Part 7

– Azokhoz meg nem volt kedvem, nem tudok sem szolgálni, sem parancsolni. Most meg már egészen vadember lettem. Nem esik jól az álom, ha reggeltől estig nem álltam oda kinn a lesen, nem vágtattam lóháton nyaktörő helyeken keresztül, kivált ha még egy kis szakadó zápor is jön hozzá! az a gyönyörűség! az az élvezet! a hol más embernek a haja borzad, ott vágtatva nyargalni keresztül, meredeken lefelé, árkos-bokros avarokon, hegypárkányon, hullott erdőn. Hát még mikor Lénárd barátunk erdélyi havasai közt medvére járunk, a mi küzdelemmel, életveszélylyel jár; a hol a férfinak minden hidegvérére, ügyességére, néha erejére is van szüksége; egy olyan nap valódi szakaszt képez a vadász életében.

– Különösen, a kinek a maczkó úgy a homlokára irja fel az emlékmondatot, mint neked; szólt tréfálózva Hátszegi.

– Jaj, az nagyon szép eset volt, kedves nagysád, azt el kell mondanom; mikor néhány év előtt Hidváron voltunk, Lénárd barátom kastélyában, két hetet töltöttünk künn a havasok között.

– Éjjel-nappal? kérdé Henriette bámulva.

– De éjszakára csináltunk némelykor gunyhókat fenyőgalyakból; ha pedig eső nem esett, akkor csak ott tanyáztunk az őrtűz mellett, s betakaróztunk bundánkkal. Oh az pompás mulatság volt. Két nap, hogy az eleségünk elfogyott, nem éltünk egyébbel, mint áfonyabogyóval és sült medvehússal.

– Az rossz lehet.

– A talpai deliciák, csakhogy nem lehetett megsóznunk, mert sónk nem volt.

– Miért nem tértek haza?

– Nem lehetett; négy nap egymásután vadásztunk egy vérmedvére; tetszik tudni: mi az a vérmedve? A medve igen szelid ártatlan állat különben, beéri mézzel, bogyóval és gyökerekkel, de ha egyszer bele kóstolt a vérbe, akkor aztán pusztít, mint az oroszlán s különös elsőbbséget ad minden vér fölött az embervérnek. Egy ilyen vén gonosztevő akadt a hajtásunkba négy nap egymásután. Mindannyiszor kitört. Egy pár golyót elvitt a bőre alatt, az neki annyi, mint semmi, a rosszul czélozó vadászokat megpofozta, utoljára egy hajtónak a fejéről lehúzta a bőrt s megint a rengetegbe menekült. Lénárd barátom és a többi urak már abba akarták hagyni a hajtást, ki voltunk éhezve kegyetlenül; ruhánk lemállott rólunk a sok eső és sziklamászás miatt; de én erőszakoltam őket, hogy még holnap tegyünk egy kisérletet, hajtsuk meg még egyszer az erdőt, én bizonyosan tudom, hogy itt kapjuk a medvét. Valamennyien ellenem voltak; Lénárd barátom erősködött, hogy azt már meg nem kapjuk, mert az nem marad ott, a hol megsebesítették, hanem fut éjjel-nappal; azóta átment Oláhországba, az idén nem beszélünk vele. «No hát fogadjunk, hogy itt van közel és holnap rábukkanunk». Lénárd azt mondta, hogy tizet tesz egyre. Jól van, én száz aranyat fizetek neked, ha holnap meg nem találjuk a maczkónkat. Én pedig ezeret teszek rá, hogy nem! Semmi esetre sem, kiabáltak a többiek is: tehetnél ellenébe akár tíz ezeret. A fogadás állt; másnap korán reggel nagy, sűrű ködben neki indítottuk a hajtókat, míg magunk a vadjárta réseket álltuk el; mi ketten Lénárddal egy vízmosásos hegyszakadékban foglaltunk állást s vártuk türelmetlenül, míg a köd felszakad. Déltájban tisztulni kezdett, már akkor a hajtók közel jártak; őz, farkas elég baktatott el előttünk, mi nem lőttünk rájuk: most csak medve volt a jelszó. A hajtás csaknem vége felé járt már; mi csak ötven lépésnyire álltunk egymástól Lénárddal, s kezdtünk átbeszélgetni. «Kezdem sajnálni a száz aranyadat», szólt Lénárd. «Jobban sajnálom én a medvebőrt». «Azóta az Moldovában jár!» A hátam mögött, tíz lépésnyi távolban tőlem volt egy szűk üreg nyilása, a milyen száz is van ott a hegyek között. «Ejnye, mondék, ha az én medvém csak itt volna elbujva ebben az üregben» s azzal, minthogy úgy is vége volt már a hajtásnak, meg az üregben úgy sem nagy hangot ad a lövés, mint valami pajkos kis fiucska, beletartám a puskám csövét, s egymásután belelőttem mind a kettőt. Erre irtózatos bömbölés támadt az üregben: a fenevad az egész hajtás, lárma, ordítozás alatt ott volt a hátam mögött és hallgatott; gyönyörű nagy állat volt: nálamnál két fejjel magasabb, olyan agyarai voltak, mint egy vadkannak. A fenevad egyenesen rám rohant, s nekem mind a két lövésem kárban; most végem van! mi egy ilyen pompás állatnak egy olyan nyomorult figurát izről-izre széttépni, mint én vagyok? Két lábra állva jött rám, a vadászkésemet egy ütéssel összetörte, s rettenetes karjaival átnyalábolt, míg fogaival az arczomat iparkodott összemarczangolni. E végső pillanatban Lénárdnak kiálték: «pajtás lőjj közénk, akármelyikünket találsz!» inkább akartam golyó által meghalni, mint széttépetni; a következő pillanatban egy dördülés hangzott s azzal én csak azt vettem észre, hogy a mint össze vagyunk ölelkezve, gurulunk lefelé a vízmosás fenekére, ott, a mint feltartott bennünket a sűrű boróka-bozót, vettem észre, hogy az én medvém tökéletesen el van készítve; a golyó épen a fülén ment keresztül; a miről meg kell vallani, hogy remek lövés volt Lénárdtól, ötven lépésnyiről, olyankor, midőn a medve feje az enyimhez épen csókolódásig közel volt.

Henriette fázni kezdett ezektől a meséktől. A lelke elszorult ezen emberek közelében, a kik oly nagy veszélyekkel tudnak játszani, s azt jó mulatságnak nevezik.

– Az volt pedig a legszebb Lénárdtól, hogy ő koczkáztatott értem egy lövést, a midőn, ha enged becsülettel összetépetni a medvétől, ezer darab aranya marad meg. Így elvesztette a fogadást; s nem volt elég, hogy megszabadított, hanem ezer aranyat fizetett azért, hogy megmenekültem.

– Ez gavallér-vonás, mondá mindenki; ilyenekről ismerni igazi lovag érzésű emberekre.

– Nagysád meg fogja látni Hidváron azt a pompás medvebőrt, mely valódi drágaság egy vadászra nézve; huszonhat régi lövés van rajta, volt benne apróbb-nagyobb golyó, vasszeg, ólompityke, lánczdarab, a mivel oláhok megsebzették, s miket mind el tudott vinni. Valóban, ha választásom lett volna, inkább a medvebőrhöz állok, mint az ezer aranyhoz, s rám nézve is jobb lett volna a csere, mert az most is megvolna, míg az ezer aranyat Dévánál szépen elcsikarta tőlem az a fránya Fatia Negra.

– Ki az? kérdezé Henriette kiváncsian.

– Egy híres rablóvezér a havasokon, a kit nem birnak soha kézre keríteni.

Henriette aggódva tekinte széllyel.

Hátszegi hidegvérrel veregetve villájával a tányérát, monda Gerzsonnak:

– Csak nem akarod a nőmet zsivány-kalandokkal agyonijesztgetni?

– Igazad van. Erről nem beszélünk többet.

Hátszegi azután más tárgyra vitte a beszédet; lóidomításra, kopófalka-vezetésre tért át a társalgás, az urak szerettek volna már pipára gyujtani; Henriette észrevette, hogy jelenléte kényszeríti őket tartózkodásra, s azzal mentve magát, hogy az úttól fáradt, fölkelt, üdvözölte a társaságot s hálószobájába távozott. Azok mulathattak tőle reggelig, – Hátszegivel együtt.

A férfitársaság még csak azután lett vígabban, hogy a hölgyek eltávoztak; a harmadik szobáig is keresztül hangzott néha a chorusban kitörő hahota egy-egy víg adoma után: a magyar élete ilyenekben gazdag; mindig gondoskodott a sors jó mulatságáról, ha néha ő fizette is annak az árát.

Henriette egész éjjel nem aludt. Ott égette a gyertyát az ágya előtti asztalon, s hallgatózott; néha Hátszegi erős hangja kihallatszott a férfi-zajból, a gyermeknő olyan kiváncsian figyelt rá: milyen a hangja annak a férfiunak, a ki őt nőül vette? Míg aztán Clementine el nem kezdett neki könyörgeni, hogy oltsa el a gyertyát, mert ő el nem bír tőle aludni; akkor meg az ablakon keresztül úgy fénylett az égről egy csillag, úgy ragyogott szeme közé: talán épen a szép Mesarthim? talán más szemei is ilyen álmatlanul nézik annak tündérragyogását e szellemjárás órájában? talán szemrehányást tenni világít az ide, a miért elárulta nevét?

Ilyen volt Henriette első éjszakája menyegzője után.

Legalább az a boldogsága megvolt, hogy férjét nem kellett látnia. Hajnal felé aludt el s mire fölébredt, akkor már az egész társaság régen a fenyéren volt, kergette a rókát; onnan nem is tértek elébb vissza, mint késő este, jól kifáradva, átázva, átizzadva; Henriette azalatt egy elárvult könyvtárt fedezett fel a vadásztanyán, melyben egy pár diákkönyv lézengett, azokkal mulatta magát, a mennyire lehetett a hiányzó lapok miatt, miket innen-onnan fidibusnak kitépegettek.

A kifáradt vadászok köztudomás szerint a legunalmasabb emberek a világon. Henriettet nem érte nagy veszteség, midőn férje oda utasítá, hogy jó lesz korán lepihenni, mert holnap jókor indulnak útra. Henriette áldotta magában azt a rókát, azt a vadászostort, meg azt a mezőt is, mely így elvonja a férfiak figyelmét az asszonyokról. Már két napot jegyezhetett fel naplójába, mely után azt irhatá: ez a nap az enyim volt.

Másnap olyan korán indultak, hogy az öreg házi gazdán kivül senki sem volt ébren a vadásztársaság közül. Az ismét hintajáig vezette nyomorék karján fiatal vendégnőjét, ismét felsegíté háromujjú kezével ülésébe; Henriette úgy borzadt most is attól az összetört kéztől, hogy a legszokásosabb udvariasságokról is megfeledkezett; alig köszönte meg a szállást, s egészen elmulasztá a viszonti szivesen látást megigérni Hidvárott: pedig Hátszegi elég érthetőn hivá meg Gerzson urat az őszre medvevadászatra. Hiába! gyermek ez még!

Igen szép nap volt az utazásra; a hintó ablakait mindkét felől leereszték, Henriette láthatta maga előtt a tájékot. Soha sem járt még erre, egészen idegen volt rá nézve még a vidék jelleme is; a sik róna, kövér vetéseivel; itt-ott kerek erdőcskék közepéből kifehérlett egy-egy mezei tanya; Henriette valahányszor egy olyan kis tanyát látott, mindig az jutott eszébe, hogy milyen jó volna abban ottan elmaradni! Néha egy-egy népes helységen hajtottak keresztül; a falu közepén csinos, kertekkel szegélyzett úri lakok szoktak lenni, nyitott redőnyökkel, viráglepte ablakokkal: Henriette mindig arra gondolt, hogy milyen boldog emberek lehetnek, a kik azokban laknak.

Clementine sopánkodásaiból megtudta, hogy még három napi járójuk van hazáig s hogy jövő éjszakára gróf Kengyelesy kastélyában fognak megszállni. Így beszélték a kocsisok Margarinak, az meg ő neki. Hogy az a gróf Kengyelesy igen furcsa ember. Hogy báró Hátszegi úrral mindenben ellenkeznek, hanem azért egymásra soha meg nem haragusznak s egymást mindig fölkeresik. A grófnak van felesége is, a ki elég fiatal még, de a ki a grófot nem szereti. Ezt a cselédek már egymás közt beszélik.

Henriettenek pedig igen mindegy volt, akár mit beszélnek gróf Kengyelesyről és a feleségéről.

Délután öt-hat óra közt érkeztek meg a gróf kastélyába, mely a falun kívül, gazdag dohány- és repczeföldek közepett feküdt, három oldalról pompás angol kert által körítve, a ház berendezése jó izlésről, a gazdaságé jó tiszttartóról tanuskodott.

Hogy a gróf előre értesülve volt Hátszegiék jöveteléről, azt bizonyítá az is, hogy az ebéddel megvárták őket. Kengyelesy alacsony, szikár férfiucska volt, nagyon világos szőke hajjal és fehér szempillákkal, erősen hegybe menő álla még hegyesebbé vált a megnyult kecskeszakáll által. A grófnak nagyon tetszett, ha bizalmas körökben azzal hizelegtek neki, hogy tökéletes satyrarcza van.

Neje egy fiatal, gömbölyű képű, eleven hölgy, nevető kék szemekkel, bánathoz nem szokott arczczal, kit férje egy bécsi bal parée alkalmával meglátott, megszeretett és elszöktetett, mert a hölgy atyja, egy nyugalmazott tábornagy – különben is odaadta volna. De regényesebb volt így.

A grófné elhalmozó szivességgel fogadá vendégnőjét; azonnal keresztnevén szólítá s kérte, hogy ez is úgy nevezze őt, tegezzék egymást. Egyszerre otthonossá tette őt magánál s vitte külön lakosztályába, «a mi férfiainkkal úgy sincs mit mulatni, mert azok nagyon unalmas emberek!»

Ez a jó fenhangon adott vágás Hátszeginek is szólt, a mit a grófné egy oldalpillantással még inkább értésére adott.

Azonban Henriettenek mégis elég ideje maradt eltávozása közben meghallani, a mit a gróf mondott felőle Hátszeginek, úgy félig hallhatólag:

– Une jolie petite machine, pour manger de la monnaie! (Csinos pénzevő gépecske!)

Hátszegi valami mentő választ súghatott rá, a mire Kengyelesy nevetve, és egész fenhangon kiálta fel:

– De isz az enyim gőzerőre fogyasztja a pénzt!

Többet a hölgyek nem hallottak, ott hagyták őket; a grófné körül hordozta új barátnéját egész kastélyában, megmutogatta neki ritka virágait, párisi butorait, japáni furcsaságait, zongorázott előtte, beszéltette a papagályát, s örök emlékül mindjárt egy szép nagy opálgyűrűt húzott az ujjára.

– Ön nagyon boldog, szólt, fél-kérdezés hangján Henriette.

– Miért nem tegezesz? Mondtam már, hogy tegezz! A hogy veszszük; minthogy akarom, tehát az vagyok. Ha csak úgy rá bíznám magamat a jó sorsra, hogy tegyen velem, a mit neki tetszik, talán nem volnék az.

Ezt Henriette nem értette.

A grófné megfogta a gyermeknő kezét s hálószobájába vezette: annak a falán függött egy szép nagy csatakép; bécsi mester remek olajfestménye.

– Ugy-e pompás egy kép? kérdezé a grófné nyilt mosolygással.

– Az, felelt rá Henriette szórakozottan.

– Hogy tetszik neked az a középett lovagló hős, a ki a zászlót tartja kezében?

– Az is szép. De úgy tetszik, mintha helyzetéhez nagyon mosolygós volna arcza.

A grófné nagyott nevetett rá.

– Az egy fiatal huszártisztnek az arczképéről van lemásolva, a ki nekem sokáig udvarolt; az arczképét úgy magában nem tarthatnám a szobámban, mert arról mindjárt megtudnának mindent, hanem egy csataképet festettem hozzá s senki sem gyanít felőle semmit; oh barátném, ha az asszonyok leleményesek nem volnának, nagyon szerencsétlenek lehetnének minden helyzetben. Hanem ez titok! nehogy eláruld valakinek.

Henriette elcsendesült. Neki is volt ilyen titka; de ő azt be nem vallaná senkinek, még halálos ágyán sem. Neki is van egy soha le nem törölhető arczkép szivében; de kettőjük között két végtelenség eszméje áll: az egyik egy elárult csillag, a minek neve Mesarthim, a másik egy el nem árulható név, a minek neve: «női becsület!»

– Le diner est servi! jelenti a vállrojtos inas. A grófné Henriettet karjára véve tér az étterembe, hol az urak már várják.

Kengyelesy még egy pár szomszéd földesurat hivatott magához ebédre, de azok nem érkeztek el, ki tudja, mi dolguk akadhatott, pedig pompás kis ferbli-parthiet lehetett volna rendezni ebéd után. A grófnak e fölötti balkedvében az a szabadelvüségi raptusa támadt, hogy ő az üresen maradt helyekre Hátszegi titkárját és Hátszeginé társalkodónéját fogja ültetni. Hiszen azok is emberek, s talán történt már meg máskor is, hogy egy gróf, meg egy báró, meg egy titkár egy asztalnál ebédeltek. Csak az a titkár olyan furcsa ember ne volna. Mint tudjuk, ez Margari.

– Ide üljön, Margari.

– Margarinak hívják? szólt hozzá hirtelen Kengyelesy. Margari Ferencz ugy-e? Hiszen ismerem én magát már régen!

Margari alázatosan feláll megint a székről, a hova már egyszer leült; ez nagy megtiszteltetés volt rá nézve.

– Számtalanszor olvastam az ujságokban a nevét! folytatja Kengyelesy, mire Margariban az a gondolat támad, hogy ő talán álomjáró állapotban verseket szokott irdogálni s maga sem tudja, hogy milyen híres ember?

– Margari hirlapokba ir? kérdé Hátszegi is nagyot bámulva.

– Nem, nem! magyarázá Kengyelesy, hanem van Pesten egy fatális sérvkötő-készítő mester, a ki minden héten kétszer közli a lapokban mesterséges szüleményeit, az illető attestatumokkal együtt, a mikben az ő sérvkötői által kigyógyult tisztelt egyéniségek bizonyítják köszönettel, hogy nekik milyen jót tett; azok között Margari úr is. Olvasnom kell, mert két év óta minden harmadik nap látom a hirdetményt.

Persze, hogy erre minden embert ellepett a nevetés, csak Margarit nem, a ki nem tudta, hogy leüljön-e már most vagy elszaladjon? Csakugyan fatális dolog azon az úton celebritássá válni jámbor embernek, hogy valami kézláb-helyretevőnek megköszöni egyszer a szivességét s ez aztán hét esztendeig hét országon keresztül folyvást kürtöli a köszönetét minden hirlapban.

A grófné alig tudott magához térni a nagy kaczagásból; azután nagy naivul ráütött Kengyelesy vállára: «maga nagy ostoba! maga mókus!» mintha mindig ő rá haragudnék meg azért, hogy valahányszor Margarira tekint, kénytelen elnevetni magát, a mi nagyon kellemes mulatság lehet azon jámborra nézve, a kinek vigyázni kell, hogy azzal a szokatlan alakú grófi villával minden falatot a nyakravalójába ne rakjon.

Ennyi hölgy előtt ilyen bolond módra mutatni be az embert! No iszen a gróf is számíthat rá, hogy Margarinál a fekete könyvben van beirva.

Csak Henriette nem vett részt a közjókedvben; az ő szivén még sok visszafojtott köny fekszik, s minden visszaverődött kóranyag között ezé a legmakacsabb szenvedés.

Olyan keveset eszik, mint egy kis madár. Férje menti, hogy nagy beteg volt esküvőjük előtt.

– Ez nem nagy bók rád nézve, veti oda Kengyelesy tréfás észrevételét.

– Maga mókus, maga hallgason, feddi őt ezért a grófné; maga mindig balgaságot mond. Maga neveletlen gyermek; ha én nem volnék, ki tudja, mi lenne belőle?

És folytonosan naiv szivességgel ostromolja, kinálgatja, tányérára szed, mint anya kis fiának, válogatott falatokat nyujt neki villájára szurva: «no kis mókuskám, ha engem szeret!» gyümölcsöt hámoz neki s azt erővel szájába tömi; szétborzolt haját elsimítja homlokáról: «így nem áll jól; tegye fel a házisapkát; meg ne hűtse a fejét, nem haragusznak meg érte a vendégek; ugy-e Henriette, te megengeded? Azért nem akarja feltenni, mert én csináltam». Mikor aztán feldisputálta a fejére az aranybojtos himzett sipkát, akkor igazgatni valót talál rajta, «így tegye, félre a bal szemére; ne húzza le a homlokára; így ni, betyárosan; maga kis betyár!»

Kengyelesy nem győz ellene tiltakozni.

– Hagyjon nekem békét! Ne hívjon engem mókuskájának. Mondja, hogy medve vagyok. Ne tömjön engem; nem vagyok én kis gyermek! Maradjon már veszteg; tán azt gondolja, hogy én játékbábu vagyok olyan gyermekek számára, mint maga? Végre elfordul tőle s Hátszegihez dörmög félhangon:

– Fatális dolog, mikor az ember után így bolondul a tulajdon felesége.

Szegény tatár! Mikor ez sem használ, komoly megintéshez folyamodik.

– Viselje magát szépen! Illik is ez vén házasokhoz, mint mi vagyunk. Lássa, a báróné milyen illedelmesen ül, pedig ők még az első mézes hétben vannak. Pedig bizonyosan jobban szereti a férjét, mint maga engem. Ugy-e Lénárd?

– Azt nem tudom, felelt Hátszegi hideg mosolygással.

– No azt majd megtudod egy óra mulva!

– Jól van! felelt rá Hátszegi s arra mind a két férfi nevetett.

Henriettenek e percztől fogva nem lehetett szavát venni; nem ügyelt többé sem a grófné agacériáira, sem a gróf sarcasmusaira; nem látta meg Margari ügyetlenségeit, nem tudta, a többiek min nevetnek; el volt kábulva egy szó rejtélyétől.

Gépileg fölkelt az asztaltól, mikor a többiek fölkeltek; meghagyta magát csókolni a grófnétól. Valaki kezet csókolt neki s dicsérte szép fehér kacsóját; már nem tudta, hogy a gróf volt-e az, vagy férje, vagy Margari?

A grófné észrevette Henriette szórakozottságát, s a mint a férfiak eltávoztak, jó éjt kivánva átkarolá s megkérdezé:

– Miért lett egyszerre olyan rossz kedved?

Henriette nem birt tovább magában küzdeni azzal a gondolattal. Nagy félénken suttogá:

– Mit értettek ők az alatt, hogy «majd megtudod egy óra mulva?»

– Ah! szólt felkaczagva a grófné: ez alatt azt értették, hogy most leülnek kártyázni, s a melyik szerencsétlenebb lesz a játékban, az megtudja arról, hogy szerencsésebb a szerelemben! Példabeszéd ez kedvesem, talán te is ismered?

Henriette kedélye meg volt gyógyítva egy kissé.

Még azután sokáig elmulattatá a kedélyes kis grófné fecsegéseivel. Elmondott előtte sok olyat, a mit fiatal hölgyek csak legbizalmasabb barátnéikkal szoktak közleni. Hogy a mókuska milyen féltékeny; őt soha sem viszi magával Bécsbe, sem Pestre, mert sejti, hogy valaki érdekli őt ott, magának pedig sokszor van ottan keresete hosszabb ideig; levelezés sem mehet, mert okos asszonynak van annyi esze, hogy irást nem ád magáról soha; mindent lehet desavouálni: tanukat, cselédek árulkodásait, csak egy kézrekerült levél ellenében nincs segedelem. Azért ő hogy segít a dolgon? Mikor a mókuska Bécsbe megy, kezébe ad egy jegyzéket, mely egy ottani piperésznőnek szól; bele vannak irva kalapok, fejékek, karmantyuk s más egyéb megrendelt árúk. A mókuska tízszer elolvassa a jegyzéket, nincs-e benne valami gyanús utasítás? Semmit sem talál. Az az egy rendesen kikerüli figyelmét, hogy a jegyzék kelte (dátum) micsoda napra van felirva? Ő maga sem tudja mi nap van ma? oda pedig a levél keltének napja helyett rendesen az a nap van feljegyezve, a meddig ő Bécsben fog mulatni! Ezt a jegyzéket a mókuska maga elviszi a divatárusnőhöz, az közli az illetővel, s a kinek azután mágnes van a szivében, arra nézve a kengyelesi puszta nincs a világ végén.

Henriette ámult és bámulta azt a tudományt, a minek ő az alphabetjét sem fogja megtanulni soha.

Még lefekvés után is sokáig eltünődött rajta, hogyan lehet az, hogy a mitől egyik embernek megtörik a szíve, a másik abban egy életre elég örömöt találjon?

Másnap későn keltették fel; az urak sokáig fenn voltak az éjjel, nehezen ébredtek. A reggeliző-teremben találkozának mindannyian; Hátszegi és hozzátartozói útra felkészülten.

A gróf megkérdezte ifju vendégnőjétől, hogy mit álmodott? mert a mit idegen helyen álmodik az ember első éjszaka, az be szokott teljesülni.

Henriette nem szeret álmairól beszélni. Bele vannak szőve az ébrenlétbe.

– Hát maga nagy korhely, álmodott-e valamit felőlem? kérdé a grófot enyelgő neje.

– Oh igen, kedvesem. Azt álmodtam, hogy a jövő telet Bécsben fogjuk tölteni. Ugyan ne tegyen annyi czukrot a theámba.

– Hogyne, mikor ez nagyon kedves álom! valóban, teljesülni is fog?

– Minden bizonynyal, szép csapodárom, a fürdő-idény után egyenesen oda költözünk.

A grófnénak volt annyi önuralkodása, hogy e fölötti örömét el birta fojtani.

– Apropos! szólt Kengyelesy, Henriettehez fordulva, hogy tetszik nagysádnak a kengyelesi puszta?

– Szép; felelt ő – egy szótaggal.

– És a kastély?

– Az is.

– Nem találja nagysád mulatságosnak, hogy tegnap nagysádtok voltak a mi vendégeink, most pedig mi vagyunk nagysádtok vendégei? a nélkül, hogy kimozdultunk volna a házból.

– Hogyan? kérdé Henriette elcsudálkozva, mialatt egy vékony molnár-ostyát (Hohlhippen) mártogatott theájába.

– Ugy van biz az, hogy ma reggel megalkudtunk Lénárd barátommal a jószág felett, ő megvette az egészet mindenestől; – no magát nem, szép asszonykám (ez feleségéhez volt intézve), csak a paripákat és teheneket, s mától fogva nagysádtok vannak itthon.

Henriette szemei véletlenül az asztal végén ülő Margarira tévedtek e pillanatban, ki oly malitiosus vigyorgással tömte magába a nem szegény ember gyomrába való üres süteményeket, négyet-ötöt markolva össze, mintha nagyon jól esnék neki valami, a mit ő még ezen fölül is tud.

Henriettenek valami homályos sejtelem foglalta el szívét, úgy, hogy a vékony ostyalemezkét sem volt képes elfogyasztani.

Férje ezuttal rendén látta őt súgva figyelmeztetni:

– Ne felejtse el a grófnét meghívni Hidvárra szüretre.

Henriette erőt vett magán, s midőn a reggelitől felkeltek, szelíd alázatossággal kéré ki magának azt a szerencsét, hogy a grófi családnak szíves barátságát Hidvárott viszonozhassa.

– Oh azt mindenesetre igénybe fogjuk venni! sietett felelni a szép delnő, mókuska el fog engem hozzátok vinni az őszszel, ott leszünk egy egész hónapig; én az alatt megtanítalak, hogy kell megsárgult csipkéket ismét fehérekké tenni? Értsd: megsárgult csipke alatt rosszkedvű férjeket.

A meghívást Kengyelesy is udvarias köszönettel fogadá, s azzal Henriette kicsi kezét összetett két keze közé fogva, hogy csak ujjai hegyét csókolhassa meg, furcsa könyörgő hangon mondá neki:

– Hanem akkor, nagyon kérem: szeresse egy kicsit jobban Lénárd barátomat, mint eddig tevé.

Henriette egész testében valami zsibbadást érzett erre a szóra. Nehéz volt neki a levegő itt ebben a szobában, s csak akkor érzé magát jobban, midőn ismét a hintóban ülhetett. De ott is megtalálta valami névtelen, valami kimagyarázhatlan gyötrő sejtelem, a miből még kellemetlenebbül veré fel egyszerre Clementine megszólalása.

– Bizony csak jó földe van ennek a pusztának.