Part 3

Megrázta a fejét, egyet rántott a vállán, mint a ki nem is reméli, hogy megértsen valamit a dologból. Egyszer azonban szemei véletlenül összetalálkoznak Henriettéivel. Az a zila tekintet a leány arczán első pillanatra feltünt előtte, a másik pillanatban már tudta, hogy testvére mit akar? a harmadikban pedig többet tudott, mint ő.

Az első pillanat elárulá neki, hogy Henriette hamarább megértette János szavait, mint ő; a második azt, hogy János Henriette számára hozott vőlegényt; és a harmadik azt, hogy Henriette azt a vőlegényt utálja.

– Kérem, missz Kleerri, fogjanak a zongoraleczkéhez, Henriette mindent elfelejt, a mit tudott.

A missz és Henriette szót fogadtak, s eltávoztak a harmadik terembe; hanem ezúttal a missznek a szokottnál is több baja volt a kisasszonynyal, a ki nagyon hibásan játszott.

Mikor egyedül maradtak, Lángainé szokott csendes, leptető hangjával szólt oda Jánoshoz:

– Tán csak nem Henriettet akarod férjhez adni?

– No és miért nem?

– Mert még gyermek, mert még iskola kell neki, nevelőház, nem férjhezmenés; öt esztendeig: érted? ötig ráér kérő jönni a Lapussai házhoz. (Itt egy éles oldal-tekintetet vetett Demeter úrra, ki kényelmetlenül fordult fekhelyén jobbról-balra, a mint leánya saját szavait ismétlé előtte.)

– Ah, persze! Henriette már tizenhat éves.

– De gyönge, beteges, idegbeteg…

– Mint asszony egészséges lesz.

E massziv észrevételt Demeter úr is jónak látta megerősíteni.

– Te is olyan beteges voltál, mikor férjhez adtunk.

– S milyen boldog voltam azóta, ugy-e? válaszolt rá szemrehányólag az özvegy.

– Igen, de a báró igen derék férfi! (ezt is az öreg mondta, értette alatta: nem olyan nyomorék, mint a te férjed volt).

– Vagy úgy? tehát ez az a mexikói vőlegény, a kit János igért, hogy a nagypapa mankóit kapja, úgy szalad eleibe? akkor ki akartad Jánost kergetni a szobából e szavakért…

A két férfi azt látva, hogy az asszony nagyon szegletbe szorította őket, közönséges emberek szokása szerint, azzal szerze magának menekülést, hogy egyszerre ordító hanggal támadt rá mind a kettő, duettben kiáltva:

– Mit akarsz te? mit akarsz?

Lángainé kerekre felnyitotta a szemeit, úgy nézett rájuk, ezzel mutatva, hogy a nagy hangkifejtéstől meg nem ijed.

– Mit akarsz?

– Olyan nagyon kiabálni semmiesetre sem, mint ti ketten, hogy földszint és a második emeletben is meghallják, mit beszélünk? és ha ti nektek semmi egyéb szándékotok nincsen, mint Pauline, meghalt testvérünk egyik gyermekét lerázni nyakatokról, akkor ennek sem akarok ellentmondani. Szegény Pauline, mindig azt mondta, hogy ha meghal, a leányát én rám hagyja. Én mindig azt mondtam rá, hamarébb meghalok én… Jól van János, jól van.

– De én meg nem foghatlak! kiálta közbe János mentegetőzve, én nem tudom, mi bajod. Ha én Henrietteről így gondoskodom, ha én megismertetem egy derék, gazdag, szeretetreméltó főnemes úrral, a ki el akarja venni, a ki által egész családunk emelkedni fog, hogy neked ez ellen mi kifogásod lehet? azt én meg nem foghatom.

– Úgy van! erősíté Demeter úr is, fekhelyén felülve, hogy bátrabban harczolhasson. Mi oka lehet ezt ellenezni?

– Én nem ellenzem. Csupán bámulok rajtatok, kik mint valami gyermekek, minden órában változtatjátok a véleményeteket. János tegnap sehonnainak nevez egy embert, elmegy, hogy kihíjja párbajra s visszahozza mint kedves barátját s unokahúga kérőjét; te papa egy óra előtt iskolába akarod küldeni a gyereket s most arra gondolsz, hogy férjhez add…

– De hát leczkézni akarsz te minket? Kiálta közbe durván az öreg úr.

– Azt nem, viszonzá Lángainé rendületlen nyugalommal, minden szótagnak egy kimért fél másodpercznyi időt engedve, hanem annyit mégis megvárok tőled, mint nagyapától, mint Lapussa Demetertől, hogy ha unokádnak kérője akad, elébb utána járatsz, hogy ki az és mi az? mert János barátunk csalatkozhatik, a midőn azt hiszi, hogy kedves barátja szeretetreméltó gazdag főúr. Az, hogy szeretetreméltó, derék ember-e? nem tartozik rád, de azt csak mégis tudnod kell, hogy mint áll? mert lehet valakinek kastélya, vára és azért lehet fülig adós. Ilyen esetben, ha főúr, annál nagyobb baj neked, mert annál nagyobb követelései lesznek irányodban. Egy családunkba jött ruinált báró neked nagyon sokba kerülhet.

János elsárgult a méregtől; alig találta meg, hogy mit mondjon ellene?

– De hogy állíthatsz ilyet valakiről, a kit nem ismersz?

– De a kit te sem ismersz.

– De én jól tudom…

Itt már Demeter úr is közbevágott; ezúttal Matildnak volt előtte igaza. Le is feküdt mindjárt megint hanyatt, onnan itélt.

– Te nem tudsz semmit, János. A mit te tudsz, azon el nem indulok. Ebben Matildnak igaza van. Majd elhivatjus Sipos urat, a fiskálist; ő ért az ilyenhez, ő majd utána jár és megtudat velünk mindent; azt meg kell tudnunk, hogy a báró mint áll!

Erre János felugrott; csaknem ríva fakadt mérgében, s egy dühös oldalpillantást vetve Lángainéra, megesküvék, hogy most rögtön rohan egyenesen Hátszegihez s megmondja neki, hogy többet soha be ne tegye a lábát ehhez a házhoz! de még őtet magát sem egyhamar látják meg ebben a szobában, azt tudja!

Persze, hogy másnap karonfogva hozta a bárót látogatásra s azontúl mindennap kétszer jött látogatni Hátszegi; lassankint megosztotta figyelmét az özvegy és a fiatal leány között, utóbb határozottan az utóbbira fordítá kitüntetéseit. Mindennapos vendég lett a háznál.

Hanem azért akármilyen mindennapos vendég volt a háznál a báró, titokban ki voltak adva az utasítások, hogy tekintetes Sipos úr tudja meg hegyéről tövére, vajjon voltaképen csakugyan olyan derék ember-e ő intensiv értékben is, a milyennek kívülről látszik? értsd: a kamatját költi-e, vagy a kapitálist?

MIRŐL GONDOLKOZNAK A GYERMEKEK?

Két hét mulva mindenki el volt ragadtatva a báró személyes kellemei által.

Azt meg kell neki adni, hogy igen kellemes társalgó; mindig vidor, eleven, élczes és bátor; az öreg urat sokszor megnevetteti; Demeter úr alig várhatja már, hogy jőjjön. János úrnak nagyon tetszik, hogy parádézhat vele; mikor kocsizni megy a városerdőbe, mulhatlan eset, hogy őt is magával vigye. A szinházban mindennapos nála a páholyban s beszél vele fenhangon, hogy észrevegyék. Sőt már sikerült is neki egy párszor mindenféle mágnásokkal megismerkedni általa, kik azóta az utczán is kalapbillentést váltanak Jánossal. Ez volt az ő valahai óhajtása.

Azt is megtudták már Hátszegiről, hogy vagyoni állapotja valóban szilárd lábakon áll, váltóit soha sem látni a piaczon; űzérek nem találkoznak vele; mindig kész fizető és soha zavarba nem jön, a hogy más földesurak szoktak, kiknek ha egy évben leszáll a termékek ára, fitymálja a kupecz, mindjárt kiesik a föld a lábok alól; Hátszegi pedig roppant birtokaiból a mit összegyűjtött, engedi raktárban állni, nem szorul rájuk, akkor ad el buzát együtt, mikor jó ára van. Ez a legbiztosabb mérlege a szilárd vagyoni helyzetnek. De azonkívül is feneketlen mélységű pénztárának kell lenni. Egy bécsi bankár, Demeter úr ügyfele, beszélt róla egy esetet, hogy egy ízben Bécsben járva, ő is tréfából megkisérté a börzén a promesse-játékot s valami űzérrel szerződött, hogy ekkor és ekkor a mai áron átvesz tőle ezer darab hitelrészvényt. A határidőre a részvények pár forinttal alább szálltak és így tulajdonképen a báró vesztett tán kétezer forintot; szokás az ilyen játéknál csupán a különbséget egyenlíteni ki, s a vett és eladott részvényeket egyik fél sem látja soha. Ezúttal azonban a bankárnak más spekulácziója volt; a határnapon mind az ezer részvényt elhozta Hátszeginek, hogy fizesse ki készpénzzel. Ez olyan manöver, hogy akkor aztán ugyanazon kalmár alkuszai megjelennek a szorongatott börze-játékosnál s kinálnak neki pénzt rettentő kamatra addig a pár napig, míg az átvett részvényeket megint eladhatja. De Hátszeginél ez nem sikerült; – a mint a részvényeket elhozták neki, rögtön kifizette az egész roppant összeget, – tán hamis bankókban? oh nem! – valóságos jó körmöczi aranyakban. A ki annyi aranyat tart kéznél, az nem bolond ember.

Tehát gazdagsága Lapussáékéval egyenrangú.

Itt eddig meg vannak vele elégedve, mindenki el van általa ragadtatva; csak Lángainé affektál egy kissé azzal, hogy ő fél tőle; mikor az asztalnál a kést a kezébe veszi, mindig olyan mozdulatokat tesz vele, mintha valakinek a szívébe akarná ütni, a mit János úr szerint nyilván azért mond, mert nem neki udvarol.

– Hát Henriette? Hát a menyasszony?

Őt nem igen szokás kérdezni. Neki még sem esze, sem akarata, hogy ilyen fontos ügybe beleszóljon, mint saját férjhez menése. Azt tulajdonképen még meg sem mondták neki, hogy férjhez fog menni, azt csak a jelenségekből vette észre, s a báró kitüntető figyelméből, a cselédek suttogásaiból, a családtagok megváltozott magaviseletéből, kik most mind oly hangon beszélnek vele, mint egy leendő baroneszszel. Aztán Clementine is annyit fecsegi, hogy mennyi varrni, himezni valójuk van a kisasszony számára, az a tömérdek fehérnemű, az a sok selyem és csipke; hat varróleány ül mellette, meg ő maga, még is éjjelt kell nappallá tenniök, hogy elkészüljenek mindennel, mert szükség fog rá lenni.

Igy szoktatják apródonkint ehez a gondolathoz, míg egyszer azután Lángainé előveszi, s komoly beszédeket tart neki, hogy mi egy nőnek a hivatása általában, és mi különösen egy rangbeli nőnek, a ki a családjának is tartozik, hogy a család mennyire el van azzal foglalva, hogy Henriette jóllétéről gondoskodjék s reméli, hogy ő is hálával fogja viszonozni e jó akaratot; miből érthetett annyit, hogy ellenmondásról szó sincs.

Már ki is volt tűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kelle történni; hanem e napot megelőző éjszakán Henriette hirtelen beteg lett, még pedig oly veszélyesen beteg, hogy a házi orvosért kellett futtatni rögtön.

Ezuttal Lőrincz doktor úr nem aludt, mert épen akkor jött haza valami betegtől, s azonnal siet Henriettehez. A mint a kórjeleket meglátta, nagyon megütődött, hirtelen sok tejet, meg olajat itatott a beteggel; kergette a cselédeket gyorsan a gyógyszertárba, azután kiment a konyhába, ott minden rézedényt felhányt, megvizsgált gyertyánál, a szakácsot, mosogató cselédeket lehordta, Clementine kisasszonyt épen azzal ijesztette meg, hogy mind ennek ő az oka; a mit az ártatlan teremtés sehogy sem birt magának megmagyarázni.

Az nem volt elég, hanem még Demeter úr szobájába is bement; ott is olyan inquisitiót tartott, mint valami vizsgáló biró; miből szokott enni, inni a kisasszony? azt neki mind elő kellett hordani, megmutogatni. Mit evett tegnap este? czukros befőttet; hol a czukor, hol a kanál? azt mind meg kellett neki látni.

– De az Isten szerelmiért doktor úr, sopánkodék az öreg Lapussa, csak nincs talán az a gyermek megmérgezve?

– De igen. Még pedig rézoldattal.

– Hogyan lehetne az?

– Csak úgy, hogy a réz- vagy ezüstedényben benne hagyják az ételt, például a befőttet s az egyszerre rézoldatot sajátít el.

Ennyi chémiát nem értett az öreg, hogy az ezüstből hogyan váljon ki rézoldat? hanem azért komolyan megijedt.

– Talán csak nem veszélyes?

Nagy önmegtagadás volna egy praktikus orvostól ilyen kérdésre azt felelni, hogy «nem».

– Az a szerencse, hogy jókor híttak, reggelre meghalhatott volna bele.

– De meghalni! most, mikor… (azt akarta mondani, mikor olyan jó partiet csinálhatna).

– Igen könnyen meghalhatna bele. A rézoldat veszedelmes méreg, s ha nagyobb adagban keveredik az étel közé, alig lehet mentséget találni ellene. Holnap lejövök és fényes nappal meg fogok vizsgálni minden érczedényt a háznál. Az ilyen gondatlanság miatt az egész család veszedelembe jöhet. Különösen nagyságodnak is az a rossz szokása van, hogy az ételt sokáig állatja és szeret mindenféle aranyos, ezüstös tálból, pohárból enni, inni, az mind veszedelmes. Legegészségesebb a közönséges porczellán és üveg; az nem mérges.

– Holnap rendelést fogok adni, minden konyha-edényt újra kell czinezni.

– El kell minden rézedényt hajítani pokolba! indulatoskodék az orvos; nagyságod csak nem fogja magát örökké halálveszedelemnek kitenni, csak azért, hogy a rézedények kárba ne vesszenek. Lám, nagyságod ügyvédje, Sipos úr, csak egy fiscalis, azért mégis ezen esetnél rögtön a padlásra küldött minden rézedényt.

– Ennél az esetnél? kérdé megragadva a szót az öreg ember.

– Igenis, épen most jövök tőle. Ott épen hasonló eset adta elő magát. A segédje, egy derék fiatal ember, talán tetszik is ismerni? hasonlóan réz-oldattal lett megmérgezve; ebben az órában jövök tőle. Ha későn érkezem hozzá, a fiatal ember oda van, mert az ügyetlen cselédek még eczetet adtak neki rá inni.

– Ez nagyon különös.

– Persze, hogy különös; két hasonló mérgezési eset egy időben és mindkettő gondatlanság, edények tisztán nem tartása miatt. Azt már minden háznál kellene tudni, hogy réz és ezüst edényben nem kell semmi nedveset sem főzni, sem tartani; rézmozsárban sót nem kell törni; ezüst pohárból, ha csak belül jól meg nincs aranyozva, nem kell inni, még vizet sem; mert ha áll, az is olvaszt fel; azután ezüst kanalat nem kell semmi ételben felejteni, mert abban is van réz.

– Ugy-e bár? Azok az ezüstmívesek mind csalnak.

– Nem csalnak! hanem rezet kell vegyíteniök az ezüsthöz, hogy munkálható legyen. Ez nem csalás. Azért híják 16 próbásnak, 13 próbásnak és így tovább az ezüstöt, a mint vegyítve van. Ez így van megállapítva.

– És vajjon az a fiatal ember, az az adjunctus, vagy izé? szinte veszedelmen kívül van már?

– Oh igen. Ámbátor sokkal nagyobb adagban részesült a méregből, de nála sokat segített a természet, erősebb testalkotású; hanem a kisasszonynál bizony veszélyes a baj, szokott ideges szenvedékeny állapota mellett, úgy hiszem, sokáig meg fogja sinyleni.

– De különös, hogy ilyen egyszerre mind a kettő.

– De jó, hogy egyszerre engemet hivattak. Egy másik orvos, ki negyedórával előttem volt annál a fiatal embernél, azt hitte, hogy gomba által történt a mérgezés s ezért eczetet rendelt neki, az pedig jelen esetnél még neveli a méreg hatását, de én mindjárt ráismertem, mert nekem ebben nagy praxisom van. A kisasszonynak is nagy szerencséje, hogy itthon találtak.

– Oh ezerszer köszönjük, szólt meleg hálókabátjába húzva magát Demeter úr s hálósipkáját fájós szemeire húzva; nagyon lekötelez bennünket doktor úr. Tudja, mennyire szeretjük Jettit, mindnyájunknak szemefénye. Én nem mondhatom ki, milyen nyugtalan vagyok miatta. Azt szeretném, ha doktor úr éjjel-nappal ott volna mellette s ki nem menne a házból. Én gazdagon megjutalmaznám.

– Hiszen én mindent el fogok követni s ha csak valami véletlen közbe nem jön, jót állok a siker felől.

– De én mégis nyugodtabb volnék, ha azt tudnám, hogy doktor úr mindig ott van beteg leánykám mellett.

– Azt is örömest tenném, ha több betegeim nem volnának a városban, a kik szinte segítségemet igénylik.

– Azokat talán lehetne másra bízni.

– Nem lehet, kérem alássan; köztük veszélyes betegek vannak, különösen az a fiatal ügyvéd.

– Hisz azt bizhatná valamelyik segédjére, vagy akárkire, hisz annyi nevezetes orvos van a városban.

– Oh kérem alássan! Ha már egyszer én voltam ott, nem bocsátok mást az ágyához. Majd, hogy megölje! Ez az én reputatióm dolga már! És ilyen nevezetes kettős kóreset egyszerre. Oh ezt nem engedhetem másnak.

– No jól van, doktor úr; hát csak kérem, gyógyítsa meg leánykánkat.

– Remélem, mind a kettőt megszabadítandom; most benézek hozzá, azután visszafutok tens Sipos úrhoz s egy óra mulva ismét itten leszek.

A derék férfiu nem látott ebben mást két nevezetesen összevágó kóresetnél. Ő jól ismerte az emberi életműszerek rendezetét, a véredények alkotását, a mérgek hatását és küljeleit, hanem az emberi szívek titkait kevésbbé.

Az öreg Lapussa Demeter pedig nem tanult sem chemiát, nem anatomiát, hanem azért látta e kettős kóresetnek olyan diagnosisát, a mit nem fürkésznek az orvosok.

Demeter úr azonban nem szólt arról senkinek semmit, a mit maga gondolt; engedte a másnapi orvosi vizsgálatot házánál annak rendi szerint végbemenni; engedte a rézedényeket padlásra vándorolni, az ezüstöket az ötvöshöz küldetni, újra aranyozás végett; egy pár cselédet hagyott elbocsáttatni, a kiket közvetlen hanyagsági gyanú terhelt; a többit János úr sorban pofozni igyekezett; azt engedte végrehajtásra menni, pedig János úr az ily merényletekben nagyon szavatartó. Senkit sem világosított fel arról, a mit maga gondolt.

Hanem Henriette egész betegsége alatt óráról órára értesítteté magát Demeter úr unokája hogyléte felől. Clementine és egy vén cseléd felváltva őrködtek ágya mellett; gyakran Lángainé is egész órákat eltöltött szobájában; a nevelőnő pihent, mert a betegápolás nem zongoraleczke.

Az meg volt mindenkinek parancsolva, hogy egy pillanatra se hagyják Henriettet magára s Demeter úr különösen rendeletül adá, hogy Kálmán hat lépésnél közelebb ne bocsáttassék testvére ágyához; először, mert hideget visz be, meghűti a beteget, másodszor, mert ostobaságokat fecseg, könnyen indulatba hozhatja és végtére, mivel hebehurgya gyerek; ha Henriette valamit megtalálna kivánni, a mi neki nem egészséges, még lopva odavinné neki; vagy hideg vizet adna neki, mikor annak nem szabad inni; azért csak maradjon ő távol.

Utoljára is, hetek múlva, a jó Isten meg az áldott természet győzelemre segíték Lőrincz doktor fáradozásait a méreg hatása fölött; Henriette kezdett csendesen kiépülni. Nagyon oda volt még, de az orvos biztatása szerint már minden életveszélyen kívül, a mikor a betegnek apró kivánságait teljesíteni szabad.

Lángainé az orvos jelenlétében kérdezé a betegtől: nem kivánna-e ezt, vagy amazt? nincs-e valami étel vagy kedvtöltés után vágya?

A halavány gyermek bágyadtan lehunyta szemeit, mintha azt felelné: vágynám a sírban feküdni – jó mélyen.

– Unom magamat nagyon, szólt felsóhajtva. Szeretnék valamit olvasni.

– Az nem szabad, szólt az orvos; attól megfájdul a feje. Hanem más valaki olvashat fel valami vidám regényeket, például Boz Pickquick klubját; vagy Maryattól Simple Pétert, azok nem izgatók.

– Az jó lesz.

Mindjárt utasítást kapott a nevelőnő, hogy sziveskedjék kezébe venni a könyvet s olvasson fel Henriette előtt. A Pickquick klubra esett a választás.

A csaszlaui angol kisasszony nem nagy mulatságát találta a humoristikus regényben, mit a világ remekműnek ismert el s biz az első fejezetnél nagyon sokat ásított rajta, a másodiknál még többet. A harmadiknál le akarta beszélni Henriettet, hogy azt tovább folytassák, mert nagyon unalmas. Henriette ellenben nagyon érdekesnek találta; missz Kleerri végre azt mondá, hogy biz az ő torka már kiszáradt, majd délután folytassák, s azzal becsapta a könyvet.

Délután Henriette folytonosan nyügösködött az ápolásában aggó Clementine előtt, hogy milyen rossz az, mikor egy érdekes munkát félbeszakítanak, mikor az ember szeretné tudni, hogy mi lett már tovább.

– Lelkem kisasszony, én szivesen olvasnám tovább, de nagyon rosszak a szemeim, elromlottak a sok varrásban.

– Talán Kálmán olvashatná.

– Jaj, galambom Jettikém, annak nem lehet ide jönni, mert sok tanulni valója van. Tudja: diák, a kit megbüntetnek, ha a leczkéjét nem mondja fel, ma is azt izente Margari által a professor, hogy semmit sem tudott; secundát kapott. (Nem akarta azzal szomorítani, hogy ki van tiltva innen.)

– Hát Margari olvashatna fel.

– A biz igaz. Az már olvashat fel. Mindjárt felkeresem, csak behívom elébb az ápolónét, hogy a kisasszony magára ne maradjon.

A jó lélek azt gondolta magában, hogy miután az orvos megengedte a lábbadazónak, hogy felolvasást hallgasson, miért ne hallgathatná Margariét, ha olyan nagyon kivánja s miután holmi igéretekkel rábirta Margarit ez extra áldozatra, nemsokára visszatért vele, leültette őt valami függöny mellé, hogy a betegre ne lásson, mert az talán illetlen volna s kezébe adta a könyvet.

Alig morzsolt le nehány sort Margari, midőn Henriette újra elkezde nyügösködni, hogy ő olyan nagyon szeretne valami jót enni. Olyan régen nem is kóstolt az ételbe, de most olyan kedve volna valamihez; hisz az orvos megengedte.

A jószívű kisasszony kapott ez óhajtáson s kikérdezé, hogy mit szeretne? hogyan szeretné? Henriette azután utasításba adott neki valami becsinált levet, valami beteges furfanggal kigondolt furcsaságot, mi legyen és mi ne legyen benne; annyira, hogy azzal kénytelen volt Clementine maga lefáradni a konyhába, mert bizonyos volt felőle, hogy ha cselédre bízza, az, a míg a lépcsőkön aláér, felét elfelejti.

Alig tette be az ajtót maga után Clementine, midőn Henriette félbeszakasztá Margari olvasását.

– Kérem önt, az egekre, jőjjön közelebb hozzám egy szóra.

A jeles férfiú úgy megijedt e váratlan megszólításra, hogy el akart szaladni s lármát ütni odakinn; azt hitte, a kisasszony rögtön forrólázba esett s fantáziálni kezd; különben hogy hívhatná őt közelebb?

Azonban a beteg leányka, két fehér reszkető kezét összetéve, oly esdve tekinte rá, hogy meg kellett rajta indulnia s minden diurnum nélkül elszánta magát, hogy közelebb lépjen hozzá.

Henriette nem átallta kezével megragadni a tétovázó férfiu kezét.

– Az Istenre kérem önt, jó Margari. Egy nyugtalanságom van, a mi miatt nem tudom a szemeimet lehunyni. Ha alszom is, mindig azzal álmodom. Ön megszabadíthat attól. Egyedül önben van bizodalmam. Hisz ön is épen úgy szenved a háznál, mint én; önnek nincs oka engemet bántani, üldözni; ugy-e megteszi ön, édes jó Margari, a mire kérem önt?

Margari csakugyan azt hitte, hogy a kisasszony félrebeszél. Ráhagyta, hogy mindent teljesít, csak parancsoljon.

– Én nagyon jó fogok önhöz lenni, egész életemben soha el nem felejtem, a mi jót most tesz velem s majd meglátja, meg fogom önnek hálálni még valaha.

– Oh kérem alássan, eddig is nagyon jó volt a kisasszony hozzám mindig. Ha rá emlékezem, hogy engemet ennél a háznál mindenki vexálta, csak a kisasszony fogta pártját nekem. De hisz azt el nem felejtem soha. Parancsolja velem, én megyek a tűzbe is érte.

Az érzékeny férfiu sírni is kezdett, míg Henriette erről le nem beszélte, mert meglátják s majd kérdezik, hogy miért sírt?

– Nézze ön, szólt a leányka, egy kis fekete zsinórra akasztott kulcsot vonva elő kebléből. Ez a chatouilleom kulcsa. Nyissa ki azt, talál benne egy csomag irást, kék szalaggal átkötve. Azokat vegye magához. Mindig, egész betegségem alatt attól rettegtem, hogy ezeket megtalálják nálam, hogy kutatni fognak és ráakadnak, s mikor magamhoz tértem, akkor azon tépelődtem, hogy nem beszéltem-e ki hagymázom alatt valamit ez irásokról. Oh az rettenetes volna, ha rokonaim megkapnák. Vegye ön ki azokat gyorsan, míg Clementine vissza nem jő. Előtte is titkolnom kell mindent.

Margari elég ügyességgel teljesíté a feladatot, nem tört el egyebet, csak a chatouille tükrét a kinyitás közben; elég volt tőle ennyi. Az iratokat ott lelte mind szépen összekötve.

És most megfogá kezét Henriette s oly forrón megszorítá s oly őszintén, oly esdve nézett szép, panasztevő szemeivel annak szemeibe, hogy e tekintettől egy őrült meggyógyult volna.

– Én önt becsületes embernek ismerem. Igérje meg, hogy ez iratokba nem fog egy pillantást is vetni, hanem átadja azokat Kálmán öcsémnek, ő majd azután tudni fogja, hogy mit tegyen velök. Ugy-e édes Margari, megteszi ezt ön értem, az én kedvemért? Hisz ezt úgy vegye ön, mintha egy halott jönne vissza önhöz a túlvilágról s az kérné önt kétségbeesett könyörgéssel, hogy a mitől a sírban nem nyugodhatik, a mitől elkárhozik, azon gondolattól szabadítsa meg lelkét.

Margari nagyon elborzadt e szókra: – egy halott, ki a túlvilágról visszajő! – ennek a kisasszonynak rettenetes a fantáziája. Úgy segéljennel fogadá, hogy nem fog belenézni az iratokba s átadja azokat Kálmán úrfinak, pedig haragszik rá, mert az mindig boszantja.

– Rejtse el kérem!

Ideje is volt, hogy kaputja mély zsebébe eltegye a csomagot, mert Clementine léptei már hangzottak a másik szobában s mire az visszatért, már akkorra Margarinak az olvasó asztalnál kellett ülni s folytatni a felolvasást, mintha semmi sem történt volna.