Part 6

– Jól van kedves leánykám, látom, hogy sírsz; van bizalmad hozzám. Én nem vagyok az a tigris, a ki a kis gyermekeket megeszi; a miket mondtam, azoknak csak lehet, de nem szükség megtörténniök. Én nem akarok kegyetlen, boszúálló lenni. Én nem akarok semmit tudni azokról a megbántásokról, a mik ez iratokban ellenem feljegyezve vannak, te magad segíts magadon s intézd el sorsodat. Kelj fel innen és ne sírj, mert ismét beteg fogsz lenni. Nézd meg, hány az óra most? Jegyezd meg magadnak. Eredj szobádba és fontold meg jól, hogy mit tégy? Két óra mulva, pontban két óra mulva ismét hivatni foglak, az alatt határozd el magadat. Inkább akarod, hogy családunk rangjához illő díszszel és illendőséggel egy hozzád illő derék férfinak nejévé tegyünk és arról, a ki soha hozzád nem fog emelkedhetni, lemondj és őt elfelejtsd? vagy pedig inkább akarod-e, hogy a fátyolt fölvedd, a mi a világtól örökre elrejt; – hogy testvéredet fegyintézetbe küldjem s bűntársad ellen megindítsam a bűnvádi pert? ez iránt határoznod rád van bízva. Két óráig gondolkozhatol fölötte; az alatt ide hivatom ügyvédemet s a szerint, a mint határozni fogsz, ő felteszi vagy a házassági szerződést, vagy a bűnvádi feljelentést; te rajtad függ. Most tedd vissza az iratokat a fejem alá: gondold meg, hogy ezeket csak mint menyasszonyi hozományt fogod tőlem visszakapni. Eredj szobádba, gondoskodom, hogy két óráig senki ne háborítson…

A leányka gépileg teljesíté a parancsot, visszaadta a végzetes iratokat s eltávozott szobájába; ott megállt egy virágcserép előtt és nézett annak zöld leveleire egy óráig megmozdulás nélkül.

Egy szép nagy példány viaszvirág volt az, egyike azon csodás tenyészetű délszaki növényeknek, a mik nem hullatják el leveleiket soha; a miken az évszak nem változtat, a mik olyan szépen képviselik az állhatatosságot.

Ezen szép növénynek az a csodás tulajdonsága van, hogy bármelyikét kövér, fényes leveleinek ültessék is el a földbe, a magányos levél gyökeret ver, ágakat hajt, egész felfutó indás bokor lesz belőle, melynek viaszfényű virágfürtei valami tündéri illatot árasztanak.

Három év előtt egy jogászbálban kapott egy virágcsokrot Henriette Szilárd kezéből, azon a napon, melyen először szóltak egymással, a között volt egy ilyen örökzöld levél, azt ő otthon elülteté cserépbe, a növény megeredt, kihajtott, évről-évre nagyobbra nőtt; Henriette nevet adott neki: «Szilárd»-nak nevezte, órákig elandalgott mellette, lesve levelei fejlődését, indái hajtását és beszélve véle, mint élő emberrel, magában; – és arról nem tudott senki semmit. – Oh a gyermekek szívei úgy tele vannak sejthetlen titkokkal.

Egy hosszú óráig állt e virág előtt: vajjon mit beszélhetett vele? Felelt az neki? Kérdezett tőle valamit? Kérdezte tőle talán, miért olyan erősek, olyan változatlanok azok a sötétzöld levelek, sokkal változatlanabbak, mint az emberek szívei; kért-e tőle kölcsön erőt, kitartást, – vagy talán bocsánatot, búcsúvételt?

Annyi bizonyos, hogy midőn elfordult tőle, kétségbe volt esve, kezeit összekulcsolta fején, úgy járt alá s fel a szobában s valahányszor ismét a virág előtt megállt, úgy tett, mint a kinek a szive akar megszakadni.

Pedig az idő haladt, az óra olyan rövid, mikor az ember azt akarná, hogy hosszú legyen. De nincs menekülés, nincs segítség sehonnan, senkitől. Magára van hagyatva, a világon senkije sincs, csak az az egy virág, a kit magában «Szilárd»-nak nevezett el. Ha ezt tudnák, azt is elvennék tőle, talán kitépnék gyökerestől s kihajítanák az udvarra, vagy becsuknák sötét pinczébe a helyett, a kit képvisel.

Az egymás után futó perczek határozásra intenek; végezni kell! Még egyszer kedves virága elé lép; nem sír már, nem tördeli kezeit; józan eszéhez tért. Egyenkint összecsókolja mindenik levelét annak a szép virágnak. Úgy hasonlítanak is e levelek egy csukott emberi ajkhoz. Már kopogtatnak is ajtaján; Demeter úr követe jön, a leány gyönge testén végig fut a hideg borzadás: «megyek már!» és egy percz mulva nem látszik arczán sem köny, sem bánat, sem félelem; csak a hófehér nyugalom.

Az öregapa szobájában ismét együtt vannak a családtagok; kívülök jelen van Sipos úr is. Ez ügyben ő is avatott már. Henriette azt természetesnek találja. Szilárd az ő rokona.

– Nos, kedves kis unokám, szól Demeter úr, helyet mutatva Henriettenek az asztal mellett, melynél a többiek ülnek, határoztál-e magadban?

– Határoztam.

– Fátyol, vagy főkötő?

– Nőül fogok menni.

– A báróhoz?

– Hozzá.

Lángainé vállat vont, János úr diadalmasan csapott térdére, Sipos úr könnyebbült szívvel sóhajta fel.

– Tehát ezen nyilatkozatodban megnyugodhatunk?

– Meg, felelt a leány csodálatos bátor és nyugodt hangon; hanem kérem most én is föltételeimet elmondhatni, miket e határozathoz kötök.

– Meghallgatjuk.

– Legelőször is bizonyos akarok a felől lenni, hogy Kálmán öcsémet nem fogja senki üldözni; azt nem fogjátok megengedni, hogy velem jőjjön?

– Azt az egyet nem.

– Én pedig nem engedem, hogy itt maradjon. Küldjétek el más valami városba; annyit beszéltek rangotok, gazdagságtok felől: neveltessétek őt a szerint.

A gyermek két óra alatt két évtizeddel lett vénebb, úgy beszélt a családtagokkal, mint egy meglett ember.

– Helyben hagyjuk, felelt rá Demeter úr; úgy is jobb, ha nem látjuk egymást.

– Másodszor kérem, hogy megszokott butoraimat, virágaimat szabad legyen elvinnem oda, a hová mennem kell.

– No, ez is megadható. Ártatlan női szeszély. Legyen.

– Harmadszor: azon iratokat, miket nagyatyám ismer, adják vissza mind annak, a kit azok legjobban érdekelnek.

– Helyesen, szóla Demeter úr; megigértem, hogy megtalálod azokat menyasszonyi hozományod között. Sipos úr lesz szives azokat kezéhez venni és az illetőnek kézbesíteni.

Sipos úr meghajtá magát s átvette a szomorú tanújeleket.

– És most leányom, előtted a házassági kötvény, a báró már aláirta azt s a mellékszobában várakozik határozatodra; mutasd meg, hogy szép irásod van.

Henriette valóban megmutatta azt; oda irta nevét olyan vékony kis gömbölyded betükkel, mintha valami tündér lehellte volna oda.

– Még egyet, kedves kisasszony, szólt hozzá nyájasan Sipos úr, minthogy már a toll a kezében van, legyen szives e visszaadott iratok táblájára felirni egy bizonyos szót, azt a bizonyos nevet, vagy mit, a mit kegyeden kívül még csak egy ember tud; annak bizonyságául, hogy a lemondás őszinte és tartaléktalan.

A leány sokáig nézett azokkal a titoktartó sötét szemeivel az ügyvéd szemeibe. Hatalmában állt őt megcsalni, ha akarja; az ügyvéd tudta azt jól. Irhatott oda akármi nevet, a másik, a delejes háló másik tényezője, nem fogja azt elárulni, ha hamis volt.

Nagy csendesen odahajolt a csomag fölé s szokatlanul megnyomva a tollat, odairá ezt a barbár hangzású nevét egy szép fényes csillagnak: «Mesarthim», azzal letette csendesen a tollat; semmi szenvelgés nem látszott arczán, semmi szinpadra hozatala kínos érzelmeknek. Bejöhet már a vőlegény!

… Vajjon az igazi jelszót irta-e oda?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sipos úr ezek után rendén elvégzé a törvényes teendőket az eljegyzés körül s miután azokkal nem volt többé semmi dolga, engedelmet kért eltávozni és hazament. Hóna alatt vitte azokat az elfeledni való iratokat. Azt egy cseppet sem hitte, hogy ebből még valami hosszabb időkre fenmaradó baj legyen. A kisasszonyból előkelő asszonyság lesz, meg lesz minden kényelme, kivánsága, a mit pénzen meg lehet venni: hány ember boldog tudna lenni, ha csak a mindennapi kenyereért nem kellene a holnappal tusakodni. Azzal, hogy az előkelő asszonyságok miért nem boldogok? győzne valaki törődni. Minthogy ők nem éheznek és nem fáznak, unalmukban bajokat képzelnek maguknak, azokkal vesződnek. Szilárd is majd elfelejti a leányt, ha az esze megjő; Pest nagy város, sok szép delnő lakja; nem kell senkinek egy miatt elveszteni a lelkét.

Mikor azután hazaért, ő maga kereste fel Szilárdot szobájában, mely olyan csinos és rendes volt, a milyen nem szokott minden nőtlen férfi szobája lenni. Olyan ember ez, a ki szereti magát otthon jól találni.

– No kedves öcsém. Hozok számodra orvosságot. Tudod: az orvosság rendesen kesernyés, émelygős; de annál használatosb. A hogy előre megmondám: a kisasszony meggondolta az állapotokat s jobbra határozta el magát; beleegyezett a báróvali házasságba, az eljegyzés már meg is történt, a házassági szerződést előttem irták alá.

– Az meglehet, szólt Szilárd fagyosan.

– Kedves barátom. A leány nem csinált olyan szomorú képet, mint te itt, igen erős volt és elhatározott; én bámultam azt a nyugalmat, a mivel családjához beszélt; formaszerinti békepontokat diktálva nekik, mint valami kapituláló vár parancsnoka. Oh ez igen derék, okos leány. Egy könyet nem ejtett előttünk; pedig én elhiszem, hogy ez neki sok fájdalmába került.

– Oh neki sok lélekereje van.

– Kivánom, hogy neked is annyi legyen. Itt vannak bohókás irataitok; ezeknek kiadatása is egyik kitűzött feltétel volt. Mint hallám, Margari barátunk kerítette ezeket kézre. No no, csak ne tessék úgy szikrázni az úrfi szemeinek. Ezt nem lehet duellumra kihíni, mert nem megy ki, különben is Hátszegi titkára lesz ezentúl s vele megy az operentiákra. Csakhogy ismét kezünkben vannak ezek a fatalis penzumok. Többet ilyeneken ne törd a fejedet. A leány elmegy, te itt maradsz; egy év mulva elfelejtitek egymást.

Szilárd hidegen mosolygott.

– És az a szó, a mi bennünket összetart, vagy elszakaszt?

– Arról is megemlékeztem. Nagyon sokáig nézett a szemeim közé, míg valamit válaszolt rá. Én mondám neki, hogy őszinte és igaz szót várok. Erre ő ide irt e papirok hátuljára egy nevet; tekintsd meg.

Szilárd reszkető kézzel nyult a papirokhoz, kezébe vette, maga felé fordította, egy tekintetet vetett a leirt szóra, azután nem szólt semmit, nem kapkodott kezeivel szivéhez, a hogy a szinpadon szokás, hanem a mint állt, úgy végig esett a padlón, fejét belevágva az iróasztal szegletébe, hogy csak úgy dült belőle a vér.

– Itt van ni! Sipos úr a tenger fenekére kivánta az egész ostoba szerelmi tréfát, felemelte az élettelen ifjut; vizet borogatott a fejére; nem hítt segítségül senkit: minek ezt megtudni az egész világnak? maga addig ápolta, locsolgatá, míg eszméletéhez tért, akkor szépen, szeliden beszélt vele.

– Ne vedd oly nagyon szivedre, édes fiam, ezt a dolgot; én megengedem: nem akarom tagadni, hogy ez nagy fájdalom; de légy férfi, tanuld elviselni. Én is voltam fiatal; én is mentem keresztül hasonló iskolán; én is csalódtam, kinevettek. Gondold meg, hogy az ilyen fájdalomért mindenkit ki szoktak nevetni; legjobban azt, a ki belehal. Ez már a világ sorja. Gazdag leány gazdag férjet választ, szegény legényről ábrándozik talán, együtt tánczolnak, együtt sóhajtoznak, de mikor a kenyértörésre kerül a dolog, inkább nyúl mindenki a fehér, mint a fekete kenyér után. Te még fiatal vagy, fiatal sziven ejtett seb begyógyul. Te még boldog ember fogsz lenni valaha s mosolyogni fogsz mostani bajaidon. Oh még a te feleségedet most tanítják járni; a kit te valaha nőül veszesz, csak ezért sem vall neked szerelmet, mert még most tanul beszélni. Legjobb neked elhagynod Pestet. Különben sem neked való az ügyvédi pálya; te nagyon kényes vagy ahoz. Fogadd meg, a mit én tanácsolok. Eredj vissza Aradmegyébe, Bencze sógoromhoz, ki ott most főbiró; közel a tisztújítás, az ott szabadelvű megye, fiatal embernek ott nagy jövendője van. Neked a birói pálya inkább illik lelkületedhez, aztán diszes hivatal is. Ott sokat használhatsz embertársaidnak és hazádnak is. Egy derék férfinak mindig van egy állandó kedvese, a kit szeressen; mi magyarok hazának hívjuk azt. Ő érte élni, tudod, hogy kötelesség. Eszed, szived, karod, tudod hogy nem Dunába dobni való egy asszonyszemély miatt; mert azokat nemzet kéri számon. Az öngyilkosokat az ilyen szegény országban, mint a mienk, megvetik, akár agyonlőtték, akár agyonbúsulták magukat, mert itt mindenkire szüksége van a közügynek. Tehát arra gondolj. Ma, a kedvemért, maradj szépen itthon, rakj vizes kendőt a fejedre, egyébre nincsen szükséged; holnap pedig szedd rendbe állapotaidat, hogy még e héten indulhass le Aradra. Sógorom nagyon fog örülni, mert ő is igen szeret téged; jobban mint én.

Szilárd nem állhatá tovább; oda borult a jó öreg úr keblére, kezét ajkához szorítá és sírt sokáig, zokogva, keservesen.

Sipos úrnak eszébe jutott, mit Szilárd apjától annyiszor hallott: «ez a fiu nem tud sírni, mióta anyját eltemették, nem látta könyezni senki, akkor pedig kis gyermek volt».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két hét mulva végbement a menyegző báró Hátszegi és Lapussa Henriette között, nagy pompával és illő díszszel. A menyasszony igen bátran viselte magát az egész szertartás alatt, köntösének himzeteit s pompás hajékét úgy hiszem le is irták akkoriban a divatlapok.

A MENYASSZONYVIVÉS.

Még akkor vasutak nem voltak a hazában. Pesttől Erdély belsejéig jó egy hétig lehetett utazni, még előreküldött váltott fogatokon is. Esküvő utáni nap mindjárt útra vitték a menyasszonyt; csak azt az egyet kérte, hogy nagyon korán induljanak (a mikor még senki sem jár az utczán). Az idő is elértette kivánságát, mert elindulásuk órájában úgy szakadt az eső, hogy be kellett vonni a hintók bőrernyőit; nem látott semmit a városból, melyet elhagyott; ismerős utczák, ablakok nem szomorították búcsúvételeikkel; csak a kerekek másforma gördüléséből veheté észre, mikor már elhagyták a kövezetet s az országútra értek. Túlél ám az ember sokat, a miről azt hitte, hogy bele fog halni.

Két hintóval voltak; az elsőben ült a menyasszony és Clementine, ki addig könyörgött a családnak, míg eleresztették kisasszonyával; szegény, azt hitte, ott jobb sorsa lesz. Bizony nem is Henriette kedveért kéredzkedett. A második kocsiban ült a báró és Margari, ki, a mint kitünt, egészen a bárónak való ember: egy olyan irástudó, a kit egyuttal házi bolondnak is lehet használni; nehéz már ilyeneket kapni mai időkben, a tanult ember mind kevély.

A delet vendéglőben tölték; ott mind a négyen nagyon keveset beszéltek: «nagy a sár» az volt a jelszó. Henriette már 24 óra óta volt felesége Hátszeginek – és még nem tudta, milyen színe van a szemeinek?

Henriette nem mert semmit kérdezni; sem azt, hogy hol fognak éjszakázni? sem azt, hogy itt kell-e maradni? olyan idegennek érzé magát azok között, a kik körüle voltak. Férje egyébiránt igen udvarias és előzékeny volt hozzá; nem volt terhére.

Délután megint külön két kocsiba ülve, utaztak tovább; alkonyatkor egy faluban megálltak itatni, ott Hátszegi leszállt s odamenve neje hintajához, beszólt hozzá az ablakon.

– Egy óra mulva megpihenünk. Egy régi barátom kastélyában fogunk éjszakára megszállni, Satrakovits Gerzsonnál; ő már értesülve van és vár bennünket; a lovászát idáig előre küldte.

Henriettenek jól esett, hogy idegen ember házához szállnak, nem vendégfogadóba. Úgy bizott mindenkiben, a ki idegen.

Az igért egy órából szinte kettő lett. Itt rossz út következett, a süppedékes homokba a nehéz hintó kerekei mélyen levágnak; a hogy a szél befujja a röpülő homokkal a a tekervényes utat, vezető nélkül nehéz is volna idegennek helybe találni. Az egyforma buczkákat, mik a láthatárig mint egy hullámokat hányó homok-oczeán alakulnak, benőtte az árvafenyő; ez a szomorú törpe erdő, bozót inkább, egyhangú változatlanságban fogja közbe a bukdácsoló utat; nem látni tőle sem falut, sem tanyai házat. Közeli nádasokból lármás vadludfalkák vonulnak át az égen, melyet a lemenő nap sárgára feste. «Itt nem szeretnék lakni», gondolja magában Henriette, de nincs, a kinek elmondja. Clementinenek mindenütt jó, a hol urak laknak.

Végre nagyszerű kopócsaholás tudatja a hintóban ülőkkel, hogy udvarba jutottak, a kocsi ajtaját kinyitják. Henriettet kiemelik. Az új asszony azzal a kiváncsisággal tekint körül, a mivel egy hosszú börtönre itélt rab, kit messze várfogságra visznek, szokta vizsgálni az állomásokat: a kültárgyak benyomásai soha sem oly erősek, mint mikor belső aggodalmat visz magával a lélek.

Nagy téres, kővel kerített udvar közepén állt egy régi modorú úri lak: elől négyszögletes oszlopokkal osztályozott tornáczczal, melyhez lépcsőkön kellett fölmenni, s melynek tégla mellvédje igen alkalmas volt arra, hogy egyfelől a vendég urak, másfelől a hajduk lelógázzák róla lábaikat, mikor jól akarnak mulatni; egy pár helyet kedvencz agarak foglaltak el; most azonban egyszerre elhagyja mindenki ezt a kedvencz sütkérező helyet, a mint a hintók megállnak a tornácz előtt, s fut mindenki eléjük: úr, vendég, hajdú és agár.

Legelső a kocsiajtónál egy sajátságos ember, kinél viszontagságtól roncsoltabb alakot alig lehet képzelni; ötvenes lehet a férfi, de ezt nehéz volna orczájáról megbecsülni. Az régi sebektől össze-vissza van hasogatva, a szájából egy darab hiányzik, valószinűleg egy pár fog is, de azt eltakarja a szürkével tarka bajusz; a száj ép felén nincs bajusz, úgy látszik, mintha az onnan le volna tépve. Ugyanazon az oldalon egy szem is hiányzik, s a fél arcz sűrű fekete pontokkal van tetovirozva, mint a kinek szétszakadt lőfegyver a lőport szeme közé szórta. Az orra félre és tömpére van ütve, tán nagy, erőszakos esés miatt. A jobb kezén csak három ujja van, a másik kettő irtóztatón megcsonkítva, a balkeze pedig a borzalomig ki van hozva természeti állásából, könyökkel befelé, s csuklóinál mozdulatlan; a mellett egyik lába rövidebb, mint a másik; – hanem azért az összetört férfiu oly fürge, hogy mindenkit megelőz az udvariasságban s első, a ki kezét nyujtja a kiszálló delnőnek, ki szinte összeborzad, midőn annak béna ujjait érinti.

– Nőm! Gerzson barátom! siet Hátszegi őket egymásnak bemutatni; a házi úr nagyon örül a szerencsének, megszorítja barátja kezét azzal a három ujjával; másik karját, azt a nyomorékot, a delnőnek nyujtja, ki csak aggódva támaszkodik reá, mintha azt hinné, hogy az annak fáj.

A házi úr kaczag ez aggodalmon.

– Csak támaszkodjék rá, nagysád, nem törik az el; olyan erő van azért abban, mintha vasból volna. Pfuj Fecske! (Egy agár szörnyen iparkodott örömét az által kifejezni, hogy Henriette vállára ugrált.) Nagyon örülök, hogy szerencsém van nagysádtokhoz. Jó, hogy előre megirta Lénárd barátom. Tiszteletükre holnapra nagyszerű rókavadászatot rendeztem; ezek itt mind rókavadászok; reményljük, hogy nagysád is részt fog venni.

– Én nem tudok lovon ülni; felelt a gyermekasszony őszintén.

– Oh azt majd meg fogja tanulni, nekem van egy jó, szelid paripám, olyan, mint a bárány. Addig nem eresztjük tovább nagysádat, míg ezt meg nem tanulja.

– A hogy férjemnek tetszeni fog.

A terembe érve, egy pár türtcsizmás, pitykegombos ifjabb vénebb urat számláltak sorba Henriettenek; ő biz annak egynek sem tartotta meg a nevét egy perczig sem; örült, mikor szobájába vezették s Clementinnel maradhatott.

A mint úti köntöséből átöltözött, nem sokára hítták vacsorára. A nagy teremben volt terítve, egy széles, kerek asztalon; több bor, mint tányér; szarvas- és őzág nyelű kések, villák, hideg vad pecsenye, paprikás pörkölt, tepertős galuska.

– Biz ez csak vadászos vacsora, kedves nagysád; menté magát Gerzson úr, az asztalhoz vezetve Henriettet, melynél ő és Clementine voltak csupán a nők. Hiába! nincs asszony a háznál; az ilyen agglegény csak úgy szolgál, a hogy őt szolgálják.

– De ugyan miért is nem házasodol már egyszer meg? Kötődék vele Hátszegi.

– Hiszen akartam én egyszer, de elmaradtam belőle. Volt már mátkám, ki is volt tűzve a lakodalom napja. Igen derék szép leány volt a menyasszonyom. A határnap előtti estén nehogy elfelejtsem a dolgot, mondám a hajdumnak, hogy reggel az új fényes csizmámat tegye az ágyhoz, ne a bagariát; – hát reggel, a mint még az ágyban fekszem, hallok nagy kutyaugatást a kert alatt; ki szólok, mi az ott? mondják, hogy egy hiúzt szalasztottak ki a kutyák a bozótból. Utczu hiúz! ez ritka állat ezen a tájon, felrántom a fényes csizmákat, ragadom a falról a puskát, megyek a pagonyba; nyomra akadok, üldözöm a hiúzt; a kutyák mindig beljebb vezetnek az erdőbe, én mindig nagyobb tűzzel megyek a vad után: – egynéhányszor ugyan érzem, hogy valami nyom, mintha valamit otthon felejtettem volna; tapogatom magamat, lőportartó, kupaktartó, dohányzacskó, aczél, kova mind nálam van; megint csak megyek odább: megint csak háborgat valami, de a hiúz nagyon feldühített már, hol elbújt, hol megugrott; estére csakugyan kézrekerítettem a bundáját s mentem haza vele; de akkor megint elővett az a nyomás, mintha valami hiba volna valahol a világon, a mit nekem kellett elintézni. Csak este, mikor az új csizmákat lehúztam a lábamról, akkor jutott eszembe, hogy hisz én nekem ma az esküvőmön kellett volna jelen lennem. Az biz elmaradt szépen. Menyasszonyom megharagudott rám a feledségért s mindjárt hozzá ment valami szolgabiróhoz. Jól tette, különb embert kapott, mint én vagyok, hanem azóta nem volt kedvem megkérni valakit.

A társaság vígan kaczagott ez adomára; az öreg úrról el lehetett hinni, hogy ez valóságos igaz.

A jó kedv helyreállt, a férfiak hatalmas étvágygyal láttak a patriarchalis vacsorához, a bort nem igen nagyon kellett kinálni, Henriette természetesen egy falatot sem evett; máskor is nagyon keveset fogyasztott, most pedig épen nem volt hozzá való kedve: a mivel Gerzson urat egészen kétségbeejté.

– Jaj, kedves nagysád, ha ilyen keveset eszik, akkor még én is el tudnám tartani, ha napszámos volnék is.

A társaság nagyon kaczagott ez ötleten. Olyan kezekkel és lábakkal napszámba járni!

– De mi is lelte a te balkezedet, mióta nem láttalak? kérdé tőle Hátszegi.

– Ezt ni? szólt Gerzson úr, felemelve nyomorék karját; a minap az angol kopókat akartam kipróbálni, hogy mennyire lehet őket használni a síkon? az Abdelkader arabomon ültem; a mint vágtatva nyargaltam, mint a szél, egy helyütt valami angyalhullás volt előttem; tetszik tudni nagysád, mik azok az angyalhullások? olyan mély gödrök a homoksíkon, a miket messziről nem lehet észrevenni; az Abdelkader egyenesen beleesett a gödörbe a két első lábával, én pedig fel a levegőbe két ölnyire, onnan meg bukfenczet vetve fejtetőre le; szerencse, hogy ezt a kezemet magam elé tartottam, mert különben a nyakam tört volna ki, így pedig csak a karomnak lett egy kicsit szokatlan formája, a mi nem tesz semmit. Legnagyobb baj az egészben az, hogy miután a jobb szemem hiányzik, kénytelen vagyok a ballal czélozni; s ilyenkor a balkaromat nem huzhatván összébb, kénytelen vagyok a jobb kezemmel elrántani a fegyver ravaszát, a mi nagyon nevetséges állás.

Henrietten hideg borzongás futott végig ez elbeszélésre, a min a férfiak olyan hangos hahotával tudtak kaczagni.

– De holnap csak nem fog ön lóra ülni ismét? kérdé gyermekes aggodalommal a tépett embert. (Azt hitte, hogy kocsin fog a rókavadászatra menni.)

– Oh azóta mennyit ültem már nyeregben. Ez engem nem akadályoz; azért a balkezemmel igen jól tudom kormányozni a lovat, s emez a három ujjam épen annyit ér, mintha mind az öt meg volna. Igaz, hogy az egyik lábam rövidebb, mint a másik, mert egyszer hanyatt esett velem a ló a jégen s akkor három helyen eltörött; hanem ezen könnyű segíteni, csak az egyik kengyelszárat csatoljuk feljebb; mindjárt megvan. Aztán estem, zúzódtam én már, mégis itt vagyok.

– De ha én önnek leánya volnék, még sem engedném, hogy azt tegye.

A víg embert e szó elkomorítá: ha ez ő neki leánya volna! biz az meglehet, hogy akkor minden egészen másként lenne.

– Dehát lássa kedves nagysád, ez már nekem egyetlen szenvedélyem. Nagyon fiatal koromban megverte ábrázatomat a ragya, két első fogamat kirúgta a ló; félszememet kiütötte a szétrepedt fegyver; lóversenyben összetört a paripa, medve megtépett, bölény összegázolt: nem képzelhettem magamban, hogy asszonyoknak ilyen alakkal tetszeni fogok; háborúra nem volt kilátás, békességben katonáskodni nem volt kedvem; mit tehettem egyebet, mint hogy vadásztam, és újra vadásztam, paripa, agár, erdő és fenevadak, ez lett mindennapi örömem.

– Nem voltak közügyek?

Gerzson úr meg volt akadva. A gyermekek sokszor tesznek olyan kérdéseket, a mikre az öregek nem tudnak megfelelni.