Part 30

Most ezt sem folytathatta soká; a hosszas sietős útban ki volt fáradva már, nem birták lábai, kénytelen volt ledűlni pihenni a nyugágyra.

Néhányszor végigborzadt ott fekve s olyankor erősséget keresett szívének abban a gondolatban, hogy mégis jobb itt, az ismeretlen puszta lakban, a meggyilkolt ember kisértetes tanyáján, mint volna otthon; s inkább jőjjenek a föld alul a hideg rémvilág nyugtalan kisértetei s üljenek oda ágya mellé és mereszszék rá halottszemeiket, minthogy találkozzék egykori kedvesével férjének házában, és egy födél alatt töltsön vele egy örökre megátkozott éjszakát. Ennél a gondolatnál elnyomta az álom – a kín.

Mintegy félóráig alhatott, nyugtalan, látványokkal háborított álmot; akkor egyszerre felriadt.

Úgy tetszék, mintha távoli kiáltást hallott volna. Tán csak álmában képzelte azt hallani s oly rémes volt, a mit álmodott, oly félelmes a hang, a mit hallott, hogy felébredt rá.

Hallgatózni kezdett. Éjfél után olyan nagy hangja van minden nesznek.

Azt képzelé kivenni a mély csendben, hogy sebesen közeledő lépések hangzanak.

Ismét egy kiáltás! mint egy üldözött vadé, mint egy megsebesült farkasé.

Most már nem álmodott; ezt már világosan hallá. Látta, hogy hol van; a holdvilág besütött az ablakon, mind a három szobában végig látott.

Egyszerre a kert felőli ablakon, honnan a hold bevilágított, egy sötét alak jelent meg, mely a holdvilágot egy perczre elfogta.

Ez alak keresztülugrott az ablakon, s lihegve futott két szobán keresztül, be a harmadikba, a hol a fegyverek álltak.

Henriette látta őt ágya előtt elfutni, hallotta fáradt lihegését, – és megismerte azt.

– – Ez volt a Fatia Negra! ez a Fatia Negra háza.

S még ez nem volt minden.

A Fatia Negra nyomában rohant egy másik rém, kivont karddal kezében; annak az arczában pedig felismerte Vámhidy Szilárdot.

És e rémlátásra sem birta eszméletét veszteni, a mi olyan jó lett volna rá nézve. Kiáltani akart rájuk: lihegve nyögé: «ne! – ne! – ne!» – vagy csak képzelte tán, hogy mondott valamit, a hogy mélyen álmodók szokták képzelni azt; s a mellett világosan látott mindent, a mi tőle néhány lépésnyire történt.

A Fatia Negra beugrott a fegyverterembe s lekapott egy pisztolyt a falról.

Szilárd az ajtó küszöbén állt.

– Megállj! kiálta rá a Fatia Negra rikoltó hangon. Házamban vagy és meghalsz.

Szilárd nem méltatá őt válaszra, előbbre lépett.

– Uram, megálljon ön egy szóra, szólt ekkor halkabb hangon a Fatia Negra, csaknem rekedten, alig hallhatóan. Ön engem megsebesített; ön engem idáig üldözött. Most kezemben van az ön élete, megölhetem, ha akarom. Alkudjunk meg: én nem ölöm meg önt, ön nem üldöz engem tovább. Ön visszafordul innen, s azt mondja, hogy nem birt utolérni. Én önnek esküszöm a halálra, holnap huszezer aranyat fogok küldeni.

Szilárd megvető hidegséggel mondá:

– Add meg magad, én nem alkuszom.

– Nem alkuszol? Te nyomorult féreg! Homlokod a pisztoly szája előtt, egy billentése ujjamnak s fejed szét van hordva, s te még ellenem mersz törni. Akarod-e a fejedet megtartani?

– Én a te fejedet akarom elvinni, szólt Szilárd és még egy lépést tett a kalandor felé.

– Az én fejemet? Hahaha! Ezt a fejet, te? ezt a fejet itt? No hát nesze!

E pillanatban egy átható sikoj rezzenté meg a két halálra küzdő ellenfelet, a mellékszobában egy fehér alak omlott végig a földön.

A másik perczben eldördült a fegyver s a Fatia Negra – élettelenül hanyatlott a szőnyegekre vissza.

A mikor azt mondá kaczagva: «no hát nesze!» a mikor az a sikoltás hangzott: akkor ő a pisztoly száját hirtelen saját szájába fogá, úgy süté el; az erős töltés szerteszét hordta fejét; Szilárd egy meleg véresőt érzett magára aláhullani.

A Fatia Negra csakugyan nem adta oda fejét. A lövés semmivé tette azt.

Sohasem tudta meg senki, hogy ki volt a Fatia Negra?

AZ EGYEZKEDÉS.

Lapussa János úr már hetedszer izent Sipos fiscálisnak, hogy látogassa őt meg s mindannyiszor azt a választ kapta vissza, hogy az ügyvéd nem mehet. Mikor jöhet hát? Azt nem tudja. Végre azt izente vissza, hogy se ma, se holnap, sem az esztendő semmi napján nem mehet hozzá.

Sipós úr letett minden összeköttetésről a Lapussa-családdal ama fatalis örökösödési per óta, melynek védvei és ellenvédvei egytől-egyig abban álltak, hogy a pörös felek mennyi rosszat mondhassanak el egymás személye felől. Az ilyesmi pedig nem volt Sipos úr izlésére.

Föltette magában, hogy semmiféle tanácscsal sem fog szolgálni többé sem az egyik, sem a másik félnek, kik a kiméletlenséget oly tökélyre vitték mindkét oldalról, hogy saját ügyvédeik kezdték restelni a dolgot.

Legjobban bántotta a puritán érzelmű férfiut az, hogy a legtöbb botrány a meghalt Lapussa Demeter nevének jutott ki. Ő sem szerette ugyan az öreg urat, vele is sokszor méltatlanul bánt, tiszteletdíjával adós maradt, büszkeségével sértegette, háta mögött rágalmazta; de ő azért sohasem birná magára venni, hogy egy halottról rosszul beszéljen: De mortuis aut bene, aut nihil.

Hanem fenmaradt számára mégis egy szerep ez ügyben: Kálmán védelmezése; e lakhely nélküli ifjunak volt ő törvényesen kinevezett védője s János úrnak e minőségben sokkal sajgatóbb ellenfele, mint maga Lángainé.

A hetedszeri hasztalan kéretés után maga jelent meg János úr Siposnál.

Gyász volt a kalapja mellett; igen szomorú arczot iparkodott mutatni.

– Nem jött el ügyvéd úr én hozzám, én magam jöttem. Pedig igen fontos ügyben akarok kegyeddel beszélni. Hallotta már?

Sipos nem tudta, hogy mit kellett volna neki már hallani.

– Látja ezt a kalapom mellett? szólt János úr érzékenyen, a felkötött gyászra mutatva.

Sipos úr azt gondolta, hogy János úr megint a meghalt Demeter urat kezdi el gyászolni.

– S csakugyan nem hallotta még? Szegény sógorom, szerencsétlen Henriette.

– Nos, mi történt?

– Hátszegi a Marosba fulladt.

– Lehetetlen! Hiszen kitünő úszó volt.

– Úgy történt, hogy paripája elragadta, a zablája kettétörött, nem fékezhette meg; mikor Hátszegi látta, hogy a ló a magas partról leszökik a vízbe, le akart ugrani a nyeregből; azonban sarkantyúja szerencsétlenül a kengyelbe akadt, s a ló magával rántotta őt a magasból a folyóba. Ott a vízben fejjel lefelé, lábbal fölfelé, hasztalanul erőlködött magán segíteni; a megbőszült paripa átúszott vele a túlpartra, szüntelen maga után hurczolva a szerencsétlent, s mire a tulsó partra ért, úgy összerugdalta a fejét, hogy arczára sem lehetett ráismerni többé. Ma egy hete temették a hidvári családi sírboltba; csodálom, hogy kegyednek nem küldtek a halotti jelentésből.

– Hm, ez elég nagy – (azt akará mondani Sipos úr: «szerencsétlenség», hanem azután csak nem mondott semmit).

– Szegény Henriette! szólt nagyot sóhajtva János úr: ilyen fiatalon özvegységre jutni! s olyan derék, szeretett férjet veszteni el és olyan szomorú halállal! Igazán sajnálatraméltó! És a mi legsajnosabb, senkije sincs, a ki vigasztalná.

Sipos úr igazán el nem tudta gondolni, hogy mit akar ez most?

– Igazán, a szívem hasad meg érte, tessék elhinni, fiscális úr, – ha meggondolom, hogy holmi nyomorult pénzviszonyok minket abba a sajnálatos helyzetbe hoztak, hogy egymástól ennyire elidegenedtünk; de nem én vagyok az oka; azt tetszik tudni, hogy nem én vagyok az oka.

Sipos úr köhögött és nem bizonyított semmit.

– Hiszen, ha én hozzám szépen szóltak volna; ha például Henriette csak egy levélben ennyit irt volna: – kedves bátyám; ámbátor szeretett nagyatyánk minket egészen kirekesztett, de mindazáltal remélem önnek rokoni szívétől, hogy nem kiván bennünket ilyen nagy mértékben büntetni; – no, tudja: valami ilyesfélét, hát hiszen én sem vagyok tigris! az én szívem sincsen kőből. Nem tetszik azt hinni, pedig igazán mondom, úgy van. Én már egészen rászántam magamat, hogy az öreg úr végrendelete daczára is a kerekvári dominiumot átengedem Henriette hugomnak.

– Mert több rá a költség, mint a jövedelem.

– No, ne tréfálózzék fiscális úr. Én rokonaim irányában sok áldozatra voltam képes. Engemet félreismer a világ. Engem fukarnak hisznek, kapzsinak; pedig ha a szívembe láthatnának.

– A miket tett uraságod, azok nem igen bizonyítanak rokonai iránti jó indulata felől.

– No hát, miket tettem?

– Olvassa végig a perét ellenük, s eszébe fognak jutni.

– Annak mind Lángayné volt az oka. Arra haragszom. Azzal nem békülök ki. Az nagyon bántott engemet és édes atyámat. Azt bizonyította ellene, hogy őrült volt.

– Bámultam a hidegvért, a mivel ezt tudta tenni. De ön nem ő rajta állt boszút, hanem testvére árváin; a kik önt és atyját nem bántották, a kik önnel nem is pereltek, a kik öntől nem követeltek osztályrészt és a kik – engedje ön ezt nyiltan kimondanom – mindazokban a vétségekben ártatlanok, a miket ön rájuk fogott.

János úr kényelmetlenül fészkelődött helyén.

– Mert, hogy védenczem ama váltóhamisítási ténybe mily ármánynyal, milyen cselszövénynyel vonatott bele, azt uraságod maga legjobban fogja tudni.

– Csak nem hiszi fiscális úr, hogy én nekem valami egyetértésem lett volna azzal a rossz emberrel, a ki őt ebbe belevitte?

– Az a rossz ember önnek megbizottja volt.

– De én azt tagadom.

– Tudom. Csakhogy a mi bizonyítékaink erősebbek az ön tagadásánál.

– Egyet mondok uram: azt tudja ön, hogy én gazdag ember vagyok.

– Tudom; én nem törődöm vele.

– Önnek védencze pedig földönfutó, szegény. Hisz ön a birák megvesztegethetlenségében?

– Hiszek a világos igazság kényszerítő hatalmában.

– Ha én akarom, ez a per elhúzódhatik húsz esztendeig.

– Az a per, a mit Lángayné kezdett ön ellen, elhúzódhatik a világ végeig, ahhoz én nekem semmi közöm. Vajjon ő nagysága almásszürke fogaton jár-e, avagy rézderesen? az nem az én bajom; hanem az a másik per, mely az én védenczemnek, a ki semmi más, mint egy vándor komédiás, tisztára fogja mosni a nevét, az el fog dőlni igen rövid időn, s annak az eredményét meg nem vásárolja ön valamennyi dominiuma árán.

Ilyesmit mondhattak már mások is János úrnak, mert nem válaszolt rá semmit az ügyvédnek.

Egyszer csak felkelt s azt mondá Siposnak:

– Tudja ön, mit? Dobjuk a tűzbe ezt az egész pert. Én egyességet ajánlok. Megvallom igazán, hogy czudarul benne ülök a tintában. Kénytelen vagyok önhöz, mint ellenfelemhez folyamodni. A váltó ügye biróság előtt van, az a semmirekellő rám vall; maholnap tárgyalás elé kerül az egész; iszonyú skandalum lesz belőle, kiirják az ujságokban, még tán el is itélnek; mert minden ember irigy rám azért, mert gazdag vagyok.

– No én nem.

– Nem is kegyedről mondtam: mások azok. És én már most nem látom, hogy merre meneküljek ki ebből a kelepczéből, a miből szívesen szabadulnék, csak bele ne keveredtem volna.

– Jó. Én tudok egy módot önt kisegíthetni a hinárból.

– Közölje velem, szabjon feltételeket tetszése szerint, én látatlanban aláirom.

– Tehát önt megmenteni az az egy mód van, ha Henriette maga jószántából azt fogná mondani, hogy a sokféleképen vitatott váltó még sem hamisított, hanem az ő valódi aláirásával van ellátva, azt kifizetné s megsemmisítené, s ezzel megszünnék ön ellen minden vádkereset alapja.

– Felséges gondolat! kiálta János úr, felugorva helyéből. Hogy megenné a szurkot az az átkozott Margari!

(Margari baja jutott legelébb is eszébe, annak örült legjobban.)

– És most halljam a kegyed részéről való feltételeket.

– A föltétel csupán csak egy: a harmadik testvér gyermekeinek «teljes» kielégítése.

– Tökéletes harmadrészbeli osztály? Semmi leengedés nélkül?

– Azon alul nem alkuszunk.

– Jó, azt mondtam, hogy mindenbe beleegyezek és nem vonom vissza: Henriettenek és annak a rossz fiunak legyen meg a maga szerencséje. Mit kell legelébb is tennem?

– Legelébb is azt a negyvenezer forintot elküldeni a bárónénak.

– Micsoda negyvenezer forintot?

– A mivel ő a váltót be fogja váltani, ha egyszer aláirását elismeri rajta.

– De hisz azt mi úgy is megsemmisítjük; csak nem hiszi kegyed talán, hogy én kifizettetem vele a váltót, miután aláirását elismeré?

– Én mindenre tartozom gondolni.

– No hát legyen meg. És azután?

– Az engedménylevelet alá fogja irni kegyed, melynél fogva testvére gyermekeinek az atyjukról maradt uradalmakból a zöldhalmit és örökvárit átbocsátja.

– Köztünk mondva, ezek a legjobban jövedelmezők.

– Tehát adjon nekik pénzt.

– Az nagyon derangirozna.

– Tehát adjon nekik bécsi és pesti házakat.

– Azokra meg büszke vagyok.

– Hát akkor gondoljon ki valami mást.

– No jól van, majd holnapig meggondolom.

Azzal vette a kalapját János úr és eltávozott.

Másnap várta vissza az ügyvéd, és azután várta még két hétig; feléje sem jött. Egyszer a birósághoz ment tudakozódni s bámulva hallotta, hogy báró Hátszeginé nyilatkozata már megérkezett a felől, hogy a beperelt váltón az ő saját aláirása van.

János úr tudniillik azt tette, hogy a mint Sipostól kicsalta a jó tanácsot, rögtön postakocsit vett, sietett Hidvárra, ott unokahugával személyesen beszélt e tárgyról. A szegény nőnek sokkal ziláltabb volt a lelke, minthogy arra tudott volna eszmélni, hogy mit tegyen. Ráhagyta magát venni mindenre; elfogadta a János által ajánlott uradalmakat; mit érdekelte őt, hogy melyik mit jövedelmez s irásban ismeré el, hogy a kérdéses váltó az övé.

Sipos úr egy cseppet sem csodálkozott rajta, mikor egyszer csak jött a megbízás a báróné jószágigazgatójától, hogy azt a kérdéses negyvenezer forintot fizesse ki valami pesti üzérnek.

Tehát Henriettenek a saját szívességtételét még meg is kellett jó erősen fizetni, a hogy azt Sipos jó előre tudta.

Henriette nem sokat törődött azzal.

VÉGSZAVAK.

Henriette kiegyezése nagyon megharagítá Lángaynét. A háládatlan teremtés! Én pört kezdek az öreg végrendeletének megsemmisítésére, én védem az ő jogait is, s ő szépen cserben hagy, mikor már János bátyánk kényre-kegyre megadni kénytelen magát; kiegyezik vele, ki hagyja magát holmi potomsággal fizettetni, mielőtt engemet megkérdezett volna. De még nincs bevégezve a számadás. Ő elismerte a váltó érvényességét s ki is fizette azt; a törvényszék nem üldözi tovább Margarit, szabadon bocsátják, mint olyan bolondot, a ki nem tudja, mit beszél? De egyről elfeledkeztek! Hát Kálmán vallomása micsoda? Nem elismerte-e a fiú biró előtt, hogy Margari biztatására váltót hamisított? Csak várjunk egy kevéssé. Majd elő fog jönni a földönfutó, ha egyszer meghallja, hogy van valami öröksége, a miben osztoznia kell, ott fogja hagyni a falusi ponyvakomédiázást s itt terem Henriettet meglátogatni. Akkor aztán majd előfogjuk őt, hogy világosítsa fel ama váltó történetét, s meglátjuk, hogy nem támad-e abból János barátunkra nézve egy kis kelepcze? Mert meg kell neki törni, ha mind a ketten tönkre megyünk is miatta.

Azonban a legvalószinűbb pontban csalatkozott. Kálmán úrfi nem tünt elő az átengedett nagyapai örökség hírére sőt még csak hírt sem hallatott magáról.

Pedig Henriette mindent elkövetett, hogy őt haza édesgesse. Valóságos szerelmi nyilatkozatokat közlött valamennyi hazai hírlapban «egy eltünt testvérhez, kit nővére tárt karokkal fogad, ha visszatér». Semmi eredménye sem lett. Pedig lehetetlen, hogy ne olvasta volna valamelyikben? Szinész, és ne tudná, hogy mi van a hirlapban?

A névszerinti utánajárás nagyon áldatlan muka volt; a szinpadon nem donatio útján kapja az ember neveit, hanem fog magának egyet via facti, s ha megunta, odább ád rajta. Ma Babérossy Leánder, holnap Fellegváry Ákos. Ki akadna fel rajta?

Következtek a hivatalos köröztetések: Egy ilyen és ilyen ifju kerestetik, a ki hírt tud felőle adni, kap ennyi meg ennyi jutalmat. Ez is mind sikertelen volt; mintha a szinész nem tudna magából minden hónapban más alakot növelni?

A sok sikertelen keresés után végtére egy napon kap Lángayné egy levelet, melyben nagyon hibás asszonyirással ez volt foglalva: «Méltóságos asszonyság! Azon bizonyos szinész úr, a kit méltóztatik keresni és jutalmat kitűzni a fejére, a ki megtalálja, fájdalom, nálam volt két hónapig és két hétig koszton és kvártélyon, és fájdalom, ez idő alatt egy krajczárt sem fizetett, kellett volna pedig nekie fizetni hét forintot a szállásért, nyolczat az ebédért, hármat a mosásért, váltóczédulában, ugyancsak a patikakontót is én fizettem érte négy forintokat és harminczkilencz krajczárt, mint szinte a papnak és a sírásóknak is, meg a szemfödélért és koporsóért, összesen tizenhárom forintokat, mert tetszik tudni, az ifjúcska, fájdalom, meghalálozott, és még a keresztfát is én tétettem neki, akkor mondta meg, hogy mi nevet kell rátétetni; az is két forint volt váltó. És így összesen negyvenhat forint és huszonöt garas, a mit méltóztassék nekem megküldeni, mert én szegény özvegy vagyok és nem tehetek róla, hogy az úrficska meghalt; bizony kolerában halt meg. Alázatos szolgálója: Gyűriné, fehér kenyérsütőné Kis-Pércsen.»

Világos volt előtte, hogy ez Kálmánnak saját mívelte tréfája és semmi kétsége nem volt a felől, hogy ha ő Kis-Pércsre elutazik, ott a földönfutó rokont okvetlenül felfogja találni, még pedig a legjobb egészségben.

Nem restelte a hosszas utazás fáradságát; azonban mennyire meg volt lepetve, midőn a vendéglőben legelső kérdezősködésére azt tudta meg, hogy a kérdéses szinházigazgató csakugyan meghalt és el is temették, adós is maradt, nemcsak Gyűriné asszonyomnál, hanem a korcsmában is mindenféle spirituosumok árában.

Ugyanezt a választ hallotta mindenkitől, a kit e tárgyban megkérdezett; már tudniillik, hogy mindenki megegyezett abban a válaszban, hogy az úrfi meghalt és neki is adós maradt. Végül a pap és legvégül a sírásó is ezt bizonyíták: nekik is adós maradt az utolsó tisztességtételért.

Lángaynénak meg kellett a szomorú tényben nyugodnia; Kálmán adósságait egyébiránt nem fizette ki, sem egyszerű keresztfácskája helyébe sírkövet nem emeltetett. Rossz fiu volt, nem érdemelte meg.

És ezuttal tökéletes igaza volt Lángaynénak, mert Kálmán úrfi csakugyan nem érdemelt nagynénjétől egy jó szót sem. Hinné-e valaki, hogy a gézenguz oda qualificálta magát, hogy még ez a meghalása is csak komédiából történt? Miután annyira eladósodott ott helyben, hogy minden megszökési kisérlete dugába dőlt, mert a cerebreusok éjjel-nappal rálesettek: azt gondolá ki, hogy háziasszonyával egyetértve, magát halottnak hirdeteté ki, egy festett koporsóba belefeküdt, s mielőtt a koporsó fedelét rászegezték volna, kiosontott belőle, s míg hitelezői sírva kisérték ki a temetőbe, azalatt ő a város másik végén nevetve és dudolva ballagott ki a széles világba.

Meglehet, hogy e tréfára egyéb oka nem volt aprólékos adósságainál; mert ha rokonait akarta vele megkínozni, az ugyan kegyetlen ötlet volt egy olyan fiatal szívtől.

Lángaynénak nem maradt más hátra, mint a hosszadalmas örökösödési pert folytatni János ellen. Alkuról szó sem volt közöttük. Abba belevénültek. Lángayné annyit költött már a perre, hogy férjéről öröklött vagyona csaknem ráment. Nem tartott már sem kocsit, sem nagy házat, két szobácskában megfért s nem járt sehova és viselte a negyedévi divatot, csakhogy perét folytathassa.

Tíz év telt bele, míg annak vége lett.

János úr vesztett. A hétszemélyes tábla megerősíté az itéletet, melyben Lapussa Demeter elmeháborultsága ténynek van elfogadva s az általa tett későbbi végrendelet érvényteleníttetik, fennhagyva az elébbi rendelkezéseit.

Szegény gazdag ember! Még holta után is üldözte az az eszme, hogy ő gazdag! Életében egy lélek sem volt, a ki szerette volna, azért, mert mindenki félt tőle, s halála után még békés emlékezetének sem hagynak békét, bebizonyítják, hogy elmeháborodott volt, s itéletet mondatnak rá.

Hiszen az itélet igazságos volt.

Hanem már mégis, egy szegény ember ha szemét behunyta, biztosítva van azon kis fejfácska által, melyet fejéhez leásnak, hogy számadásai be vannak végezve s róla többet rosszat nem beszélnek, míg a gazdag embert meg nem óvta a carrarai márvány, melylyel hamvait lenyomtatták, hogy fel ne hurczolják a sírból; halottan a törvény elé ne állítsák és árnyékára sáros lábakkal ne tapodjanak.

Szegény gazdag ember!

János úrra e pör elvesztése rettenetes csapás volt. Egy milliót kellett neki rögtön kifizetni testvérének.

Igaz, hogy maradt még neki több mint ugyanannyi, de mégis: egy milliót birni csak, rettenetes gondolat arra nézve, a kinek már volt kettő!

Addig is sovány volt és két rét görnyedve járt; ez a per, ez a csapás egészen kiszárítá; valami lassú sorvasztó baj lepte meg. Makszika is sok szomorúságára volt, a nagy kényeztetéstől elcsenevészült, nyomorék lett belőle, a birodalom minden orvosi fakultása gyakorolta rajta tudományát remekben, de nem tudott belőle embert csinálni; hanem azért János úr sohasem a maga, sem a fia betegségéről nem panaszkodott. Ha valami részvevő lélek találkozott vele s kérdezé, hogy van? nem aranyerét vádolta; nem mondta, hogy köhög, hanem azt felelte: «koldus vagyok, tönkre vagyok téve, az a bajom; hogy is volna bennem vér, mikor ilyen eret vágtak rajtam: egy milliót kellett kifizetnem! egy milliót. Végem van, el vagyok pusztulva. Csodálom, hogy még élek; más ember belehalt volna. Egy milliót raboltak rajtam.»

Szegény gazdag ember! Mennyire fájt neki az, hogy testvérének ki kellett adnia örökségi részét. Mennyire haldoklóvá tette az a gondolat, hogy most már csak felényire gazdag, mint azelőtt volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gróf Kengyelesyné mindvégig megtartá könnyű kedélyét; férjének most sem lehet rá semmi panasza; kivált mióta a huszártiszt nyugalmaztatta magát s állandóul Aradon vette lakását. A cselszövény olyan finomul volt szőve, hogy az illetőnek mindeddig még a nevét sem tudtuk meg.

Szilárd nevezetes pályakört tett, de melynek esélyei más időszakba vágnak át már s ez egyszerű történet fonalain kívül esnek.

Sohasem házasodott meg. Kengyelesy és a hozzá hasonlók gyakran évődtek vele, hogy most már özvegygyé lett az egykori ideál, miért nem iparkodik mellé jutni, jó parthie volna ám az; ő ezt hasonló tréfás modorban szokta rendesen elűzni; hanem egyszer, midőn Kengyelesyné komolyan előhozta, hogy miért nem közelít Hátszeginéhez, ő bizonyosan mondhatja, hogy Henriette most is sóhajtva gondol egykori kedvesére, hogy kegyetlenség tőle annyira kerülni a szegény asszonyt, akkor azt felelte Szilárd:

– Én nem vagyok az, a kit ma elvetnek és holnap fölvehetnek.

Többet aztán nem hozta neki elő a grófné Henriettet

És ki tudja, nem lett volna-e közöttük olyan szent akadálya a sorsnak, a mi alól semmi szentszék őket föl nem mentheté? Ki tudja, miért volt jó Szilárdnak úgy kerülni minden találkozást – Hátszegi özvegyével?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Henriette maradt mindenesetre a legboldogtalanabb. Huszonhat éves korában már öreg asszonynak lehete mondani. Idegei uralkodtak rajta ébren és álmában, a legkisebb zörejre reszketés fogta el, ha az ajtót nyílni hallotta: felijedt. Már huszonnégy éves korában felhagyott vele, hogy előtünedező ősz hajszálait kitépesse, mert már akkor nagyon sok volt a fehér!

Az emberek társaságában nem találta szórakozását, a közmulatságokat kerülte; legtöbbször otthon ült bezárkózva abba a félreeső szobában, melynek fél falát már befutotta a sokáig élő asclepias. Ez az egy ismerőse volt még, a ki el nem hagyta. Szerencse, hogy ennek oly szívós az élete; mert ha ez is kitalálna veszni, az sem volna, a kihez beszéljen.