Part 9

Az utakon minden mérföldnyi vonalban jön elő négy-öt durván faragott kereszt, teleróva ügyetlenül faragott betűkkel, a mik szintén nem hasonlítanak a nálunk ismertekhez. Clementine megkérdezte egyszer a kocsistól, hogy mit jelentenek azok a keresztek? hanem azután nagyon megbánta, hogy kérdezte. Azon helyeken valami szerencsétlen utazót ütöttek valamikor agyon; a babonás kegyelet az ilyen balesetek emlékét így szokta örökíteni; azoknak a története van felirva a jelfákra. Az utazó csupa szomorú regények közt halad végig.

A völgyek mindig összébb szorulnak, az út sokszor meredeken visz föl, azalatt a beszédbe belehozott kocsis annyi mindenféle rémséges kisértetes történetet tud elmondani, a mik e tájakhoz, e kövekhez, romokhoz vannak kötve. Itt minden völgynek meg van a maga rémregénye, a maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoznak el az út mellett, a mik közül egyik sem bir olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen akármilyen fekete éjszaka bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerenda-alkotmányok, ólnak hinné őket az ember, csak egy szobára szabva mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt. A templom néhol messze a falun kívül, mintha két helységhez tartoznék.

Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedik az út, a hol csak elszórva állt meg egy-egy bokor a gyetőn, még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes bekerített szérűket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy felrakta azokat egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket.

Néhol tomboló hegyi patakok szelik át az útat, mik fölé nem épült hid, hanem a sekélyeken szokás szekérrel, hintóval keresztül hajtatni, az erdős hegyoldalokból távoli hámorok vérvörös fénye világít messzire, s a gépies zörgés egyhangú kongása veri fel a csendet, mely tovább ismét a rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyül el.

Henriette minden mérföldnél jobban érzé, hogy mennyire egyedül van ebben az idegen világban, melynek óriás hegyei még a kilátást is elrejtik szemei elől azon táj felől, a honnan jött, hogy oda vissza ne találjon, s melynek lakosai felelni sem tudnak kérdésére, ha azt akarná tőlük kérdezni: «merre az út vissza, hazám felé?»

Késő éjjel holdvilágnál utaztak tovább. Hidvár nem messze volt már; a mint egy szűk völgykanyarulatnál a táj két felé nyilik, a két sötét bükkerdővel ruházott hegyhát között, egyszerre mint valami sötét keretbe foglalt kép, tünt elő a hidvári kastély alakja; hegyes kúpjaival, egyedül, magányosan, egy halom tetején; dobogó hidja alatt hegyi patak fut keresztül. A hold épen ott állt a vár tornya felett, mintha annak a hegye tartaná odatűzve s olyan szép ezüst szinűre feste mindent, tornyot, bástyát, patakot és völgyet – csak a menyasszony szívét nem.

A LÚCSIA-BARLANG.

Volt ezelőtt nem sok idővel Erdélyben egy nagyon elterjedt hamis-pénzverő társulat, mely, mint most már bizonyosan tudhatni, közel félszázadig fölfedezetlenül űzte hivatlan mesterségét.

E szerint apákról fiakra szállt a tudomány, beleházasodtak, beleszülettek az emberek, örököltek benne s azon megosztoztak, mint tisztességes hagyományon; gondos szülék bele nevelték a fiaikat; egész életmód volt az, a min az ember pályáját végig futhatta, s ha takarékos volt, meg is élhetett belőle tisztességesen.

Hogy ily hosszú idő alatt föl nem fedezték őket, hogy soha nyomukba nem jöttek, hogy a hatóság és a község szemei előtt rejtve tudtak maradni ötven esztendeig, annak igen egyszerű magyarázata van.

Ezek az emberek aranyakat vertek.

Igazi, teljes értékű aranypénzeket, valódi huszonhárom karátos aranyból, több idegen ércz hozzávegyítése nélkül: úgy, hogy azokat a körmöcziektől vagy gyulafehérváriaktól megkülönböztetni nem lehete. Ha ötvös keze alá kerültek olvasztásba, az sem lelt bennük egy fél szemernyi ezüsttel sem többet.

Oh, ezek hát nagyon együgyű hamis-pénzverők voltak, ha teljes értékű pénzeket készítettek.

Igaz, hogy ebből a közönségnek kára nem támadt, de annál nagyobb volt a kincstárnak.

Ez a vidék itt Zalathnától Verespatakig mind viselős azzal a nemes érczczel, a mit valami bohó «csak chimærának» nevez.

A bányákat magánosok míveltetik, mindenfelé a patakok mentében egész sorozatait látni az ércztörőknek; egyik csinosabb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy gondolkodva hullatja kopogó kallóit, a völgyek oldalait századok óta felhordott kőhányások fedik, a mikben mind arany volt valaha.

Még a rómaiak kezdték el a bányákat megnyitni, kiknek nem volt ugyan lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; elébb megtüzesítették a követ, azután eczetet öntöttek rá, úgy porhanyították, a többit végezte a rabszolga vésője és kalapácsa.

E bányákból nyert arany fölmegy jelenleg évenkint tizenkét mázsára. A magán-vállalkozók tartoznak a kilugzott aranyat az abrudbányai, vagy gyulafehérvári pénzváltóknál átadni; ott kapnak értük pengő arany és ezüst pénzt.

Mintegy ötven évig egyfolytában alig ment évenkint hat mázsára e két aranybeváltónak átadott érczkészlet. Legalább hat eltünt, de azt gyanítani sem lehetett.

A kincstár egy font poraranyért fizet a bányásznak négyszáz negyvennégy forintot, ugyanaz pedig kivert pénz képében ér hétszáz húsz forintot, minden ágió nélkül.

Tehát a bányászok azt gondolták ki, hogy ők majd ezt a pénzt maguk verik ki, s úgy bocsátják forgalomba. Így készítettek saját termesztésű aranyukból igazi hamis pénzt, és volt rajta hasznuk évenkint jó időben, rossz időben 150–200 ezer pengő forint.

Maguk az érdekelt felek végezték a műtét körüli munkát; belőlük telt ki érczvésnök, gépkovács, olvasztó; gazdag jövedelmet húztak belőle; így egészen megmagyarázható, hogy maradhattak e veszedelmes üzletükkel annyi ideig titokban? Még csak létezésükről sem tudott senki semmit, mint a ki maga is érdekelve volt – nagy haszon reménye és nagy boszúállás félelme által.

Abrudbányától fölfelé indulva Bucsumnak, a sötét égerfákkal benőtt patak mentén, a mik úgy szeretik lábaikat a vízben füröszteni, két lovagot látunk a hegyek felé haladni, az egyik egy őszhajú, öles termetű oláh férfi, a másik egy fiatal délczeg nő.

Az öreg férfi szőrével kifelé fordított báránybőr ködment visel, fejébe nagy hegyes báránybőr süveg van szemöldökig lehúzva, derekát széles, csattos tüsző köríti pongyolán, a régi római thoraxokra emlékeztető; gazdag ősz fürtei vastag tekercsekbe fonva, széles válláig leérnek, hófehér bajusza, mint két csüllőszárny csüng alá ajkai felett. A nyeregben egy durva zsák van előtte keresztülvetve, mindkét vége megtömve valami súlyossal, a zsákon keresztbe fektetve van egy hosszú lőfegyver.

A lovagló némber kisded, bozontos mokány paripán ül, mely szüntelen dicséretes törekvést árul el az előtte menőt megelőzhetni, lovagnője alig győzi visszatartani. Ez egyike a hirhedett oláh szépségeknek; arczvonásai, ajkainak metszése, telt álla, az antik szobrok bármelyikének mintaképéül állíthatnák oda, s hozzá azok a villogó szemek, az az életpiros szín, azok a szénfekete szemöldökök valódi ideált alkotnak belőle.

A festői viselet még emeli az alak szépségét: kettős tekercsbe font fekete haja lángvörös szalagokkal van átfűzve, feje hátulján kisded, kerek gyöngyös kalpag ül, míg elől azt egy füzér aranypénz fogja át, mely márványsíma homlokáig leér. Finom patyolat-inge tarka virágokkal s arany czifrákkal van kivarrva, melynek tapadó redői kérkedni engedik a termet szoborszerű idomait, nyakától le egész kebléig tíz-soros aranypénz-füzér van keresztül kötve; elől tallérnyi nagyságú füles aranyok, a felső sorban apró byzancziak.

A mint lovaglás közben (a hölgy férfi módra ül a nyeregben) az eleven színekkel csíkozott katrincza feltüremlik, látni a piros szattyán-csizmát s annak szárából kivillogó ezüst veretes török kés nyelét. A nyeregkápából mindkét oldalon egy-egy duplacsövű pisztoly elefántcsont agya mosolyog elő.

A mint egy nagy fekete palaszirt tövében a kibugyogó forrásnál az elébb lovagló öreg megállítja lovát, hogy a forrás mellé tett pománával megkinálja a fátát s azután lovaikat is megitatja zablán keresztül, megszólal a leányhoz:

– Anicza! mikor beszéltél a Fatia Negrával?

– Épen egy hónapja mult; akkor is holdtölte volt, mint most. Akkor azt mondta, hogy elutazik igen messze.

– Pedig már két nap óta itthon van. A jel ott volt az ablakomban.

– Az lehetetlen! az nem lehet, szólt közbe indulatosan a leány.

– Mi nem lehet? Azt gondolod, hogy én hazudok, vagy álmodom?

– Ha itthon volna, hozzám jött volna elébb.

Az öreg vállat vont.

– Már pedig nem ment. Hanem tegnapelőtt éjszaka ott találtam a három bagolytollat az ablakomban.

– Szél vitte azt oda!

– Nem a szél hozta oda, mert az ólomba voltak tüzködve az üveg mellé. Ezt pedig csak mi tudjuk hárman, hogy mit jelent. A Fatia Negra beszélni akar velünk s mi megyünk hozzá a Lúcsiába.

– Az nem lehet, az sehogy sem lehet; három nap óta itthon volna és én hozzám ne jött volna el! Én hozzám!

– Ki tudja? szólt az öreg hidegvérrel, nyeregszorítóját szűkebbre csatolva. Egy egész hónap hosszú idő, a hold is négyszer változik az idő alatt. Sok szép leány van a hegyen túl is.

– Ah, nem. Olyat nem talál ő, mint én vagyok, szólt kevélyen a leány, a rezgő víz tükrébe nézve, mely ziláltan tüntette vissza délczeg alakját. Aztán tudja ő azt nagyon jól, hogy én megölném őt, ha azt megtudnám.

– Ah, ah! gúnyolódék az öreg. Fél is te tőled a Fatia Negra! Azzal fiatal gyorsasággal veté fel magát nyergébe. Nem fél a fekete pofa senkitől. Nem fél az a fehérvári kommendánstól sem, sem a krasznai főispántól, pedig azoknak sok katonájok, hajdujok van. Nem fél az az ördögtől sem.

Azzal indulásra nógatá szürke lovát; az megindult nagy gondolkodva, utána a leány paripája nagy tüszkölve.

– Ne is féljen senkitől sem, felelgetett rá a fáta, ne féljen a nagy uraktól, ne féljen az ördögöktől, de féljen a leánytól, a kit szerelmessé tett, ha megcsalja!

– Hát azt hiszed te, hogy az téged valami nagyon szeret? kérdezé tőle az öreg hátraszólva.

– Megesküdött rá.

– Kinek? a papnak?

– Dehogy! Nekem.

Az öreg nevetett: «bolond leány!»

– Hát már most aztán, ha az esküvést megszegi, elviszi az ördög?

– Oh, nem.

– Vagy megrontják a boszorkányok? elszárad? felpuffad? a béle összezsugorodik?

– Nem.

– Mi lesz hát a büntetése, ha olyan esküt szeg meg, a mire se a pap, se a boszorkányok gondot nem viselnek?

– Akkor megölöm.

– Igen, ha ráismernél. De te még soha sem láttad az arczát. Ha egyszer elveti a fekete bársony maskarát a képéről, te soha sem ismersz rá.

– De azt ő nem vetheti el, mert csak az által hatalmas.

– No, te igazán bohó leány vagy. Szerelmes vagy egy emberbe, a kinek még csak a képét sem láthatod soha.

– Ismerem a hangjáról, a szive dobbanásáról.

Az öreg oláh kaczagott erre a szóra. Mikor az oláh kaczag, abban van valami szomorú, mint a nótájában; kevés oka van a nevetésre. Inkább gúnyolódás az, mint hahota.

– Már ha én szeretője volnék egy embernek, vagy épen esküdt társa, a hogy te állítod, hogy megesküdtél vele (a gyertyánfánál!), azt csak megkivánnám tőle, hogy legalább a képét mutassa meg; ne járjon hozzám maskarában.

– Nem teheti ő azt: fogadása tartja. A mint a maskarát leteszi képéről, meg van rontva az egész hatalma, többé nem fogadnak neki szót sem az ördögök, sem a jó lelkek.

– Az igaz, felelt rá az öreg csendesen. Ha már egyszer dæmonokról volt a szó, akkor nem szeretett ellenvetéseket tenni. Mikor akarja, láthatatlanná tudja magát tenni; valahányszor űzőbe vették, katonák, pandurok, egész vármegye: mindig eltünt előlük. Azt hitték már, hogy fogják. Körülfogták, bekerítették, ő pedig sutty! elrepült vagy elsülyedt. Hanem azért én, ha asszony volnék, még sem állhatnám meg, hogy a képét meg ne lássam.

– Azt mondta, hogy akkor szörnyet halok, ha meglátom.

– Szörnyet halnék, mégis megnézném. Bizonyosan valami csúf lehet.

– Nagyon szépek a szemei; úgy égnek, mint a parázs.

– Mint a parázs. Talán épen maga a dráku?

– Oh, nem a dráku!

– Próbáltad vele megcsókoltatni az amulétot, a miben szent György képe van a sárkánynyal?

– Megcsókolta, nem érezte meg.

– Próbáltad a három ujja hegyét rátétetni a rézfeszületre?

– Rátette, nem égette meg az ujját rajta.

– Ki tudja mondani rázkódás nélkül a «Domnye Zeut?» (Uram Isten!)

– Százszor is elmondja; azzal köszönt mindig, ha jön, ha megy.

– Én mégis azt mondom, hogy ez nem valami halandó ember.

– Ha más nőt talál szeretni, esküszöm, hogy halandó lesz.

E beszélgetés alatt egészen leértek a völgybe a lovasok, s a mint a hegyi patak itt ismét keresztül szelte az útat, többé nem folytatták a járt ösvényen a haladást, hanem félre térve, a patak medrében léptettek tovább.

Ez igen jó út azoknak, a kik nem óhajtják, hogy járásuknak nyoma maradjon; a sebes víz eltakarja utánuk rögtön falevéllel és görgeteg kövekkel a lópatkó nyomta jeleket.

A völgyvágány mindig szűkebb, mélyebb lett, a patak itt-ott apró zuhatagokat képezett már, miken ugratni kellett a lovakkal: azok már bele voltak tanulva, végre egy hirtelen mélyedésnél egyszerre négy ölet esik a víz, s a hogy ott a lovasok megállapodnak, tünik ki, hogy a hegyoldalba egy malom van építve, melynek kerekét a sebesen lezuhanó víz hajtja.

Ha idegen ember látná ezt a malmot, azt mondaná rá, ejnye, de bolond ember lehet ennek a molnárja, a ki ezt ide építette: először azért, hogy úgy el van rejtve sűrű égerfák közé, hogy keresve is alig lehet rátalálni, másodszor, hogy épen oda a vízesés alá van építve, a mi olyan sebesen hajtja a kerekét, mint egy rokkáét, lehetetlen, hogy a kő alatt minden liszt agyon ne égjen, és harmadszor azért, hogy ilyen furcsa út vezet hozzá vízmeder hosszában, s a hol az elvégződik, keskeny, kőbe vágott ösvény kanyarog le az ajtajáig, lóval nem járható; mindent vállon kell le- és fölczepelni. No, ennek kevés őrletője akadhat itt!

A két lovas ide érve, leszállt lovairól, azokat egy kis száraz égerfás szigetbe vezetve, s kötőféknél fogva a galyakhoz kötve; azzal az öreg leoldá a nyeregből a zsákot.

– Segítsd a vállamra, Anicza.

Az öreg kolosszusi termetéről alig hinné az ember, hogy azon általvető zsák emeléséhez még segítségre is legyen szüksége, valamint a zsák tériméjéről azt, hogy az olyan nagyon lenyomhassa a vállát, hogy még a kezét is neki feszítse a csipejének a nagy tartásban.

A leány azután leszedte a kápából a pisztolyokat, azokat övébe dugta, a hosszú puskát vállára vetette s egy merész ugrással a szigetből a partra szökellve, délczeg léptekkel haladt a görnyedező öreg után azon a keskeny úton lefelé, mely a leirt malomig vezet.

A malom ajtajában állt egy fiatal férfi, közönséges fekete gubában, az ajtóféltől félig eltakarva; egyik kezében kétcsövű puska, a mi nem egészen szükséges eszköz a molnármesterséghez.

Az öreg messziről megszólítá őt:

– Cse timpu e? (Milyen az idő?)

– Luna plina. (Tele hold.)

(Sajátságos neme volna a köszöntésnek, ha nem hasonlítana inkább valami összebeszélt jelszó-cseréhez.)

Azzal a két jövevény belépett a malomba, melynek közepén egy rozzant gépezet őrült kalimpálást vitt végbe; a kerék, a korong tánczolt a középen, a középkeréknek egy pár foga hiányzott már.

– Van-e sok őrlő, Pável? kérdezé az öreg.

– Elegen vannak.

– Segítsd le a vállamról ezt a zsákot!

– Ugyan nehéz, monda ez, míg a zsákkal birkózott. Mennyi lehet?

– Egy mázsa nyolczvan font.

(Ez nem törökbúza.)

– Állítsd el a kerekeket!

A megszólított szót fogadott, egy vasrudat dugva a gerendelyen keresztül, percz alatt megállítá a gépezetet, melynek garadjából épen semmi lisztféle sem látszott előkerülni.

Arra kiakasztá a középkorongot, mely a malomkővel vala összeköttetésben, egy vaslánczot, mely a gerendely körül volt csavarva, beleakasztott a malomkő karikáiba, s mikor ez megvolt, föltette a zsákot a garadba mindenestül.

(Vajjon a zsákkal együtt őrlik itt a gabonát?)

Azután pedig az öreg maga ült föl a garadba s kezét nyújtá a leánynak.

– Ugorjál föl, Anicza.

A leány segítség nélkül is föl tudott oda szökni; könnyű volt, mint a zerge.

– Pável! szólt az öreg a legényhez. Nem ment itt előttünk a Fatia Negra?

– Még itt keresztül nem ment ma és tegnap. Két nap óta én vagyok a soros.

– Látod, hogy nincs itt! monda bizonyozva a leány.

– Azért mégis itt van.

– Már, Onucz, szólt bele Pável, ha láthatatlanná tud is lenni a fekete pofájú, de tudtomon kívül itt át nem mehet.

– Mit tudsz te ahhoz, felelt neki az öreg, elhelyezve magát a garadban. Ereszd el a malmot!

(Tehát csakugyan meg akarná magát ott őrletni.)

A mint azonban a gerendely újra fordulni kezdett, a malomgépezet állva maradt, hanem a malomkő, garadjával együtt, elkezde csendesen sülyedni lefelé, a benne ülőkkel együtt s néhány percz mulva egészen eltünt velök valami sötét üregbe; a láncz csikorogva tekeredett még egy darabig utánuk. Egyszer aztán több ölnyi mélységből hangzott az öreg szava: hó! arra Pável ujra megállítá a malmot, a lánczot más karikába akasztá, s az ismét megindított gépezet újra fölemelé a malomkövet; Pável hozzá igazítá a korongot, s ismét elkezde az bőszülten pörögni, hogy csak úgy szikrázott bele a kő. Jöhet, a kinek őrletni valója van.

A hová pedig Onucz és Anicza leszálltak, az egy roppant nagy földalatti üreg volt, melynek magas boltozata beláthatlan sötétségben veszett el.

A barlang fenekén ugyanazon hegyi pataknak egy része folyt keresztül, mely a malmot hajtá, s oda facsöveken által volt vezetve, s itt szabályosan vájt mederben futott végig, meg-megvillanva két olajlámpa fényétől, melyek egy kis vashíd két végénél lobogtak, a mi a patakon átvezetett.

A barlang hátterében állt egy sajátságos kőépület, minden tető nélkül, melynek két kis gömbölyű ablaka, mint az örök éber földalatti féreg szemei világított elő, szembántó vörös fénynyel, míg a palával fedett kémény minden részén keresztül szikrával elegy füst tódult ki a földalatti éjszakába.

Az épület belsejéből nehéz csattogás, őrlés hangjai neszeztek elő, mintha munkában levő gépek volnának ott szakadatlan mozgásban, és időközönkénti taszítások miatt a sziklatalapzat rezgését lehete érezni.

A hídnál ismét állt egy fegyveres férfi, kivel az érkezők jelszót váltottak, a kőépület ajtajánál szintén; ott megállítá a leányt az öreg.

– No most te, Anicza, a míg én odabenn leszek, ülj le a kőpadra és várj itt reám.

A leány nyügösködve kérdezé:

– Miért nem mehetek egyszer én is be ide a házba?

– Annak csak hagyj békét; ide jövünk minden esztendőben egyszer, megkérdezed minden esztendőben egyszer, hogy be szabad-e menned? S én mondom minden esztendőben egyszer, hogy nem lehet. És nem lehet. Addig van.

– De hát miért nem szabad épen nekem? miért másnak?

– Miért? Bolondos! Azért, mert te leány vagy.

– Nos aztán? szólt büszke szemvillogással a leány. Kinél vagyok azért rosszabb?

– No, csak hagyj békét. Odabenn nincs az asszonyfélének semmi keresete, az asszonyok rendesen kiváncsiak, mindent meg akarnak tudni; aztán pedig semmi sem áll meg nálok, mindent kifecsegnek, az asszonycseléd ilyen.

– De én nem!

– Aztán mikor ide valaki belép, annak rettenetes esküvést kell mondani, borzasztó átkozódást, hogy semmit ki nem fog beszélni abból, a mit látott. Nekem magamnak is a hideg fut át minden bőrömön, mikor azt el kell mondanom. Az nem asszony szájába való.

– Ejh! félek is én az esküvéstől! kiálta daczosan a leány. Elmondom én, a mit ember elmondhat.

– Legyen eszed, Anicza és ne bolondulj, nem jöhet ide be leányféle, mert itt minden embernek le kell vetkőzni az őrök előtt az utolsó kapczáig, mikor bemegy, s le kell vetkőzni, mikor kijön. No hát!

Ez a nehézség legyőzé végre a leány vasakaratát.

Ily próbára csakugyan nem lehetett magát elhatároznia. Lábával dobbantott mérgében s nagyon emlegette a «dráku»-t, a ki pedig oláhul senki más, mint maga a nagyságos ördög.

Az öreg Onucz meg az ajtóőr nagyon nevettek rajta, most még aztán ők biztatták: «no, ha van hozzá kedved, hát gyere be».

E pillanatban fölnyilt az épület vasajtaja, s a leány elsikoltá magát örömhangon:

– A Fatia Negra!

Onucz és az őr hirtelen lekapták fejükről süvegeiket; valóban a Fatia Negra volt az.

Hogy került ide látatlanul valamennyi őrön keresztül? azt ki tudná? s kinek volna bátorsága megkérdezni?

Még Aniczának sincs, ő neki sem jut e perczben eszébe más, mint odarohanni a rejtélyes szeretőhöz, nyakába borulni s elhalmozni csókokkal ajkát és szemeit, a miket az álarcz nem takar.

– Hagyjátok Aniczát bejönni, szólt a fekete álarczos, én jót állok érte s fölmentem az átöltözés alól, a mi engem sem kötelez.

– Jól van domnule, szólt az őr, de legalább az esküt mondasd el vele, a mit mindenkinek mondani kell; átkozza el ő is az eget és földet, saját vérét és csontjait, koporsóját és a másvilági tüzet, ha valamit abból kibeszél, a mit meglát.

– Készen vagyok rá! szólt merészen a leány.

– Nem, Anicza, monda a fekete álarczos, te nekem erősebb esküvést fogsz tenni; te nekem esküdjél – örök szerelmünkre.

A délczeg hajadon gyönyörtől tikkadtan rogyott erre a szóra a Fatia Negra lábaihoz térdre, s egyik kezével annak kezét szorítva szivéhez, a másikat esküre tartá föl, s szép szemeit, mikben az ablakok izzó fénye ragyogott pokolbeli visszsugárral, a sötét boltozatra emelve, ott, az égnélküli ürben, megesküdött örök szerelmére kedveséhez, hogy soha, a kínpadon sem fog elárulni egy hangot, egy látott képet is abból, a mit ez órában meg fog tudni.

Az öreg Onucz fejét vakarta.

– Domnule, ez még sem okos dolog; leányzót ilyen hiábavaló dologra esketni meg, hisz ez csak olyan, mint mikor két garast fog az ember a markába esküvéskor, azt tartja föl, aztán arra esküszik; nem köt az senkit.

– Nekem ez elég, szólt az álarczos, pedig az én fejem sem olcsóbb, mint a tietek. A ki nem bízik bennem, ne jőjjön ide.

Azzal, a hogy átkarolva tartotta a leányt, bevitte magával az épületbe, míg az öreg Onucznak előbb odakünn tetőtől-talpig más ruhába kellett öltözni, a magával hozottat pedig kívül hagyni. Visszatérve, ismét amazt fogja levetni odabenn, s ezt veszi fel idekünn. A csempészet itt lehetetlen.

A Fatia Negra, karját a leány nyaka körül fonva, sorba vezette őt a földalatti épület rejtélyes szobáin, mikben a földfelettiek bálványa, az aranypénz, készül.

Az első terem volt az olvasztó.

Az izzó tűzből, a mi a két külső ablakon keresztül a barlangba világított, itt semmi sem látszék, a szoba egyik szögletében volt csupán egy hengeridomú vaskemencze, mely hőséget terjeszte maga körül, s annak tetejébe volt téve egy kerek graphit tégely, felülről is befödve, s oldalán csappal ellátva.

– Itt olvasztják meg az aranyat, a mi már a tisztító kemenczéből kikerült, szólt Fatia Negra a hozzá tapadó leánynak. Azelőtt egész katlanra és ölfára volt szükség, hogy ezt megolvaszszák, mióta e kis hengerkemenczét ide hoztam, tíz percz alatt félmázsát meg lehet olvasztani.

– S honnan jön ebbe a tűz? kérdezé a leány kiváncsian.

– A föld alól, szerelmesem.

A leány összeborzadt, pedig hiszen nem a poklot értette azalatt Fatia Negra, hanem azt a kemenczét, melynek erős fujtatói a kettős hengerbe hajtják az érczolvasztó hőséget.

A Fatia Negra órájára nézett, a perczek betöltek, egyszeri sípolásra két munkás lépett be, vállig fölgyürkőzve a melegben; mindegyik hosszúkás vasmintákat hozott kezében, s azokkal kétfelől a katlan mellé guggolt.

Erre a Fatia Negra egy vasfogóval félrefordítá a tégely csapját, s azon perczben sápadt fény kezde elömleni a szobán; az arany csurgott ki vékony sugárban a tégelyből, az világított!

Valóságos jó, tiszta arany, tűzben folyóvá téve, mint egy pohár bor, s izzó fehér fénynyel világítva maga körül. A két munkás egyenkint tartotta alá a mintákat, a leány lélekzetét visszafojtva nézte e jelenetet. Nem hasonlított-e az valamihez: a mint ama fekete arczú alak tölti az olvasztott aranyat, lábainál heverő dæmonok csészéibe? a kik oly kiváncsian vigyorognak fel rá!

Mikor azonban a munkának vége, a fekete arczú ismét visszatér hozzá, megöleli, megcsókolja: «látod, kedvesem, így olvasztják meg az aranyat»; a leány rámosolyog; kár, hogy az a fekete álarcz nem tud mosolyogni.