Part 4

Clementine ugyan azt az észrevételt tevé, hogy ezt már ő egyszer hallotta, a mit most Margari úr felolvas, mire aztán Margari vagy tíz lapot egyszerre hátrafordított, akkor meg Clementine sehogy sem jutott valami összefüggés birtokába, a mit végtére Margari úgy igazított el, hogy ez a regénynek a tulajdonsága, mert ez úgy van írva, hogy nem következik egymás után.

Henriette egyszer, a mint az óra négyet ütött, hogy Kálmánnak haza kellett már jönni az iskolából, azt mondá Margarinak, hogy már most elég volt a regényből ennyi, köszöni a jóságát, majd holnap, ha olyan szíves lesz, ismét fel fogja kérni, hogy bejőjjön.

Margari ezer örömmel igérte, hogy szerencséjének fogja tartani. A kisasszonyért mindent megtesz. Tűzbe, vízbe megy; ha kell, angol nyelven is olvas. És pedig külön honorarium nélkül. Tudja ő azt jól, hogy majd ha a kisasszony nagyságos asszony lesz, nem fog ő róla megfeledkezni.

Azzal ment, hogy Kálmán úrfit felkeresse. Ez történetesen nem jött még haza; bizonyosan most is a kávéházban csavarog – a gézengúz, a hova nem volna még szabad járni.

No hiszen csak János úr ott találja!

Azalatt a kiváncsiság nagyon háborgatta: vajjon mi lehet abban a csomagban? Miféle eldugni való levelei lehetnek Henriette kisasszonynak, a miket félt, ha a családbeliek megtalálnának látni? Hm, milyen szép volna ezt megtudni.

A csomag persze össze van kötve. Hanem hiszen épen úgy, épen olyan csokorra lehetne azt megint kötni, soha sem venné rajta észre senki, hogy ki volt oldva. Becsületes emberre nézve ugyan elég erős lakat és feltörhetlen zár volna az a tudat, hogy ez valakinek a titka, a mi lelkünkre van bizva, hogy megőrizzük; hanem a becsületes ember azzal biztatja magát, hogy hiszen nem is fogja ő azt elmondani senkinek, hogy mit olvasott azon iratokban; de mégis csak szeretné tudni nagyon, hogy mi lehet az, a mit Henriette kisasszony úgy dugdos szem elől s a mit az öreg Lapussa olyan igen szeretne megtalálni? hisz ő azért el nem fogja azt a titkot árulni; majd egy olyan jó, kedves teremtés titkát egy olyan vén sárkánynak; hátha a nyelvét kitépnék, elárulná-e neki? Aztán az a mondás arról a halottról, a ki a túlvilágról visszajő! nem, az a titok olyan jól el lesz ásva nála, mint a sírban; hanem bizonyára meg kell azt ismernie; ki tudja, mire jó az embernek egynémely dolgot megtudni?

Bezárta magára kis szobája ajtaját ott a harmadik emeleten, még a kulcsot is lehúzta a zárból, hogy otthonlétét ne vegyék észre.

Akkor aztán szép óvatosan felbontá a csomagot, mely sok réteg papirosba be volt takargatva s mohón neki esett a benne foglalt iratoknak.

De mekkora lőn boszúsága, midőn kivánt titkok helyett nem talált bennük egyebet, mint csupa merő diák penzumokat, iszonyú locus communisok felől irt szónoklati gyakorlatokat, a minőket rhetoricát tanulók szoktak izzadni keserves kötelességből, tél, tavasz és nyár kellemeiről, a földmívelés gyönyörűségéről; a tudományok hasznairól, az indulatok kárairól s más efféle mulatságos feladatokról… Már egész boszúsan újra össze akarta kötni a csomagot, azt gondolva, hogy őt mind a kisasszony, mind az öreg úr valami szörnyű hiábavaló bolondság eszközéül választották ki, a midőn eszébe jutott, hogy egyet ama véghetetlen unalmas latin dissertatiók közül végig olvasson: hadd lássa, milyen stylusa van az úrfinak?

Hát a mint öt-hat sort elolvas belőle, ott egyszerre vége szakad a themának s következnek egészen más dolgok, szintén latin nyelven irva, a mik nem tartoznak többé a nyár kellemei s az agricultura szépségei közé; nagyon érdekes és figyelemreméltó tárgyak.

De már most elolvasta a penzumokat mind, végtűl végig.

És azután átlátta, hogy biz ezeket igen nagy oka lehetett Demeter úrnak különösen fürkészni; de még nagyobb oka Henriette kisasszonynak szorgalmasan elrejteni.

Ismét szépen összekötötte valamennyit. Gondolkodott rajta, hogy mitévő legyen már most? Henriette kisasszonytól az van rábízva, hogy e titkokat megőrizze; Demeter úrtól pedig az, hogy ugyanazokat felfedezni segítsen. Kinek a parancsa előbbvaló a háznál?

Illik? nem illik? az megint más kérdés. Igaz ugyan, hogy titkot elárulni, úgy átaljában véve, nem illik, de az is igaz, hogy mikor valamit felfedezni szükséges, ez magában hordja a mentségét.

Hát az a mondás arról a halottról, a ki a sírból jő vissza titkát eltakarni? ah az csak beszéd! Sőt inkább, ha nem sietnek e titkot felfedezni, akkor lesz igazán a kisasszony halott, a ki nem tér vissza a sírból. Valóban ez keresztyéni kötelesség ezuttal tudtul adni az illetőknek minél hamarább, hogy a kisasszony milyen rendkívüli dolgokon töri a fejét; hisz ha az kiderülne valaha, hogy ő ezt tudta és meg nem mondta s valami baj lenne belőle, még könnyen kriminálitásba keverhetné magát.

Aztán in fine finali – ez pénzt ér! nehéz pénzt ér! Ha az öreg Lapussa meg nem adja az árát – busásan, ő lássa! akkor nem kapja meg. Akkor látni fogja, hogy Margarinak van – kharaktere. De utoljára is hát a szegény Margarinak ez annyi a zsebében, mint egy ezer forint, annyi mint egy holtig való hivatal és én meg nem foghatom, hogy kivánhatná azt Henriette kisasszony, hogy Margari dobja ki ezt a szerencsét az ablakon? mikor Henriette kisasszony soha sem adott Margarinak semmit!

Valaki zörgetett az ajtón s kérdezték: itt van-e Margari úr?

Margari úgy megijedt, hogy azt felelte rá – nem vagyok. – Arra aztán csak ki kellett neki nyitni az ajtót; a csomagot elébb elrejtette a zsebébe.

A komornyik jött kérdezni, hogy nem tudja-e Margari úr, hogy már elmúlt hét óra? olvasni kellene jönni az öreg úrhoz.

Margari úr nem állhatta, ha a cselédek konfidenskedtek vele.

– Micsoda hét óra? Tartozom én magának tudni, hogy mikor van hét óra? Órásmester vagyok én? harangozó vagyok én? Azért van a nagyságos úrnak komornyikja, hogy küldje fel, mikor hét óra van, vagy ha azt akarja a nagyságos úr, hogy én tudjam, hány az óra? hát ajándékozzon meg egy szép cylinder-órával.

Ilyen ömlengései közt a megsértett büszkeségnek s a mindig éhes ajándékvágynak, leballagott a komornyikkal Margari Demeter úrhoz, kinél ezuttal azon kezdé helyzete változtatását, hogy a szokott bőrszék helyett, mely expresse az ő számára állt ott, egy jó puha karos-székbe sülyeszté be magát s ezuttal a kaputja szárnyait sem húzta ki maga alól, mint máskor.

Demeter úr szörnyű sasszemeivel végig nézett rajta s még élesebb orrhangon, mint máskor, szólt hozzá:

– Nos? Margari! Hát nem kezdjük azt a regényolvasást?

Margari igen bizodalmas arczot öltött, miközben igen ügyesen tudta a nyakát félre görbíteni:

– Olvasni igen is fogunk; de nem a regényt.

– No hát mit? Mit akar?

– Instálok alázatosan. Méltóztassék ráemlékezni, hogy méltóztatott kegyesen rám bízni, hogy bizonyos penzumokat, Kálmán urficskáét, szerezném kezemhez. Jelentem alázatosan, hogy nálam vannak.

– Úgy! szólt az öreg Lapussa, hideg vért erőltetve; no majd holnap adja át. Majd átnézem.

– Instálok alázatosan; diákul vagynak.

– No vagy majd átnézetem valakivel.

– Könyörgök, nem jó lesz minden ember kezébe adni, mert furcsa dolgok vagynak benne.

– Mi-it? szólt elförmedve a nagy úr; ön csak nem olvasott bennük?

– Igenis, mind végig olvastam.

– Azt én nem bíztam önre.

– De nem is méltóztatott megtiltani. Én már most tudok mindent. Tudom, hogy a kisasszony miért beteg? azt is tudom, hogy miért nem akarja hozzá menni a nagyságos Hatszegleti úrhoz? sőt még azt is tudom, hogy mit fog történni ezután? és hogy mi ennek mind az oka? Ezt én mind tudom: itt van nálam a zsebemben.

Meg is mutatta a kaputja belső zsebét, hogy ott van.

– No azt nem kellett volna elolvasni önnek. Micsoda szemtelen bizakodottság az? Másnak leveleit elolvasni.

– Könyörgök szépen: ezt nem bizakodottság, csak akartam tudni, hogy mit ér az a portéka, a mit én megszerzem a nagyságos úrnak? egy forint, tíz forint, száz forint, vagy ezer forint; nehogy azt méltóztasson mondani: nesze fiam Margari egy huszas, igyál rajta egyet, aztán a szememet kiszúrta vele neki.

– Ön kezd impertinens lenni. Akarja, hogy a komornyiknak csengessek?

– Ne tessék fárasztani magát. Ha erőszakkal akarja tőlem elvenni az irásokat, ott a kandallóban a tűz, mire a komornyik bejön, akkorra én azt belehajítom s elég. És azután nem fogja senki tudni, a mit én tudok, mert még nem tudja senki, hogy ki tudja valaki más, csak én, meg ez a papiros; de ezt a tűzbe dobom mindjárt.

– Tehát pénz kell ugy-e? Mennyit akar?

Margarit ez a kérdés csak még hetvenkedőbbé tette.

– Mennyit akarok? sokat! nagyon sokat! Nem is tudom még, hogy mennyit?

Most egyszerre megint alázatos instáló képet öltött.

– Tudja mit a nagyságos úr! csinálja be engemet valami kis hivatalba ahhoz a nagyságos Hatszegleti úrhoz, hiszen úgy is nekem fogja köszönhetni, ha a nagyságos úr kisasszonya hozzámegy; én fedezem fel az akadályokat; bizony Isten, olyan hűséges szolgája leszek neki, hogy jobbat nem kap a nálánál.

– Én csináljam önt be hivatalba Hátszegihez? Miféle hivatalba? Nem ágens az, se nem gőzhajótársaság.

– Nem bánom én, akárminek: csakhogy már egyszer holtig való hivatalom legyen; talán ispánnak, vagy bibliothekáriusnak, vagy szekretáriusnak. Nagyságodnak az csak egy szavába fog kerülni.

Demeter úrnak valami jutott eszébe.

– Jól van. Jól van Margari. Meglesz. Szavamat adom rá, hogy Hátszegi titkárja fog lenni.

– De holtig való fogytáig? Kérem alássan. Nem az ő holtáig, hanem az én holtáig.

– Igen, igen az ön holtáig.

– De hátha ő nem akarja?

– Én fogom önt fizetni; tőlem kapja rendes évdíját, a mit azonkívül ő tőle kap, az nem jön számításba. Elég lesz háromszáz forint évdíj, tartáson, szálláson kívül?

Margarinak a lélekzete elállt erre a szóra. Majd bele fulladt a mohó feleletbe:

– Méltóztatik ezt nekem irásba adni?

– Akár mindjárt, hozzon irószereket, majd én tollba mondom.

Ott aztán formaszerint szerződést kötöttek, hogy Margari úr háromszáz forint évdíjért, mi évnegyed elején pontosan helyébe fog küldetni, elvállalja azt a fáradságot, hogy mint titkár, (vagy mi?) nagyságos Hátszegi úr, mint Henriette kisasszony jövendőbeli férje oldalánál fog működni s ezért nagyságos Lapussa Demeter urat időről-időre értesíteni fogja mindazokról, a miket ott lát és hall, e kötelezettség Demeter úr halála után fiára, Jánosra, szállván által.

Demeter úr érti, hogy mit cselekszik?

Ezen okirat alá levén irva és megpecsételve, Margari úr már most egész készséggel előadá a kérdéses pensumokat, elébb nagy kegyelmű patrónusának kezeket csókolván nagyon.

Éjfélig tartott, míg azokat egyenkint felolvasá, illetőleg lefordította. Demeter úr meg volt vele elégedve nagyon; már tudniillik a fordítással, mert a szővegen egy csepp oka sem volt örvendeni.

Éjfélkor vége levén a felfedezésnek, azt mondá Demeter úr Margarinak, hogy már most menjen fel a szobájába, s reggelig – törikszakad – irja le magyarul ezeket a diák holmikat, s hogy annál éberebb maradjon, fogja ezt a tíz pengőst s hozasson magának a házmesterrel puncsot.

A nagylelkű parancsot meg is fogadá Margari s életében először annyi puncsfélét talált bevenni, hogy egész reggelig mindig danolt tőle, a mi pedig nem volt szokása; hanem azért reggelre le volt irva a fordítás: dalolva irt.

Másnap kellett Sipos fiskális úrnak a hivatalos értesítést átadni a Hátszegi iránt tett fürkészményei érdekében.

Sipos úr furcsa ember; híres, okos ügyvéd létére a Lapussa családnál, hol rendes évdíjban állt, nem töltött be minden igényt. Ugyanis neki olyan fixa ideái voltak, hogy ő olyan ügyet el nem vállal, a minek igazságos voltáról teljesen meg nincsen belsőleg győződve, mert ő nem szereti azt, ha őt valaki, akár szemben, akár háta mögött legazemberezi; aztán meg mindenféle komisz functiót sem szeretett elvállalni: holmi tönkre jutott szegény emberkéket exequalni, azok alul erővel kihúzgálni a párnát, hallgatni asszonyi és gyermeki jajveszékelést, az ilyesmi nem volt az ő kedve szerint való foglalkozás, hanem igen is: nagy uradalmak végett viselni okiratokban gazdag pereket, ragyogó replicákat diktálni, tíz-húsz ívre terjedőket; aztán hatalmasan ellenálló ellenfeleken vármegyei karhatalommal végrehajtani a törvényesen kivívott itéletet: ez már az ő birodalma volt; egyéb alávaló provinciák végett egy másik lógós ügyvédet kelle tartani a családnak, mert azokba még segédeinek sem engedte meg Sipos úr az avatkozást.

A számára rendelt órában pontosan megérkezék a Lapussa házhoz Sipos úr, természetesen gyalog, mert hogy maga lovakat tartson, annál gazdálkodóbb, – bérkocsiba pedig nem szokott ülni, mert az világbolondításnak való. Ennélfogva csizmái elég sárosak voltak. Az ifju Lapussa azért viseltetett különös ellenszenvvel Sipos iránt, mert mindig sáros csizmákban jött fel hozzájuk. Történetesen olyankor mindig esett az eső, mikor neki ott valami dolga volt személyesen. A gazdag emberek az ilyesmit nagy tiszteletlenségnek veszik; Sipos úr pedig soha sem gondolt arra, hogy ki mit minek vesz?

Pedig az egész Lapussa-család különös gálában volt erre az alkalomra, még az öreget is felöltöztették. Nagy virágos selyem hálókabátot adtak rá, a pamlagvánkosaira új himzéseket varrtak; a szobákat új padszőnyegekkel látták el, s minden ezüstöt felraktak az asztalra. Mintha Sipos úr meglátna abból valamit.

Ő régi szokás szerint most is hóna alatt hozá a szükséges irományokat, egyszerűen spárgával átkötve, nem pedig bőrtárczában, mint az újabb prókátorok, a kik szégyenlik a mesterségüket.

Jelen voltak az elfogadási szobában az öregen kívül János úr és Lángainé, egyéb senki. Henriette még gyöngélkedett, szabad volt neki az alatt a városligetbe kocsikázni, hol pompás nyári mulatójuk volt, ott kedvencz virágait meglátogatni s talán végképen elbúcsúzni tőlük. Különben ha mindjárt jó egészségben és itthon lett volna is, e felolvasásra nem kapott volna meghívó jegyet. Hiszen csak az hiányzanék, hogy a menyasszonynak az eljegyzés előtt kézbesítsék vőlegénye életirását!

Sipos urat ezúttal sáros csizmái daczára is szivesen fogadták; a két férfi ezerféle semmiségről kezdett el vele beszélni, mintha nem tartaná sürgetősnek a látogatás tulajdonképeni czélját, úgy, hogy Lángainénak kellett őket utoljára – nő létére figyelmeztetni, hogy fognának már a kérdéses ismertetéshez; úgy látszott, hogy ő volt a legnyugtalanabb azt megérteni.

Az ügyvéd tehát helyet foglalt az asztal mellett, szétbontá acta formára lapított iratait, s elkezde olvasni. A családtagok mind lorgnont ragadtak, úgy hallgaták, csak ő maga, a ki olvasott, nem használt szemüveget.

Tehát:

– Báró Hátszegi, mint a tudósítás sub litera A bizonyítja, eredetére nézve ruméliai muzulmán. Szép-apja stambuli defterdár volt…

– Kérem: mi az a defterdár? szóla közbe János úr. Gróf vagy mesterember?

– Főhivatalnok, viszonzá röviden Sipos úr; a ki többet akar a defterdári hivatalról megtudni, megtalálhatja azt Dečsy ozmanographiájában.

– Kapható az a kölcsönkönyvtárban?

Lángainé nem állhatta, hogy rendre ne utasítsa testvérét:

– Ugyan ne beszélj közbe annyi hiábavalóságot!

– Igaza van! helyeslé Demeter úr is, mire János úr hátrahúzta magát a szoba hátuljába, s az egész felolvasás alatt nem tett egyebet, mint a félszemüvegével vesződött s nagy ostentatióval rágott diós bonbonokat. Sipos úr folytathatá nyugodtan az előadást.

– Az orosz-török háború alatt, midőn a nagyvezér Péter czárt csaknem elfogá s azután ismét szabadon ereszté, jól tudjuk, hogy az orosz arany milyen erővel dolgozott. A nagyvezér mentségei közt volt az is, hogy seregét rosszul élelmezék. Ez különben rendes dolog a török hadjáratoknál; az élelmezésre kiadott erszények fele a megbizottak kezében olvad el; a mulasztás bűne legközelebb Mustafa defterdárt terhelé, ki azonban nem várta be, míg a baltadzsik a selyemzsinórral érte jőnek, hanem Jassyból, hol a bajt előre megérzé, fiával és kincseivel együtt szépen átkelt az erdélyi határszélen. Sok valószinűség szól a mellett is, hogy kincseinek nagy része nem török piaszterekből, hanem orosz rubelekből állott.

– Ezt én nem értem, mordult közbe János úr a kandalló mellől.

– Én pedig világosabban nem szólhatok.

– Csak tessék folytatni, mi értjük; monda Lángainé, gyöngyházas lorgnonjával intve az ügyvédnek.

– Mustafa defterdár itt kikeresztelkedett s naturalizáltatta magát. Fiát már mint nemes embert látjuk megjelenni az udvarnál, hol a magyar testőrségnél szolgált s a kiütött török háboruban mint ezredes-kapitány vágta hajdani atyafiait a Dunánál vitézül. Ez szerzé a hidvár uradalmat és a bárói czímet. Ennek a fia igen zsugori fösvény ember volt, kit nem hogy az udvarhoz, de még tisztességes szomszédházhoz sem lehetett elcsalni. Szüntelen nyerészkedett és a nyereség illataiban nem igen válogatott. Sok ravaszsággal jutott a verespataki aranybányákhoz, miket roppant eredménynyel tudott kizsákmányolni s uzsora és zálogvétel utján roppant birtokokat szerzett Hátszegen, Hunyad- és Fehérmegyékben, úgy, hogy mikor meghalt, csupán a kész arany- és ezüstpénzt harmincz társzekéren szállíták vadormi sziklaodujából a hidvári lovagkastélyba, melyet egyetlen fia, Lénárd, apja halála után állandó lakhelyéül választa.

Mindez adatokat a B, C és D alatti hiteles okiratok teljes bizonyossággal igazolják.

Lénárd báró ereiben igen sok nemzet vére foly már. A defterdár maga ruméliai születésű török volt, kinek hindu rabnőtől született egyetlen fia. Ez ismét a bécsi udvarnál egy fiusított lengyel grófné leányát vette el; Lénárd báró apjának egy eloláhosult magyar köznemes leánya volt a felesége, kit gazdálkodásból vett nőül; ilyenformán a nemes báró vére eddigelé öt külön nemzet tulajdonait képviseli s azoknak mindegyikéből tartott meg valamit. Gyönyörvágyó, mint egy török, pompakedvelő, mint egy hindu, könnyelmű, mint egy lengyel, legénykedő, mint egy magyar s engesztelhetlen, mint egy oláh. Ime jellemének sarkalatos hibái.

Mert hogy hibáiról beszélek legelébb is, annak oka az, hogy ezeket tartom túlnyomóknak jó tulajdonai felett. Mert:

hogy a báró gazdag ember, azt az ide E, F, G alatt mellékelt hozzávetőleges összeirások, jövedelem-kimutatás és a többi bizonyítják;

hogy a báró szép ember, azt a H alatt melléklett photograph arczképéből meg lehet itélni;

hogy a báró testileg egészséges ember, azt az I és K alatti bizonyítványok igazolják; egyik orvosától, másik vadásztársaitól levén kiállítva;

a ki ezek szerint egy férfinál egyebet nem keres, az méltán olyannak találhatja őt, a ki bármely nőt boldoggá tenni képes; hanem

megfontolván azt, hogy ugyanezen férfi szerelem dolgában nemcsak állhatatlan, de néha a bizarrságig szeszélyes, hogy tivornyakedvelő és a nevetségig inyencz;

hogy hiú, mint egy indus herczeg, kinek a feleség is csak a pompa nevelése végett szükséges;

hogy durva és erőszakos; hirtelen haragjában senkit sem kimélő, mint azt okiratok bizonyítják, melyek szerint többször halálosan megverte, a kiket épen rossz kedve útjában talált;

hogy csodálatos hajlama van a betyáros kalandkereséshez, mely épen semmi dicsőségére nem válik;

és hogy végre a hozzá legközelebb állók suttogásai szerint van valami titokszerű egész életében, vannak számbavehetlen napok és hetek, a mik mintegy hézagot képeznek nála az évben, rejtélyes események, miknek kezdetét és végét senki sem tudja; ha mindezeket összevetjük –

kénytelen vagyok végül azon őszinte nyilatkozatomat kimondani, miszerint:

egy fiatal ember, ki igazán szeretni nem tud,

egy gazdag ember, ki senkinek használni nem képes,

egy előkelő férfi, kiben semmi magasabb nagyravágyás nincs, egy oly gyöngéd, érzésteljes hajadont, minő a kérdésben forgó Henriette kisasszony, boldogítani nem képes, s én részemről, bármilyen szerencsének nevezze is a világ báró Hátszegi kezével megkináltatni, kikerülésre való szerencsétlenségnek nevezem azt. Most méltóztassék az általam igazolásul felhozott okmányokat megvizsgálni.

János úrnak a türelme végit érte; el akart szaladni; ha az öreg egész tekintélyével rá nem parancsol, hogy maradjon, ott hagyja a családtanácsot. Annál mohóbban kapott Lángainé a hallottakon; ő akart első lenni, a ki a bővebben magyarázó okiratokat átolvassa; János úr ugyan beléjök sem tekint. Sipos úr jónak látta a nagyságos asszonyt figyelmeztetni:

– Azon okmányok közt vannak olyanok is, a mik nem asszonyságok számára való olvasmányok.

– Ha olyanokra találok, azokat elhagyom.

(Bizonyos, hogy azokat fogja keresni legelébb.)

Demeter úr ez alatt egy csomagot húzott elő pamlagvánkosa alól s azt Sipos úrnak nyújtá.

– Tehát kegyed nem tanácsolja, hogy Henriettet Hátszegi báróhoz adjuk nőül. No: – jól van; – a míg mi a mellékleteket átfutjuk, legyen szives kegyed viszont ezen iratokat megolvasgatni, – hogy el ne unja magát.

Azok voltak a Margari úr által elárult penzumok – in natura.

János úr boszúsan járkált alá s fel a szobában; Lángainé nagy figyelemmel olvasott, egyik sem vette észre azt a zavart, azt a meglepetést, mely az ügyész arczán ellenállhatlanul visszatükröződött, mialatt a végzetes latin irományokat áttekinté. Fejét meg-megcsóválta, bajuszát tépte jobbra-balra, zavarultan feszengett karszékében, homloka izzadni kezdett, azt nem győzte zsebkendőjével törülni, végre átolvasta az egészet, s akkor letette valamennyit maga elé az asztalra, s eszméletlenül rámeredt, mint a kinek e pillanatban az esze nem tud tanácsot adni.

Épen ekkorra készült el Lángainé is az olvasmánynyal. Ő ellenkezőleg egészen fel volt izgatva; olvasás közben nem állhatá meg, hogy olykor fel ne sóhajtson: – a szörnyeteg! a gyalázatos! – Ez igen ingerlő olvasmány volt.

Demeter úr azzal mulatta magát, hogy hol az egyik olvasó, hol a másik arczát szemlélgeté; itt az izgalom, amott a levertség nőttön növése igen mulatságos ellentét volt egy harmadik nézőre nézve.

Mikor minden papiros bevégzé hatását, akkor csendes, szelid hangon szólalt meg: – nos? tehát mi véleményed van e tárgyban, leányom?

Lángainé összecsukta szemüvegét, mint ki véleménye helyességéről bizonyos s nem késett felelni.

– Báró Hátszeginek nem egy Lapussa Henriette kisasszonyt, de egy jó indulatú cselédet sem adnék nőül.

– De magad hozzá mennél, mordult közbe mérgesen János úr; a mit nem vett számba senki.

– És ön, ügyész úr? kérdezé Demeter, Siposhoz fordulva.

– Én? szólt a becsületes férfi elfogult, bánatnyomta hangon. Én azt tanácsolom, hogy a kisasszonyt minél előbb nőül kell adni a báróhoz.

Lángainé karikára nyílt szemekkel tekinte rá:

– Azok után, a mik ez iratokban vannak?!

– Nem. Azok után, a mik e másik iratokban vannak.

– Mik azok? kiálta odarohanva Lángainé s nagyon boszankodott, mikor a felmarkolt iratokban csupa latin dolgokra akadt. Annyit látott, hogy ezek Kálmán penzumai, s nem értette az összefüggést.

– Kérem az iratokat vissza, szólt Demeter úr, száraz kezét eléjük nyújtva. Még most kellenek. Itt vannak nálam fordításban is. Tehát ön is azt hiszi ügyvéd úr, hogy Henriettenek jó lesz a báróhoz nőül menni? No, azon a napon, ha megérjük, a mikor Henriette az oltárhoz lép Hátszegi Lénárddal, – ezen firkákat önnek fogom ajándékozni. Addig nekem kellenek!… Tetszik engemet érteni?

Sipos úr egészen le volt verve; nem volt semmi kedve valakivel vitatkozni többé: ily gonoszul még nem vesztette el perét soha. Lángainé még ostromolni akarta kérdésekkel, de ő nem állt neki helyt, vette a kalapját, köszönt és elsietett.

Lángainé azután apjához fordult; mi okozta e meglepő változást? minő csoda-iratok azon látszólagos semmiségek? minő titkok azok?

Demeter úr rajtok feküdt, nem adta ki őket: – olyan emberek titkai, a kikre nézve nagy baj és nagy szerencse, hogy el vannak árulva. Meglehet, hogy soha sem fogjátok megtudni.

– Összefüggésben állanak ezek Henriette férjhezmenetelével?

– Egyenesen kényszerítenek rá.

– Szegény leány! sóhajta fel a delnő.

– Kár, hogy nem áldozhatod fel magadat érette; szólt közbe csufondárosan János úr, kit a várt diadal ingerkedővé tett.

– János! szólt hozzá Lángainé, hideg, neheztelésteljes arczczal, melynek fehér márványa alatt több harag rejlett, mint egy háborgó tengerben. Már többször mondád szemembe e rossz élczet, ha még egyszer ki találod mondani, soha ez életben többet nem szólunk egymáshoz – s ha egyedül lennénk is egy börtönbe bezárva.