Part 5

– Tehát azért is még egyszer elmondom, pattogott János hetvenkedő hangon. Essünk át rajta minél elébb.

– Jó! Ne fáradj. Mondottnak veszem. Meghaltunk egymásra nézve.

Azzal feszesen az ablakhoz ment s hímzésihez ült. János úr kaczagva hadonázott alá s fel a szobában. Demeter úr nem szólt bele a vitába, tudta jól, hogy ezek soha sem békülnek ki többet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sipos úr háromszor is elment lakása előtt, mielőtt haza talált volna, annyira megzavarták azok a dolgok, a miket most tudott meg.

Sokáig jött-ment még otthon is dolgozó-szobájában, mintha nem találná meg valaminek az elejét, a minek szeretne már a végin lenni. Végre nagynehezen lecsillapítá magát s akkor kiizent egyik irnokától, hogy híják be hozzá Szilárdot.

A hívott abban a nyomban megjelent.

Egyike volt azoknak az arczoknak, a miket a nők el nem tudnak felejteni soha. Égő szenvedély minden vonásban, a halvány arcz sápadt színéhez úgy illenek a nagy, lángoló fekete szemek, mik bátorságról, hő indulatokról beszélnek, míg a nemes férfi-ajk hallgat. Annak a sűrű fekete hajsátornak nem is szükség úgy elborítani azt a szép homlokot, elég árny van azon így is.

– Nos, kedves öcsém, egész magadhoz jöttél e már? szóla hozzá Sipos úr családias bizalom hangzatán. Nem volt ma nálad az orvos?

– Nincs már rá szükségem, semmi bajom.

– No csak ne bízd el magadat még. Már ismét dolgoztál. Az még nem volna szabad; tudod, hogy az orvos megtiltotta.

– Hiszen csak szórakozásból dolgozom.

– Szórakozásból keress mulatságot. Mért nem jársz te, mint más fiatal ember, társaságokba, kávéházba, tánczvigalmakba? minek fogod be magadat, mint egy teherhordozó? a fiatal kedély mulatságot óhajt.

– Én elég jól érzem magamat így. Köszönöm kedves bátyám figyelmét; ön jobban aggódik értem, mint érdemelném.

– Kötelességem az, édes öcsém. Tudod, hogy szegény édes apád halálos ágyánál bizott a lelkemre; ott álltál, hallottad, mikor mondá: – rád hagyom szegény fiamat, légy helyettem édes apja.

A jó öreg úrnak elborította a szemeit a köny ezen emlék fölidézésére, letörlé azt tarka zsebkendőjével; az ifju szemei nem könyeztek, csak még jobban égtek.

– Emlékezel-e erre a szóra, édes öcsém?

– Igen; suttogá az ifju halkan.

– S ha én ma vagy holnap átlépek ebből a világból abba a másikba, a hol nem válnak el a jó barátok többé egymástól, s ha ott összetalálkozom az én jó kedves Istvánommal s ha ő kérdeni fogja tőlem: – hogyan viselted gondját rád bizott fiamnak? – mit fogok neki rá felelni? nos, szólj, mit fogok neki rá felelni?

Az ifju érzékenyen ragadá meg az öreg gyám kezét, s megszorítva azt, alig hallhatóan suttogá: – ön második atyám volt.

Erre Sipos úr indulatosan ragadá ki kezeit az ifju kezeiből s hevesebb hangba csapva át, mondá:

– És ha erre ő azt fogja mondani: – az nem igaz; te nem vigyáztál fiamra! te nem jártál utána, a hogy apának kellett volna, te könnyelműen magára hagytad őt; nem tudtad, mikor veszélyben forog, vak voltál, mikor az örvény felé rohant; halál küszöbéig hagytad menni, s ha Isten és az én halottkezem nem védelmezi őt, öngyilkossá lesz, és te nem tudod meg: miért?

A fiatal ember megrendült e szóra. Meg volt lepetve; még halaványabb lett, mint az előtt; meredt szemekkel bámult főnökére, ki most egészen uralkodott fölötte; mint a mester csinytetten kapott tanítványán. Azután oda lépett az öreg s megszorítá kezét, mintha biztatná vele, hogy – én most tégedet nagyon meg foglak dorgálni; de azért ne félj, pártodon vagyok.

– Kedves öcsém, Szilárd; jusson eszedbe, mikor kicsiny gyermek voltál, aztán tettél néha olyasmit, a mit nem kellett volna, a miért apád kérdőre fogott, mindig azt mondta ugy-e: – ha rosszat tettél s szégyenled bevallani, hallgass, szorítsd össze a fogaidat, de ne hazudj; ne tagadj, ne gondolj ki mentségedre olyan dolgot, a mi nem igaz, mert a te neved Szilárd; ahoz pedig nem illik a gyávaság. Meg is fogadtad; olyan lettél. Már most én is azt mondom, jusson eszedbe, hogy Szilárdnak kereszteltek; hallgasd meg nyugodt lélekkel, a miket mondani fogok: bele ne szólj; megczáfolni ne akarj; ha kérdelek s felelni nem akarsz, rázd meg a fejedet; de elámítani ne akarj, mert az nem illik hozzád. Most pedig ülj le. – Ülj le öcsém, mert most üdültél föl betegségedből, fejed még gyönge; – azok után, a miket majd elmondok, aligha szédelegni nem fog.

Az ügyész lenyomta egy székre az ifjut, ki méla bánattal csüggeszté alá szép fejét; lehetetlen volt őt meg nem szánni.

Az öreg úr nagyot fohászkodott, s izzadt homlokát törlé zsebkendőjével.

– Te egy gazdag család leányába voltál szerelmes és az is te beléd. Egy tánczvigalomban ismerkedtetek meg: a viszony innen fűződött odább. Kevés és nagyon ellenőrzött alkalmatok volt egymással találkozhatni; de a szerelem találékony és furfangos, tud magának útat csinálni. A gazdag leánynak volt egy elhanyagolt testvére, kit rokonai nyilvános iskolába járattak. Ezt nálam találtad több izben, mert a szeles gyermek, valahányszor otthon megriasztották, mindig hozzám szökött, s itt tartózkodott, míg gyámjait, kiknek családi ügyészök vagyok, kiengeszteltem iránta. Olyankor veled egy szobában hált, te viseltél rá gondot, megmagyaráztad a nehéz feladatokat, miket megtanulni nem bírt; a gyermek nagyon megszeretett téged. Pedig aztán hatályosabb kerítőt kivánni sem lehet, mint egy gyermek. Te előtted kedvesedről, ő előtte te rólad beszélt; magasztalt benneteket egymásnak. Nagyapa, nagynéne, nagybátya, nevelőnő, házikisasszony, cselédek, a kik szemeiket soha le nem vették a leányról, nem is sejték, hogy a leány el van kerítve, el van szerelmesítve: képzelni sem lehet hogyan? Beszél előtte valaki? nem. Jön össze valakivel? nem. Kap szerelmes leveleket? nem. Hogyan tehát? A szerelmesek furfangja bámulatos. Ti tudtátok, hogy a család vénei és asszonyai nem értik az oratorok klassikus nyelvét s a leány, ki oly nagyon szeretett, nem tartá erős fáradságnak megtanulni latinul, mintha csak öcscse oktatása közben tenné, hogy kedvesével a felfedeztetés aggodalma nélkül levelezhessen. Egy nő, egy gyermekleány! megtanul egy holt nyelvet, a minek soha semmi helyzetben hasznát nem fogja vehetni, csak azért, hogy kedveltjének elmondhassa: «ego te in æternum amabo». Meg kell vallani, hogy ez igen szép és nagy áldozat. Ti mindennap leveleztetek egymással. Iskola előtt a leányka diktált öcscsének penzumokat, félig közönyös rhetorikai virágokkal kezdve és folytatva a szerető szenvedély hangján, iskola után hozzád jött a fiu, akkor te diktáltál neki másik penzumot, a minek eleje, vége, szinte együgyű chria volt, közepe pedig édes nyilatkozatokkal tele. Ezt a penzumos könyvet persze soha sem vitte ő az iskolába; nálad állt a másik, az igazi, a mit a tanároknak kellett látni. Az egész ármányos csempészet ott folyt a családtagok, a társalgónők szemei előtt, füleik hallatára; ki jöhetett volna rá? És mégis rájöttek. Ma, ez előtt egy órával az öreg családfő maga nyújtá azokat kezembe, hogy olvassam át; megjegyezve, hogy fordításban ő maga is olvasta már azokat.

A fiatal ember fel a levegőbe bámult, mintha azon járna csupán az esze, vajjon ki árulhatta el azokat?

– Rettentő dolgokat tudtam meg belőlük. Előbb azon tanakodtatok, hogy a leány a család akarata ellen nőddé legyen. Biztatok a nagynéne jó indulatában; ő szerette unokahugát. Akartatok várni, tűrni és hívek maradni. Azonban mindezt meghiusítá egy előkelő és gazdag kérő megjelenése, ki világi fogalmak szerint épen a leányhoz illett. A családtagok erőtették ez összeköttetés létrejöttét. Ti kétségbeesve tusakodtatok a fölött, hogy mit tegyetek? Szándékotok volt együtt megszökni. Erről levert benneteket a sokszorozott figyelem, mely a leány lépteit őrizé. Mikor aztán nem volt semmi menekülés, akkor egy rettenetes eszme fejlődött ki közöttetek: magatokat megölni, egyszerre, egy napon, egy akarattal. Több napon keresztül tanakodtatok a kivitel felett. Itt már nagyon óvatosaknak kellett lennetek a kifejezésekben, nehogy a leiró testvér valamit megsejtsen a szándékból. Előtte is el kellett azt burkolni. A leány egy természettudományi könyvet kért tőled. Te megküldéd neki. A leánygyermek kikereste abból, hogy miféle mérgeket tudna az ember könnyűszerével önmaga előállítani? úgy bölcselkedett, mint egy természetbúvár. Két napig tanakodtatok rajta, hogy lehetne gyufára szert tenni, a minek a villója leghatályosabb méreg. De hiába, nagy uraknál csak a cselédek kezén forog a gyufa, nem lehetett szerezni; végre talált a leányka valamit. Ha rézkrajczárokat egy üvegszelenczében jó erős sós eczet közé tesznek, az rézoldatot képez s ez aztán méreg. Ebben állapodtatok meg; a leányka készített saját magának mérget s megtanított rá téged, hogyan készítsd azt te is?… Oh én jó Istenem! Miről gondolkoznak a gyermekek!

NEM NEKED VALÓ AZ!

A dorgált ifju mind e perczig hallgatott, most felkelt s csendes, tiszta hangon mondá: – mind igaz, úgy van.

– Rosszul van! egészíté ki hevesen a mondást az ügyész, igen rosszul van. Gyermekeknek öngyilkosságra gondolni azért, mivel nem akar a világon minden úgy történni, a hogy ők kigondolták! Hiszen még gyermekek vagytok: – hova gondoltál te, a kinek még nincs biztos állásod, nincs kenyered, a mit valakivel megoszsz? Gondolkoztál te a dolognak praktikus oldaláról? Azt képzelni sem akarom rólad, hogy a leány rokonainak kegyére számítottál volna. Ezt még ha elérhetted volna is, micsoda állás lett volna az rád nézve? A te jellemedhez kegyelemkenyér, a mit a feleség rokonai panaszosan adnak! Hogy te lótófutója légy, kézcsókolója, esteli felolvasója a szeszélyes nagyapának; piruló czéltáblája a többi rokonok szavainak, csúfsága minden cselédnek; mert a szegény vőt még az inasok is csúfra emlegetik a háznál, tudd meg azt.

Szilárd arcza égett e szavak alatt, közbe akart szólni, de az öreg sietett őt megnyugtatni.

– Nem! Erre a gondolatra te nem jöhettél; te nem akartál egy gazdag családba feltolakodni; hanem gondoltad azt, hogy az a leány fog leszállni te hozzád, s megosztja veled a te szegénységedet; ugy-e, ezt gondoltad? Hiszen más szegény ember és szegény leány is van a világon, a kik nem visznek egymáshoz egyebet forró szerelemnél s mégis boldog pár lesz belőlök. Látod, ebben fekszik a te csalódásod. Ha egy szegény leányba volnál szerelmes, azt mondanám: korán van ugyan még házasodnod, de ha Isten is úgy akarja, vedd el; dolgozzatok, küzdjétek keresztül magatokat a világon, van itt hely minden ember számára elég; az is hozzá van szokva minden nélkülözéshez, te is; az kevéssel megelégszik, tud varrni, főz számotokra, ha rászorul, mos is, rendben tartja a házat; egy garassal kettőt takarít meg; mikor sok dolga van, dalol, hogy bele ne fáradjon s mikor vékony a vacsora, jó kedvével, forró ölelgetésével megszaporítja. De egy leányból, a ki gazdag volt, hogy legyen szegény asszony, édes barátom? – A kit arra neveltek, hogy maga semmihez ne értsen, a ki még csak a gyertya hamvát sem tudja elkoppantani, hogy legyen abból gazdasszony? hogy találja az magát otthon egy szegényes udvarszobácskában, a hol még te sem lehetsz mindig körülte, mert kenyered után kell látnod? Ő nem szólna, nem panaszkodnék, de te látnád, észrevennéd, hogy nélkülöz; ő nem kérne új ruhát, de te látnád, hogy az, a mit visel, már kopott és a szived szakadna meg bele, hogy egy leányt, a kit szerettél, mostoha sorsodhoz lánczolál le, s magaddal rántottad őt olyan könnyelműséggel, a miért férfi észszel pirulnod kell egykor!

– Kedves bátyám, szólt Szilárd, hogy én mind ezekről gondolkoztam, azt bebizonyítom azzal, hogy egy év alatt takarítottam meg annyi összeget, a mennyiből egy másik évig meg lehet élni. Félretettem havi fizetésemet, a mellékjövedelmeket, miket kiküldetésekkor kaptam, s azon idő alatt oly csekély összegből éltem, hogy egy koldus nem vállalkoznék rá, hogy annyival kijőjjön. Naponkint meg tudok élni egy tizesből, csak azért, hogy a többit megtakaríthassam más számára. És ezt nem vette rajtam észre ugy-e senki? Azért nem voltam sem kedvetlen, sem elhanyagolt. Pedig még az, a kiért nélkülöztem, nem is adott egyéb jutalmat, mint egy távol csillámló reményt.

Sipos úr elszörnyűködött. Hisz ez rettenetes ember! Hát ilyenre is képes egy gyermek, a ki most lépte át a huszadik esztendejét? Egy évig naponkint egy tizest költeni magára, hogy tőkepénzt gyűjthessen kedvese számára! Az ilyen praktikus őrültséget nehéz lesz meggyógyítani.

– De hát utoljára is, kedves barátom, mit gondolsz, mi fog történni most, miután titkaitok el vannak árulva? Mit fognak tenni a rokonok?

Szilárd egykedvűleg vállat vont.

– Legelőször is engem fognak törvényesen üldöztetni, mint méregkeverés részesét.

– Azt bizonyosan megérdemelnéd, mert te is helybenhagytad és elfogadtad a kifőzött tervet; hanem ezt nem fogják tenni. Hanem majd tesznek mást; én ismerem embereimet jól. A leányt fogják azzal ijeszteni, hogy ellened bűnvádi pert indítanak, ha rólad le nem mond.

– Azt pedig nem fogja tenni.

– Te tudod bizonyosan?

– Én hiszem.

– S ha erővel kényszerítenék, hogy nőül menjen a báróhoz?

– A báró lehet akármilyen jellem, de mindenesetre gavallér; ha neki egy nő azt fogja szemébe mondani, eljegyzése napján: én nem szeretem önt, mert mást szeretek és mást fogok szeretni, nem hiszem, hogy izlése elleni dolog ne legyen azt a hölgyet nejévé tenni.

– És ha nem mondaná ezt, ha önként kezét nyujtaná neki, ha lemondana rólad? Félre ne érts. Nem vádolom őt. Ha lemond éretted azért, hogy tégedet fölmentsen rokonai üldözése alól; ha föláldozza szivét a te nyugalmadért!?

– Hallgasson meg engemet, kedves bátyám. Ön maga is mondá, hogy a szerelmes ember gyanakodó és furfangos, kitalál olyan dolgokat, a mikre más soha sem gondolt. Mi gondoltunk arra, hogy lehet idő, a mikor őt kényszeríteni fogják, olyan eszközökkel, a mik ellen egy gyönge gyermeknek nincsen védelme, hogy nyilatkozzék szivének érzései ellen; tán hogy irja meg nekem, hogy felejtsem el, hogy nem szeret többé; tán hogy rejtegetett emlékemet küldje vissza, hogy jegyezze el magát más férfival? de én ennek mind ne higyjek, a míg ő egy szót ki nem mond, vagy le nem ir, a mit csak mi ketten ismerünk, a miről nem tudja senki kettőnkön kívül: magyar, latin, angol, görög, vagy arab szó-e az? ember, virág, vagy csillag neve-e? ezt senki ki nem találhatja, el nem árulhatja. A míg e szó egy harmadik birtokába nem jut, én tudni fogom, hogy ő hű hozzám és hűséget követel tőlem s távolról int, hogy ne kételkedjem benne; hallgat, mert beszélnie nem szabad, vagy beszél, mert parancsolva van; de az elhallgatott szó nekem megmondja azt, a mit érez, – és a mit ember-ész be nem ér.

– Teremtő Isten! kiálta fel Sipos úr, mind a tíz ujjával gyér hajába kapva, hol járt ezeknek az eszük! Milyen lánczokat vertek magukra!

– Én nem vagyok ellene, hogy kedves bátyám mondja meg ezt is, a mit most felfedeztem, azon uraknak, ők majd rémítésekkel ráveszik a leányt, hogy mondja ki azt a titkos nevet, a mi ezt a lánczot széllyel tépje. Ő sok ellenkezésre mondani fog valamit. Oh a szerelmes nők igen ravaszok. Azt a szót velem közölni fogják. Nem lesz az igazi. De én azért azt fogom rá mondani, jól van. És azontúl senki sem sejtendi, ki van-e találva a titok, vagy nincs? Mi elválunk; – eddig sem volt közöttünk semmi érintkezés. Meglehet, hogy messze elviszik őt innen. De őrizzék azután és szemeiket le ne hunyják, a kik őrzik, s ha férjet adnak neki, imádkozzanak az életeért, mert nem tudják, minő végzetes dolog egy leányt férjhez adni, ki lelkében egy harmadik titkát hordja!

– Te tisztán…! nem mondom el, a mit akartam.

– Azt akarta bátyám mondani, hogy tisztán meg vagyok bolondulva. Meglehet. Az is meglehet, hogy ez a szenvedély lesz egész életem szerencsétlensége. De mindegy: ragaszkodom hozzá, s ha fájdalomnál egyéb nem jön belőle, akarom élvezni ezt a fájdalmat. Nem engedték meg, hogy együtt meghaljunk, kénytelenek lesznek tűrni, hogy lelkeink egymást el nem hagyják fájdalomban, kétségbeesésben találkoznak és azon már változtatni nem lehet.

– Ördög menykő! Azt majd meglátjuk. Az öreg úr kezdett phlegmájából kijönni. Majd én itt téged el hagylak pusztulni egy üres képzelődés miatt; absurdus, képtelen, hihetetlen valami. Paroxismusban ejtett beszéd, a mit gyógyult korodban magad sem fogsz hinni, hogy beszélted.

– Kedves bátyám! én magam is óhajtom, hogy e paroxismusnak vége legyen. Azért igen kérem, legyen szives mentül elébb szólani ismét azon nagyon haragos szivű urakkal. Azt a szót kérem, azt az egy szót. Akármit hoz vissza, nyugodt leszek. Azontúl soha egy összehúzott homlokredőről sem fogja észrevenni senki, mire gondolok? nyugodt, csendes ember leszek. Nem lesz belőlem futóbolond, a kinek az utczán utána néznek, sem magamat elölni nem kisértem meg többé.

– Jól van, ne beszéljünk rólad. Te makacs, agyafurt vagy; utoljára is azt teheted magad ellen, a mit akarsz; neked mindössze is csak annyi vagyok, mint apád, s mint apád, lánczra nem verhetlek; de én egyúttal prókátor is vagyok, ebben az ügyben ellenfeled védelmezője. A leány az én cliensem: gondoltál-e arra, hogy majd helyetted, ki nem esel kezük ügyébe, őt fogják mortifikálni rokonai? Mit bánod te azt? Engeded szenvedni a nőt, a gyermeket, kinek ha valaha megvénül, átok lesz fiatalságára visszaemlékezni.

– Tudom. Ha a nő nem találja a szenvedésekben gyönyörét, miket érettem magára idézett, mindig csak egy szavába fog kerülni, hogy azoktól megszabaduljon. A míg magát megmenteni nem kivánja, addig bizonyos, hogy van lelki ereje azokat elviselni.

– S nem szánod azt, a kit szeretsz?

Szilárd szomorúan elmosolyodott:

– Volt-e szánalomról szó, midőn ugyanazon perczben, egymásra gondolva, halálos mérget vettünk?… Különös dolog az kedves bátyám: nem érteni azt meg józan észszel…

– Kedves öcsém; én csak azt látom, hogy mi nem fogjuk megérteni egymást. Te vesztére törsz egy szegény gyámoltalan leánynak, csupa szeretetből s nem akarsz lemondani róla, miután semmi reményed sincs vele czélt érhetni: azt én nem értem. Én pedig amaz úri családtól felszólíttatva, hogy adnék tanácsot a kérőt illetőleg, azt határozottan elleneztem. Midőn ez iratokat kezembe adták, akkor azt mondtam, hogy mindenesetre nőül kell őt adni hozzá. Még azt hihették volna, hogy én a te bódult reményeidet akarom előmozdítani! hogy viszonyaitokat ismerve, érdekelt fél vagyok; hogy ravaszul útjába állok a kérőnek, mert egy rokonomat akarom helyébe csempészni. Én ezt a véleményt meg akarom czáfolni; – ezt pedig te nem érted. Most eredj szobádba vissza; a sors majd meg fogja valamelyikünknek magyarázni, a mit nem ért.

Ugyanez órában a Lapussa család igazságtevő szobájában folyt le e drámának másik jelenete.

Henriette hazaérkezett a városligeti kolnából (így hívják magyarul a nyári mulatólakot, villa evőeszközt jelent), mint mondák, virágokat hozott haza. Demeter úr átizent hozzá, hogy csak hagyja most azokat a virágokat és jőjjön az ő szobájába. Ugyanakkor Lángainét is kiküldé magától; János úr ezóta rég a gabonapiaczot járta; ez levén kedvencz szenvedélye – a többi között.

– Kicsike leányom, Henriette, jőjj közelebb hozzám, szólt az öreg úr, egyet fordulva fekhelyén s előkeresve vánkosa alól öblös burnótszelenczéjét. Kérlek szépen, ne haragudjál rám, hogy neked mostan alkalmatlankodom. Már addig a rövid ideig, a míg élek, legyetek irántam egy kis elnézéssel. Ha pedig alkalmatlannak találod közellétemet, annál több okod leend rá, kapni az alkalmon, hogy tőlem megszabadulhass.

Henriette értette az epés czélzásokat; megszokott valami volt az előtte. Soha sem szokták azokat megczáfolni.

– Nyulj ide kérlek a vánkosom alá, találsz ottan egy csomag papirost, húzd ki onnan és nézd meg, mik azok?

Henriette fásult gondtalansággal tevé, a mit az öreg parancsolt s elővonta a sajátságos raktárból, mely különben szelenczék, süteménydarabok, pilulás skatulyák tanyájául is szolgált, a vastag iratcsomót, melyre azután az első tekintetnél rögtön ráismert.

A féltett irások, a mik egész betegsége alatt nem hagyták aludni, nem engedték meggyógyulni soha; épen annak a birtokában, a ki elől azokat leginkább rejtegetni kellett. A halálra vádlott állt az elterhelő tanú előtt. Az eltagadhatlan, elesküdhetetlen bizonyítékokkal szemtül szemben, a miket magáról le nem bir hárítani többé, a mik rajta feküsznek lelkén, minden idegén, hogy zsibbadtan áll meg az érverés szivében, hogy a világ elsötétül káprázó szemei előtt, hogy a halálsápadt arcz megelőzi szinével a halálitéletet. Ez ellen nincs védelem.

Egy perczig az a mentő gondolat villant át lelkén, hogy hisz ez idegen nyelven van irva, még nem tudják, mi van benne? Egy lépésre van a kandalló; ha elégetné hirtelen, ki tanuskodhatnék? de azt az egy lépést megtagadták izmai; el volt zsibbadva, nem tudott mozdulni és nem tudott összeroskadni.

– Kicsike leányom, szólt az öreg úr hozzája, nagy gyönyörűséggel tömve keselyűgörbe orra alá az ördöngős fütőszert, a mit burnótnak neveznek. Ne haragudjál rám azért, hogy ez irkafirkákat figyelemre méltattam; nem akarom nekik hasznukat venni. Eleget tudok belőlük. Már csak légy szives rám hallgatni.

Henriette tekintete nem birt megválni nagyatyja vértől eresült szemeitől, azt hitte, hogy ezek a szemek mind szivén szúrnak lassan keresztül.

– Te nem akarsz férjhez menni egy kitünő férfiuhoz, ki kezedet kéri, kit családod nagyrabecsül, ki gazdag és előkelő ember; hanem akarsz inkább elszökni egy semmi emberrel, a ki maga sem tudja még, hogy miért van a világon; s ha ezt nem engedik, inkább akarsz erőszakosan meghalni mindnyájunk csúfjára, szégyenére, hogy vele együtt halhass meg. Ez a szándék nem szép volt tőled. Igaz, hogy mi igen rosszul bántunk veled, különösen én kiállhatatlan, kegyetlen voltam hozzád; hanem azért ezt még sem kellett volna tenned. Látod, most ezzel igen sok galibát csináltál mind saját magadnak, mind más embereknek is. Ülj le kérlek; hiszen reszketsz! Magam hoznék széket számodra, de látod, hogy nem kelhetek fel; ez az átkozott köszvény, az éjjel sem aludtam miatta, mindig te rólad gondolkoztam.

Henriette csakugyan elfogadta a kinálást, leült; hiszen különben le kellett volna roskadnia.

– Azok után, a miket ez iratokból megtudtam, csakugyan nehéz is lett volna el tudnom aludni; mikor azt sem tudom, hogy kin kezdjem és kin végezzem a töprenkedést. Te légy-e eszemben, ki családodat meg akarod gyalázni; vagy az a fiu, ki közbenjáróul szolgált, vagy az a gondatlan ifju, a ki vakságában méregkeverő is tudott lenni?

Henriette közbe akart szólani, de nyelve megtagadta a szolgálatot, mint a ki álmában akar kiáltani és mellén ül a nehéz álom-lidércz. Most kezdé még csak sejteni a veszély nagyságát.

– Látod kedves kis leányom, ha most valami kegyetlen, szigorú öreged volna, valami vén tigris, a milyennek te tartasz engemet, az ilyen eset után nem cselekednék mást, mint legelőször is téged elküldene egy apáczakolostorba s örök időkre elrejtene a világ elől.

Henriette nagyot sóhajtott. Ez a fenyegetés vigasztalásként hangzott most előtte.

– Másodszor azt az elvetemült fiut, ki nem átallott oly fiatal létére testvérének ravasz kerítője lenni, beküldené valami katonanevelő intézetbe; tudod vannak olyan szigoruságukról nevezetes intézetek, a hová csak a megjavíthatatlan kora bűnös ifjonczokat szokás beadni. Ő azt nagyon megérdemelné.

«Szegény Kálmán!» gondolá reá a testvér. Nagyon szerették egymást.

– Harmadszor pedig azt a könnyelmű fiatal embert, ki részt vett az öngyilkolási tervezetben, pörbe fogatná; mert a halál nem játékszer édesem s méreggel tréfálni tiltva van. Azt bizonyosan elitélnék öt-hat évi sánczfogságra, a mi rá nézve is üdvös leczke volna.

– Nagyatyám! sikolta fel a kínzott gyermek. Ez az utolsó feloldá hangját és könyeit. Térdre rogyott előtte és annyi ártatlan könyet sírt kezére, hogy abban kezeinek régi foltjait lemoshatta volna.