Part 10

– Jaj istenem, a madame! – szeppent meg Veronka. – El is felejtettem, hogy talán nem is lehet önnel menni.

– Miért ne? – mondá az ügyvéd egyszerűen. – A kocsi elég kényelmes, jól felférünk.

– Igen ám, csakhogy szabad-e?

– Hazajönnie? Ki tiltaná meg?

– Hát ön nem tudja?

– Ki? – kérdé Gyuri csodálkozva.

– Az illemszabályok – felelt félénken. (Gyuri felkaczagott. Oh a kis buta!)

– Igen, igen – bizonykodott hevesen, megneheztelve, hogy kinevetik, mert Mravucsán is vigyorgott. – Az illemszabályok azt mondják: «Egy idegen férfi karját nem szabad elfogadni.»

– De a kocsi nem kar, – pattant fel Mravucsán. – Hogy volna a kocsi kar! Akkor mindjárt két kocsim volna magamnak is. Ej, szívecském, hagyjuk azokat a szabályokat a pokolban. Bábaszéken én csinálom a szabályokat, nem a franczia frajlák. Én pedig azt mondom, hogy a kocsi nem kar, punktum.

– Igaz, igaz, de mégis beszélnem kell előbb a madame-mal.

– Hát tessék vele beszélni!

Veronka ujból odaguggolt a divánhoz, a beteg fölé hajolva, suttogtak egy darabig s úgy tetszik az eredményből, meg egyes franczia szavakból, amiket a Gyuri füle elkapkodott, hogy madame Kriszbay osztotta a Mravucsán nézeteit, a kocsi nem kar s aki már be van mutatva, nem idegen, ennélfogva – úgy vélte madame Kriszbay – el kell fogadni a fiatal ember szívességét. Veszedelem idején különben sincsen etikett. A szép Montmorency Blankát egyszer tűzvészkor egy szál ingben vitte ki az ágyból Privardière marquis s nem dőlt össze még csak a Notre-Dame tornya sem emiatt.

Gyuri olyasforma türelmetlenséget érzett, mint a játékos az osztásnál, ha nagy tétje áll egy kártyán, míg végre megfordult Veronka.

– Köszönettel fogadjuk el a kocsit – szólt mosolyogva, gondolván magában, hogy bizonyosan azt tette volna ebben az esetben Montmorency Blanka is.

Kapzsi mohósággal vette Gyuri a kijelentést, lett legott szörnyű mehetnékje.

– Sietek a kocsiért – mondá a kalapját véve. De Mravucsán fürgén útját állta.

– Ohó! hó! Most esett már a kapa a kőbe! Abból semmi se lesz. Pro primo, mert ha a kisasszony mehetne is, bűn volna az asszonyságot ilyen betegen kocsira ültetni, de nem is lehet, míg egy kicsit ki nem piheni az ijedtséget és a horzsolást. Ha a feleségem megkeni éjjelre a daganatot egy kis csodaflastrommal, reggelre valóságos menyecskének ébred fel. Pro secundo azért nem mehetnek, mert én nem engedem, hogy mozduljanak. Pro tertio, mert mindjárt beesteledik, tessék csak az ablakon kinézni, hová mennének az éjszakába?

Valóban, a nap már lecsúszott az aczélkékes zólyomi hegyek mögé. Az ablakelőtti luczfenyők óriásira megnőtt árnyéka végigfeküdt a széles úton s rádőlt egészen a Mravucsán kertkerítésére átellenben, hol egy sovány macska végezte az esti mosakodását a muskátli közt.

Mindamellett riposztirozni kezdett az ügyvéd (hiszen a mesterségéhez tartozik).

– Csendes, enyhe éjszaka lesz, miért ne indulhatnánk? S végre is a madamenak mindegy, akár az ágyban nyögni, akár a kocsin.

– De sötét is lesz – ellenveté Mravucsán – s rossz, hegyszakadékos helyeken visz az út Glogovára. Hiába vagyok polgármester, a holdvilágot oda nem parancsolhatom a mennyboltra.

– Ej, nem is kell; lámpások vannak a kocsimon.

Veronka habozott, hol ide, hol oda hajlott, a két vitatkozó férfi egy-egy nyomatékos argumentuma szerint, – míg végre Mravucsán odazúdított egy hatmázsás érvet.

– Vihar lesz az éjjel, mert egy akasztott ember lóg az út mellett egy fán. Majd meglátják, mikor az erdőn keresztülmennek.

Erre aztán egész testében megborzongott a kis bakfis.

– Jaj, én a világért se megyek keresztül éjjel azon az erdőn.

Ezzel el volt intézve a kérdés. Gyuri engedelmesen meghajtotta a fejét (egy verőfényes mosoly volt a jutalma), Mravucsán pedig felvillanyozva rohant be a tanácsterembe, rábízni az elnöklést Konopkára (nem adta egy vak lóért, hogy megszabadult), neki vendégei vannak, ő rá nem ér, azon melegiben oda is súgott néhány szenátornak (a jobb kabátúaknak), hogy szívesen látja őket vacsorára, majd hazafutott intézkedéseket tenni a nevezetes vendégek ellátására, útközben a lépcsőkön megpillantván Fialát, legott elszalasztá a Wibra ügyvéd úr kocsijáért, mely a Münczné boltja előtt áll, hogy azt az ő udvarába terelje.

Nemsokára maga Mravucsánné jött el a hölgyekért. Alacsony, kedves asszonyka volt, széles, mosolygó arczáról szelídség és jószívűség sugárzott ki. A felvidéki mesterembernék tisztes ruházatját viselte, rókaszem színű sima szoknyát, fekete selyem köténynyel elől; a fején is fodros fekete selyem főkötő volt, az álla alatt átkötött szalaggal.

Nagy zajjal, lármával tört be, ahogy ez egyszerű, nyájas világban szokás.

– Oh istenem, igaz-e, amit hallottam? A Mravucsán mondja, hogy a mi vendégeink lesznek. Milyen szerencse! De tudtam, megéreztem. Egy fehér liliom nőtt ki a mosdótálamból ma éjjel álmomban. Ehol ni, beteljesedett. No csak tessék lelkem összeszedni, ami holmijok van, majd én átviszem, mert én erős vagyok, mint egy medve. De el is felejtettem a legfőbbet, amit legelőbb kellett volna mondanom, hogy én vagyok Mravucsánné. Jaj, szívem, kisasszonykám, el sem képzeltem volna, hogy olyan szép. Oh, szűz anyám, szűz anyám! Most már értem Mária miasszonyunkat, amiért leküldte magára azt az esernyőt, hogy a harmatos arcza meg ne ázzék. Hallom, hogy beteg az asszonyság, hogy megütötte a vállát. No van én nekem olyan fűvem, amit ráteszünk, csak tessék jönni. Ne hagyja el magát, galambom. Katonadolog az egész. Hát mikor én egyszer feldőltem, pedig Mravucsán tartotta a lovak gyeplőjét, egy hegyszakadékba gurultunk, éppen két oldalbordám tört be, mégis itt vagyok, de a vesémet, biz isten, azóta is mindig érzem. Megesik ilyesmi az útonjárón. Fáj-e nagyon?

– Az asszonyság nem tud tótul, – mondá Veronka – se magyarul.

– Szent isten! – csapta össze kezeit Mravucsánné. – Olyan idős és még magyarul se tud? Hát hogy lehet az?

Veronkának el kellett mondania, hogy a madame egyenest Münchenből jő hozzá társalkodónőnek s még eddig soha sem volt Magyarországon, egy franczia katonatisztnek az özvegye (Mravucsánné a világért sem hagyott volna földerítlenül semmi apró körülményt), tegnapelőtt kapták a levelét Glogovára, hogy jön s Veronka maga akart érte menni a vasúti állomáshoz.

– Oh úgy? Hát ez az izé… (meszelőrudat akart Mravucsánné mondani, de gyorsan a szájára ütött), ez az asszonyság se tótul nem tud, se magyarul. Szegény gyámoltalan teremtés! Már most aztán mit csináljak én vele, kit ültessek melléje az asztalnál, hogyan kínáljam? No, ez szép mulatság lesz! Ezer szerencse, a kántor tud németül! És bizonyosan a fiatal úr is.

– Legyen nyugodt, asszonyság, majd mulattatom én az asztalnál és kínálom is – felelte Gyuri.

Nagynehezen felczihelődtek, madame Kriszbay jajgatott, nyögött, mikor a ruhadarabokat újra ráerőszakolták, Gyurit előre kikergették a folyosóra, hogy ne lássa, mert Kriszbayné asszonyság szemérmes volt; a nagykendőket, köpenyeket Mravucsánné szedte fel a karjára.

– A ládáért majd elküldjük a szolgálót.

Azután karonfogta a madame-ot, hogy ő rá támaszkodjék, úgy vezette le valahogy nagy kínnal a lépcsőkön.

A madame francziával vegyített német nyelven nyöszörgött, mormogott valamit, míg Mravucsánné is folyton beszélt, hol az elől menő fiatalokhoz, hol a szegény madame-hoz, aki úgy nézett ki borzas frizurájával, mint egy beteg kakadu.

– Csak erre, erre, kisasszonykám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két lépés, asszonyság. Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mindjárt otthon vagyunk. Majd meglássa, asszonyság, milyen szép ágyat bontok magának éjszakára. Csupa pöhöly minden vánkosa.

Az egy csöppet se zavarta, hogy Kriszbayné abból egy szót sem ért. Némely asszony csak azért beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna, ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók.

– Fáj, ugy-e? De holnap még jobban fog fájni. Ezeknél a tompa zúzódásoknál úgy szokott. Bizony, még két hét mulva is megérzi. Hanem szó, ami szó, – mondá jelentőségteljes pillantással az elől menőkre mutatva – gyönyörű pár lenne belőlük.

Így is csak pár lépés volt a Mravucsán-ház, nyájas ambitusával, mosolygó ablakaival, de még közelebb lett volna, ha a városháza előtt ott nem terpeszkedik vala egy nagy pocsolya, mely miatt a korcsma felé kellett kerülni. De e pocsolyára végre is szükség volt, tiszteletben tartotta azt Bábaszéken mindenki, mert ezen úszkáltak a város lúdjai, itt hemperegtek a széleken az apró malaczok és végül innen merítették a vizet tűzvészek idején a tűzoltók. Azt nem is említem, hogy a városka összes békái is itt tanyáztak, gyönyörű hangversenyeket adva a lakosságnak.

Ez a pocsolya tehát kellett, szívesen tűrték, mint közhasznú intézményt s mikor egyszer a megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utaztában figyelmeztette az előljáróságot, hogy a városház előtti mélyedést fel kellene tölteni, mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.

A pocsolyát ennélfogva most is ki kellett kerülniök a Mravucsánné vendégeinek, a korcsma felé tartva, melyet a «Megfagyott birkához» czímeztek egymás közt az idegenek, czélzással Bábaszék éghajlati viszonyaira. A «Megfagyott birkánál» még most is szólt a zene, a vendégek már be se fértek, egy pár turóczi «safranyik» künn itta állva a pálinkát, míg egy zólyomi talyigás odaült az egyetlen asztalhoz és hármasával hozatta a boros palaczkokat. Derekasan el volt már ázva s hangos beszélgetésbe eredt önmagával, át-átpislantva szerető szemekkel sovány gebéjére, mely leeresztett fejjel várta a talyiga elé fogva gazdáját, a nádból font állás alatt.

– Még azt mondja a szomszédom – filozofált a talyigás – hogy az én lovam nem ló. Hát hogyne volna ló. Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány? Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy miért nem adok? Hát iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a multkor se bírta kihúzni a talyigát? Nem ám, mert belement a kerék a kátyuba. Nagy szamár az én szomszédom. Igaz-e, vagy nem?

Felkelt tántorogva és mindenáron követelte a turóczi safranyikoktól, hogy nyilatkozzanak: szamár-e az ő szomszédja, vagy nem?

Azok szépen kitértek előle, mire a talyigás, mint a veszett kutya, aki se lát, se hall, de a szimatja az ember felé viszi, neki rontott a Mravucsánné karján lépkedő madame Kriszbaynak:

– Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?

Kriszbayné megijedt, felsikoltott, a talyigás szájából kigőzölgő borszag közel hozta az ájuláshoz.

– Szent Isten! – nyögte elhaló hangon – milyen országba jutottam!

Hanem Mravucsánné, amilyen szelíd volt, éppen olyan kardos tudott lenni.

– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom, – mondá – de hogy te magad részeg disznó vagy, azt látom!

S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve folytatván hanyattfekve a tünődést:

– Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen egy szemmel is olyan darabot lát az útból, mint kettővel.

Csakhamar feltápászkodék és a részeg emberek öntudatlan következetességével utánuk iramodott, mire madame Kriszbay elfelejtvén, hogy meg van sérülve, futni kezdett, fölfogván ügyetlenül egész térdéig, amikben megbotlott volna, a hosszú szoknyáit. A «safranyikok», akik utána néztek, nevetgélve emlegették vékony lábszárait: «Hogy a pokolba tud úgy szaladni ilyen lábakon!»

Még jobban csodálkozék az előlmenő Veronka, aki Gyurival beszélgetve, semmit sem vett észre a zólyomi talyigás izetlenkedéseiből s nem tudta mire vélni, látván a beteg hölgyet ilyen fürge futamodásban.

– Madame, madame, mi lelte?

Nem felelt, csak rohant egyenest a Mravucsán-portára, ahonnan azonban legott visszahőkölt egy velőtrázó sikoltással, három hatalmas komondortól megrémülve, kik hangos ugatással fogadták a kapuban.

Már éppen ájultan rogyott volna a földre, ha hirtelen ott nem terem a vendégváró Mravucsán; így aztán az ő karjaiban ájult el.

A becsületes polgármester csak tartotta ott, csak tartotta határozatlan bamba arczczal, soha sem látott még elájult asszonyt, hallott valami olyast, hogy vízzel szokás ilyenkor meglocsolni, de vízért nem mehetett, gondolta, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni (attól a holt asszony is fölpislant), csakhogy a megcsipkedéshez némi hús kivántatnék s madame Kriszbay csupa csontokból állott.

Bevárta inkább keresztényies türelemmel, míg a többiek előjönnek, kik csakhamar eszméletre hozták a szegény ideges teremtést.

– Ah, – sóhajtá ujra és ujra – milyen tartományba jutottam!

NEGYEDIK RÉSZ. A BÁBASZÉKI INTELLIGENCZIA.

VACSORA MRAVUCSÁNÉKNÁL.

Nem akarom szélesen elbeszélni, ami még következik. Csak a Krisztus ruháival történt meg a csoda, _hogy együtt nőttek a gyermekkel_. A kis palástka, melyet fiúcska korában viselt, ugyanaz volt, mely a Golgotára lépegető férfi Jézus tagjait fedte.

Azóta nincsenek többé ilyen palástok (a szabók nagy örömére), csak a regényírók keze alatt támad némelykor hasonló csoda; a csekély szövet, egy mellénykére való, kinyúlik a tollukból egész végekre.

De én nem szeretem ezt s röviden végzek a Mravucsánék vacsorájával, mely pedig kitűnő és ízletes volt – s ha akadt elégedetlen, az csak madame Kriszbay lehetett, aki az első tál ételnél, a fölséges báránypaprikásnál, megégette a száját, fölkiáltván:

– Jaj, harap odabent a torkomban valami!

Még kevésbbé nyerte meg tetszését a másik étel: a túrós tepertős metélt, melyet megízlelvén, egy csúf fintorral tette le a villáját:

– Mon Dieu, hiszen ez valami fölmetélt vizes ruha!

A szegény Mravucsánné oda volt bánatában, hogy semmiből se eszik: «Milyen gyalázat ez nekem», óbégatott, végre is előhordogatta neki a megmaradt befőttjeit, amikhez aztán derekasan hozzálátott és amint lassan-lassan a gyomrával kibékült, kezdett a helyzettel megbarátkozni.

Méltán, mert a helybeli luteránus lelkész, tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram, meg a kántor, Klempa Teofil, mulattatták az asztalnál, egyik balról, a másik jobbról. Már a meghívásuk is így szólt: «El kell jönniök, mert egy német fehérszemély lészen a vacsoránál, akit distrahálni fognak.» De ki is tettek magukért csupa «flancz»-ból, mindenik be akarván bizonyítani a szenátorok előtt, hogy mennyire járatos a német finom társalgásban.

Madame Kriszbay kellemeseknek találta a szomszédjait, kivált mikor azt is megtudta, hogy tiszteletes Rafanidesz Sámuel uram házasulandó ember. Hogyan? Hát itt házasodni szoktak a papok? (Talán mégis jó országba jutott!)

A kántor csinosabb ember volt, de már házas és öregebb. Intelligens hosszúkás arcza fényes, hosszú fekete szakállban folytatódék, mely egész mellét befedte, azonfelül némi elmésség is nyilvánult benne, de csak olyanformán szivárgott ki belőle, mint valami izzadmány, ahogy a durva fatörzsből a mézga.

Madame Kriszbay sokszor elnevette magát egy-egy ötletes megjegyzésen, kár, hogy nem merte magát egészen átadni a kaczagási ingernek: mert a torkát még egyre reszelte az átkozott paprika, vagy talán csak a szörnyű visszaemlékezés rá. Neki-neki vörösödött viaszksárga arcza, láthatólag igyekezett elfojtani a köhögést, ami amellett, hogy az öregség előhirnöke, még dísztelen is.

– Ej, semmi az, – biztatta Mravucsánné – csak bátran lelkem, köhögje ki magát! Kucz, kucz! a köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.

Hovatovább mind jobban érezte magát, mert a tiszteletesnek az az előnye is volt, hogy valamikor Münchenben is járt iskolába s apró anekdotákat tudott elmondani az ottani életből, ottani dialektusban, ami annyira tetszett a madamenak, mintha vajba fürösztenék a lelkét.

Tiszteletes Rafanidesz Sámuel úr sehogy sem tartozott az unalmas, ájtatosságot szimuláló papok közé s habár a híres bábaszéki tót mondás, melyet Klempa Teofil állított össze olyan elmésen, hogy visszafelé olvasva is ugyanazon értelme van: «_szedi na fare Rafanidesz_» (ül a parókián Rafanidesz), otthon a parókián üldögélő férfiúnak festi, éppen ellentéte volt a «szedatus» embereknek, örökké járt és kalandozott. Egyszóval jó vére volt és már az előbbi eklézsiájából is (valahol Nógrádmegyében) menyecske-dolog miatt kellett távoznia. Mravucsánné tudja a históriát, még az illető asszonyt is ösmeri! valami Bahó Mátyásné; buta egy perszóna lehet, mert ő maga kottyantotta ki férje, a főkurátor előtt a pappal való viszonyát és nem valami nagy szépség, mert Mravucsánné így nyilatkozott szórul-szóra:

– Bolond volt Rafanidesz ő vele okvetetlenkedni. Csunya asszonytól ne kérjen az ember csókot és szegénytől kölcsönt, mert mindjárt eldicsekszik vele.

Így nyilatkozott Mravucsánné; igaz, hozzátette: «Ha azonban valaki reám hivatkoznék, bizony eltagadom.» Azért tehát én még azért sem állhatok jót, hogy így nyilatkozott Mravucsánné, mert nem tudnám bebizonyítani.

De ez végre is mindegy. A száraz tény az, hogy madame Kriszbay vidáman trécselt a szomszédjaival. A két nagyműveltségű férfiú jobb véleménybe sodorta országunk iránt. Valóságos szerencse, hogy tótul nem tudott s nem hallhatta ama közönségesebb társalgást, melyet Bábaszék többi meghívott előkelőségei folytattak. Hiszen szó ami szó, ezek is okos emberek, de a maguk módja szerint. A szép Veronka nem egyszer mosolyodott el tréfáikon, mert ő még nem hallotta, de a benszülöttek már mind ösmerték ezeket az asztal melletti elmésségeket a gazdag mészáros, Kukucska Pálnak szokását, hogy a pecsenyénél feláll s röfögő hangján imigy üríti fölemelt poharát önmagára: «Az isten éltesse feleségem urát»; a stuczczer nótáriussegédnek ama százszor hallott rébuszát, melyet most százegyedszer adott fel Veronka kisasszonynak, lehúzván (állítólag vadászatban) megsebesült kis ujjáról a sebóvó keztyüujjat: «Miféle város ez kisasszony?» Az ördög tudná hirtelen eltalálni, hogy az _Kis-Ujjszállás_. Egyébiránt a stuczczer nótáriussegédnek talán nem is fáj a kis ujja és alkalmasint soha nem is fájt – csak azért hordja a keztyüujjat, hogy a rébuszát elmondhassa a kisasszonyoknak.

Voltaképen istenkísértés egy ilyen vacsorát akarni lefesteni. Hiszen semmi nevezetes sem történik. Esznek, isznak és azután hazamennek. Talán valami érdekes dolgokról beszélgetnek? Dehogy. Ezer dib-dábság merül fel. Isten ments, azt nyomtatásba szedni. És mégis napokig fognak e semmiségekről beszélni Bábaszéken, hogy Mravucsán uram kiöntötte a vörös bort s amint végigfolyt az abroszon és sózni kezdték, Konopka szenátor felkiáltott:

– Hej, huj! keresztelő lesz komámasszony!

Mravucsánné természetesen elpirult. Veronka ellenben ártatlan arczczal kérdezte:

– Hogy tudhatják ebből a keresztelőt?

(Vagy nagy liba még az a lányka, vagy már nagy szinésznő.)

Hát tessék aztán neki felelni, mert olyan szende arcza van, mint a szűz Máriáé lehetett, rövid ruhás lányka korában. Majd összenéztek. De szerencsére ott volt az erdész neje, Szliminszky Wladimirné. Ez a leleményes fejű asszony magyarázta meg:

– Hát úgy van az kisasszony, hogy a gólya, amely a gyermekeket szokta hozni, megjelenik előlegesen láthatatlanul és ő löki fel intőjelül a poharat.

Veronka elgondolkozott egy darabig, azután hitetlenül rázta meg a szép fejét, mely körül az ártatlanság glóriája látszott lengeni.

– De hiszen láttam, hogy a tiszteletes úr döntötte fel a könyökével!

Erre aztán nem tudott mit felelni Szliminszkyné s rendes szokása szerint az urát ajnározta, bábusgatta egész este.

– Vakard le a kövéret a libaczombról, Wladin!

Wladin boszankodva ránczolja össze a homlokát s a sovány nyakán sebesebben mozog ide-oda az Ádám-csutka, ami mindig annak a jele, hogy haragszik.

– De mikor azt szeretem legjobban.

– Mindegy Wladin. Nem engedem meg. Az egészség az első!

Wladin engedelmesen távolítja el a kövér részeket.

– Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént gombolózz be, Wladin!

Az erdész begombolózik és a teljesített kötelesség jól eső érzésével nyúl ismét a tál felé.

– Egy falatot se többé, Wladin! Egy akkorát se, mint egy pöhöly. Elég volt. Nem szükség bikákkal álmodnod az éjjel.

Wladin engedelmesen leteszi a villát és egy pohár vizet akar inni.

– Add ide előbb, – kiált rá az asszonyság ijedten – hadd nézzem meg, nem túlságosan hideg-e?

Wladin átnyujtja a vizespoharat.

– Ihatsz egy pár kortyot. Elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok locs-pocs nem jó a gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy szivárvány. Elég, elég, az isten szerelmeért!

Szegény Wladimir! Mártirja a hitvesi szeretetnek. Tizenhat esztendeje áll ilyen soha meg nem szűnő gondozás alatt, s bár mint erős férfi házasodott s azóta sem volt beteg soha, mégis minden órán várja a katasztrófát, mert a folytonos gyámolítás következtében a bolond lengyel maga is szentül hiszi, hogy egy levegőáram, vagy egy rossz falat és vége van. Érzi, mindenütt érzi, hogy a természet ezer alakban ólálkodik körülötte gyilkos szándékkal.

– Vigyázz Wladin! A kutya bele talál harapni a lábadba!

Az asztal alatt egy komondor rágcsál valami lehajított csonton, ott somfordálván a vendégek lába közt, távolabb a macska bernyákol keservesen, mintha mondaná: «Adjatok nekem is abból a sok ennivalóból.»

Az úgynevezett «amabilis confusio» kezd beállni. Mindenki beszél, mindenki másról, másfelé. A szenátorok megint rátérnek a közügyekre, az akasztott ember esetéből származott konfliktusra, Mravucsánné sopánkodik, hogy senki sem evett semmit, valóságos keserűség ül emiatt becsületes egyszerű arczán; Klempa Teofil, megoldozván nyelvét a vörös bor, miután madame Kriszbayt úgy is a pap tartja szóval, felkiált, magára akarván vonni a közfigyelmet:

– Uraim, szenátorok, egy töredelmes vallomást teszek.

– Halljuk! Miről!

– A kutyák öngyilkosságáról.

Ah, ez nevezetes kérdés. Általános figyelem támad, még a papnak is abba kell hagyni a csevegéseit. Pszt, pszt! Halljuk a kutyák öngyilkosságát!

Egy idő óta ugyanis a környéken nagy szenzácziót kezd okozni, hogy a Klempa kántor méhesében reggelenkint egy-egy holt kutyát találnak, amelyik fegyverrel öngyilkosságot követ el: nem főbe, de hátgerinczen lövi magát.

– A gyilkos én vagyok! – beszéli Klempa. – Úgy szoktam eljárni, hogy a megtöltött puska csövét bedugom az üres méhköpű felső részén annak a belsejébe; a künn maradt s felhúzott ravaszra madzagot kötök, azzal megkerülöm a puska fogantyúját s áthúzván a madzagot a billentyű alatt, hasonlóképen bevezetem a kas belsejébe, egy darab húst kötve a madzag legvégére. A kutya odajön, megszagolja a húst, bedugja érte a fejét a köpü belsejébe, természetesen húzgálni kezdi fogaival a húst, mire dörren a puska, bum, s bekövetkezik a haláleset.

Homéri kaczaj fogadja a furfangos kutyahalált, miből Mravucsán vonja le a morált legelőbb.

– Az öngyilkosságok kétségen kívül sokfélék, de a legborzasztóbb lehet a szomjúság által előidézett öngyilkosság. Igyunk, uraim!

A poharak összekocczannak, a vidám csengésbe egy hang vegyül:

– Ej, Wladin, Wladin!

Ez a Szliminszkyné hangja, ki nem jó néven veszi, hogy Wladin is a poharához nyult. Tőle viszont nem jó néven veszi Mokry, a stucczer jegyzősegéd, hogy daczára az érdekfeszítő témának, melylyel mulattatta, figyelmével örökké férjén csüng.

– Megárt az az erős szivar, Wladin! Tedd le már! Néhány szippantás is elég lehetett…

– Sok apró-cseprő dolgom volt, s tetejébe még ezt a ruhát is haza hoztam a «kecskétül», ami most rajtam van.

Csodálattal vegyes gyönyörködéssel nézett végig sötétkék új ruháján, ki tudja, már hányadszor ma este.

– Csinos ruha. Hogy vette?

– Mérték után csináltattam a Kléner szabónál, tulajdon testemre szabták…

– Hogy volt?

– Gácsi posztó ám ez, olyan erős, hogy a víz se hat rajta át, nappal kellene ezt megnézni.

– Az ám, de valljon sokba került-e? – felelgette a lengyel menyecske szórakozottan.

– Láttam az érintetlen posztóvéget, rajt volt még a sárga kezdődése is, ott voltam, mikor szabták. Valami különös játéka van a napsugarak mellett.

– Jó, jó, de az árát kérdezem.

Azonban nehéz volt Mokryt a maga vágányából kizökkenteni, mikor ő az új ruhájáról beszélhetett.

– A Klénernek van egy szabásza, valami Kupek nevű. Azelőtt Bécsben szabott valamely udvari szabónál. Ez a Kupek így szólt hozzám «Ne sajnálja a pénzt, Mokry úr, mert ez olyan szövet hogy a bőr is elbújhat előle.» Tapintsa meg csak, erdészné asszony!