskéit.

– Szent isten, milyen szerencse! Hisz éppen doktorra van szükségünk. A szegény madame…

Ez a kis félreértés éppen kellett. Ez, mint az itatós papiros fölszíjja a téntát, egyszerre elnyelte a beállott zavart.

Gyuri elmosolyodott.

– Sajnálom, kisasszony, de én nem olyan doktor vagyok, hanem csak ügyvéd.

A bakfis elszontyorodott erre a baklövésre, sőt el is pirult, de annál élénkebb lett Mravucsán:

– Mit mond? Hogy ön a Wibra, a hires fiatal Wibra? No, ez derék! Ki hitte volna? Az ördögbe is, most már értem. (Mravucsán a homlokára ütött.) A tekintetes úr nyilván valami bűnügyben kutat. Mindjárt eszembe juthatott volna a Müncznénél. Forgós adta, ilyen úr nem vesz ócska holmit ok nélkül. – Ej no, az isten hajította ide, mert éppen olyan bonyadalmas dologról tanácskozunk odabent, hogy kicsi az eszünk hozzá. Oh, oh, Veronka kisasszony, milyen véletlen, hogy éppen a leghíresebb ügyvéd találja meg a fülbevalóját.

Veronka odanézett lopva a leghíresebb ügyvédre, csak most látta, milyen csinos, milyen uras, szíve ijedten kezdett dobogni a gondolatra, hogy majdnem megkinálta már az öt forinttal, amennyit Mravucsán tanácsolt jutalmul adni az esetleges megtalálónak.

Mravucsán ellenben sietett széket tolni az ügyvédnek s bizonyos aggodalommal jártatta végig tekintetét a rendetlen kanczellárián, ahol szembántó összevisszaságban hevertek iratnyalábok, zálogba leszedett ködmönök, halinák, üres poharak és palaczkok, mivelhogy szenátor uraimék minden per után áldomásadásra is itélik a feleket, s ebben a szobában iszszák meg – mert úgy kell annak lenni, hogy a magukból kiadott igazság után uj igazságot kell ismét magukba szedniök, ami pedig tudvalevőleg a borban van. A kanczellária kinézése igazán lehangolta volna e perczben a polgármestert, ha szemébe nem ötlik a falon függő főispán, báró Radvánszky. Ez mégis valami méltóságteljes, ünnepélyes pompát kölcsönzött a szobának. Szívéből óhajtotta, hogy bár csak megelevenülne ő méltósága és láthatná itt ezt a szokatlan díszes társaságot.

De miután ő méltósága nem akart megelevenedni, ő maga adott kevély érzelmeinek kifejezést:

– Szegény ember vagyok, de nem adnám száz forintért, hogy ilyen társaságot tisztelhetek a kanczelláriámban. Forgós adta, ez már valami, a leghíresebb ügyvéd a megyéből és a legszebbik kisasszony…

– Ugyan, Mravucsán bácsi! – kiáltott fel Veronka és kigyulladt az arcza a szégyenkezéstől, mint a fáklya.

– No, no, – kérlelte Mravucsán – ami igaz, igaz. Nem kell szégyenleni, kicsikém, ha az ember szép. Én is szép voltam, de sohase szégyeltem ezért magamat. S végre is a szép arcz nagy segítsége a fehérszemélynek. Igaz-e, ügyvéd úr?

– Nagy szerencse – felelte Gyuri felrezzenve, szinte gépiesen.

Mravucsán a fejét rázta:

– Maradjunk csak amellett, hogy segítség, mert a szerencséből könnyen lehet szerencsétlenség és a szerencsétlenségből szerencse, mint ahogy most is történt, hogy a mai szerencsétlen kimenetelű eset nélkül nem lenne most szerencsém mindnyájukat itt szemtől szembe látni.

– Hogyan? – kérdé Gyuri – valami szerencsétlenség történt?

Veronka akart felelni, de a bőbeszédű Mravucsán megelőzte:

– Történt, történt, de lassan-lassan semmi nyoma se lesz; a fülbevaló immár megvan, a madame válla is megvan, csakhogy egy darabig kék lesz, de az ördögbe is, nem a szín teszi a vállakat… és végül a kocsi is meglesz, mihelyest a kovács megcsinálja.

– Ah, hát az eltört kocsi, melyet a megvadult lovak elragadtak a piaczon…

– A mi kocsink volt, – mondá Veronka – a téglaégetőnél megbokrosodtak a lovak, a kocsis kezéből kiesett a gyeplő és mikor utána próbált hajolni, maga is kifordult a kocsiból. Mi aztán leugrottunk nagy rémületünkben, nekem semmi bajom se lett, de a szegény madame megütötte magát; istenem, talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Kriszbay?

Madame Kriszbay felnyitotta eddig behunyva tartott apró, szurós, sárga szemeit s mindjárt az első, amit a világból megpillantott, a Veronka rendetlenségbe esett frizurája volt.

– Igazítsa meg a fejét – figyelmezteté francziául, aztán nyögött egyet-kettőt és újra bezárultak a szempillái.

Veronka ijedten kapott a hajához, hát csakugyan lekapcsolódott az egyik fonat.

– Jaj, a hajam! – sikoltott fel kislányosan s mind a két kezét odatapasztá, majd egész halványfehérré válva dadogta: – A hajtűim is kiestek, amikor leugrottam, nemcsak a fülbevaló. Istenem, mit csináljak?

– Ereszsze le a másik fonatot is – javasolta Mravucsán. – Úgy ni! Isten úgy segéljen, szebb így. Hát nem igaz, ügyvéd úr?

– Szebb, szebb – veté oda Gyuri hanyagul, amint most kénytelenül ráveté tekintetét a két sötétkékbe játszó bársonyos varkocsra, mely a madonnaarcz körül kezdődék s egész le, az ezervirágú fodros szoknyácska aljáig lógott le.

Ez hát a glogovai pap huga! Hihetetlen! Talán csak álmodik. Nem így képzelte ő a paphugokat. Elhízott, kacsajárású, piros-pozsgás hugok ezek, akik idők jártával hasonlítani kezdenek a plébánosaikhoz; pomádé-illatuk van és tokájuk. Toka nélkül nincs a parokiákon szépség.

Az ügyvéd igyekezett szóhoz jutni.

– Képzelem, nagyon megijedt.

– Nem nagyon. Nem is tudom, hogy egyáltalán megijedtem-e. De most kezdek már félni. A testvérem kétségbe lesz esve.

– A pap?

– Igen, a pap. Ő nagyon szeret engem, oda lesz, hogy nem jöttünk haza, pedig nem tudom, hogyan és mikor mehetünk.

– No bizony – szólt közbe biztatólag Mravucsán – a lovak megvannak, kocsit pedig majd szerzünk kölcsön.

Veronka háta megborzongott, megrázta a fejét, a két nagy varkocs szemkápráztatón hánykolódott, suhogott a válla körül.

– Én azokon a lovakon? Soha!

– Ej, kedves kisasszonyka, nem kell a lovakat komolyan venni. Nincsen azokban állandó karakter. Mert miből ered a dolog? A téglaégetőnél ott van az a hóbortos szélmalom, mert istenem, egy városban mindennek lennie kell. A világ halad. Bizony halad az, akárhogy nem akarja is Fajka szenátor uram. Hát ott van, mondom, az a szélmalom. Én csináltattam, mert mindig csúfoltak bennünket, hogy vizünk nincs. No jó, befogom hát a szelet, az őröljön. Persze, hogy a lovak ezt nem így veszik; jóvérű felföldi lovak és még sohasem láttak olyan óriás szárnyú állatot forogni a levegőben. No hát megijedtek és megbolondultak. Nem lehet azt tőlük rossz néven venni. De ha most kipárolog fejükből a félsz, szép csendesen hazaviszik a kisasszonykát, mint a parancsolat.

– Nem, nem, én már félek ezektől a lovaktól. Oh, milyen rettenetesek voltak! Ha látta volna! Jaj, egy tapodtat se megyek velök. Hiszen én magam gyalog is útra kelnék, de a szegény madame Kriszbay…

– No csak az volna szép, – szörnyűlködött Mravucsán – hogy gyalog ereszszem el az én legkedvesebb papomnak az ő hugocskáját azzal az ő piskóta lábacskáival. Uj huj! Az lenne csak! Hogy ballagna a mi kis szentünk a hegyes köveken tip-top, tip-top, az ewelasting topánkában. Bizony azt mondaná az én kedves főtisztelendőm: «No, ugyan komisz ember a Mravucsán barátom, akit én annyiszor megvendégeltem, tejbe-vajba fürösztöttem, hogy mégis így világnak ereszti a kedves kincsemet.» No, csak az volna szép, inkább a tulajdon hátamon vinném el a kisasszonyt a glogovai parókiáig.

Veronka hálásan nézett Mravucsánra, Gyurinak pedig az a gondolata támadt, hogy ha csakugyan nem lenne a világon semmi jármű és valójában háton kellene hazavinni a kis leányt, elbírná-e azt Mravucsán s nem úgy fordulna-e a sor, hogy neki kellene vinnie? Hiszen Mravucsán már törődött, idősb ember…

S kiváncsian kezdte méregetni, megbecsülgetni a testi erejét, nézte a vállait, a mellkasát – mintha csakugyan az lenne most a legégetőbb kérdés, hogy ki viszi hátán a Veronkát.

Mravucsánt gyenge, hanyatló embernek találta s mosolyogva vette észre, hogy ez szinte kellemesen érinti.

El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak ki s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből.

– Úgy, úgy, édes lelkem, – igyekezett Mravucsán mindenáron megnyugtatni a leányt – csak pihenje ki magát előbb, majd mindent kigondolunk; nem lesz semmi baj. Hiszen persze, hogy jobb volnának más lovak. De mit csináljunk? Itt Bábaszéken nem tartanak az emberek lovat, csak ökröt, magamnak is csak ökreim vannak. A hegy végre is hegy. A hegyekbe nem való a ló, mert itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör – lépeget. Itt nem lehet parádézni, galoppozni, ficzánkolni, hányni-vetni a fejét, ez komoly vidék. – Itt húzni kell, s erre az ökör való. A ló itt elkedvetlenedik, látván a czirkumstancziákat, a Herkópáternek se nő meg, mintha mondaná: «Nem vagyok én bolond, maradok örökös csikónak.» Ami itt ló van is, nem sokkal nagyobb a macskánál, úgy hogy förtelem ránézni.

Még sokáig szőtte, fonta volna a szavait, ledehonesztálva a lovak fajtáját a sárga földig, ha közbe nem szól Gyuri:

– De hiszen nekem itt kocsim van, kisasszony és igen szívesen viszem magokat haza.

– Megtenné? – kiáltott fel örvendetesen Mravucsán. – Tudtam, hogy gavallér! De hát mért nem szólt előbb, az isten szerelmeért?

– Mert nem hagyott szóhoz jutni.

– Az igaz, az igaz – nevetett Mravucsán kedélyesen. – Eszerint elviszi?

– Természetesen; még ha nem készülnék is éppen Glogovára.

– Oda megy? – kérdé Veronka meglepetve.

– Igen.

Ránézett a mélázó szemeivel, egy darabig elgondolkozva, aztán egyszerre megfenyegette a két ujjával gyerekesen.

– De ne csaljon meg.

Gyurinak roppant tetszett ez a mozdulat, elmosolyodott tőle.

– Szavamra mondom, Glogovára szándékozom. Hát velem jönnek?

Veronka vídáman bólintott a fejével és már-már szedegette a tenyereit, hogy tapsolni fog örömében, – mikor a madame egyszerre megmozdult fekvőhelyén és nagyot sóhajtott.